GIUSEPPE DESSÍ

Szamarak cselédje

Egyszer csak úgy érezte, elfelejtett beszélni. Tudta, hogy őrültség, de mégis ezt érezte: hogy elfelejtett beszélni. Valójában csak azóta nem szólalt meg, amióta kiment az udvarba, hogy vizet hozzon a kútról, mégis úgy érezte, egy szót sem szólt, amióta megérkezett Gurrůliba, sőt még régebben, amióta Annamaria Montis meghalt Serbarěuban álló öreg házának leghátsó szobájában. Egy szót sem szólt Annamaria Montis halála óta. Ő legalábbis így érezte. Nem mintha Annamaria Montis gyakran méltatta volna szóra. Annamaria gazdag, befolyásos aszszony volt, és csak kevesekkel állt szóba. Leginkább magában beszélt; motyogott, úgy bicegett, gumivégű botjával araszolva a földön. Amikor Annamaria még élt, még öregkorában is, télen-nyáron, esőben-szélben, mindig ott volt az első misén, és - a rokonokat távol tartva - cselédjeivel kézben tartotta a nagy házat és a birtokot, mely a hegyektől egész a tengerig húzódott, akkor ő, Domenica mindenkivel szóba elegyedett: beszélgetett, kacagott, és vele is mindenki kedves és szívélyes volt. Akkor még élt és beszélt.
      Esténként néha eszébe jutott, hogy mennyit beszélt akkoriban: csak beszélt, beszélt... tengelicének hívták, annyit beszélt, de észre sem vette. Dolgozott és beszélt. Azt sem vette észre, hogy dolgozik. Nem esett nehezére. Olyan kicsi volt, amikor dolgozni kezdett, hogy ha elment otthonról, még a felnőttek kezét kellett fognia - dolgozott, már ha az munka volt. A többiek munkának mondták, de ő nem érezte annak, csak úgy volt ilyenkor, mint a tyúk a baromfiudvarban. Úgy végezte a munkáját, ahogy a madarak repülnek. Bár a madarak csak egy dolgot csinálnak: repülnek, ő meg százfélét is csinált, mégis mintha csak egy lett volna az a száz.
      Annamaria szolgálóit - akiket megöregítettek az évek és ez a ház, még ha az úrnőnek ugyanazok a lányok maradtak is, akik annak idején voltak, amikor a szolgálatába fogadta őket -, meg a többieket: a csőszöket, gulyásokat, felesbérlőket, a kertészeket és vincelléreket (a családjukkal együtt), az összetört öregasszonyokat, akik épp olyan vének voltak, mint Annamaria Montis, és akik láboskával jöttek a levesért és kis üveggel az olajért, mindenkit, aki csak a serbarěui nagy ház körül élt, az úrnő halála után, egyik napról a másikra elkergetett a rokonság. Őt, Domenicát kivitték az állomásra és feladták Gurrůliba, mint egy csomagot. De miért épp Gurrůliba? Kit ismert ő ott? És ki ismerte őt Gurrůliban? Megpróbálta megkérdezni, de mintha senki sem hallotta volna a szavát. Vagy valóban nem jött ki többé hang a torkán? Nem szólt hozzá senki. A kalauznál volt a jegye meg a papírjai, azokban minden benne volt: hogy ki ő, kinek a gyereke (néha ránéztek, ahogy ezeket a papírokat olvasták, de egy szót sem szóltak), így aztán a kalauznak nem is kellett kérdeznie tőle semmit; a rendőrőrmesternek sem. Ha kérdeznek tőle valamit, az már majdnem olyan lett volna, mintha beszélne, persze nem úgy, mint rég, de mégis valami; de nem kérdeztek semmit, mindenki jobban tudta, mint ő, hogy hova megy és kihez... Felice Můltinu házába érkezett meg, aki egyenesen a rendőrőrmestertől vette át, és úgy vitte haza, mint egy szamarat a piacról. Ha valamilyen munkát akart neki adni, nem a nevén szólította, hanem azt mondta: Hé, te! Mintha Domenica a kútba esett volna. Můltinu a kút szájához ment, és belekiáltott: Hé, te! Mintha állat volna, kutya vagy szamár... Igen, a szamarak cselédje lett. Mert még a szamárkancánál is kevesebbet ért: az vemhes volt, így fontosabb őnála.
      Minél többet gondolkozott, annál biztosabb volt benne, hogy némaságának oka Annamaria Montisnak, úrnőjének és pártfogójának halála, aki pedig igen ritkán szólt hozzá. Annamaria, vagy valaki más, aki hozzá hasonlóan öreg és tekintélyes volt, megbüntette őt, mert nemcsak hogy nem imádkozott Annamaria gyógyulásáért, de titkon még örült is az úrnője betegségének. Hanem azt nem hitte volna, hogy az úrnője meghalhat, és a halál erejénél fogva olvasni tud majd bűnös gondolataiban. Amíg az öregasszony beteg volt, a serbarěui ház egész népe gyertyával ment a templomba; Domenica nem vitt gyertyát, és nem imádkozott: csak várt és figyelt, az öregasszony meg szép lassan meghalt. És mindenki sírt, és a betegért szóló imát felváltotta a halotti imádság, azt mondta a pap is a misén, buzgón, nagy odaadással, Domenica pedig elmaradt tőlük, és már akkor beburkolta a csend, amely később a börtöne lett. Annamaria a ravatalon feküdt, az orrlyuka kitágult, éppúgy, mint amikor Domenica kislány korában a padlót mosta lúgos vízzel, és felnézett rá, és az asszonya ott állt, kitágult orrlyukakkal, leeresztett szemhéjjal, és ő olyan hatalmasnak látta, mint egy nyárfát. Nem merte visszahúzni kicsiny, kivörösödött kezét, és Annamaria közvetlenül az ujja mellé bökött a botja végével, aztán továbbment maga után hagyva a szénásszekérre emlékeztető, bő szoknyájából áradó levendula és dohányszagot.
      Csak akkor kezdett imádkozni Domenica, amikor álmában megjelent a két igába fogott, ugyancsak kitágult orrlikú ökör; a temetés éjszakáján, melyet a serbarěui plébános házában töltött, a plébános nővérének ágyában, aki egy szót sem szólt se lefekvéskor, se reggel, csak imádkozott, mintha Domenica nem is létezne, a testének se szaga se melege nem volna, mintha levegőnek nézné. Domenica imádkozott; nem azért, hogy a többieket utánozza, hogy beálljon a sorba, mint körmenetkor, hanem hogy szabaduljon a két mozdulatlan, befogott ökör látványától; imádkozott, mert jól tudta, hogy aki ökrökkel álmodik, ahhoz a tisztítótűzben lévő lelkek könyörögnek imáért. Ez volt az oka, hogy azóta minden éjjel egyszer vagy kétszer elmondta a rózsafüzért - nehogy az ökrökkel álmodjon. Végül is ilyenkor beszélt egy kicsit.
      De akármennyit imádkozott is, nem tudott szabadulni a titkos örömtől, melyet Annamaria Montis betegsége alatt érzett. Még mindig tartott ez az öröm, miközben kíváncsian figyelte új környezetét és az életében zajló változásokat. Mert végül is mi rossz történhetett? Mielőtt a csend - Felice Můltinunak és két asszonyának közönye és saját szótlansága - szorongássá nőtt volna benne, az ismeretlen új iránti várakozássá változott. S nemcsak a csend, hanem a Můltinu-ház gyér világítása, azon egyetlen erőtlen villanyégő fénye, melyet takarékosságból alig használtak. A gyatra világítástól éppúgy mint a szűkszavúságtól magányosnak érezte magát, mielőtt azonban a magánya szorongássá mélyült volna, amikor már épp bántani kezdte volna, lekuporodott a raktárban, ahová az ágyát tették, betakarózott a kendőjével, és várt. Tudta, hogy valaminek történni kell az életében - valami új dolognak. Látta magát a faluban, amelyet kislány korában jól ismert, s amely elveszett az emlékezete mélyén, emberek között járt, akiket nem ismert, ők azonban tudták, hogy ő kicsoda, hogy kinek a gyereke, hogy az anyja mikor és hogyan hozta a világra, aztán hogyan indult el, őt egy kosárban víve magával, mint a langyos túrót szokás. Tudta, hogy ott, Gurrůliban nincs nála jelentéktelenebb lény, hogy még a tyúk is érdekesebb nála, amelyik átvág az úton és ostobán kotkodácsolva bebújik a fáskamrába. Hallgatott a csöndes sötétben, és látta az életét egy pillanattal előbb, majd egy pillanat múlva, és ahogy gondolkozott, ott lebegett zárkózottan, elkülönülve új élete rejtélyében, amely épp most kezdődött, s amiről rajta kívül senki nem tudott semmit, amiben nem lelte örömét, de nem is bánkódott miatta - csak várt.
      Heves, állandó, borzongató, már-már bűnös kíváncsiságot érzett, mint amikor a párzó állatokat figyelte; e kíváncsiságnak köszönhetően bármit könnyedén elfogadott volna. Hamarosan szóba elegyedik majd Gurrůli lakóival. Ezért jó, hogy most itt van, még ha ilyen helyzetben is; örült, hogy itt van, még ha a többiek most csak a levegőt és a csendet látják is benne. A csend és a levegő - már ez is valami; ha Felice Můltinu felesége és sógornője próbálják is semmibe venni, meg alakoskodnak, aztán a szemöldöküket emelgetik és összemosolyognak Můltinu bolond beszédén. Színlelnek, vagyis nemsokára beszélgetni kezdenek majd vele, de nem úgy, mint ez a következetlen férfiember, aki az új gazdája akar lenni, és rájuk, a ház igazi úrnőire kényszeríteni őt; nem, ők úgy fognak beszélni, ahogy a nők szoktak egymás között, és Domenicát is nőnek fogják tekinteni. Lassacskán beszélgetni kezdenek majd: a csendbe behatolnak a szavak, rajzanak majd, mint a méhek, fölreppennek, mint a madarak és nyoma sem lesz többé ennek az üres csendnek.
      Ezért teszi szívesen a dolgát, engedi gémberedett ujjai között leperegni a hosszú láncot; a vödör gyorsan ereszkedik a sötét kút mélyére, feneke a láthatatlan vízhez csapódik; örül a sötétben a hideg, sötét, holdfényes víznek, amely áttetszően csillog, ahogy a dézsába borítja, és nehéz mint egy gyermek, ahogy beviszi a meleg konyhába, ahol Můltinu borotválkozik dünnyögve az ablak előtt. A konyhát betölti a gyerekek hangja és illata, meg a füsté, de leginkább a hangok. Felice Můltinu rábök az ujjával, és megmondja, mi a dolga. Át kell vinnie a meleg savót a tejüzemből a veteményeskertbe, és korpakását kell csinálnia a szamárkancának, mert elleni fog. Nem baj, ha nem ér oda időben a templomba, mondja a gazda, attól még a pap elmondja a misét, fontosabb most a korpakása a szamárnak.
      És ekkor megtörtént az a dolog, amire várt. Francesca, Můltinu felesége épp a kislánya copfját fonta. Felnézett, és a hajcsatokkal a fogai közt azt mondta:
      - Menj... menj, aztán próbálj meg visszaérni a misére.
      Kivett egy csatot a szájából, rögzítette vele Marietta copfját, majd kivett egy másikat is, Domenicára pillantott, és egy egészen kicsit bólintott, mintha azt mondaná: Hagyjuk csak, hadd beszéljen, jobban tudjuk azt mi asszonyok, hogy mit kell csinálni.
      Domenicának megdobbant a szíve.
      - Igen - mondta.
      Akkor, egy másodpercre találkozott a tekintetük, neki és a gazda feleségének, és ugyanabban a pillanatban Domenica meglátta a másik nő arcát is, a sógornőét: távoli volt, mint a telihold, a tűzhely sötétjében, a nagy fazékból felszálló gőzben, és őt nézte.
      Sietve indult, maga mögött hagyva a konyha melegét, a hangokat, az arcokat; jó volt, ahogy beburkolta, átjárta a hideg, élesen vágott a tüdeje legmélyébe, a ruhája alá.
      Sietnie kellett. Szaladt, hogy időben visszérjen.