THÓRARINN ELDJÁRN

Kacaj kerestetik

Friđrik H. Sigurđsson banktisztviselőről megfeledkezhetett a Teremtő, mikor a kacaj-fejadagokat osztogatta. Nem mintha Friđrikből hiányzott volna a humorérzék. Dehogy hiányzott. Kávézás közben mindig volt valami vicces megjegyzése, pikáns sztorija, amin hetekig derültek a bankban.
      Jó előadó volt, ki nem fogyott a tréfás történetekből. Imádta a komikus részleteket, váratlan csattanókat. Csak épp nevetni nem tudott. Mikor mások a térdüket csapkodták, ő csak tátogott, mint a hal.
      Nem jött ki torkán egy árva hang. Legfeljebb kettyent-koppant benne valami, akár egy Singer-gép fémhasában.
      Sok év lepergett a nagy homokórán, míg Friđrik ráébredt a különös hiányra. S addig teljesen elégedett volt, végezte a dolgát, mesélte vicceit a kávé mellett, eltréfált a barátaival. És persze jókat nevetett közben. Már úgy a maga megítélése szerint. Egész addig a váratlan felfedezésig.
      Egy nap busszal zötyögött épp Smyrlahraun felé, mert a nővére meghívta vacsorára. Kópavogurnál testes férfi szállt fel a kopott járműre. Részeg volt mint a csap. És be nem állt a szája. Csak úgy dőlt belőle a szó, pedig az utasok levegőnek nézték. Mikor felértek a völgyből, kissé elcsöndesedett. Arnarnes közelében már igencsak látszott rajta, hogy rosszul lehet. Homlokát ráncolta, és mélyeket lélegzett. Aztán, úgy látszik, nem bírta tovább. Hányni kezdett. A lé egy rémült nő hátán csorgott-csordogált lefelé, aki aznap vehette ki a bundát a tisztítóból.
      A rókázással persze betelt a mérték. Az utasok fintorogtak, néhány morgolódni kezdett.
      Savanyú ételszag terjengett a buszban. Most már a bundás nő is öklendezett.
      A részeg arcába lassan visszatért az élet. Pillogva szemügyre vette a bámulókat, s szelíden megvonta a vállát. - Ne legyen bennetek félelem - mondta hamiskás mosollyal -, mert e szesz tiszta szesz volt.
      Akkor esett meg a csoda: Friđrik felfedezte a Kacajt. Az igazit, a nagybetűset. A Kacaj furcsán, csengőn, felettébb egyéni módon trillázott fülébe. Mintha egy teljes skála rezgett-lüktetett volna benne - a világ összes hangneme egyetlen akkordban. Mert nemcsak öröm sugárzott belőle, de egyúttal valami végtelen, megfoghatatlan szomorúság is. Mintha az Emberiség bújának-gyönyörűségének adna hangot.
      Az utasok még magukhoz sem tértek, s a kacaj elnémult - éppoly hirtelen, ahogy felcsattant. Meglepetten izegtek-mozogtak, forgolódtak, gyanakodva vizsgálgatták egymást: ugyan ki lehetett?
      Mikor az autóbusz nyikorogva megállt a gardabćri postahivatal előtt, a sofőr úgy döntött, nem megy tovább, mert egyre többen hánytak.
      Friđrik észrevétlen kisurrant az ajtón, s odaintett egy szabadon veszteglő taxit. Ablakából még visszakémlelt a kifelé kecmergő utasokra, mintha abban reménykedett volna, hogy felismeri köztük a fenomenális kacaj tulajdonosát. De valahogy mind oly ártatlannak látszott. A legtöbb nyugdíjas lehetett Hafnafjörđurból, jóravaló, becsületes lelkek, teli szatyrokkal, haza Reykjavíkból. Nem. Nem talált köztük gyanúsat. Pedig csak egy útitárs lehetett... A látszat - hisz tudjuk. Arc és kacaj nem mindig illik össze.
      AZ ÖVÉHEZ PÉLDÁUL MILYEN ILLENE? - villant át rajta a gondolat.
      Végigszenvedte a vacsorát a sógorával meg a két gyerekkel, végighallgatta nővére aprólékos fejtegetéseit a cukor és a tojássárgák keverési arányának titkairól a házi fagylaltkészítéssel kapcsolatban, de csak azon a rejtélyes kacajon járt az esze.
      Vacsora után a sógor megkínálta egy vaskos szivarral. Jólneveltségből elfogadta. Úgy pöfékelt ott vele, mintha viszonyuk több lenne formális rokoni kapcsolatnál. Pedig kételkedett benne.
      Soha nem fogta fel viszonyuk lényegét. Mi fűzi egyáltalán sógorához? Hogy mindketten férfiak? Hogy érettségizettek? Vagy a közös ismerősök meg a bankszakma? Netán csupán ez utóbbi?
      Sógora pontban nyolckor bekapcsolta a tévét. A híradó alatt kissé elernyedhetett. Nem kellett a bennfentes értesülésekre, titkos cselszövényekre, jövendölésekre bólogatnia. Csak a hírekhez hümmögtek néha. A reklám után valami angol szórakoztató műsort adtak, de akkor már fél szemmel aludt. Alig látott belőle valamit.
      A vicceken se tudott mulatni. A legtöbb csapnivaló volt. Sületlen zagyvalék. A száját se tudta elhúzni rájuk. Zavarta a nagy vihogás, amit a rendező csaphatott hozzá, látszólag minden ok nélkül. A bankban Sigurjón mesélt valamit egy nevető-masináról, ami gombnyomásra hahotázni kezd. Majdnem biztosra vette, hogy itt is ilyennel kísérleteznek, hátha a közönség bekapja a horgot. Művi derültség. Csalinak.
      Sigurjón szerint a szerkezet hasonlít egy hagyományos orgonára, de hangok helyett kacaj-változatokat produkál. Esküdözött rá, hogy egy ügyes orgonista bármilyen kacajt kihoz belőle - szólót és összetettet, harsogót, meglepettet, - a mindenkori kívánalmaknak megfelelően. A halk kuncogástól a felmorajló teremkacajig, a csilingelő női kacagástól a teli torkú férfihahotáig. A repertoár szinte kimeríthetetlen. A gépkezelőknek persze vannak kedvenc gombjaik, de rengeteg lehetőség közt válogathatnak.
      A tévében egyre fakóbbak lettek a viccek, ha még lehettek, s Friđriket végül tényleg elnyomta az álom. Sógora felcsavarta neki a hangot, de akkor már hortyogott.
      Hirtelen arra a buszkacajra ébredt. Nyomban ráismert álmában is: ugyanaz a könnyed szóló, teli életörömmel s egyúttal valami sötét mélységgel: a boldogság és a bánat ötvözetével. (Nem talált rá hirtelenében kifejezőbb képet.)
      Hazafelé is egyre a Kacaj motoszkált fejében. Trillázott benne, nem hagyta nyugodni. Noha képtelen volt visszaidézni minden szökését, esését-szárnyalását, hangulata még ott élt, zsongott-dongott érzékeiben. Ezer közt is felismerte volna.
      Saját kacajára gondolt. Hangtalan tátogása megméretett és könnyűnek találtatott. A legbotfülűbb bíró is érvénytelenítette volna. Karakteréhez sem passzolt.
      Ki ismerne rá erről a kacajról? A világon senki. Hogy tenne egy imitátor a rádióban, ha mint ismert közéleti személyt, egyszer őt is parodizálnák? Világos: sehogy. Ilyen feltűnő fogyatékossággal hiába kopogtat a közélet ajtaján.
      Egyszerre úgy megkívánta, hogy nevetni tudjon. Dalolva-trillázva, rigótorokkal, mint az a senkiházi ott a buszban. Egyéni kacajra vágyott, amiről felismerik.
      Erről ábrándozott a bankban is: moziban ül. Látatlan érkezett. Telt ház... Valami Fernandel-film pereg. Egy élcre felkacag - s két fiatal nő összesúg a harmadik sorban:
      - Ez csak Friđrik lehet.
      Néhány hétig minden a régi kerékvágásban haladt. Lekötötte magát az átutalásokkal, hitelügyletekkel, ám a kávészünetben jöttek a szokásos jó sztorik, s Friđrik mindjobban tudatára ébredt kacaja eredendő hibáinak. Belátta, hogy így nem mehet tovább.
      Mitévő legyen? Munka után a mosdótükör előtt végigpróbált minden változatot ismerősei készletéből, de tőle hamisan hangzott mindenik. Vagy fellengzősen, vagy csicsókás-erőltetetten. Ilyet senki sem venne komolyan...
      S töprengés közben váratlanul eszébe jutott egykori padtársa Guđfinnur. Szentséges isten, hisz Guđfinnur színész! Azoknak gyerekjáték! Nyolcvannégy előadás után csak úgy gurulnak a nevetéstől. Ha most felhívná Guđfinnurt...?
      Felhívta. Guđfinnur elöljáróban részletezte neki a színházi kacaj fontosabb válfajait, aztán a tréningről beszélt hosszasan, a hangszálak helyes használatáról, az arcizmok szerepéről, szerényen hozzátéve, hogy a jó eredmény persze bizonyos tehetséget is feltételez.
      - Ne hidd, hogy olyan könnyű. Sok függ az adottságoktól is, de ha nagyon akarod, megpróbálhatjuk.
      Friđrik egyszerre rádöbbent, hogy más a színpadi kacaj, s más az egyéni, mely az embernek álmában is természetes. Guđfinnurnak tulajdonképp nem is volt saját kacaja, bár a színpadon úgy nevetett, ahogy épp a szerepe diktálta. Azt mondta, alszik rá egyet, s letette a kagylót.
      Aztán telefonált egy utánzóművésznek. Hátha tárgyilagosabb. Róla különben az újságok is írtak, tekintélynek számított. Friđrik könnyített a lelkén, az meg szívből kacagott. Melegen, barátságosan. - Csak ennél nagyobb baja ne essék!
      Friđriknek tetszett a kacaj. Sajátja lehetett. Megegyeztek, hogy órákat vesz nála. S munka után ott volt minden este.
      Elmondta neki esetét a busszal, részletezte a különös élményt, aztán sorra vették a lehetséges változatokat. A mester lassan, de biztosan közelített a Célhoz. Napról napra, percről percre. Kacaja mindjobban hasonlított a körülírt mintához a buszban, ahogy egy bűnöző fantomképe is alakul-tisztul a szemtanú adalékaival.
      Egy este ráhibázott. Egyszerre megvolt az egész. Megismételte többször, nehogy elfelejtse.
      - Most már csak rád kell igazítanom - mondta elégedetten.
      S kezdetét vette az elszánt küzdelem. A mester tapasztalt tanítónak bizonyult. Előbb logopédiával próbálkozott, aztán elküldte egy neves szakorvoshoz, hogy vizsgálják meg a torkát. Az operáció után kissé meglazultak a hangszálai, de akkor meg az akusztikával volt elégedetlen. Mikor homlokcsontjában korrigálták az orral kapcsolatban álló páros üreget, megjavult a rezonancia. A beavatkozáshoz Dylan Thomas fejének röntgenképét vették alapul. A gégészet után pszichológushoz küldte a mester, hogy megszabaduljon gátlásaitól, s fenntartás nélkül átadhassa magát a kacagásnak.
      S Friđrik egyre jobban belejött. Az imitátor javaslatára kivett egy hónap fizetetlen szabadságot, hogy minden erejét, tudását beleadhassa a gyakorlatokba.
      Ahogy az énekesek naponta skáláznak, ők reggeltől estig nevettek - a mester előbb, ő utána. Néha együtt. Csiszoltak, emeltek a hangokon, kurtítottak a szökkenőkön, emelkedőkön. Kihúzták a trillák rezgésidejét. Oktatója hajtotta, ösztökélte, mindig talált valami apróságot, amit tovább ismételtetett vele. Friđrik lefekvés előtt vastag szakkönyveket olvasott a humor történetéről, az utánzóművészet nagyjairól.
      Egy nap aztán sugárzó arccal felugrott a mester, és a kezét nyújtotta:
      Gratulálok! Most tökéletes!
      Erre mindketten nagyot kacagtak. Az imitátor saját, kissé öreges módján, Friđrik meg eltanult, művészi trilláival. Új kacaja szinte megrészegítette. Csengett-bongott a fülében. Eggyé lett vele.
      Mihelyt hazaért, nyomban telefonált a bankba, hogy másnap bemegy. Sokáig mocorgott, forgolódott, míg végre elaludt. A kollégák meglepett arcára gondolt. A tágra nyílt, csillogó szemekre.
      Reggel rohant a munkahelyére. Izgatottan tett-vett a kávészünetig. Jóságos ég, hogy ezt is megérte! Sigurjón ártatlan-cinkosan odakacsintott neki a csésze fölül, s egy pajzán históriába kezdett. Friđrik hátradőlt a székén, a csattanót várta. Na most... Nyitotta a száját, de nem történt semmi. A másodperc fényévvé nyúlt, jeges döbbenetté érett. Homlokán kiült a veríték.
      Semmi. Gyakorlás közben elvesztett valamit - elfelejtett, - mint a hősszerelmes az első csók ízét. Tökéletes kacaj-műszere függetlenné lett a külső tényezőktől: nem reagált többé a humorra.