SZENTMÁRTONI JÁNOS

Mátranováki emlék

Rokonoknál. Hegyek. Kacsák. Szalonnasütés.
Gyerekkor. Harapnivaló levegő. Álmok.
Annus néni reggelije: vajaskenyér, szalámi, tej.
Karcsi bácsi szépszál ember
- ebéd után rázendít a hegedűn.
Nyár. Kútvíz.
Palkó traktoron felvisz a hegyekbe.
Vadkantúrás. Agancsok villanása. Szárnyak.
A háza akkora, hogy a disznót
télen az előszobában vágják.
Két lánya van. Az egyik kicsi még.
A másik lerázhatatlan. Folyton a nyakamon.
Pár évvel fiatalabb: leküzdhetetlen korkülönbség.
Ugratom. Csúfolom tájszólását.
A fáskamrában megsúgom: író leszek.
Tágra nyílt, csillogó szempár.
Rövid nyáriruha. Szőkésbarna haj.
Ékszerfinom lábfej napban fürdetése.
Titkomat titokkal jutalmazza:
a falubeli fiúk féltékenyek rám.
Zavarom felfújt szavai: "nem érdekelsz, kicsi lány".
Sírásra görbülő szivárvány.
Könnymegelőző taktika: farönkre magnó.
Tánc. La isla bonita.
Tánc. Tánc a délutáni fényben. Utazás előtt.
Tánc. Táncol. Nekem. Csak nekem.

A vonaton ülve, és aztán még évekig,
érzem, igen: szerelem ez.
Hogy ez a szerelem.


A kabát

Nem tudom, kié, de itt lóg már napok óta.
Körötte szüntelen forgalom.
Várok. Sokszor még éjjel is meglesem.
De semmi mozgás. Még az árnyak is kerülik.
Mért érzem mégis, hogy karja olykor felém nyúl?


A vers előtt

A papír, mint a köd:
átláthatatlan.
Belerajzolom a várost,
legyen hol laknom,
és rohanó embereket
írok minden utcasarokra.
Kitalálom az életem,
hogy legyen múltam,
és némi jövőképem.
A jelenről hallgatok
- élem amíg élhetem.
Néha mintha hegycsúcson
állnék, rálátnék a völgyre,
és sasmadarak szárnyának
léglökéseit érezném
ködbe szúrt arcomon.


Az anya álma (2)

Ha jól emlékszem: tavasz van.
Kosárban gyermekünk hozom.
A díszlet: vasúti sínek.
A képet nem festi korom.

A kosárban-alvó: fiú.
Megszenvedtünk érte nagyon.
Arcán még apolló-vonás.
Tán meg kellene fojtanom.

Igen, hiszen: tavasz lehet.
Andi vár minket, meztelen,
talán karja is már tárul,
mosoly emeli két kezem.

A légben rigók és fecskék -
vagy csupán levelek árnya?
Egy biztos: fényruhát önt e
találkozás minden fára.

Talán patak is csobog, és
mi forgunk a könnyű szélben.
A piktor vásznán mi vagyunk,
az örök kék közepében.