INGIBJÖRG HARALDSDÓTTIR

Száműzetésben
Aki meglát a városi forgatagban
azt hihetné otthon vagyok
s hogy ahhoz a pálmafához
rejtett közöm van
míg rájön
hogy lépteimben
más taktus dobog.
Nemrég még azt hittem
mindegy hol alszom:
a kikötőben vár a hajó.
Azóta elment. A régi móló
megroskadt. Lassan gyújtósnak se jó.
Életem szerdái egyetlen hosszú
trópusi nappá mosódnak össze
idegen lázzal
déli felhőszakadással
hanyatt-homlok kibomló-kiégő
naplementével.
S a város mint egy nyüzsgő hangyaboly.


Külvárosban
Mintha minden naptalan napot
én kaptam volna útravalónak:
nyarunk vértelen fintorait
a reykjavíki szomorú esőket
a sóvárgást hogy a csikorgó hinták
karmaiból kirepüljek
elmeneküljek a súrolókefétől
ablaktisztítástól portörölgetéstől
s míg más beszélget a virágaimmal
s a dolgok fényezett felszínén rekedve
az élet értelmén mereng
elmerülhetnék mezítlen
önmagamban
köröttem tengerrel, csillogó homokkal
megmártózhatnék az áttetsző kékség
végtelenjében...


Hegyasszony
A hegyasszonyról álmodtam az éjjel
borozdás ezer-ránc öreg hegyről
álmomban mosolygós néni volt
Megkönnyebbülten
futottam elébe
hogy lábánál
oltalmat keressek
de hogy megigazgatta
fehér fejkendőjét
csak úgy porzott a jeges hó köröttem.


Változó idők
Azelőtt az éjjel közelebb volt
s melegebb
akár egy fészek
a sötétség puhább -
a holdfény:
simogatás a mezítlen bőrön
a tenger végtelen tükör
s te
mellettem az éjben
meghitt meleg
akár a puha sötétség
de látod -
minden megváltozott.
Szórakozottság
Loholok-rohanok
reggeltől estig
a mosógép és írógép között
s elektromos robot-létemben néha
ember-gyerekbe ütközöm.
A halálról álmodtam anyu -
lihegi-mondja kipirultan -
azt álmodtam, beszállt az ablakon,
hogy felkapjon és magával vigyen,
de ne félj,
kifogtam rajta:
lelőttem,
senkit nem ijesztget
többet.
Rohantamban az életen át
a halálra ritkán gondolok.
Jó hogy lelőtted -
motyogom szórakozottan -
jó, hogy senkit nem ijesztget többet.
S loholok tovább
a mosógéptől az írógéphez,
a tűzhely mellől a porszívóhoz
és vissza
reggeltől estig.


Vasárnap a Balti-tenger mellett
Meg se lepett volna, ha a macskaköves utcán végigzörög egy parasztszekér, bakján ostoros, dohogó, rekedt kocsissal, vagy ha feltűnik, mondjuk, egy ferences barát, csuklyásan, olvasóval, de mélyen megrázott, szinte megdöbbentett, hogy egy kék szemű fruska fordul ki a sarkon, épp bele a képbe, s csak úgy eltűnik egy sötét kapualjban, miközben valaki tűzpiros sávot fest kint a vízre, bearanyozza a felhők szélét, s vékony gyászfátylat terít az őszi színekre a dóm esti imára hívó, méltóságteljes harangszó-kíséretével.