FRANCESCO MASALA

A fehérajkúak

Matteo és Andrea Cocňi fogolytársaim voltak a szibériai Krinovajában, mi voltunk a hármas számú hadállás egyedüli túlélői.
      A krinovajai láger a sztyeppe közepén állt. Végtelen síkságon; ha az ember végignézett rajta, mintha csak a tengert látta volna. Tíz alacsony, hosszú fabarakk meg egy vörös téglaépület, köröskörül szögesdrót kerítés.
      A vörös téglaépületben laktak az orosz katonák, a fabarakkokban a hadifoglyok.
      Mindegyik barakkban harminc faállvány volt, s mindegyik állványon három fekhely, akár egy hajókabinban.
      Körülbelül annyi hadifogoly volt Krinovajában, ahány lakos nálunk, Arasolčban. A tíz barakk valamennyi fekhelye meg volt számozva, egytől kilencszázig.
      Mi hárman az első barakkba kerültünk. Andrea Cocňi volt a harmincegyes, Matteo a harminckettes, én a harminchármas.
      A harmincnégyes a Tanár volt. Idős, tartalékos tiszt, nem tudom, milyen szakos tanár. Ijesztően nézett ki. Megnyúlt arca volt és kis, hegyes szakálla.
      Úgy festett, mint az a szúette faszent, amely Epés atya sekrestyéjének egyik sarkában áll, és amelytől bibircsókosok lesznek a gyerekek, ha megfogják.
      - Tanítottam nálatok a szigeten - mondta a Tanár -, rendes népek vagytok.
      Mi hárman kedveltük őt, mert beteg volt és jólelkű; nekünk köszönhette, hogy nem pusztult el a hosszú menetelésben, amíg idevergődtünk a sztyeppén.
      Érkezésünk napján felsorakoztattak bennünket a vörös téglás ház előtt.
      Egy trombitajelre a kilencszáz fogoly vigyázzba vágta magát.
      A vörös téglás házból a táborparancsnok lépett ki. Behemót alak, valószínűtlenül magas, fekete csizmás óriás; hatalmas kezén fekete kesztyűt viselt, alsó ajka jóval hosszabb volt a felsőnél. Jobb szemét fekete kötés takarta. A bal vörösen és dühösen forgott üregében.
      A Tanár felmordult:
      - A fenébe is, kiköpött Polüphémosz.
      Matteo Cocňi gúnynevet szimatolt:
      - Hogy mondtad, Tanárkám; mi az a Polüphémosz?
      A Tanár, amennyire lehetett, halkan elmagyarázta neki.
      - Nem rossz - állapította meg Matteo -, nekem tetszik; hogy mondtad: Polüphémosz?
      - Igen, Polüphémosz.
      Egy pillanat alatt hírlánc tudatta a sorban álló kilencszáz fogollyal, hogy mi a parancsnokuk neve.
      Az orosz óriás végigmért bennünket hatalmas bal szemével. Aztán előhúzott a zsebéből egy papírlapot, s torz kiejtéssel felolvasott valamit a nyelvünkön.
      Két dolgot értettünk meg.
      Az egyik: Krinovajában nincs ennivaló. Azaz hóolvadásig, tavaszig be kell érnünk napraforgómaggal. A másik: a krinovajai lágert elárasztották a patkányok. Ki kell irtanunk őket, mert ő pestisjárványtól tart. Minden egyes elpusztított patkányért, melyet odaviszünk a vörös téglás házhoz, egy szál cigarettát ad.
      Polüphémosz beszéde után kiosztottak közöttünk fejenként egy csajka napraforgómagot és fejenként egy gyapjútakarót. Így töltöttük az első éjszakát: napraforgómagot rágcsálva és a faállványokról köpködve le a héjat, miközben a keleti szél csapkodta-verte a barakkot. Ha a kapott takarót matracnak használtuk, nem védett a hidegtől, és viszont.
      Másnap patkányvadászatba öltük keserűségünket. Annyi cigarettát szívtunk, hogy a fülünkön is füst jött ki.
      A második napon nem mindenki vitte el a patkányokat a vörös téglás házhoz, volt, aki megsütötte és megette őket.
      A patkányokra rászabadult a vég.
      Éjjel a Cocňi testvérek felráztak:
      - Hé, Fehérseggű, ide nézz!
      Odanéztem. Egy zacskó élő patkány volt a kezükben.
      - Hímek és nőstények - közölte Matteo szenvtelen hangon.
      Nem értettem.
      - Nem érted, Fehérseggű; olyan, mintha kecskét tenyésztenénk, egy rakás kölykük lesz; érted már?
      Végre megértettem. A faállvány alatt csöndben gödröt kellett vájnunk, abban egy lemezzel bélelt, patkánybiztos ketrecfélét építeni, s odarakni a párokat, hogy fialjanak.
      Így hát, miközben a többi fogoly irtotta a patkányokat, a Cocňi fivérek tenyésztették őket.
      Pár nap múlva, amikor már senki sem talált patkányt, még bánatában sem, a két kecskepásztor előszedett néhányat a ketrecből. Megsütöttük és megettük őket, persze most is a Tanárunkkal közösen.
      Barakkunkban a nappal már nem jelentett nappalt, az éjszaka nem jelentett éjszakát; mindenki azt csinált a faállványán, ami éppen eszébe jutott: hevert, töprengett, fütyörészett, horkolt, káromkodott, imádkozott, szögelt, napraforgómagot rágcsált. Az első hét végén Krinovajában kezdtek éhen halni az emberek.
      Egy katona a barakkunkból megevett két szappant. Ő nem éhhalált halt, mint a többiek, hanem szappanhalált.
      Az orosz katonáknak, akik addig fegyvertelenül, nyugodtan járkáltak közöttünk, most Polüphémosz parancsára állandóan feltűzött szuronnyal kellett őrködniük a vörös téglás ház körül, ahol ennivalóhegyeket halmozott fel éhes képzeletünk.
      Mi, hárman, sokat beszéltünk erről a Tanárral.
      - Polüphémosz egész nap eszik-iszik.
      - Polüphémosz egy rohadt dög.
      - Megeszi a nekünk járó ennivalót.
      - Valóságos pióca.
      - A vérünket szívja.
      - Polüphémosz egy tetű.
      - Félszemű tetű.
      Hogy elkerüljük a viszályt a barakkban, úgy döntöttünk, hogy felszámoljuk a két kecskepásztor tenyészetét. Feláldoztuk a patkányokat. Megsütöttük és nyomban fel is faltuk őket.
      Hihetetlenül lassan múltak az órák Krinovajában, a fa- és szögesdrótfaluban. Fekhelyeinken heverve úgy éreztük magunkat, mint tengerre vetett, csónakokban hányódó hajótöröttek, akik nem reménykedhetnek közeli szárazföldben.
      A keleti szél, a jeges keleti szél behatolt a barakk résein, és a kopott takaró alatt átjárta remegő csontjainkat. Fogaink csendesen ropogtatták a becses naprafogó-magot.
      - A fene egye meg, már a tetveknek is szuronyuk van.
      A dolog persze nem úgy állt, hogy a tetvek is Polüphémosz szavának engedelmeskedtek Krinovajában; a tetvek, tudvalevően, nem engedelmeskednek senki parancsának. Valójában régóta a testünkön hordtuk már őket, de hozzájuk edződtünk, s amíg jobb húsban voltunk, nem nagyon zavartak.
      Ott volt a hiba, hogy most, amikor a koplalástól csonttá-bőrré fogytunk, minden egyes tetűt hegyes szuronynak éreztünk.
      A Tanár kérésére Matteo Cocňi aprólékosan elmesélte a "babevést", az arasolči szegények nagy lakomáját. A "babevés" Arasolčban a farsang csütörtöki vacsora. Minthogy Arasolčban egész évben böjt van, farsang csütörtöke olyan, mint másutt a húsvét és a karácsony.
      Matteo Cocňi a legapróbb részletekig mindent elmesélt a Tanárnak.
      - A jó "babevéshez" öt dolog kell: szárazbab, szalonna, sós disznócsont, káposzta és vad ánizsgyökér. Bele az egészet egy fazék vízbe, három óra hosszáig főzni, aztán degeszre tömheti vele az ember a bendőjét.
      Miközben Matteo Cocňi az arasolči "babevést" mesélte, a Tanár lógó nyelvvel nyalogatta száraz, fehér ajkát. Az emlékek csak tetézték éhségünket: mint akik nők híján folyton a nőkről beszélnek.
      - A fene egye meg, hallottátok? A négyes barakkban van valaki, aki megkapható, egy fiatal alhadnagy.
      - Nincs abban semmi különös - mondta a Tanár -, Mohamed is megmondta: a sivatagban a legfiatalabb tevehajtó lesz az asszonyod.
      - Csakhogy az alhadnagy nem asszonynak, hanem szajhának szegődik. Korántsem szerelemből csinálja, megkéri az árát; egy marék napraforgómagba kerül.
      Az éhség még a vénasszonyt is megtanítja futni, mondogatta Pasquale Corru bátyó, de hát hova futhattunk volna mi, Krinovajában?
      A szél, a jeges keleti szél még nálunk is éhesebben tört be a barakkok résein, csúfot űzve fakabinjainkból.
      Egyik nap a Tanár ezzel állt elénk:
      - Ma Polüphémosz vérét iszogattam.
      - Mit iszogattál, Tanárkám?
      - Polüphémosz vérét.
      - Eredj már!
      - Pedig úgy van, ha mondom, Polüphémosz vérét. Ismeritek a muréna, a polip és a rák történetét?
      - Nem, meséld el!
      - Hát ide hallgassatok: a tengerben a muréna megeszi a polipot, a polip megeszi a rákot, a rák megeszi a murénát.
      - És hogy jön ehhez Polüphémosz vére?
      - Egyszerűen. Polüphémosz csicskása kimosatta velem parancsnokunk ingét. Tele volt tetűvel. Beleráztam a tetveket egy csajka vízbe. Aztán föltettem a vizet forrni. Tetűleves, mit szóltok hozzá? Mind megittam. Polüphémosz kiszívja a mi vérünket, a tetvek kiszívják Polüphémosz vérét, én meg kiszívom a tetvekét. Akárcsak a muréna, a polip és a rák.
      A Tanár rosszul volt. Szeme lázasan csillogott. A kétheti koplalástól csonttá-bőrré fogyott. Koponyája olyan volt, akár egy kivájt tök. Agyonfoltozott, kopott tiszti egyenruhájában úgy festett, mint az arasolči szőlőskertek madárijesztői. Minduntalan széttárta a karját, ilyenkor éppen úgy nézett ki, mint Krisztus a keresztfán, Epés atya fekete Krisztusa.
      Még aznap megbolondult.
      Egyszer csak üvöltözni kezdett mint a sakál. Lábát lógázva ücsörgött fekhelyén, keresztfára illő ábrázattal. Szappanos vízzel teli csajkát tartott a kezében, pipája szárával kevergette. Aztán szájába vette a pipaszárat, és szappanbuborékot fújt. Gyermeki tekintettel nézte a menynyezetig szálló buborékokat.
      - Le a filozófiával! - kiáltotta. - Isten vagyok!
      Döbbenten néztünk össze a barakkban.
      - Isten vagyok! Le a filozófiával!
      Újból megkeverte a vizet, belefújt a pipaszárba, s könnyű buborékgömböket eregetett a magasba. Kitárt karral, vállára csukló fejjel nézte őket. Szakasztott olyan volt, mint a megfeszített Krisztus.
      - Isten vagyok! Isten vagyok! - üvöltözte.
      Aztán belefújt a pipaszárba.
      - Isten vagyok! Enni adok az éhezőknek. A szögesdrótból mindjárt tészta lesz.
      Leugrott a faállványról, és ordítozva kiszaladt a barakkból:
      - Isten vagyok!
      Nem tudtuk idejében visszatartani. Csodát akart tenni, makaróni-csodát: tésztává akarta változtatni a szögesdrótot.
      - Isten vagyok!
      Odaszaladt a kerítéshez. Egy őrszem álljt kiáltott. Ő azonban nem látott, nem hallott. Felugrott a szögesdrótra, és elkiáltotta magát:
      - Isten vagyok!
      A tarot kártya bolondjára hasonlított, aki lyukas hálóval indul lepkevadászatra.
      Ekkor eresztett belé az őr egy géppisztolysorozatot. Mi hárman szedtük össze és temettük el a közös sírba, a szögesdrót kerítés egyik sarkában, vad hóvihar közepette. Mihelyt besötétedett, egy őr azon kapta a négyes barakk két hadifoglyát, hogy borotvával karéjokat szeletelnek a Tanár kiásott holttestéből. Bekísérte őket a vörös téglás házba.
      Polüphémosz egy szót se szólt. Eleresztette őket.
      Attól az estétől fogva Krinovajában nem volt olyan barakk, ahol ne ettek volna húst.
      Az emberek egymást kezdték fölfalni Krinovajában. Megvárták, amíg egyikük meghal - ez naponta megtörtént -, aztán feldarabolták a holttestét, és megették, amit éhségükben legjobbnak találtak belőle: szívét, máját, agyát.
      Csak arra kellett ügyelniük, hogy előbb érkezzenek, mint a férgek.
      Polüphémosz úgy tett, mint aki semmit se lát: neki a tavaszhoz kellett mielőbb elérkeznie.
      Úgy hullottak a foglyok mint a légy. Aki nem evett húst, az éhen halt, aki evett, az hullamérgezésben végezte.
      Páran megpróbálták felforralni és húslevest csinálni belőle: így meg nem volt eléggé kiadós.
      A hónap végén meghalt Andrea Cocňi.
      Testvére, Matteo lezárta a szemét, aztán ölbe vette, kivitte a közös sírhoz, gödröt ásott neki egy sarokban, belefektette és betakarta földdel.
      Aztán ráült a sírhantra.
      Eljött az este.
      Kimentem a barakkból, odasétáltam hozzá.
      - Matteo, most már feküdj le, majd én vigyázok helyetted.
      - Nem - felelte.
      - Matteo, nyugodtan lefekhetsz, itt maradok.
      - Nem, egy tapodtat se mozdulok innen - emelte föl a hangját.
      Otthagytam, visszamentem a barakkba.
      Matteo a puszta földön, testvére holtteste fölött virrasztott egész éjjel, a hóban és a keleti szélben.
      Másnap este újból kimentem hozzá:
      - Matteo, fogadj szót, és menj be a barakkba; megfagysz, itt maradok és vigyázok helyetted.
      - Nem.
      - Menj be, no.
      - Egy tapodtat se mozdulok innét, megvárom, amíg megeszik a férgek.
      Visszamentem a barakkba. Matteo Cocňi ott maradt a hanton, nem bírta elviselni a gondolatot, hogy férgek helyett borotvák fosszák meg húsától testvére holttestét.
      Az éjszaka közepén egy orosz őr ájultan, félig megfagyva találta Matteót a sír mellett. Megfogta, és bevonszolta a barakkba.
      Én aludtam, nem vettem észre semmit.
      Hajnalban egy fogoly arra ébredt, hogy Matteo a földön fekszik.
      Hiába rázta, nem tért magához.
      Ekkor úgy gondolta, hogy egy csajka húslevessel majd lelket önt belé.
      Megmelegítette a levest és megitatta vele.
      A forró levestől Matteo Cocňi magához tért. Fölordított. Akár egy leszúrt disznó.
      Mindnyájan fölébredtünk.
      Matteo ezt üvöltözte:
      - Mit adtál? Mit adtál innom?
      - Húslevest; meglátod, jót tesz - felelte a másik.
      Matteo vérben forgó szemmel rávicsorgott.
      - Ne félj, friss húsból van - nyugtatta amaz.
      Matteo fölugrott. Kirohant a barakkból, a sírhoz futott. Testvére sírgödrét feldúlták, a holttest össze-vissza volt szabdalva.
      Mint egy veszett kutya, úgy rohant vissza a barakkba. Üvöltve rávetette magát a szerencsétlenre, akitől a húslevest kapta, és vasmarkával átfogta a nyakát.
      Rácsimpaszkodtam a vállára, hogy visszatartsam, de az erős kecskepásztor, mint a pelyhet, lerázott magáról.
      Földre rántotta a szerencsétlent, és addig szorította a nyakát, míg megfulladt.
      Aztán kirohant a barakkból, egyenest neki a kerítésnek.
      Olyan volt, akár egy megkergült kutya.
      Egy őrszem rákiáltott.
      Nem törődött vele, fölugrott a szögesdrótra.
      Az őrszem ekkor tüzet nyitott, és egy géppisztolysorozattal örökre megállította.
      Az arasolči templomban most a két ikertestvér gyászkandelábere mellett senki sincs.
      Senki sem imádkozik értük.
      Akkor én most fölmegyek a toronyba, és háromszor megkondítom értük, csakis értük a harangot.
      Két kecskepásztornak három harangkondítás. Három, mert szegények voltak.
      Merthogy a gazdagoknak hat jár, az "elöljáróknak" tizenkettő, a papoknak huszonnégy.

FRANCESCO MASALA

Kiáltás a nuraghék országából

Jaj, a szardíniai nuraghék,
fekete keserv, fekete fájdalom,
pásztorok fekete sírja.
Jaj, campidanói búza,
fehér kenyér, fehér szín,
aratók fekete kenyere.
Jaj, baroniai bor,
édes méz, édes íz,
kapálók keserű epéje.
Jaj, sulcisi szén,
vörös tűz, vörös melegség,
bányászok fekete jege.
Jaj, Szardínia, Szardínia,
nuraghe - a csend,
nuraghe - a fájdalom.

Babus Enikő fordítása

Szövőlány reggeli dala

Kakasnép kántál, mint piros süveggel
fején megannyi bíboros, ha virrad,
s a takács szívéhez koppantja öklét.
Ujja alól ezernyi minta nő ki:
vérszirmú szekfűszálak,
szállongó hó pihéi,
korallok sűrű fürtje,
kibomló rózsakelyhek,
arany búzakalászok,
a nap öreg szüléje,
a holdfogat lovai,
a holtak angyala,
a hétfájdalmú szűz,
szívében tövissel.
Sorsom, akár a szeder változása:
fehér korában ifjú lányka vágya,
menyecske verítéke, ha piroslik,
megfeketül: gyászol az özvegyasszony.
Három szálból szőtt álom,
három szálból szőtt sors:
az életút fehérből,
a szerelem pirosból,
a halál feketéből.

Szénási Ferenc fordítása