A gondolat számára nincsenek határok

Izlandi próza
Mintha kevesebbet olvasnánk mostanában, mint néhány évtizeddel ezelőtt, irodalmunk valahogy mégis egyre terebélyesedik. Az ezredforduló küszöbén több könyvünk jelent meg fordításban, mint korábban bármikor. S hozzátenném: több nyelven is.
      Halldór Laxness persze e téren is úttörőnek számít. Fontosabb műveit annak idején nyomban lefordították svédre, dánra, norvégre, aztán megszülettek az első német és angol fordítások, míg felfedezték az orosz, a spanyol és a többi fordítók. Azóta is újabb és újabb fordításokat ér meg, egyre újabb és újabb korosztályokhoz jut el. Az Egyesült Államokban például két éve újra megjelent egyik legismertebb műve, a Független emberek, s alig egy hónappal később jelentkezett a londoni Harvill Press, hogy ők is kiadnák két regényét. A Harvill Press nemcsak Nagy-Britannia egyik legrangosabb kiadója, de 50 országot lát el kiadványaival, többek között Ausztráliát, Indiát és Új-Zélandot.
      Laxness 1998-ban hunyt el, 96 éves korában. Kétségkívül az izlandi kultúra világszerte legismertebb személyisége volt, amolyan világítótorony prózairodalmunk sziklapartján. Ám akadnak azért más fények is.
      A fordítók abszolút kedvencei közé tartozik Guđbergur Bergsson (1932-), javíthatatlan izlandi kozmopolitánk, aki évtizedeket töltött Spanyolországban. Maga is sokat fordított. Tőle származik a mondás, hogy tulajdonképpen mindannyian fordítók, tolmácsok vagyunk, külső és belső világunkat próbáljuk "lefordítani" önmagunknak és környezetünknek, "s ha nem is lelki üdvösségünk függ tőle, de sok múlik rajta, hogy mennyire sikerül".
      Guđbergur könyveit kiadták Dél-Amerikában, Kelet-Európában, a skandináv országokban, Franciaországban, Spanyolországban, Angliában és Németországban. Hattyú (Svanurinn) című regénye 1992-ben elnyerte a legjobb izlandi műnek kijáró irodalmi díjat. Még Hollywoodból is jelentkeztek, hogy filmet készítenének belőle, de nem volt hajlandó átengedni nekik a forgatókönyv megírását. Két éve megjelent életrajzi művében a fiatalság örömeiről, tűzpróbáiról ír: "A gyermeklélek értékrendje éppúgy alakul, szépül, csiszolódik, akár a szürke kövecske, melyet a tenger formál, fényez csillogó kaviccsá."
      Thor Vilhjálmsson (1925-) és Svava Jakobsdóttir (1930-) szintén eltaláltak már a fordítókhoz, bár külföldön még kevésbé ismerik őket. Pedig Thor - Laxness után - irodalmunk grand old man-jének számít. Legújabb történelmi regényével - A fűszál reggeli mondókájával (Morgonţula á stráum) - elnyerte tavaly a legrangosabb hazai irodalmi kitüntetést.
      Svava, aki elsősorban művészi igényű, egyéni hangvételű tanulmányaival szerzett magának nevet, 1987-ben kiadott regényével, Gunlod történetével (Gunnlađar saga) váratlanul ismét a fordítók érdeklődésének középpontjába került. Könyvét rövid idő alatt több nyelvre lefordították, többek közt franciára, németre és litvánra.
      Kortársuk, Matthías Johannesen (1930-), ismert lírikus, legnagyobb napilapunk, a Morgunblađiđ főszerkesztője, újabban prózájával keltette fel a külföldi kiadók figyelmét.
     
A '68-as generáció
Irodalmunkban jelenleg - sok más nyugati országhoz hasonlatosan - a '68-as generáció dominál. Ez most - az 1968 körüli külföldi diáktüntetések és a későbbi, történelmi események emlékcserepeivel tarsolyában - új utat, formanyelvet, új megoldásokat keres mondanivalójának kifejezésére. E csoportba sorolható Pétur Gunnarsson (1947-), Sigurđur Pálsson (1948-), Thórarinn Eldjárn (1949-), Steinunn Sigurđardóttir (1950-), Vígdis Grímsdóttir (1953-), Einar Már Guđmundsson (1954-) és Einar Kárason (1955-).
      Mindannyiuktól fordítottak is. Einar Már Guđmundssont A mindenség angyalaiért (Englar alheimsins) 1995-ben irodalmi díjjal tüntette ki az Északi Tanács. A regényt néhány esztendőn belül tizenhárom nyelven kiadták. Legutóbbi könyve, a Lábnyomok az égen (Fótspór á himnum, 1997) tavaly jelent meg dánul.
      Thórarinn Elđjárn történelmi regényét, a Gazfickót (Brotahöfuđ) - Laxness témájának változatát - szintén felterjesztették az Északi Tanács díjára. Már készül angol és dán fordítása.
      Einar Kárason trilógiáját, az Ördögszigetet (Ţar sem djöflaeyan rís) nemrég adták ki Németországban, legújabb regénye pedig, az Északi fény (Norđurljós), tavaly az izlandi könyvhét bestsellere volt.
      Vigdís Grímsdottir könyveit szinte minden skandináv nyelvre lefordították. Granda út 7 (Grandavegur 7) című, tizenévesekről írt regénye 1995-ben elnyerte a legjobb izlandi műnek járó irodalmi díjat. A regényből 1997-ben színmű is készült. Vigdís néhány könyvét angolra, németre és franciára is lefordították.
      Steinunn Sigurđardóttir csodálatos verspróza-regénye, az Időtolvaj (Tímaţjófurinn), egy valóban páratlan, modern szerelmi história. Hat nyelven jelent meg eddig. 1998-ban Yves Angelo meg is filmesítette. Steinunn Szívzugok (Hjartastađur) című regényével 1996-ban elnyerte az izlandi írószövetség irodalmi díját. Könyve azóta Franciaországban és Svájcban is megjelent.
      E fiatal szerzők regényeik, elbeszéléseik mellett több verskötetet is kiadtak. Sigurđur Pálsson munkásságában tulajdonképpen a költészet dominál.
      Ólafur Gunnarsson és Thórunn Valdimarsdóttir - rendhagyó módon - alig foglalkozott versírással. Előbbinek egy regénye, az Óriás-templom (Tröllakirkja), utóbbinak néhány rövidebb írása jelent meg fordításban.
     
A "középnemzedék"
Bár tagadhatatlanul az 1930 és 1950 körüli években született írók uralják nálunk a mezőnyt, nem szabad megfeledkeznünk a középnemzedék képviselőiről sem. S a kapun ott dörömböl már a legfiatalabbak generációja is.
      A "középnemzedék" legismertebb képviselője a többszörösen kitüntetett Fríđa Á. Sigurđardóttir (1940-), aki Míg megvirrad (Međan nóttin líđur) című regényével 1992-ben elnyerte az Északi Tanács irodalmi díját. Könyve svéd, dán, norvég, német, angol és cseh fordításban is megjelent.
      Jakobína Sigurđardóttir (1918-94) elbeszéléseiben főként a természet és az ember, férfi és nő viszonyát boncolgatja. Életműve nem túlságosan terjedelmes. Gyermekkor (Í barndómi) című életrajzi regénye halála után jelent meg.
      Böđvar Guđmundsson (1939-) költőként kezdte pályafutását, mégis regényeivel szerzett magának nevet. Az izlandi kivándorlókról, az első amerikai telepesek hányatott életéről, megpróbáltatásairól írt regényei, az 1995-ben megjelent Szelek szülőföldjén (Hibýli vindanna) és az 1996-ban kiadott Az élet fája (Lífsins tré) sikere után állami díjjal tüntették ki.
      Álfrún Gunnlaugsdóttir ( 1938-) az izlandi irodalomtörténet profeszszora. Sajátos meseszövésével, többrétű képeivel, egyéni témakezelésével hívta fel magára a figyelmet. Két regénye külföldön is megjelent.
     
Új tehetségek
A nyolcvanas évek elején már-már attól tartottunk, nem lesz, aki átvegye a stafétabotot. Minden fiatal szerző filmforgatókönyvet írt, míg a kiadók regényért rimánkodtak. Izgalmas, rangos, mai regényért. Ám úgy tűnt: hiába. Aztán mintha egyszerre megnyílt volna a bűvös zsilip, s az utóbbi öt évben sok-sok új névvel, tehetséggel ismerkedhettek meg olvasóink.
      Bjarni Bjarnason (1965-) már a legfiatalabb írónemzedék képviselője. Két legutóbbi regényében sajátos magabiztossággal átlépi a realizmus és a hagyományos izlandi témakör határait. Mária visszatérte (Endurkoma Mariu) című, 1996-ban kiadott művében Szűz Mária történetét mondja el, ahogy egy nap váratlanul visszatér a földre, s egy európai városkában folytatja életét. Egyszerű lányként - egyszerű emberek között. Másik könyve, a Szavakon túli város (Borgin bak viđ orđin, 1998) egy hajléktalan fiatalemberről szól, aki állítólag száműzött királyfi, s aki megfoghatatlan módon, egész más korból lép most elénk.
      Kristín Ómarsdóttir ( 1962-) saját hangján és eszközeivel igyekszik megfesteni világa képét. Formabontó és témaválasztásában is provokatív. Töviskes közelség (Dyrnar ţröngu), című könyvében a nemek tradicionális határkaróit húzogatja ki, rendezi át magának, s három éve kiadott regényében, a Drágám, meghalok-ban (Elskan mín ég dey) az élet és halál közt fedez fel nekünk valami rejtélyes hidat.
      Gyrdir Elíasson (1961-) az elgépiesedés, a személytelen elvárosiasodás buktatóit vizsgálgatja novelláiban, regényeiben, melyekből több svéd, dán és norvég fordításban is megjelent.
      Gudmundur Andri Thorsson (1957-) újságcikkei, tanulmányai mellett három regényt is írt. A négy esztendeje kiadott Izlandi út (Íslandsförin) valójában kalandos útirajz: egy tizenkilencedik századbeli angol nemes ősei után kutatva járja be az izlandi halászfalvakat, s közben beszámol élményeiről.
      Ólafur Jóhann Ólafsson (1962-) alig húszéves korában a világhírű Sony cég leghatalmasabb vezetői közé tornászta fel magát, majd jól menő vállalatot alapított az Egyesült Államokban, s hogy ámulatunkat tovább növelje, "öreg napjaira" írni kezdett. Több könyve szerepelt már az izlandi bestseller-listán, egyikük, a Bűnbocsánat (Fyrirgefning syndanna) angol, francia, német, norvég és dán fordításban is megjelent, mi több: regénye 1994-ben elnyerte a Sunday Telegraph irodalmi díját és az év legjobb könyvének kijáró kitüntetést Nagy-Britanniában.
      Hallgrímur Helgason (1959-) sok szempontból emlékeztet Gudbergur Bergssonra. Számára nem léteznek nemzeti nagyságok. Igazi nyelvművész, sokszor szinte már kötéltáncos. Szövege mint a megáradt folyó: magával ragad mindent, ami útjába akad. Elsőrendű szatirikus. 1996-ban írt 101 Reykjavík című regényével elnyerte az Északi Tanács irodalmi díját. Könyvét az idén Dániában is kiadják.
      Talán nála is merészebb, vakmerőbb az örök kísérletező, Mikael Torfason (1974-) aki már első regényében, a Hamis madárban (Falskur fugl) eléri a szatíra csúcsait. Második regénye, a három éve írt Történet egy lányról (Saga af stúlku) még ennél is magasabbra céloz. Előadásmódja egyszerűen beskatulyázhatatlan.
      A fiatal írónemzedék ígéretesebb képviselői közül megemlítendő még Gerđur Kristný (1970-), akinek nemrég jelent meg egy egyéni hangú novelláskötete, a Mérgezett almák (Eitruđ epli), a talpraesett, humoros Andri Snćr Magnason (1973-), aki elbeszéléseivel mindenekelőtt saját korosztályához fordul, Didda (1964.-), aki nemcsak verseiben, de prózájában is majdnem kihívóan szókimondó, s akinek három éve írt regénye, a Borsószem (Erta) nagy port vert fel kritikuskörökben, valamint Huldar Breiđfjörd (1972-), aki ügyes, szellemes képet fest elénk pár éve megjelent Jó izlandiak (Góđir Íslendingar) című "útirajzában" az önmagát kereső kutató-elemző izlandi fiatalságról.
      Prózairodalmunk valóban nyugodtan nézhet a jövő elé. A tömegkultúra és az új médiák kihívása nemcsak konkurenciát jelent számára, de egyúttal újabb allúziókkal, képekkel, alkotó ötletekkel is gazdagíthatja. A mű erőssége természetesen nyelvében rejlik. A művészi szöveg nem automatizálható, nem szabványosítható, és sohasem zárható be egy ország, egy nemzet határai közé. A maga sajátos módján, saját feltételeinek megfelelően mindig nemzetközi: eltalál azokhoz, akik számára lehet mondanivalója. Így vallotta már Halldór Laxness is. Ám az irodalom íratlan törvényei szentek miden szakember szemében. Ezért nem engedett Guđbergur Bergsson a világhírrel kecsegtető hollywoodi csábításnak.