ZENTAI MÁRIA

Az ifjú Laborczán

Faust története volt már népkönyv és bábjáték, angol tragédia és német dráma, amikor Heinrich Heine foglalkozni kezdett vele. Ő tánckölteményt írt belőle Doktor Faust címmel, és 1851-ben a kiadáshoz fűzött Bevezető megjegyzéseiben a Faust-téma változatait nyomozva térben és időben, megérezte azt a könnyű szédületet, amelyet a mű mögött feltáruló további művek egymásban tükröződő sora okoz: "Ábrahám nemzé Izsákot, Izsák nemzé Jákóbot, Jákób pedig nemzé Júdát, akinek kezéből a vezéri pálca soha el nem vétetik. Az irodalomban, akárcsak az életben, minden fiúnak van apja, akit persze nem mindig ismer, sőt olykor szívesen meg is tagadna". A szerteágazó irodalmi genetikában szövegek további szövegek sorát nemzik. Műből műbe vándorolnak a hősök századokon át, sokszor országot, nyelvet, műfajt és művészeti ágat váltanak; előző megtestesüléseik árnyéka kíséri őket. Odüsszeusz Dublin utcáit járja, Waldemár király Gurra galambjához siet, Don Juan a kárhozat martaléka lesz akkor is, ha Don Giovanninak vagy Don Félix de Montemarnak hívják.
      Művek közötti vándor az ifjú Laborczán is. Korán haló alakja Vörösmarty Mihály Zalán futása és Debreczeni Márton A kióvi csata című eposzát köti össze. Saját irodalmi geneziséről neve világosabban vall, mint a honfoglalási epika többi hőséé, hiszen a fejedelmi Árpád, a zászlós Bulcsu, Tas vezér és fia, a kürtös Lehel mind közös ősöktől: a krónikákból, különösen Anonymus gestájából kerültek át az irodalomba. De az ifjú Laborczán nevét nem említik a források. Szerepeltetésével Debreczeni Márton Vörösmarty előtt tiszteleg; a gesztus áthallások, ismétlések és értelmezési lehetőségek új sorát nyitja az egymást felidéző művek viszonyában.
      Laborczánt Vörösmarty teremtette önálló alakká Anonymus két utalásából. Anonymus a Gesta Ungarorum kilencedik és a tizedik fejezetében beszéli el, hogy Álmos vezérsége alatt a magyarok legyőzték Kijevet, és utána "az orosz vezérek, tudniillik a kievi és a susdali, hogy székeikből el ne űzzék őket, fiaikat túszul adták Álmos vezérnek". Az eredetileg Kijev megsegítésére érkezett kunok pedig önként a magyarok közé álltak, "hasonlóképpen az oroszok közül szintén sokan Álmos vezérhez csatlakoztak". Laborczán a Zalán futásában fő nemből származik (mint az első Anonymus-idézet szereplői), de nem túszként, hanem dicsőségvágyból követi a magyarokat (mint a második idézetben említett kunok):
      "A frígyes kunok, és oroszok bátrabbai nyomban
      A diadalmas után indultak hírre sietvén.
      Ekkor jött könnyű elmével az ifju Laborczán.
      Kedvében vala Álmosnak s a hős seregeknek,
      Mert fő nemből volt, s kedves szépségü személye,
      És őszinte szelíd; de magában nagyra sovárgó,
      Könnyetlen szemmel honn hagyta az érte kesergő
      Jámbor atyát, búgondos anyát; ott hagyta eszetlen
      Hírre futásában jegyesének tiszta szerelmét."
      Később visszatért volna hozzá, de a "szép arcú Bellira" addigra belehalt a bánatba. Ez Laborczán múltja.
      Eposzbéli története a második-harmadik énekben bontakozik ki. Ármány, a Rémisten áldozatot követel a magyaroktól: olyan hőst, "aki leginkább vár, s vágyódik boldog időre". A tábor előtt, nyilvánosan Ete, a magyarok legnagyobb hőse ajánlja fel magát áldozatul; magában, titkon Laborczán, bevégezni akarva elrontott életét:
      "...Nyilj lelkem rejteke, vagy bár
      Nyilj te keserves szív s mondd el, milly terhes az élet.
      /.../
      Bűn legyen a maradás nekem, és örök átok az élet:
      Én leszek áldozatúl a népért veszni menendő." A harmadik ének mondja el a véget: a csatatéren véletlenül megpillantva az egyik görög hős álruhás feleségét, Laborczán újra élni szeretne - ekkor éri a halálos csapás: "És melly ollyan igen nagy volt, szive lángja elalszik."
      Vörösmarty eposzainak világában nincs menekülés az eskük, átkok, jóslatok elől: a kimondott szó maga a végzet. Tihamér A két szomszédvárban, Ugod a Széplakban Laborczánhoz hasonlóan saját szavuk foglyai; A Rom ifjú kalandorán Romisten fogadalma teljesedik be. Ete sem menekülhetne meg, ha sorsát át nem vállalná Laborczán. Szörényi László így értelmezi az epizódot: Laborczán a helyettesítő áldozat, halála megváltja Etét fogadalma következményeitől és megmenti a magyar tábort Ármány dühétől.
      Különleges fényt vetít áldozatára, hogy Laborczán idegen. A Zalán futásában kavargó seregek és népek mintha nemcsak a csatatéren keverednének össze: a hovatartozás határai néhol cseppfolyósnak tűnnek. Árpád Bodonynak szólítja az ellenfél legnagyobb bolgár hősét, a rettenetes Viddint, őt és népét elpártolt magyarnak tartja. A kunok az oroszokat megsegíteni jöttek Kijev alá, de a magyarok győzelme után egész népükkel a magyarokhoz csatlakoznak és Zalán ellen már Árpád seregében harcolnak. A nyalka magyar Zoárd viszont az eposz idején túl fogja majd elhagyni a magyarokat, és seregével az Alpárnál még ellenség görögök földjére költözik. A magyar honfoglalás sikeréért, Ármány haragjának az elhárításáért Laborczán, az orosz ifjú adja az életét. Mintha a népek kavargása, Laborczán története azt sugallná: Ármány hiába mesterkedik, az emberek világában nincs örökös, született ellenség. A végzet hányja-veti a népeket, egymás mellé sodorja, majd elválasztja őket, a más népből származó barát önfeláldozása kárpótol az ellenséggé lett vérrokon támadásáért. A nemzeti hovatartozás nemcsak születés, hanem egyéni döntés és elhatározás függvénye is: az Árpád mellett harcoló hősök szabad akaratukból tartanak vele.
      Laborczánt egy évvel eposzbéli halála után támasztotta fel Debreczeni Márton.
      A költészetszerető fiatal erdélyi bányamérnök valószínűleg 1826-ban, Radnán írta A kióvi csata című eposzát. Nem fejezte be és soha nem próbálta kiadni. Amikor 1851-ben meghalt, gróf Mikó Imre a hagyatékában találta meg a mű rövidebb-hosszabb részleteit és tervét, és ezekből a darabokból rakosgatta össze és jelentette meg 1854-ben az eposzt. Tizenöt éneket sikerült összeállítania, a tizenhatodikat már csak töredékesen. Nemcsak a befejezés hiányzik, de látszik A kióvi csatán az is, hogy nem a szerzője keze alól került a nyomdába. Mikó minden megtalált részletet felhasznált és beillesztett valahova, a költő viszont valószínűleg válogatott volna és a mostani széteső szerkezet helyett megteremti a cselekmény eposzi ívét. Képes lett volna rá, biztosak lehetünk benne. Lenyűgözően szép, különös hangulatú részek teljesednek ki egyik-másik énekben, inkább Shakespeare-i, mint eposzi jellemű és sorsú hősök viaskodnak egymással és a végzettel. Ami a koncepcióból felfedezhető, az komoly cselekménysűrítő és tömörítő készségre vall; így például a krónikákkal ellentétben nála Árpád a Kijevet ostromló vezér, ami egyrészt közelíti a csatát a honfoglalás fő eseménysorához, másrészt Álmos vezér szellemalakja, aki fiáért és népéért aggódik, kiváló közvetítő az élő hősök és az istenek világa között. De jó megoldás az is, hogy Attilára nemcsak hivatkoznak a műben, hanem Réka felidézett szellemével szinte megelevenedik a nagy hun király története is és Árpád személyes legációként kaphatja meg a birodalom újrateremtésének feladatát.
      A kióvi csata cselekményének jelene a Zalán futása múltja: Laborczán ifjan és dicsőségszomjasan harcol A kióvi csata negyedik és hatodik énekében, természetesen még a magyarok ellen, az Oleg fejedelem megsegítésére érkező csapatok között:
      "A békét szerető Szuhdalnak hercege is, bár
      Őszre hajolt koru volt, nem késett hős seregével,
      Melynek dísze az ifju Laborczán volt, ki dicsőség
      Szomjától égvén elvált mátkája ölétől
      A szép Bellira képétől, s a harc riadásit
      Szíve szerelmének tárgyánál többre becsülte."
      A tizenharmadik énekben Debreczeni Márton különleges játékot űz a két eposz idejével. Árpád látomásában Ormuzd, aki az eposzban a magyarokat segítő istenség, feltárja a vezér előtt a jövőt, benne a alpári csatát és Zalán "szaladását", úgy, ahogyan azt Vörösmarty megírta. Nevükön említi a majdani ellenfeleket, Vörösmarty képzeletének teremtményeit, akik a történet rendje szerint ekkor még nem is tudhatják, hogy egykor majd Zalán segítségére fognak sietni. De Ormuzd szavaiban már fogva tartja őket a végzet:
      "A hős Viddin, Izacs, meg az ádáz Cserna
      kegyetlen
      Kardja nyomán sok erős magyarok hős lelkei
      szállnak
      A szellők szárnyára ki. Sokra fog a Görögöknek
      Büszke reménye, a harcra szokott Sedios
      veszedelmet
      Vonni kemény buzogányával. -- Haj! fergeteges
      lesz
      A nemes Antipater zúgó hada is, ki Skamander
      Partjairól, nőjétől kísértetve jön a dús
      Pannon halmai közt rothadni, kit a deli nőért
      Égő Cserna csalárdul fog szédítni porába."
      E deli nő iránt hirtelen fellobbanó szerelme teszi alkalmassá Laborczánt a megváltó áldozatra, hiszen Ármánynak nem életunt, hanem boldog időre vágyó hős kell. Mint Ete. Ha Ete halna meg a csatában, szabályos eposzi hősi sors teljesülne be rajta: népéért áldozná az életét, a közösség javát önnön szerelme és boldogsága elé helyezné (mint a klasszikus minta, Aeneas), elősegítve az isteni végzet működését. A Zalán futása magyar táborának hősei Etéhez hasonlatosak: elszántak és szilárd akaratúak, a nagy közös célnak vetik alá magukat ingadozás nélkül.
      Laborczán más. Őt személyes érzelmei vezérlik, nyughatatlan és vágyakozó, nem találja sehol helyét és célját. Mindig mást akar, mint amit elérhet. Mintha a későbbi kiseposz, A Rom ifjú kalandorának előképe lenne: minden új élethelyzete csalódáshoz, elégületlenséghez vezet és új vágyat kelt. Laborczán otthagyja népét, atyját és szerelmét, hogy dicsőséget keressen a harcban; otthagyja a harcot, amikor szerelme után vágyódik. De nincs visszaútja, mint ahogy majd A Rom hősének se lesz. Halni akar hát, amíg meg nem pillantja Antipater álruhás feleségét,
      "...s levetve halálos
      Képzeletét, örömet forral szín-csalta szivében.
      Lelke lebeg kardján, kezeit vágyása vezérli.
      Élni kivánna...".
      Halála nem hősi megdicsőülés, hanem démon-szaggatta kín:
      "Néz iszonyodva, szemét a tágas egekre szegezve,
      És nem lát egyebet, mint Ármány ördögi képét,
      Mást, mint vesztének keserű fájdalma, nem érez.
      August Wilhelm Schlegel írta a klasszikus és a romantikus költészetet összehasonlítva: "A régiek költészete a birtoklás költészete volt, a miénk a sóvárgásé". Laborczán maga a megtestesült, örökké beteljesületlen romantikus sóvárgás. Abszolút individualista: magán-vágyai hajtják-űzik előre végzetes útján, a népért felajánlott áldozata is saját halálvágyát teljesítené be. Mi lehet az oka annak, hogy Debreczeni Márton éppen ezt a különös hőst vándoroltatta át a saját művébe? A kióvi csata egyáltalán nem "utánozza" a Zalán futásá-t. A krónikákból ismert közös hősök közül például másokat állít középpontba, mint Vörösmarty: nála Szabolcs a magyarok legnagyobb hőse, akit Vörösmarty is említ, de nem emel ki külön történettel; Vörösmarty Etéje viszont Debreczeninél csak egy a felsorolt hősök közül. A két cselekmény között eltelt idő ezt nem magyarázza, hiszen, mint említettük, Debreczeni összehúzza, zsugorítja a különbséget. Koncepcionális eltérésről van szó, ami abból is látszik, hogy a jellemeket is átalakítja: Árpád emberibb, közelibb figura A kióvi csatában, mint a Zalán futásában, Álmos vezér szelleméről nem is beszélve, aki egészen Ormuzd székéig megy segítségért, amikor fia életét veszélyben tudja.
      Debreczeni Márton eredeti művet írt. Laborczán történetének kezdetét mégis feltűnően, szinte szó szerint emeli át a Zalán futása szövegéből a sajátjába, és a Zalán... bolgár és görög szereplői közül is leginkább azokat említi Ormuzd jóslatában, akiknek majd közük lesz hozzá. Vörösmarty teremtő képzelete iránti hódolat és elismerés az, ahogyan fiktív alakjait a krónikákból ismert történelmi hősök társaságában újraszerepelteti. Laborczán, Viddin, Izács, Antipater említése sajátos hátteret vetít a Zalán futása mögé: a hősök a hagyomány részévé váltak, létezésük realitásának fokát Debreczeni Márton megnöveli a megismételt szó ősidőktől ismert erejével.
      Valószínűleg meglátta-megérezte Vörösmarty Laborczánjában a saját megírandó hősei mintáját. A kióvi csata figurái, magyarok és oroszok egyaránt, sokkal jobban hasonlítanak Laborczánra, mint az Ete-szerű hősökre. Esendőbbek és szenvedélyesebbek, intenzívebb magánéletet élnek, tetteik motivációjában szinte szétválaszthatatlanul keveredik össze személyes ügyük és a közösség érdeke. Már a harc kirobbanásában is ott munkál egy intrikus figura személyes bosszúvágya. A népe főistenét meggondolatlanul megsértő, két tűz közé kerülő Oleg fejedelem, a feleségét és gyerekeit elveszítő Terzán Macduff-i alakja, Réka vallomása Attila haláláról , a szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról, a Szabolcsot szinte összeroppantó kétféle hűség, népének ügye és az őt fogságából titkon kiszabadító Thámirának, Oleg leányának tett ígérete, Orton féltékenysége, ármánya és lelkifurdalása, mind olyan alak és történet, amelyben nagyon nagy a magánérzelmek szerepe. Van persze kivétel is: maga Árpád vagy az ellentáborból Oleg fia, a végzettől halálra kijelölt Olizár, aki méltósággal megy sorsa elébe. De a többség Laborczánhoz hasonlóan nyugtalan, nehezen megérthető, többféle ellentétes vágytól szaggatott lélek.
      Azzal, hogy mit vesz át Vörösmartytól, Debreczeni Márton értelmezi is a Zalán futását. A klasszicista és romantikus eposzként egyaránt olvasható műnek a romantikusságát érzékeli, azokhoz az összetett, bonyolult személyiségű hősökhöz talál benne követhető és inspiráló hagyományt, akik az ő képzeletében élnek.
     
      Amikor egy hőst megírnak, nem lehet még tudni róla, indul-e majd művek közötti vándorútra. Vörösmarty még éppen megérte A kióvi csata 1854-es megjelenését, de nem tudjuk, olvasta-e, találkozott-e saját ifjúkora teremtményével, az ifjú Laborczánnal, értette-e az akkor már három éve halott szerző egykori szándékát, találkozott-e énekük "az éjnek öröklő/ Néma ködébe hajolt évek halmára borúlván" - mint Thámira éneke idézi a múltat A kióvi csata hatodik énekében.