FINTA ÉVA

Hamlet királyfi Barguzinban

(Kiszely Istvánnak ajánlom)

PROLÓGUS
Én Istenem: milyen időknek
születtem lenni krónikása?...
"Mit ér az ember", hogyha költő? -
Kilóg a sírból koponyája.
* * *
Kenézlő konyhaablakában
vibráló, hófehér kísértet.
Szibériában sem lehetne
e panoráma hófehérebb.
És éjjel van. Mindenki alszik.
Pegazusom se kérne enni.
Senki se bánja, ha nem írok.
Senki se bánja, hogyha elhal
gondolat, tálentum, törekvés -
az idő önmagát felejti.
Hány sors jut az emberfiának
és hány élete van a multnak?
S a mű, így, gombostűre tűzve
lezárva, zárt rendszerbe fagyva
betessékelve vén szobákba
eltessékelve a jelentől
mint védett gyűjtemények tára:
hogyan tud bennünket legyőzni?
Kiásott sírján ül Petőfi.
* * *
(MORMOLÁSZVA, RÖGESZMÉSEKNEK,
BABITSOT SEM HANYAGOLVA):
El kellett menni Barguzinba
Hogy miért éppen Barguzinba
Valahol lenni kell a sírnak
Attila koporsója sincsen
Ezek a sírok vándorolnak
Határtalan bennük a szellem
Ahol leásunk: megtaláljuk
És ásnunk is kell mindörökké
Ivópoharunk egyre fogytán
Csontkehely illik itt a kézbe
Hamlet-királyfik jönnek ásni
Mert kis magyar tetemrehívást
Hirdettek meg Szibériában.
* * *
Lehetne Sándor ott a sírban
báju-báj, bájuská, bizony.
Alekszander, más nyelven szólva;
egy másik sorsba átsodorva:
törékeny alkatú ikon.
Költőkirályfi, báju-báj
szibériai dalba szőve
puha, meleg asszonyölekben
elaltatott verses királyfi
báju-báj, bájuská, bizony.
Nincs ebben semmi képtelenség.
Az ember olykor el is törhet.
Üvegharangot ütnek kővel.
Az utak hóval temetődnek.
* * *
Ó, nyolcas sorsok végtelenje!
Szaturnuszi, merész csapások!
Hogy valaki most ujrakezdi
vagy abbahagyja csak a régit:
ezen töpreng az asztrológus.
A jósnő, úgymond, nem csodálja
a sok gabalyt, merész a fátum
s valaminek eljött a vége.
Báju-báj, énekli az asszony
s a kis Szása elalszik végre.
* * *
EPILÓGUS
Eljátszottam e téli éjen
elárult, rossz szavak hadával
és szent maradt a szent a képen.
Szegény Yorick eltűri vétkem.