Versírók között

Mióta Őseink úgy a kilencedik század körül letelepedtek ezen a távoli szigeten, a költészet mindig közszeretetnek örvendett nálunk. Gyakorlatilag talán nem is kínálkozott akkoriban más mód a művészi gondolatok, víziók kifejezésére. Azóta gyökeret vert, megerősödött: lám, az elektronika korának csábításai sem fognak ki rajta. Évi száz verseskötetével kötődik olvasóihoz - alig több mint 270 000 lelket számláló hazánkban. Politikailag talán kevésbé fontos napjainkban, mint a függetlenségi mozgalom idején a XIX. század végén, XX. század elején, bár ma is valahogy életünk szerves része, hogy úgy mondjam, házon belül és házon kívül is. Az izlandi miniszterelnök beszédeibe mindig belefűz néhány épp odaillő klasszikus vagy modern verssort, s az ünnepi megnyitókból sem hiányozhat a poétika sava-borsa. Mindenki idéz valamit valakitől, a születésnapi köszöntőkben éppúgy, mint az újságban, rádióban, televízióban. A költészet jelen van egész társadalmunkban, kunyhóban és palotában egyaránt.
      Hogy miért e nagy érdeklődés a költészet iránt? Megpróbálom talán néhány szóval elmagyarázni. Tulajdonképp ősrégi, szinte páratlan hagyományról van szó. Mi a múltat és jövőt rendszerint lírai képekben szoktuk kifejezni. Aki járt felénk, tanúsíthatja, hogy környezetünk is művészi tollra kívánkozik. S mindehhez az izlandi zengzetes, dallamos, hajlékony nyelv, szinte a teremtő is a költőnek szánta. Tudom, ez az okfejtés elégtelen, ahogy a legaprólékosabb boncolgatás is annak bizonyulna. Lehet, hogy valami örökletes hajlamról van szó, lehet, hogy a titok génjeinkben rejlik; igazán nem tudnám megmondani. Minthogy ereinkben ír vér is csordogál, előfordulhat, hogy a kelta múlt is nyomokat hagyott bennünk. Az ilyesmit nehéz így utólag eldönteni, ezért talán érjük be annyival, hogy Izlandnak gazdag költészete van, s a külföld szemében aránytalanul nagy olvasótábora. És bár költészetünk szava halkabb, visszafogottabb, mint pár évtizeddel ezelőtt volt, legfőbb feladata változatlanul az izlandi kultúra és szűkebb valóságunk egybehangolása, tükrözése, s a szellemi hídépítés folytatása magunk és a környező világ között.
      Gazdagok vagyunk. Gazdagságunk kitűnik az alábbi összesítésből is, amely az elmúlt negyven évben külföldön, fordításban megjelent izlandi versgyűjteményekről ad számot:
      dán nyelven: 2 (1961-ben és 1982-ben), finnül: 3 (1974-ben, 1977-ben és 1983-ban), svédül: 2 (1959-ben és 1974-ben),
      norvégül: 3 (1975-ben, 1976-ban és 1990-ben), amerikai angol nyelven: 1 (1982-ben),
      orosz nyelven: 1 (1987-ben), németül: 2 (1984-ben és 1992-ben),
      kínaiul: 1 (1998-ban) és bolgárul: 1 (1999-ben).
      A különböző külföldi lapokban, folyóiratokban közölt izlandi versek száma több százra tehető.
      Az izlandi költészet témaválasztásában is fellelhetők persze az örök és közös emberi kérdések: élet és halál, remény és reménytelenség, szerelem és kiábrándulás, természet és emberi környezet, bár a mi líránkban talán hangsúlyosabb a lélek, vagy korszerűbben szólva, az egyén érzésvilága, mint a külföldi költészetben manapság. Valahogy jobban érződik benne történelmünk folytonossága is. Költőink gyakran foglalkoznak a falusi, városi élet ütközéseivel, s a mindannyiunkban ott bujkáló félelemmel: mi lesz ezzel a kis nemzettel a mocorgó nagyvilág ellenében, melynek médiái egyre kevesebb kíméletet mutatnak a nemzeti különbségek, a kulturális sajátságok és a nyelvi tisztaság iránt?