Kulturális arcunk a világban

"Nép, haza, anyanyelv - írja koszorús költőnk, Snorri Hjartarson valahol - valódi szentháromság". Aligha tudnám szebben kifejezni. Anyanyelvünk a történelem és a kultúra hordozója, s kultúránk tulajdonképp a sagákra, az eddikus verselésre épül. Csupán úgy kétszáz esztendeje ért el ide hozzánk a festészet, szobrászat és a zene. Fafaragóink nemigen művészkedhettek korábban, hisz az erdő nálunk ritkaságszámba megy. Népzenénk persze volt, a táncot viszont sokáig ferde szemmel nézték nálunk az egyházatyák. Maradt tehát az irodalom, a kultúra legizlandibb ága.
      Kultúránk és irodalmunk elválaszthatatlanságát bizonyítja féltve őrzött szókincsünk is, hisz míg más nyelvek rengeteget kölcsönöztek egymástól az idők folyamán, itt szinte minden fogalomnak, világszerte használt új dolognak izlandi neve van. S feltehetőleg így lesz a jövőben is, ha rajtunk múlik. Ily módon részesei lehetünk a felfedezéseknek, a fogalomalkotásnak, anélkül, hogy nyelvileg eladósodnánk. Így lett például a "komputer"-ből Izlandon tölva, ami ismerősen hangzik a fülünkben, rövid, s könnyű is megjegyeznünk. A tölu- (szám-) előtaghoz ragasztottunk csupán egy szótagot a völva (jósnő) mintájára. Még rímkosarunkba is beleillik. Kifejezéseink, képeink izlandi magvát természetesen nehezebb megőrizni tisztán a külvilág százcsatornás műholdműsorának záporában. Valaha regéink tartották bennünk a lelket tábortüzeink körül e távoli szigeten. Ám kultúránk nem magától szikrázott-sziporkázott fel itt a világ végén. Fellendüléséhez, virágzásához elengedhetetlenek voltak a külső kapcsolatok. Kapcsolatok más népekkel, más kultúrákkal. Szellemi hidak a külvilág felé, hogy megnőjön láthatárunk, hogy megtaláljuk helyünket a nagyobb közösségben. Nos, ezért fordítunk annyit. Ezért tanul annyi izlandi fiatal külföldi főiskolákon, hogy új nyelvekkel, ismeretekkel gazdagodva láthasson munkához itthon, tolmácsolhassa hazai nagyjainkat távoli szomszédainknak, s az övéiket nekünk. Szerzőink személyes kapcsolatai szintén nagyban hozzájárulnak e kétoldalú hídveréshez. Mint jelen esetben is. Mi is réges-rég készülünk erre a magyarországi bemutatkozásra. S máris újabb összeállítást tervezünk, egy regényt a Széphalomnál, s egy csokrot az elmúlt ötven esztendő hazai terméséből, hisz több évtizedes bepótolnivalónk van. Magam is évekig éltem külföldön, több nyelvrő1 fordítok. 2000 tavaszán készültem el Dosztojevszkij Ördögökjével. Most épp egy angol színdarab fordításán dolgozom. Sok szerzővel, műfordítóval hozott már össze munkám. Számon tartjuk egymást.
      Más országokhoz hasonlóan természetesen nálunk is támogatják a fordításokat, külföldi megjelentetéseket. Minden új nyelven kiadott írás egyúttal visszajelzés térben és időben. Létünk dokumentuma.
      Izland kulturális arca ma már nem oly ismeretlen a nagyvilágban. Fontos viszont, hogy szellemi kapcsolataink tovább erősödjenek, szélesedjenek. Hogy többet olvassunk, tudjunk egymásról a víz két oldalán. Látogatónknak persze sok minden ismerős lehet, ám e felhős, északi sziget, itt a nagy kékség közepén, valahogy egyéniség is: természete, népe, nyelve teszi azzá.

Izlandi költészet az ezredforduló küszöbén

A kiadók könyvkatalógusai szerint mintegy 190 új izlandi verskötet jelent meg 1990-1999 között, s ehhez 140 másodkiadás, antológia, fordításkötet. Persze sok könyv lát napvilágot magánkiadásban is, ezért a statisztikám kissé bizonytalan. Könyvpiacunk kicsinysége ellenére ma is bő választékkal dicsekedhetünk.
      Az izlandi költészet gazdagsága, sokszínűsége nagy nemzetekével is vetekedhet. A modernizmus a múlt század közepén szökött virágba nálunk (mikor Steinn Steinarr, nagy "rebellisünk" ünnepélyesen leszögezte: "A hagyományos vers kora lejárt"). Azóta szinte minden stílus megtalálható költészetünkben, a legvakmerőbb szövegkísérletektől a legragyogóbb bűvészetig. S azért akadnak költők - különösen a fiatalabbak között -, akik vissza-visszatérnek a tradicionális kötött formákhoz is.
      A sokat emlegetett "atomköltők" az új irodalmi irányzat első generációjának képviselői. (Az elnevezés tulajdonképpen H. Laxness Atomtámaszpont című régényének egy utalásából ered.) Eleinte inkább gúnynévnek számított, míg néhány nagyobb tehetség is kitűnt soraikból: Stefán Hörđur Grímsson, Hannes Sigfússon, Jón Oskar, Einar Bragi és Sigfús Dađason. Nagy hatással volt rájuk a későbbiekben a népszerű Steinn Steinarr, s a jelen válogatásban is előforduló, nemrég elhunyt Jón Úr Vör. Számunkra, akik akkortájt még iskolába jártunk, s csak jó tíz esztendővel később kezdtünk kacérkodni a költészettel, az atomköltők már az idősebb generációhoz tartoztak, bár időben valahogy nem álltak annyira távol tőlünk, hogy lázongtunk volna ellenük. Tudomásul vettük őket, tanultunk jó példáikból, hibáikból, ahogy figyelmes kezdőkhöz illik. Lassan felfedeztük különbségeiket, egyéni hangjukat, csoporton belüli "másságukat". Ami beskatulyázhatta őket, elsősorban talán újszerű nyelvkezelésük volt: a rímelt mondanivaló helyett metaforákkal kísérleteztek. Sokuknál külföldi hatások is érezhetők (Hannes Sigfússonnál például T. S. Eliot modernizmusa). Többnyire társadalmi témákat boncolgattak, a bizonytalan korszellem jegyében.
      Az atomköltők mellett mindenképp meg kell említenünk az izlandi klasszicizmus formáit megújító, velük egy időben élő-alkotó rangos verselőket, Snorri Hjartarsont, Guđmundur Böđvarssont, Ólafur Jóhann Sigurđssont, Jakobína Sigurđardóttirt - s a későbbiek közül Hannes Péturssont, Matthías Johannesent és Thorsteinn frá Hamrit. Az ő költészetükben nagyobb szerepet játszik a természet és a klasszikus örökség, bár nem kerülik a korszerű kérdéseket sem.
      Mai költőinknél szinte minden törekvés, irányzat fellelhető. Nem szakadtak el hagyományainktól, de hangvételben, témaválasztásban igen különböznek elődeiktől. Kevesen vetnek fel "világmegváltó" nagy kérdéseket. A hidegháború megszűntével a fehér-fekete eszmék kora is lejárt. A problémák összetettebbek, kiismerhetetlenebbek lettek, személyesebb, intimebb analízist követelnek. Talán nincs is már szükség "izmusokra" - anything goes. Belefér minden. Visszaléphetünk olykor az ősi izlandi tradíciók talajára is. Thórarinn Eldjárn 1978-ban kiadott, Walt Disneyről írt "rím-ciklusa" sokáig bestsellereink között szerepelt. Ám nem csak aranytollú, kiváló mulattatónk játszott-zsonglőrködött az izlandi versformákkal. A fiatalok közül is többen megpróbálkoztak vele. Kristján Thórđur Hrafnsson 1997-ben adott ki egy szonettgyűjteményt, mely klasszikus formai tökélye ellenére banális tökéletlenségeket fejteget.
      Rengeteg versíró nő szerepelhetne tudományos kézikönyveinkben, ha költeményeik kiadóhoz, nyomdafestékhez jutottak volna. Ám nálunk a nők inkább maguknak írtak. Sokszor titokban. Hál' istennek költészetük ma már mindannyiunké. Vilborg Dagbjartsdóttirt, Thóra Jónsdóttirt, Thuríđur Guđmundsdóttirt és Nína Björk Árnadóttirt szívem szerint Hannes Pétursson, Matthías Johannessen és Thorsteinn frá Hamri mellé sorolnám, bár sajátos "női" tematikájuk, értékrendszerük megnehezíti az összehasonlítást. Tudom, hogy többen tiltakoznak állításom ellen, de tény, hogy sok érdemes női szerző -elsősorban lírikus - kirekedt irodalomtörténetünkből. Minthogy irodalmunk történetét szinte kizárólag férfiak írták, nemrég még ritkaságszámba ment, ha egy női nagyság helyet kapott benne. Iskoláskoromban egyetlen költőnő szerepelt a könyvben: Unnur Benediktsdóttir, írói álnevén Hulda. Többnek nem szorítottak helyet. Hulda - jelentése szerint "a titkos", "a láthatatlan". Persze változnak az idők. A fiatal költőgeneráció női tehetségei előtt szabad a pálya.
      Rövid bevezetőm szűk keretei közt még arra sem szorítkozhatom, hogy Thórarinn Eldjárn generációjának képviselőit bemutassam, azokat, akik 1968 körül bontogatták szárnyaikat. Mindenképpen meg kell azonban említenem közülük Sigurđur Pálssont és Steinunn Sigurđardóttirt. S nem szabad megfeledkeznem Einar Már Guđmundssonról sem, aki 1980-ban adta ki első verseskötetét. Utánuk jött aztán Linda Vilhjálmsdóttir, Sigfús Bjartmarsson, s az 1960 után született új nemzedék: Sjón, Kristín Ómarsdóttir, Gyrđir Elíasson, Bragi Ólafsson, Didda és társaik, mind-mind egyéni művészjegyükkel, stílusukkal. Rájuk már nem hatott sem T. S. Eliot, sem az atomköltők őszülő csoportja - ők már a "nemzetközi" popzene, a tévéfilmek és az Internet korában cseperedtek fel, legtöbbjük egyetemet végzett, világot látott, s Reykjavíkban él, ami ha nem is nagyváros, de nem mentes a nagyvárosok szimptómáitól - pozitívaktól, negatívaktól. S ez tükröződik költészetükben is.