VITÉZ FERENC

A legcsúnyább ember

Csak apró pillantásokat vetett a közelében ülő férfira. Nem merte egy-egy másodpercnél tovább nézni a kese hajú, kopaszodó fejtetőt, az elferdült és igencsak méretes karvalyorrot, a hosszúra nyúló, befelé zsugorodó fület, a folyton rángatózó, nyakbőrt kiszúrni készülő ádámcsutkát, a rövid és hasított felsőajkat, amiről azt gondolta, hogy műtét következménye, mert szegény férfi biztosan nyúlszájjal született, s nem csak azért volt óvatos a mustrában, mert nem tartotta egészen illőnek úgy nézni meg egy buszra felszálló ismeretlent, mint egy furcsa teremtményt az állatkertben, hanem azért sem, mert nem tudta, éppen arra lát-e a férfi, amerre néz, hiszen szembetűnő volt nagyfokú kancsalsága is.
      Ez a legcsúnyább ember, akit életemben láttam eddig, gondolta a tanár, egy kiforduló pofacsonttal s egy púppal megtoldva, valahogy így nézhetett ki a párizsi toronyőr is. Az iménti gondolat azonban egyszerre hívta a mosolyt s keltette fel benne a rémület érzését és a lelkifurdalást.
      Mások hiányosságain, esetleges külső torzulásain mindig könnyebb mosolyogni, mint együtt érezni vele, aminek hasonló lehet a magyarázata, mint amilyen a Henri Bergson-féle nevetés filozófia gyökere, azaz: az utcán véletlenül megbotló, a jégen elcsúszó ember látványa azért hozza elő belőlünk első reakcióként a nevetést, mert egyrészt nem velünk történt meg az apró baleset, illetve mert olyan mozdulatsort látunk, amit az illető akarata ellenére tett. Mert a csúf ember látványa ugyanolyan komikus lehet, mint azé, aki elesik, mert mind a kettő emberi, és mások azért nevetnek rajta, mert emberi természetű az ő érzéketlenségük is.
      A lelkifurdalás pedig azért társulhatott a tanárban e visszafojtott mosollyal, mert a szándék ellenére produkált helyzet nem pillanatnyi jelenség, hanem állapot, talán örökké tartó, s nem szép dolog egy olyan emberen mosolyogni, aki mások nevetésének örökös céltáblájává lesz, és ki is közösítik maguk közül a többiek. Nem a szeretet alapállását tükrözi az a reakció, ami abból születik, a bergsoni példával élve, hogy valakit arra kényszerít a sorsa: minden lépése után elcsússzon a jégen.
      Azt azonban nem tudta megmagyarázni magának a tanár, hogy miért rémült meg a mosolylyal és a lelkifurdalással egy időben. Talán azért, mert rájött, hogy ezen a ponton válik kegyetlenné a nevetés mint társadalmi gesztus, s mivel félünk tőle, hiába szolgálja az általános tökéletesedés hasznos célját, el is idegenít, arra kényszerítve az embert, hogy elfogadja: csupán egyszerű látványosság a másik ember számára, közben pedig az érzelmek és a gondolatok a háttérben maradhatnak, s e nélkül hamissá válik az az esztétikum is, az a kényszer, ami esztétikai tökéletesedésre, tehát a forma és a tartalom csinosítására serkent, amit a helyzetből és a küllemből éreznek ki egy közösség tagjai.
      És minden bizonnyal az is az eszébe jutott, hogy ő sem tartozik a legszebb emberek közé, azért érzett némi félelmet, mert ő is lehetett már nevetés tárgya akarata ellenére viselt külleme miatt, s hogy elterelje a figyelmet hiányosságairól, öltözetére tette a hangsúlyt - naponta más ing, nyakkendő, zakó, apró kiegészítők, télen kalap és sál -, ügyelve arra, hogy megelőzze a divatot, vagy éppen lemaradjon attól. S ez az ember is itt, aki a közelében ült le a buszon, mint ahogy a csúnya emberek általában, feltűnően öltözködött. Sárga ing volt rajta, vörös mellénnyel, melynek gombjai csontból faragottak voltak, s ha a tanárnak jobb lett volna a szeme, azt is láthatta volna, hogy mit ábrázolnak rajta a vésett figurák.
      A férfi egyedül ült, az ablak mellett, s bár sokan álltak a buszon, nem telepedett le senki mellé, s ezt a helyzetet is bizonyára már számtalanszor át kellett élnie. Előbb arra gondolt a tanár, hogy leül mellé, de mégsem így döntött, mert még magának is alig merte bevallani, de félt attól, hogy milyen szaga lehet ennek az embernek. Nem tudta, miért jutott ez az eszébe, hirtelen úgy érezte, hogy ez a fajta csúfság, a csúnyaságnak ilyen végletes foka olyan kiábrándult keserűségbe taszíthatja egy idő után az embert, hogy a lélek fájdalma kipárolog a bőrön át.
      Pedig a tanár nem irtózott annyira a csúnyaságtól, mint ahogy ezt most tapasztalnia kellett, pontosabban: vonzódott azokhoz az emberekhez, akik azzal a bizonyos, sokat emlegetett egyetlen fokkal sem voltak szebbek az ördögnél, és szerette például a csúnya gyerekeket. Emlékezett még saját diákkorának gyötrelmeire, amit nagy, csontos orra, elálló és nem egyformán túlméretezett fülei, sehogyan sem rendezhető, ritka és selyemvékony szálakból nőtt haja okozott neki, nem beszélve az arcán tavasszal még szaporábban virágzó szeplőkről, melyek reggelente mindig elpityerítették, ha arra gondolt, hogy Klárika és a barátnői megint ki fogják nevetni az osztályban, ami azért is ébresztett benne dühöt saját küllemével szemben, mert Klárikába fülig szerelmes volt, s ez, fülei nagyságát tekintve, jóval nagyobb és erősebb lehetett az átlagos diákszerelemnél.
      A legjobban talán a szeplőit gyűlölte. Nem vigasztalta, hogy öten is szeplősek voltak az osztályban, kettő közülük ráadásul lány volt, mert egyrészt mindenki között ő volt a legszeplősebb, a lányokra pedig rá sem szeretett nézni, visszataszítónak érezte arcukon a sárgásbarna pöttyöket, s amikor rádöbbent arra, hogy valószínűleg az ő szeplői is hasonló hatást válthatnak ki azokból a lányokból, akiket ő messziről csodált szépségük és ébredező nőiségük miatt, arra gondolt, hogy nem is akar emberek közé kerülni, elvonul inkább magányos remetének.
      Elmúlt már tizenkét éves, de még mindig hitt abban, hogy létezik valamilyen szer, amitől, ha rendszeresen kenegeti vele az arcát, elmúlnak a szeplői, s amikor bátortalanságát legyőzte elkeseredettsége, és a körzeti orvostól meg is kérdezte, hogy van-e ilyen kenőcs, nem hitt viszont az orvosnak, aki azt mondta, hogy a szeplők elmúlnak majd maguktól is, ki fogja nőni, és egyszer, szinte észre sem veszi, az arcáról szépen levonulnak a vállára a foltok, ahol senki nem fogja látni azokat.
      Hiába várta azonban a következő tavaszt, úgy virított az arca, mint amikor pipacsok burjánzanak a búzatáblák szélén, vagy ha kamilla virágok borítják be a füves udvart. Nyugalmat és örömöt hozó a látvány, az ő bőre azonban nem rét, nem is füves udvar, Klárika egyáltalán nem olyan csokorra vágyik, amilyet elálló fülei közül szedegetve nyújthatna át neki, és majdnem elsírta magát ismét, amikor arra gondolt, hogy a saját anyján kívül soha senkinek nem lesz majd kedve megcsókolni az arcát.
      Volt a tanár egyik osztályában is egy fiú, a hetedik osztályban, aki a saját gyerekségére s diákságára emlékeztette. Egyszerre volt csendes és mozgékony a srác, jól tanult, segítőkész volt, de érződött, hogy kisebb gonoszságokra is képes lenne. Mintha a csúnyaságáért nem kárpótolnák őt az iskolai eredmények, a lányokkal való barátkozás hiányát nem töltenék be a könyvek és az ábrándozások. A fiú egyszer békát rejtett annak a lánynak a tolltartójába, aki a legjobban tetszett neki az osztályban, egyike volt azoknak, akik rajzszöget tettek a nyugdíj előtt álló orosztanárnő székére, bekenték ragasztóval a lányvécé ajtaját...
      Akár, mint én voltam, gondolta a tanár, aki nem véletlenül viselt több csúfnevet is az iskolában. Volt Pincebetyár, amikor a szomszéd borospincéjébe lopózva homokot szórt a frissen kiforrott borba, az osztályfőnöke pedig Kanegérnek nevezte el, amikor a szünetben, hogy megmutassa a többi fiúnak, ő is valaki, az alsóbb osztályos lányokról rángatta le a bugyit.
      Az órákon vigyázott rá mindig, hogy a nagy fejű, szeplős, nagy fülű, rövid nyakú, keszeg vállú fiúcskát véletlenül se illesse küllemére vonatkoztatható megjegyzéssel, az irodalomórákon pedig az írókról, költőkről, múltunk híres személyiségeiről készült fényképeket vagy rajzokat ismertetve, külön felhívta a figyelmet a külső esetlegességeire, torzulásaira, szembeállítva ezekkel a jegyekkel azt a rendkívüli értéket, amit az életművel létre tudtak hozni.
      Nézte a rángatózó ádámcsutkát, ami szinte ki akarta szúrni a férfi nyakán a bőrt, s megrettent egy pillanatra, amikor a világ legcsúnyább embere hirtelen felpattant az ülésről, és egyenesen a szemébe bámult. Csak akkor könnyebbült meg a tanár, amikor, ugyancsak a szeme közé nézve, a férfi az ajtó felé indult, s tudatosult benne, hogy ez az ember kancsal, tehát nem őt látja, amikor ránéz, hanem a leszálló ajtóhoz vezető utat veszi szemügyre.
      Hirtelen ötlettől vezérelve szállt le a férfi után, éppen úgy, mint amikor bűbájos hölgyek csábító látványának nem tud ellenállni, amikor egy, a csak filmekben vagy magazinokban látott szépségekhez hasonló, földön járó, mi több, buszon utazó mágikus jelenség, akit már több megálló óta diszkréten csodált, leszállás előtt egy futó pillantást vet rá, amitől úgy érzi, hogy egyetlen feladata maradt csak: követni a nőt. Titokban követni, óvatosan, de elég közelről ahhoz, hogy megcsodálhassa még kicsit a járását, hogy el tudja képzelni, amint a nő leejti a táskáját, s ő odarohanhat segíteni összeszedni a szétguruló holmit, és akárcsak egy zavartan kiejtett köszönöm erejéig is hallani az éteri hangot, amit egészen másnap reggelig őrizhet magában, őrizheti a ringó és könnyű világba átringató gyönyörűséget.
      Hasonló hatást váltott ki belőle a csúnyaság látványa is, a torz filozófiája ugyanabból a gyökérből táplálkozik tehát, mint a szépé: titok van mögötte, s ő kíváncsi erre a titokra, nem tud ellenállni a hívásnak, amiről még nem tudja, honnan, a világnak mely rejtett zugából érkezik.
      A férfit egy lány várta, a megállótól nem messze, egy padon ült. A tanárnak szinte a földbe, illetve a betonba gyökerezett a lába, mert a férfi odahajolt a lány fölé, megcsókolták egymást, s ahogy leült mellé a férfi, a lány ráhajtotta a vállára a fejét. A legszebb nők egyike volt, akit a tanár az utóbbi napok során látott, hasonlított azokhoz a szépségekhez, akiket csak filmekből vagy a magazinok lapjairól ismerhet az ember. Könnyű, világos nyári ruhában ült, a szövet alól felsejlettek formás mellei, kezét hosszú combjai közé ejtette, sötétszőke, hullámos haja cirógató szellőként omlott szét a vállán s karfáján a padnak, ízlésesen választott napszemüvege pedig jól illett arcának finom vonalaihoz.
      A tanár, ha nehezére esett is, továbbsétált előttük. Néhány lépésre volt egy zöldséges pavilon, ahol megállt. Egy banánt, két szem kivit és egy zöldalmát vásárolt, s közben, míg az eladó külön-külön lemérte a gyümölcsöt, oldalra pislogott, mert nem akarta szem elől téveszteni a különös párt. Már fizetett, amikor azok felálltak a padról, és elindultak felé. A lány kezébe fogta a pad karfájához támasztott fehér botot, amit a tanár addig észre sem vett, de most nem kocogtatta vele végig a kövezetet, hogy a hangok mutassák az utat hazafelé.
      Belekarolt a férfiba, hagyta, ő vezesse, hagyta, hogy meséljen neki a színekről, a fákról és az emberekről. Biztonságban érezte magát.