SZÖLLŐSI ZOLTÁN

Hol ered

hová ömlik? tűnődöm az
időről az időben,
álmomban a partján ülök,
mindig szőkén, nem őszen.

De ébredésem benne van,
didergető folyam,
batyuzó, balkáni, szürke,
való és boldogtalan.


Török világ
1954. év

Álmos a kölyök, és nincs hó,
földhöz fagyva áll a szánkó,
mint a ganéj kovája,
amit ólmos lábbal rúgdal,
föl-fölszikrázik az udvar -
megáll, csörög pisája.

Hó pelyhe, pilleg a Göncöl,
de piros ököl dörömböl,
Hajnalcsillag az ajtón,
hazatért fáradt szerelmes,
fatolvaj és kártyavesztes -
anya várja vagy asszony.

Utak torkában szekerek,
köhögés zörög, és recseg,
még szürke hajnal nehéz
ponyvája nyomja a fákat -
lent imádkoznak a házak -
fönt most alszik ki az ég.

Lánc csörren kútban, Tejútban,
török világ, de fogyóban,
Hold sarlója eperfán,
roppant csend a kalapácsa,
cseng, pedig nem kalapálja -
rajtunk címeres szerszám.

Tanyák, mint elhagyott rámpák,
ólakban égnek a lámpák
s meleg, éles fehérrel,
tehéntej rocska falára,
most verődik fel zománca -
Szívemig szúr az éter.


Skorpió hava

Döbrentei Kornélnak
Szent hevületű csavargót,
mondd,
úttalan korunkban kit látsz?
ki indul ma Kelet felé
vagy Nyugat felé,
toronyiránt?

Hisz országomban már én is
megnyugszom bárhol,
ha akácot látok,
most is porig sújtva,
hiszem,
templomra találok.

De ifjú kedélyem oda,
elvek gúnyáját viselem,
érett vétkeimtől hajlik
térdem
és koraősz fejem.

Szenes az akácfa kérge,
betört szentélye nyitva,
tárva,
de halld,
a déli harangszó,
mintha lombja rezéből szállna.


Hétfő

Nézem a Holdat, könyörög,
szemében aranyfényű rög,
arcán mélytengeri árkok,
lent a kártyázó ősz dühöng,
még silány néhány lapja fönt
és avarban már az ászok.

Hétfő hideg kapujában,
virradati hideg lángban
jegenyék állnak, angyalok,
szememben véreres álom,
vereslenek kocsmán s házon
máriaüveg ablakok.

Szórja a semmit, kockáit,
drótkerítésem kockázik,
játéka szédít, bámulom,
csöndemben, fácán kertemben
vasrikoltással felrebben,
állok hosszú tornácomon.