EURÓPAI FIGYELŐ

TARTALOM / navigáció

EMILIO LUSSU

Szardínia jövője

Egy kis hegyi faluban születtem, egyikében azoknak, melyeket a római kultúra utolsóként ismert meg. Fosztogató vadász-pásztorok falu-államai ezek, ahol szigorú szokáson alapuló törvények uralják a közösség, a pásztorok, a vadászok és a tolvajok életét. A rómaiak a messze nyúló Cagliari-síkság földművelő-vidékeinek védelmében katonai táborokat állítottak fel ellenük, melyek később falvakká alakultak, s ma is léteznek. Gyermekkoromban megismertem egy osztály nélküli, patriarchális közösségi társadalom utolsó maradványait, ahol igazán tekintélyes "örökségekre" egykézéssel és vagyonegyesítő házassággal tettek szert. Minden valószínűség szerint némi szerkezeti átalakulássa annak a társadalomnak volt folytatása, amely a nuraghe-korszaktól kezdve ellenállt minden uralkodó civilizációnak, egészen a piemontei kultúra eljöveteléig. Mi, falubeli gyerekek, akik régi szokás szerint mezítlábasan jártunk (a gyerekek csak néhány évvel az előtt húzták lábukra az első pár cipőt, hogy Róma fiatal polgárai levették bíborszegélyű tógájukat), egy csapatba verődtünk, hogy hadjáratokat szervezzünk a völgyön túl, a szomszéd faluban lakó gyerekek ellen, akiket ugyanolyan fölényes és becsmérlő szavakkal emlegettünk, mint fénykorukban a fasiszta fiatalok Franciaországot, Angliát, a Szovjetuniót vagy Amerikát. Szívünkben öröm ébredt, fantáziánk pedig életre kelt, amikor az öregek a mára letűnt, régi szokás szerint meséltek. Hősi lovasmenetek, "határon túli", fegyveres kalandozások keltek életre e mesékben. Szarvas-, dámvad- és muflonvadászatok mágikus történeteit hallgattuk. Ezek az állatok már rég eltűntek vidékünkről. Apám pedig, aki ifjúkorában még a borbélyhoz is lovon járt, szégyenletes dolognak tartotta, hogy a város körzetéből (a "határon túlra") fegyvertelenül lépjen ki; puskáját a jobb kengyel melletti tartóba állította, a puskacsövet felül megmarkolta, két pisztolyát pedig a nyeregvásznon tartotta (fegyverviselési engedély, két líra). Téli éjszakákon a kandalló előtt újra és újra a régi idők történeteit mesélte a családnak, ugyanúgy, ahogyan a nagyapjától hallotta. Neki szintúgy a nagyapja mesélte mindezt, amint ifjúságát, (a XVIII. század első éveit) idézte emlékezetébe. Lóháton, felfegyverkezve, évről évre mindenki útnak indult - így mesélte -, a szüreti munkálatok után, hogy megszerezze a búzakészleteket a határon túli, alföldi falvakból, ahol nem élnek pásztorok. Lehetőleg hajnalhasadás előtt vagy esőzések idején, olyankor, amikor mindenki bezárkózott. A rajtaütésszerű hadműveletek bizonyultak a leginkább célravezetőnek, ilyenkor nem voltak halottak, csak néhány sebesült. Otthon a falubeliek le sem hunyták a szemüket, ébren várakoztak, s ujjongva fogadták a hazatérőket. A beszerzést minden évben megismételték, csak a piac változott.
      A néhai Tamarelli professzor, aki Alberto Ferrero, La Marmora grófja után mindenkinél hosszasabban és alaposabban tanulmányozta az antik Szardíniát, s aki talán túlságosan is elmerült az ebéd után felállított statisztikai adatokban, kiszámolta nekem, hogy őseim megközelítőleg hány mázsa búzát gyűjthettek be az évszázadok során, majd arra a következtetésre jutott, hogy az így kapott mennyiség egyenesen arányos a lovak akkori, hozzávetőleges számával, mivel összehasonlíthatatlanul több volt belőlük, mint manapság. Ettől azonban még láthattam, amint az egész falu, még a tehetősebbek is árpakenyeret rágcsálnak, vezeklésül a korábbi jólét miatt. (...)
      Mindig is széthúzó nemzet voltunk, egymás ellenségei, a spanyolok, az aragónok, a Bizánc utáni autonóm tartományok, a rómaiak és a karthágóiak uralma alatt is, örökké. Csak ők voltak egységesek. Az ő államuk nem lett a mi államunk, s mivel sehogyan sem tudtuk lerázni az igát, egymás ellen fordultunk hát, ki-ki a maga ügyében a családban, a faluban; majd falu falu ellen, egyik ember a másik ellen.
      Ezért még lehetőségünk sem volt arra, hogy egységesítsük nyelvünket, amelyből a római uralom minden bizonnyal csak egyet hagyott ránk. De vajon hihetünk-e Unamunónak, az újlatin nyelvek kiváló tudósának, aki száműzetése alatt velem folytatott vitájában azt állította, hogy a szárd nyelv, a valódi, a nemzeti, az általa is ismert nuorói, ugyanis a nuoróit kizárólag a Barbagia térségbeli városokban, Baronia di Siniscolában és Barbagia di Belvíben beszélik, mindez pedig a szigetnek még egytized részét sem teszi ki, míg a logudoróit, amely egy kicsit a mi toszkán nyelvünk, a szárdok harminc százaléka, s a campidanóit körülbelül a fele vallja sajátjának.
      Mindig is széthúzó nemzet voltunk, olyannyira, hogy a Cagliari és Sassari között feszülő ellentét mind a mai napig fennáll, s a politika és a kultúra néhány ma élő, igen jeles képviselője is szítja. Sassariban pedig a város határán kívül élőket hívják még ma is úgy: "a szárdok".
      Ennek oka nagyon messzire nyúlik vissza. Jogosan vonom kétségbe azt az őstörténetünkről szóló feltételezést, miszerint az erődítmény módjára emelt nuraghe-sáncokat, melyeknek még sok helyen maradt fenn nyoma, védelmi rendszernek szánták volna a tengeren túlról érkező idegen invázió ellen, nem pedig, ahogy valószínűbbnek látszik, a legelők, a vadászmezők és a gyér mezőgazdaság megóvása érdekében hozták létre azokat, s mindezt egy olyan időszakban, amikor a vidéket éppúgy kínozta a szárazság és a szél, mint napjainkban. A nuraghék népe örökösen harcban állt, s a fosztogatáson és a jószágrabláson túl a nőrablástól sem riadtak vissza. Legénykoromban a szomszédos faluban ismertem meg a házassági ceremóniát különböző falvakból származó férfi és nő között, mely azzal végződött, hogy az újdonsült férj lóháton menekült, mögötte az arával, az új asszony rokonai pedig vágtázva eredtek utánuk, s eltűntek a porfergetegben, pontosan a longobárd szertartás szerint. Ám a longobárdok sohasem tették be a lábukat Szardínia szigetére, más germán törzsek is csak a partvidéken fordultak meg, ott is csupán néhány évtizedig.
      Egység sohasem létezett tehát, még régebbi időkben sem. [...]
      Sohasem vívtunk politikai harcot, pedig ez az egyetlen út, amely az egységhez vezet. Nem vagyok túlságosan merész, ha azt gondolom, hogy a rablóvilág, amely csoportos jelenség, s amelynek a múlt században vége szakadt, s vak lantosok vitték hírül tetteit, ünnepről ünnepre vándorolva a szigeten, a rómaiak támadásától a hegyek által leginkább védett vidékek ellenállásának utolsó maradványa. Valóban nem volt hát történelmünk. A mi történelmünk Rómáé, Aragóniáé...
      A huszadik századig nem voltak politikai harcok. Még az aragón uralkodók által ránk hagyott autonómia sem a mi érdemünk. Az Estamentos, (a sajátos parlament) csupán egy ravasz politikai fogás volt, amely még nyilvánvalóbbá tette vereségünket.
      A politikai harc Szardíniában az Inglesiente bányáiban dolgozó munkások osztályharcával kezdődött: így született meg a modern Szardínia. A harcot nem helyi, hanem nemzeti és egyetemes ideálok éltették. Oldalukon, a XVIII. század végi földmozgalmakhoz kapcsolódva jött létre az első világháború után a parasztok és a pásztorok szervezete, a Szárd Akció Párt. Egyetemes programot hirdettek az ember felszabadítására, kiemelt figyelmet szentelve a szárd népnek. A fasizmus azonban, amely ellen a Szárd Akció Párt harcot indított, megállította a terjeszkedését. Partizánháborút sem vívtunk, mivel szeptemberben a németek cinkos katonai vezetőink segítségével békésen bevonultak Korzikára.
      Szardínia ma válságban van, melyet átmenetinek is tekinthetnénk. A patriarchális, individualista, mozdulatlan társadalom helyébe lassan-lassan egy kollektív, cselekvő Szardínia lép. Az előbbit irányító vezérelvek már eltűntek, az utóbbihoz pedig még nem elég szilárdak. Így aztán bárki nyugodtan közzé teheti nézeteit.
      Sokszor megénekelt ősi erényeink - a becsület, a bátorság, a fegyelem, a lojalitás vagy a szavahihetőség - mesék csupán. Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak mint mások. A fasizmus, ez a gyáva, faragatlan csaló nálunk is megvetette a lábát, ahogy Itália-szerte mindenütt. Bizonyos értelemben ez a bizonyítéka annak, hogy Itália többi vidékéhez hasonlóan a Szigetet is a nemzetbe olvasztották. És állhatatosságunk, makacsságunk jóban-rosszban egyaránt állandó. Sokat szenvedtünk mindig, ezért nem jellemző ránk a jóság, sőt éppen ellenkezőleg. [...]
      Számtalanszor feltettük a kérdést, ha egyszer Szardínia oly sokat szenvedett, miért nem ajándékozta meg mégsem a művészetet nagy lírikusokkal, költőkkel és zenészekkel. Mert nem ajándékozta meg. Csak Gabriel Gavinónak sikerült néhány népdal és ballada feldolgozásával megragadni és átadni mindenkinek, aki nem szárd a bús öröm és a szerény kötelesség csodás világának visszhangjait, és még inkább a híreit, melyeket egy zseniális elme talán emelkedettebben fejez ki egy szép napon.
      Hiányzott a művészet. Tény, hogy a művészet is történelem. S mivel hiányzott az előbbi, nem volt jelen az utóbbi sem.
      Emberségünk megbújik a szenvedésben, amely generációról generációra öröklődik. Az emberség, amely bensőnk fájdalmához kötődik, amelyet kreatív módon mindeddig a politikában sem tudtunk kifejezni - épp abban tudtuk legkevésbé -, s amely lehet magasztos is, ha a köz javára válik, úgy gondolom, leginkább az áldozatban nyilvánulhat meg: ugyanis oly sok szárd áldozta életét a háborúban, akár a szülőföldtől távoli partizánharcokban vagy éppen a politikai harcban, önként, sokszor mások, ismeretlenek életéért.
      A kezdeményezőkészség hiánya, amellyel sokszor vádolnak bennünket - s azt hiszem, nem is alaptalanul -, szintén a történelem szüleménye, s azon tényezők sorába tartozik, amelyek következményei, nem pedig okai a kifosztásnak, az elnyomásnak és az elmaradottságnak. Nem véletlen, hogy valamennyi szárd emigráns éppoly szegényen tért vissza negyven esztendő múltán szülőfalujába, ahogyan elindult onnan, miután eladta imitt-amott szétszórt földdarabjait. Egy szárd férfi, bizonyos Matarazzo, aki analfabéta parasztként indult, majd milliárdos lett belőle Brazíliában, számunkra olyan, mint egy reinkarnálódott nuraghe-földi Nagy Láma. Lábunk alatt hordjuk a szárd földet, bárhová megyünk, és úgy élünk rajta, ahogyan a parasztok éltek öröktől fogva, évezredeken keresztül. Miért lázadjunk? Kinek válna hasznára? Még nem érkezett el a várva várt esemény, amely már benne rejlik népünk, a kollektív, egyesült, cselekvő Szardínia újjászületésében, amely a magányos, mozdulatlan Szardíniát váltja fel.
      Szardínia szigetére bizonyosan újjászületés vár, s élete beleilleszkedik majd az olasz, az európai és az egyetemes kultúra körébe, melynek máris részese. [...]
      Szardínia újjáéled majd, és mi, szárdok leszünk jövőnk megalkotói.
      Ám az állam, a nemzet szolidaritása nélkül gyors újjászületésről álmodozni merő képzelgés. E szolidaritásért azonban hiába könyörgünk. Önmagától nem születhet. Csupán a politikai harcban kivívott diadal útján érhetnénk el, amely azonban elválaszthatatlan Itália többi vidékének győzelmétől. A diadal kivívása, ahogyan mindig is, hosszadalmas lesz és súlyos áldozatokat követelhet.
      Sok mindent láthatunk Szardínia térképén. Teljesen új világ kelt életre bennünk, s már látja a külvilág első fényeit. Századok terhe nyomja a vállunkat, és tanít bennünket, a tűzhelyen és a bereteszelt házon kívül, a siralmakat zengő, vég nélküli, bezárt dalainkon túl. Miért ne mondjuk ki: úgy érezzük, a szárd nép, csakúgy, mint a modern kultúrába utolsóként érkezett, azóta elsővé lett népek, felfedhet valamit önmaga és a többiek előtt. Valamit, ami új és mélyen emberi.

Sermann Eszter fordítása