SZAUER ÁGOSTON

Szűrt fény

Az ablaktábla résén látni ki,
magas növények bólogatnak ott.
E nagy szobában minden oly kicsi.
Itt járt, és mesterkélt rendet hagyott.
Érezhető, hogy nem ment még haza:
üvegnyi méz az íróasztalon,
és fényt sugároz, szinte csak maga,
a félhomályban feltűnő nagyon -
sok nyári nap színének átlaga,
mely ím, elfér most egy füzetlapon.


Kiemelés

Az utca éppen néptelen.
Akár egy illusztráció.
Ki hinné, ez most itt jelen,
az útra koppan egy dió
a lomb közül, gazdátlanul,
lent ittfelejtett macskakő,
s e kis gyümölcs gurul, gurul,
a lejtőn futva hangja nő,
s e hang sosem-volt, egyszeri,
akár a súlya, mérete -
egyéniség, de elfedi
a reggel más ezer jele.


A hegy mögött

Elszórt kis házak, mind fehér.
És egy irányuk, régi rend:
a hegy, honnét a nap felér.
Tudod, mi van mögötte lent,
hisz szólnak róla mítoszok.
Mindennek ott is van neve,
s ha esténként a tűz lobog,
lények képzelhetők bele,
és jő az újabb holdnegyed,
egy ifjú isten napja ez -
történetük már több lehet,
mint itt e népé. Jól van ez.


Mint a folyó

Egy szikla réséből ered,
követhető dombig, ködig,
térképen épphogy megleled,
magától már különbözik.
A vers is így még téglalap,
de hunyt szemekkel néhanap
megmozdul, változó terű,
itt megrekeszti fal, plafon,
ott túlmegy széken, ablakon,
nem tartja cím, marék betű.