SVAVA JAKOBSDÓTTIR

Rendezgetés

Ideje volna már rendbe szednem a fényképeket. Annyi tasak, zacskó, skatulya megtelt velük, nem is tudom hova tenni őket. Rakosgatom ki innen-onnan, teli a nagy ebédlőasztal. De hogy ilyen sok összegyűlt! Bár huszonnégy évi házasság... Mindig megfeledkeztem az albumokról. No, most vettem egy szatyorral. Ennyi csak elég. Talán jobb is, hogy nem hamarkodtam el. Ezek az új albumok olyan ötletesek, nem kell bíbelődni velük. Az ember csak bedugja a képet a műanyag fólia alá. Se halenyv, se fényképsarok nem kell hozzá. Hol kezdjem? Ez lehet a legrégibb doboz. Ni csak, erre nem is emlékszem!
      Nála készült, még akkor ősszel, az esküvőnk előtt. Aztán tavasszal jött az első gyerek. Tényleg ideje, hogy rendet csináljak ebben a fényképhalomban. Eddig valahogy soha nem jutottam hozzá. Férj, ház, három gyerek - nemigen futja az időből ilyesmire. Nagytakarításkor persze sorra vettem a szekrényeket is, de a dobozokat, skatulyákat mindig visszaállogattam a helyükre. Majd máskor. Ha ráérek. Át is kell néznem minden tasakot, ahhoz tíz perc nem elég.
      Rengeteget összefényképeztünk. A fekete-fehér fotók hőskora után színes diákkal is megtömtünk néhány dobozt, noha nem volt hozzá vetítőnk. Igaz, nem is sürgettem nagyon, hisz ahhoz a diának plasztik keret kell, s nekem csak két kezem van. A ház körül meg mindig oly sok tennivaló akad, nem is jutott volna rá időm. A gyűjtemény hát nőtt-növekedett, keresztelők, konfirmációk, születésnapok, évnyitók, évzárók, nyári utazgatások kötöttek ki a skatulyákban. Korántsem vagyok biztos benne, sorba tudom-e rakni őket, hisz annyi minden kimegy az ember fejéből. Lehet, hogy a pólyásokat is összekeverem már.
      Pedig amúgy mindig rend van körülöttem és minden ismerős dicsér. A szomszédok is csak ámuldoznak, ha bekukkantanak hozzánk. Én meg csak mosolygok magamban, mint kislánykoromban. Az iskolában a jelesek közé tartoztam, s azért most is igyekszem kitenni magamért. Ez a zsibvásár nem a lustaságomon múlik, csupán valahogy nehezemre esik egy életet kirakni az üres oldalakra. Mintha kirakatba tenném a titkaimat. Kinek mi köze e lopott pillanatokhoz? Mi jogon leshet be valaki mások sorsába? A szobámban, igen, ott elnézelődhet, az asztalt letörölgettem, a horgolt terítőcskék mindig hófehérek, sehol egy porszem, bár a gyerekek ki-be szaladgálnak. De a kíváncsiságnak is lehetnek határai.
      Milyen összevisszaság. Ez a fakó kis fénykép, ami akkor ősszel készült, az esküvőnk előtt, ez lehet az első a gyűjteményben. Állunk a ház előtt. Elvitt a szüleihez, hogy bemutassa a menyasszonyát. Akkor láttuk azt a bikát a falu szélén. Még felismerni a képen az arcokat. A vőlegényem a kép szélére került; a házsarok mögött lelátni a kikötőépületre, egy hajócska pöfög épp befelé a hosszúkás öbölbe. Ebben a környezetben nőtt fel, halászok között, minden lelket ismert a faluban. Arrafelé csak szokásból tartottak néhány birkát, egy-két tehenet. Hogy el ne feledjék a paraszti munkát. Úgy hallom, azóta megtiltották ezt is, merthogy a kövezett utca nem jószágnak való, s a faluból közben amolyan községféle lett, központtal, üzletekkel. Hát igen, múlnak az évek... Ez se rossz kép. Egész jól festek rajta így profilból, bár úgy vágták le, hogy egyik lábam véletlen lemaradt. Mintha hozzá igyekeznék így féllábon, ahogy jön fel a picurka kikötőből. A raktárépület mellett, kissé elmosódva, halászhajó.
      A menyasszonyát akarta bemutatni. Én meg azt sem tudtam, hogy álljak a szülei elé, mit mondjak, mit csináljak, hisz még csak fél lábbal értem be az új környezetbe, s mintha valahogy kívülről szemléltem volna önmagam, minden esetlen mozdulatom, talán még figyelmesebben, sasszeműbben, mint a két öreg. Emlékszem: tettem-vettem, sürögtem-forogtam, nehogy lustának tartsanak. Alig ürült ki a fazék, máris ugrottam, hogy leszedjem az asztalt, vettem ki anyja kezéből az elmosnivalót, mintha hűséges cselédjük lennék, de eltessékelt a mosogatódézsa mellől: nem, nem, ahhoz nem kell segítség.
      Mihez kellett volna? Egyáltalán: mit vártak el tőlem, mit gondolhattak rólam? Míg ezen tanakodtam, apa és fia kereket oldott: két jóllakott férfi, ebéd után. Mi szükség lett volna rájuk a fazekak között, az asszonyi világban? Magamra hagytak a leendő anyóssal. Az meg sejthette, hogy úgysem lesz nyugovásom, míg minden tányér, pohár nem csillog, minden serpenyő nem tiszta körülöttem.
      Azóta is dicsér, hiába csitítom, mondogatja fűnek-fának, milyen jó gazdasszony vagyok. Meg hogy csupán a férjemnek élek, meg annak a három gyönyörű gyereknek. Annyit mondogatja, már-már roskadozom az igyekezettől, nehogy csalódjék bennem. Arra sincs erőm, hogy rendbe tenném ezt a fényképgyűjteményt, mielőtt mindent elfelejtek. Azt a napot is ott náluk.
      Haj, ha látná most ezt a káoszt! Ni, ez a felvétel meg akkor készülhetett, amikor kettesben lesétáltunk a legelőhöz. Keskeny ösvény kanyargott a sziklás part szélén, odakinn a víz összeért az éggel. Már a rét aljára értünk, mikor felfigyeltem a szokatlan hangokra. Vőlegényem feljebb húzott a lejtőn, melynek hátán tüskés sziklataraj meredezett. - A bika - mondta kurtán-sötéten, és fejével hátra bökött. A lemenő napban parázsló öblöt néztem. Nem is gondoltam rá többet. Behozzák a rétről - nyilván így szokás. Aztán feltűnt az alkonyatban. Egy falusi ember vezette, húzta-cibálta kötélen, hol előtte ment, hol mellette futott. Mintha kergetőztek volna. Előbb meglepett, milyen kicsi a bika, aztán, hogy közelebb értek, hallottam, hogy fúj-prüszköl, dobog. Zömök, csupa-izom teste nekilendült, fejét vadul leszegte, lábával feltúrta a földet, csak úgy porzott körötte az út. Ahogy elrohant előttünk a dombocska alján, egyszerre rádöbbentem, micsoda borzasztó, vak erő viszi, hajtja-űzi előre, s úgy tetszett, lába, nyaka, feje mind-mind csak kolonc, hisz egyetlen testrésze fontos, azt döfné-lökné csak oda, azt viszi futárként, akár egy égő fáklyát, tanyáról tanyára, akár a világ végére is, az a homályos, legyőzhetetlen, vérmes ösztön fűti, melynek nyomai fellelhetők a gondosan borotvált, gyűrűs ujjú, pocakos férfiakban is, akik kényszerű napi elfoglaltságuk után máris rohannak a hivatalból, bankból az éttermek ölére.
      Váratlanul feltűnt az ajtóban, hogy ott feküdtem, karomban újszülött fiammal, s hallgattam nyugodt lélegzését, apró, megszokott neszeit, akárcsak eddig, az elmúlt hónapokban, míg életünk közös szálon függött, míg mi ketten egyedül voltunk a világ ellenében.
      Meglepett, hogy újra látom. Mintha egész megfeledkeztem volna róla. Állt ott a küszöbön, aztán lassan, nagy óvatosan, halkan, habozva belépett. Akárcsak ma lenne. A pici a karomban, ahogy férjem belép az ajtón. Egyik lába még kívül, arcán szorongás. Mindez oly élesen, mint egy friss felvételen. Olyan gyámoltalannak látszik... Eddig észre se vettem... Vagy csak kiment a fejemből...
      Nehéz lesz rendet csinálni ebben a fényképhalomban.