VIGDÍS GRÍMSDÓTTIR

Ébredj, Csipkerózsika

Ébredj álmodból Csipkerózsika
mielőtt a bokrok
hosszú ág-ujjaikkal
betapasztják a szádat
Ébredj álmodból Csipkerózsika

ládd száz év alatt
sem a pék csattanós sok pofonja
sem a konyhalány zsémbelése
sem a síró-nyikorgó guzsaly
nem csitult el

Ébredj álmodból Csipkerózsika
aranyos ruhád csak kölcsönbe kaptad
rég elfeledtek az udvaroncok
s a kacsalábon forgó kastély
nem nyit kaput neked
hisz a meséből is kirekedtél

Ébredj álmodból Csipkerózsika
fogd szépen kézen Hamupipőkét
s vigyorogj bátran-ráncosan
a mesekirályfi döbbent szemébe
fogd kézen Hamupipőkét
és nyisszantsd le
nyisszantsd le
a sarkát

Sudár, sötét szemű, telt ajkú, felettébb csinos - néhány jelző, ha magam választhatok. Sokan megfordulnak utánam az utcán, ami jólesik, de aligha lep meg, hisz soha nem szalasztom el a reggeli tornát, gyakran vagyok a friss levegőn, sok gyümölcsöt eszem, s nagyon vigyázok az alakomra. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megőrizzem a fiatalságomat. Miért siettetném a dolgot? Elég, ha a barátnőimre nézek, akik tehetetlenül tűrik bőrük petyhüdtségét, az előlopakvó szarkalábákat. Mintha az idő múlása ellen nem volna épp elég orvosság. Én minden héten kozmetikába járok, s csak a legjobb fodrászszalonba jelentkezem be, ez látszik is rajtam: a hajam most is éppoly selymes, akár húszéves koromban. A tornacsarnokba is bérletem van. Ennyivel tartozom önmagamnak s természetesen a férjemnek is. E fantasztikus lehetőségek korában felelőtlenség elhízni, megráncosodni. Páll húsz évvel ezelőtt vett el, s azóta se bánja. Persze, joggal megkövetelheti tőlem, hogy ma is ápolt és kívánatos legyek, s nem látom okát, hogy a három komplikált szülésnek miért kellene meglátszani rajtam. Mindig is sajnáltam azokat, akik amolyan zsákbamacskát vettek feleségül. A lusta nő könnyen megfeledkezik külsejéről, elhanyagolja testét, pedig a szépség, az erő, s a női báj éppoly fontos kelléke a boldog házasságnak, akár az anyagi biztonság. Szentül meg vagyok győződve róla, hogy Pállt meg engem egymásnak szánt a gondviselés is. Így éreztem már első találkozásunkkor, s Páll nyomban belém szeretett.
      Újdonsült jogász volt, előtte állt az élet. Abban az épületben nyitott ügyvédi irodát, ahol az apjáé működött, hátha örököl néhány ügyfelet. Mikor első ízben bevitt magával, már tudtam, hogy célba értem: így állhat megírva abban a nagy könyvben... Szinte magától jött az "igen". Emlékszem, milyen otthonos volt nála minden. A csiszolt, nagy mahagóni asztal, a csillogó hamutálcák, a remekírókkal, jogi irodalommal megtömött könyvespolcok, az ismert művészek kézjegyével ellátott eredeti rézkarcok, fametszetek, s minden, az utolsó nemesfém levélnyomóig, a legkifinomultabb-választékosabb ízlésről tanúskodott. Sokan megfeledkeznek róla, hogy a szerelem rózsatövének kedvező talaj kell. A szegénység földjében elsenyved a legszebb, legéletrevalóbb palánta is. Nem kívántam anyám példáját követni. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy Páll leendő otthonunkat is éppily művészi gonddal teremti meg: a nappali ablakaiban virágok, közöttük kecses pocelánfigurák, akár az apró tündérek egy szép mesében. Ráncolt, nehéz, barna bársonyfüggönyök, délszaki növények. Ehhez a környezethez természetesen világos ülőgarnitúrát választanék: két homokszínű, puha bőrfotelt, pamlagot. Aranyozott lábú márványasztalkát az újságoknak, folyóiratoknak. A tölgyparkettára kissé sötétebb szőnyeget, ami jól megy a függönyökhöz, s a falakra néhány festményt - ezt Pállra bíznám. A konyhát, a gyerekszobákat és a dolgozóját együtt rendeznénk be; sok ügyes megoldást találni a külföldi szaklapokban. Otthonunk méltó keretet adhatna életünknek, s fészkén megtalálnám a családi boldogságot, amiről copfos-nevetőgödröcskés kislány korom óta ábrándozom...
      S lám, minden álmom megvalósult. Tulajdonképp elégedettnek mondhatom magam, ahogy itt üldögélek a homokszínű, puha pamlagon. Tulajdonképp? Kinyújtom formás, hosszú lábam, miközben ujjaim feltűzött hajamban matatnak. Tizedszer nézek körül a szobában. Mindennel megvagyok, már csak a vendégeket várom.
      Ma van a születésnapom. Ezt persze tudják valamennyien, hisz május kilencedikén, délután négykor minden évben friss házi kenyérrel, tejszínhabos forgácsfánkkal, édes piskótatekerccsel, köménymagos keksszel és gőzölgő, meleg csokoládéval várom őket. Ma töltöm be a negyvenkettőt, s valahogy megszerettem ezt a dátumot: május 9-e életem füzérét toldja meg egy-egy új gyöngyszemével. Biztonságot ad. Folytonosságot. Ezen a napon újra meg újra megbizonyosodhatok róla, hogy megtaláltam a helyem. Ez az én napom. Barátaim égre-földre esküdöznek, hogy egy művész veszett el bennem, lakberendezőnek kellett volna mennem. Magam is felfedeztem, hogy van valami bennem, de ha akkor, húsz évvel ezelőtt, nem megyek férjhez Pállhoz, inkább írni szerettem volna. Bár most, így utólag ebben se vagyok már biztos. Ezért nem is kötöm senkinek az orrára, hogy verseket írok, nehogy még azt higgyék rólam, kikívánkozom a hámból. S büszkeségem tiltja, hogy arról álmodozzam, mi mindent csinálhattam volna, mi minden lehetett volna belőlem, ha nem így meg úgy... Szerintem az ember csinálja végig, amibe belefog. Vállalja a következményeket. Soha nem értettem azokat a nőket, akik csak a sorsukon rágódnak, ahogy nem irigyeltem a fiatal lányokat sem lehetőségeikért, szabadságukért. Hisz mennek úgyis az anyjuk után. S én igazán nem vagyok boldogtalan. Merem remélni, hogy a lányom nem tartja balgaságnak a házasságomat. Eddig legalábbis nem adta még jelét. Ki-ki a maga szerencséjének kovácsa. Ehhez viszont elengedhetetlen a következetesség.
      Hátradőlök a bőrpamlagon. Addig fészkelődöm, míg fejem egész befúrom két puha párna közé. S ahogy a faliórára pillantok, még a lélegzetem is eláll: szent Isten, megállt! Hány óra lehet? Fölugrok, cipőbe bújok, helyrehuzigálom a ruhám, s a szívem úgy dobol, majd kiugrik. A telefonhoz kapok, hogy felhívjam az időjelzőt. 14 óra 52 perc 50 másodperc... Tehát elnéztem. Egy teljes órával. Először életemben. Bárkivel előfordulhat, nyugtatom magam. Semmi vész. Visszaülök, elnézem a megterített kávézóasztalkát, a csészéket, süteményes tányérokat, csokorba tört szalvétákat, a gúlába rakott köménymagos kekszet, a kenyérnek, forgácsfánknak, süteménynek odakészített tálakat, meg a csillogó, ezüst gyertyatartókat. Aztán ismét hátradőlök, lehunyt szemmel hallgatok bele a nappali időtlen csöndjébe:
      Egyedül vagyok valami zöld réten. Süt a nap, madarak csicseregnek, szél motoszkál a fák lombja közt a rét alján. Bele-belelebben kibomlott hajamba. Méhecske zümmög fel egy apró virágról. Élvezem a váratlan egyedüllétet, szívom magamba a rét illatát. Kibújok a könynyű ruhából, ott állok mezítelen, fiatalon; nyújtózom, mint a macska, aztán leheveredem a fűbe, csak úgy. Papsajt-szárral a fogam közt, süttetem arcom a nappal. Hallgatom, ahogy az apró rovarok döngicsélnek. Átsimítok kezemmel duzzadó lánymellemen, s egész beleremegek. Ahogy felnézek, fiatal férfi áll előttem. Mintha csak képzeletemből lépne elő. Szemében selymes tűz, érintésére valami soha nem érzett forróság ömlik el bennem. Egyszerre mindenről megfeledkezem. Megfeledkezik ő is, csak forró leheletét érzem arcomon, s az izzadtságcseppeket férfihátán. Kettesben, a mindenség selyemgubójában.
      Összerezzenek az ajtócsengő berregésére, felállok, megtörlöm a szemem. Kicsit tétovázom. Lángol az arcom. Az előszoba-tükörben látom, hogy nyakam alján piros foltok tüzelnek, a kettős gyöngysor sem fedi el őket. A hajam összekócolódott, s a cipőm se találom. Újra csengetnek, hallom Páll hangját. Remegő ujjaimmal sebtében megigazgatom a frizurámat, felfedezem az új cipőmet a pamlag előtt, s míg igyekszem egyikbe belefúrni a lábam, szorongatom gügyén a másikat. Jövök, mondom kissé rekedten, s már futok is, hogy ajtót nyissak neki. Születésnapi csókot nyom a számra, kezében rózsacsokor.
      - Isten éltessen, szívem! - mondja az ünnepi alkalomhoz illő mosollyal, s vállam fölött már a terített asztal titkait fürkészi.