TARI LUJZA

Megzenésített Vörösmarty-versek a kortárs és későbbi 19. századi dalgyűjteményekben

Vörösmarty Mihálynak, a magyar nyelv- és irodalom nagy alakjának, a haza haladását mindenek előttinek tartó, megalkuvást nem tűrő személyiségének, Petőfi pályája elindítójának, Liszt Ferenc költői méltatójának neve és a zene örökre összefonódott egyik versében. Az Egressy Benjamin által 1843-ban megzenésített Szózat a Himnusz után legfontosabb nemzeti énekünk, mely szinte a megzenésítés pillanatától általános ismertségnek örvend. Megzenésített Vörösmarty versként a Szózaton kívül általában ismert még a Keserű pohár című költemény (Bordal - Czillei s a Hunyadiak) Erkel Bánk bán című operájából (Keserű bordal, I. felvonás), esetleg a Mosonyi Mihály által megzenésített "Szép Ilon".
      A zenére minden jel szerint igen érzékeny, a kor adott lehetőségein belül képzett és művelt, kitűnő hallású és jó hangú Vörösmarty a megzenésítések számát tekintve nem versenyezhet Petőfivel - hiszen vele, a legtöbbet megzenésített költővel senki sem versenyezhet. A Vörösmarty születésének 100. évfordulójára, 1900-ban kiadott emlékkötetben joggal írta Vass Bertalan: Vörösmarty költészetét nem aknázta ki a hangok művészete. Nem az ő hibája, hanem a koré, melyben... a magyar muzsika még mindig elhanyagoltatik.
      Erkel Vörösmarty versére írt bordala és Mosonyi műve már csak a költő halála után került bemutatásra, csakúgy, mint azok a 19. század második felében keletkezett művek, melyekben a Szózat motívumai már mint zenei nemzeti szimbólumok jelennek meg (pl. Volkmann: Szécsenyi sírjánál 1860, Mosonyi: Ünnepi zene 1861, Erkel: Ünnepi nyitány 1887). A 19. század második felében készültek még további Vörösmarty-megzenésítések. 1875-ben Bognár Ignác írt zenét Vörösmarty A szellőhöz című verséhez, 1879-ben pedig Allaga Géza komponálta meg "melodráma"-ként a Csongor és Tündét. Nem tudjuk pontosan, mikor írta két dalát Wusching Konrád Pál (1827-1900), a lugosi (Székelyföld, Udvarhely megye) dal- és zeneegyesület megalapítója és haláláig karnagya, aki egyben dalszerző is volt. Két kettős dal: Tőle jőnek, hozzá térnek Vörösmarty Mihálytól, Kék szem Vörösmarty Mihálytól című műve ugyanis az évszám feltüntetése nélkül jelent meg a Rózsavölgyi és Társa Kiadónál. A jelentős Vörösmarty műzenei megzenésítések azonban már a 20. századra estek. Ismeretes, hogy a magyar műzenébe csak az 1900 után induló Bartók Béla és Kodály Zoltán (valamint a nyomukban járó generáció) hozott új véráramot, akik immár - Vass Bertalan jogos szavaira visszautalva - Vörösmarty költői nagyságát sem hagyták kiaknázatlanul. A 20. században Kodály Zoltánon kívül több zeneszerző fordult Vörösmartyhoz. Weiner Leó és Hidas Frigyes pl. kísérőzenét írt a Csongor és Tündéhez, Farkas Ferenc a Honszeretet című verset dolgozta fel a capella kórusra (1947), Járdányi Pál szimfóniát írt Vörösmarty Mihály emlékére.
      Összességében ma már nem kevés a megzenésített Vörösmarty-versek száma. Ezúttal azonban nem a műzenei feldolgozások, hanem a szájhagyomány felől közeledünk Vörösmarty költészetéhez. Igaz, a szorosabban értelmezett (paraszti) néphagyományba nemigen került be Vörösmarty-vers. Amely pedig mégis, az valamely korabeli műzenei feldolgozás folklorizációja. (Ilyen a többféle Fóti-dal megzenésítés közül Thern Károly feldolgozása, mely a maga idejében gyorsan nép-szerűvé vált, s amely a parasztság körében is elterjedt.) A 19. század elején készült kéziratos kottás gyűjtemények viszont arról tanúskodnak, hogy a költő életében több versét megzenésítették, illetve már ismert dallammal párosították. Ezek a versek közdalként forogtak, vagyis többnyire szájhagyomány útján terjedtek, s éppen közkedveltségük miatt kerültek feljegyzésre. A maga korában dallammal párosított Vörösmarty-versek mint általánosan ismert, tágabban értelmezett "népdal"-ok kerültek be a gyűjteményekbe, többnyire elég gyorsan a vers nyilvános megjelenését követően. Jellemző e "népdalosságra", hogy a költő nevét a dalok kottái mellett gyakran fel sem tüntették, máskor viszont akár ugyanabban a gyűjteményben is ott találjuk a költő nevét egy másik dal alatt.
      Vörösmarty Mihály születésének 200. évfordulóján illik számba vennünk azokat a korabeli megzenésítéseket, melyek ily módon őrződtek meg a kéziratos kottás gyűjteményekben. Annál inkább el kell végezni ezt a munkát, mert a zenetudomány Egressy Béni, Erkel Ferenc, Mosonyi Mihály, Liszt Ferenc, Kodály Zoltán kapcsán számos eredményt mutathat fel a Vörösmarty műzenei megzenésítések kutatásában, e kérdéssel viszont még nem foglalkozott. E kottás feljegyzések egyaránt kívül esnek a szorosan vett népzene és a szorosan vett műzene területén. A feljegyzett Vörösmarty versekre készült dalok a kor gyakorlatának megfelelően népzenei jelleggel éltek ugyan (legtöbbször a kortársak sem ismerték a dallam szerzőjét, s egy-egy dal több változatban is fennmaradt), stiláris szempontból azonban műdalok esetleg népies stílusban írt műdalok, melyekhez a műköltészetből kölcsönözték a szöveget. A kottákat, kotta nélküli verseket írástudók, sőt kottát írni-olvasni tudók készítették olyan időben, amikor a népdal fogalma még tisztázatlan volt. Ez a nép- és műzene között félúton álló daltermés - amit közdal elnevezéssel szokás jelölni - jellemző a 18. század fordulójától, végig a 19. század első felében, s felemássága az oka annak, hogy a zenetörténeti kutatások számtalan súlyosabb kérdése közt e téma felé napjainkban viszonylag kevés figyelem fordul. A Vörösmarty-bicentenárium jó alkalom arra, hogy a zenetörténeti kutatás ilyen jellegű adósságaiból törlesszen.
      Mielőtt a megzenésített verseket bemutatnánk, ismerkedjünk meg röviden Vörösmarty korának zenei világával!
      A reformkor szellemi légkörének szoros tartozéka volt a zene, mely a reformkori eszmék kibontakozását, elterjedését erőteljesen segítette. Különösen érvényes ez az 1790-es évekre kialakult és az 1820-as évekre már réginek számító, új magyar zenei stílusra, a verbunkosra. Kezdetben a verbunk mint tánc jelentkezett, az 1820-as évekre azonban már egyre inkább stilizált tánczenévé alakult, mely attól kezdve lényegében a teljes magyar köz-zenét (benne a közdalokat) átjárta, megújította. Ezért kapta a 19. század folyamán uralkodó zenei stílus a verbunkos elnevezést, mely e tágabb formában magában foglalja az 1830-as évek közepe tájára kialakult új táncot, a csárdást is. E zene az irodalom és általában a nyelv mellett kezdettől hangsúlyos szerepet kapott a nemzeti egység megteremtésére és a Habsburg-háztól való függetlenségre való törekvések kísérőjeként. 1848-hoz közeledve pedig szerepe még inkább megnőtt a tánccal, magyar nyelvhasználattal és a magyar viselettel együtt.
      Hiába terjedtek rohamosan a cigányzenészek által közvetített verbunkos dallamok (és mellettük a kor divatos nyugat-európai dallammodelljein alapuló dalok), a zenei művelődés feltételei messze elmaradtak a kívánatostól. Magyarország azt a hátrányát, amit még a török 150 éves jelenléte okozott az európai rangú zenei művelődés megakasztásával, a 18. század végéig nem tudta legyőzni. A középkorban még virágzó zenei kultúra a török hódoltság idején a vidéki kúriákba, főnemesi rezidenciákra szorult visz-sza. Ezen kívül csak az iskolai és egyházi keretek között volt komolyabb zeneélet - nagyobb fejlődéssel a 18. század folyamán. A városok zeneélete a 19. században is alig éledezett, s ahol már volt, azok a városok viszont német műveltségűek voltak (pl. Pozsony). Kolozsvárt kivéve a fejlett városok sem dicsekedhettek állandó színházzal. A városokról-városokra járó vándorszínészeknek így a zene terjesztésében is nagy szerep jutott. Éppen Vörösmartytól tudjuk, hogy néha nem is a darab, hanem a zene segítette őket a sikerhez. A Béla futása című darabról a harmincas évek végén írta a költő: ezen sok tekintetben gyarló mű néhány ma-gyar dalaival tartja fenn magát. Ennek szerinte örülni kell, midőn különben a magyar muzsika annyira elhanyagoltatik. A főúri réteget kivéve csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy zenét tanuljanak, s ehhez megfelelő mesterek sem igen álltak rendelkezésre. (Pozsony e tekintetben élenjárt; ott már 1795-ben olyan állami iskolát alapítottak, mely nagy hangsúlyt helyezett a zenei képzésre.) A jóbarát Fáy Andrást pataki diákkorában nem képzett muzsikussal, hanem a sárospataki cigányprímással taníttatták hegedülni. Fáynak pesti jurátus évei alatt már képzettebb zenész jutott: Lavotta János. Az ő növendéke volt 1805-8-ig, s valószínűleg az ő segítségével mélyedt el a zenei írás-olvasásában. Fáy nyilvánvalóan vonzódott a zenei pálya felé, hiszen nemcsak hegedült késő öregségéig, hanem zenét is szerzett, sőt fiának azt is megengedte, hogy a hivatásos muzsikusi pálya cseppet sem könnyű talajára lépjen. Vörösmarty megmaradt zenekedvelőnek, hiszen, ha akart is volna zenét tanulni, anyagi gondokkal terhes személyes sorsa ezt nemigen tette lehetővé.
      Éppen fiatalságának idején történtek meg azonban a magasabb rendű zenei élet megteremtésének első lépései. Az 1820-as évektől már több zeneegyesület működött: a kolozsvári 1802-ben alakult, a budai vonósnégyes-társaság 1813-ban. 1818-ban alakult meg a Schedius-féle első pesti zeneegyesület. A soproni zeneegyesület 1829-ben, a pozsonyi 1833-ban, a győri 1846-ban kezdte meg működését. A veszprémi zenetársaság 1823-34-ig működött, a Fáji Hangművészi Társaság pedig 1830-35 között. (Az itt rendezett akadémiákon már egy évvel a párizsi bemutató után bemutatták Rossini Tell Vilmosát!) 1836-ban alakult meg a Pesti Hangászegyesület, a kisújszállási Hangászegyesület pedig 1840-43-ig állt fenn. 1837-ben megnyitotta kapuit a Pesti Nemzeti Színház, s 1840-ben megkezdte működését a Hangászegyesületi Zenede (a későbbi Nemzeti Zenede).
      Rövid idő alatt sok minden történt tehát, s tagadhatatlan, hogy a korszellem a társas összejöveteleihez és egyéni szórakozásaihoz egyaránt igényelte a zenét, csakúgy, mint a dal-repertoár összegyűjtését és feljegyzését a kottás és szöveges gyűjteményekben. Annak is nagy divatja volt már a 18. század vége óta, hogy költők műveit dallammal látták el. Mire az 1840-es évek, Vörösmarty, majd Petőfi költeményei megzenésítésének és kottakiadóknál megjelenésének időszaka elkövetkezik, a divat már hagyománynak számít.
      A kéziratos kottás gyűjtemények finoman jelzik ezt a változást. Nézzük meg most már közelebbről a gyűjteményeket és bennük Vörösmarty dallammal ellátott verseit!
      Jelenlegi ismeretünk szerint időrendben Kelemen Lászlóé az első kottás feljegyzés. Kelemen László Világi Énekes Könyv 1828. címmel készítette el gyűjteményét (OSZK Oct. Hung. 1874). Személyéről semmit nem tudunk, de elképzelhető, hogy az első magyar színigazgató Kelemen Lászlónak (*1760 +1814) a fia. Szinnyei József a következőt írja a színigazgató gyerekeiről: Fiai: "István mint szegedi tanító 1885-ben és László gyoroki tanító 1849 körül haltak el." Feltételezhető, hogy a gyűjtemény a tanítóé volt, amit az egyik népdal-jellegű szövegben előforduló Gyorok falunév igazolni is látszik. Bárki is volt, egy valami biztosan kiderül gyűjteményéből. Az, hogy 1828 csak az összeírás kezdésének éve. A 152 darabból álló gyűjteményben a 123. Dalnál (110. o.) ugyanis "a' Szököt Katonaban..." jelzetet találunk, alatta a népszínmű egyik kedvelt dallamával: Kalapom szememre vágom. Az adat magáért beszél: a népszínművet 1843-ban mutatták be, legkorábban tehát ekkor jegyezhette fel Kelemen László. Innen további népszerű dalok következnek (Három alma meg egy fél, Ne menj rózsám a tallóra stb., majd újabbak az 1844-es Két pisztoly című népszínműből).

      A túlnyomórészt 18. századvégi, nyugatias jellegű és a magyar szentimentalizmus stílusirányzatába illeszkedő műdalokat tartalmazó gyűjtemény elején (tehát 1828-ban vagy nem sokkal azután bejegyzett) 31. számú Dall. A' Tünödö. címet viseli.
      Felütéssel kezdődő dallama - mely szinte mintapéldája az említett stílusnak - változat nélkül áll. A vers végén cizellált betűkkel ki van írva Vörösmarty neve. A szöveg az első kiadás szövegét (1825) követi, eltérései a következők:
      4. versszak S szép szerelmem... helyett: hő szerelmem
      5. versszak: Víg derűlt volt akkoron ...helyett más üdökön
      Kelemen feljegyezte még a Fóti-dal és a Himnusz szövegét - ezekre alább még visszatérünk. Előbb azonban nézzük az időrendben következő kottás feljegyzést. Ez Tóth István kiskunfülöpszállási orgonista-kántor 1832-43 közt készült kottás gyűjteménye, mely méreteinél és sokrétűségénél fogva alapvető összehasonlító anyagként szolgál a korszakból származó többi hasonló kötethez (Kis Kún Filepszállási Orgonista Kántor TÓTH ISTVÁN által le kótázott Áriák és Dallok verseikkel MTAKK Rui 8-r. 63.).
      Tóth dalgyűjteménye két részből áll, és saját számozásában 307 dallamot tartalmaz. A feljegyzett dalok száma a feljegyző elszámozásaival ennél több: összesen 486 darab. (A gyűjteménye végén néhány vers is található.) Tóth István a legtöbb dallamot billentyűs hangszer-kísérettel írta (illetve másolta) le, a Vörösmarty-versekre készült dalok azonban mind egyszólamban lejegyzett énekek. A 150. lapon a 257. sz. alatt Salamon cím áll, mellette Vörösmarty költeményének első versszaka. Vörösmarty verse 1832-ből, abból az évből való, amikor Tóth a gyűjteményt elkezdte írni, de a feljegyzés nyilvánvalóan későbbi. A dal alatti szöveg utolsó sora azonos az első kiadásokban szereplő "Meg ne békülj soha ön feleddel", melyet a későbbi kiadásokban "tenfeleddel"-re változtatott a költő.
      Ez a dal még egy jóval későbbi kottás kéziratban is megvan. Kiss Lajosnak az 1864-79 között készült kézirata II. kötetében a 497. sz. alatt található. Eredetileg e-alaphangra írták a teljes verssel, Vörösmarty nevének feltüntetésével. Kottánkon g-alapra transzponált formában látjuk a kezdőversszakkal, melynek szövege megegyezik Tóth feljegyzésével. A közölt kottát Kodály Zoltán másoltatta ki a 19. századi dalrepertoárt rögzítő zenei gyűjtemény számára, tehát ez nem Kiss eredeti kézirata.
      Tóth István gyűjteményében megtaláljuk az 1830-ban keletkezett Gábor diák című verset is, melyet Lavotta János egyik legnépszerűbb dallamához illesztettek. Lavotta a verbunkos zene egyik első nagy mestere annak a művészi zenének volt a kiváló képviselője, mely idehaza és külföldön már a reformkort megelőző időszakban egyaránt a magyar hangvételt képviselte. Vörösmarty a vers keletkezése évében lett az akadémia tagja, amikor a magyar népdalok gyűjtése, rendszerezése kapcsán (melyben a költő nagy feladatot vállalt) a múlt zenei emlékei iránt is érdeklődés kezdett mutatkozni. (Éppen Vörösmarty veti fel azt a kérdést, hova lettek az énekmondók által régi magyar királyok asztalánál énekelt dalok.) 1830-ban Lavotta János már tíz éve halott volt, ám ez nem csökkentette dallamainak népszerűségét. A Gábor diák az Aniska (Annuska) címmel ismertté vált hangszeres darab dallamával kapcsolódott össze. Tóth Istvánnál (270. sz. 152. lap) a dal hangneme is azonos a különböző kottás gyűjteményekben feljegyzett instrumentális Lavotta-darab F-dúr hangnemével (ilyen pl. Külömbb féle magyar noták... címmel 1818-20 táján billentyűs hangszerre írt kottás kézirat 26. darabja). A kottás gyűjteményben szereplő versszöveg ezúttal is az első kiadás szövegét követi: "Ha egy kan légy reá nem szállana" szöveg szerepel benne a későbbi "fi légy" helyett.
      Tóth István gyűjteményében a gyűjtemény 138. lapján a 200-as szám alatt még egy Vörösmarty-vers van: A váró ifjú (1830). A vershez kapcsolódó dallam a kor egyik kedvelt dallama, melyet különböző gyűjteményekbe jegyeztek fel. Alapformája a Vörösmarty-vershez kapcsolódó páratlan lüktetéssel szemben páros lüktetésű (2/4-ben). Szövegei közül legjellemzőbb a Pávás lány (Egy leány a hegyek között /Csak egyedül pávát őrzött stb.). Így van meg Mindszety Dániel 1832-ből való kottás gyűjteményében (20. sz.) és Arany János népdalkéziratában (63. sz.). Tóth Istvánnál Taksonyi úr a jó gazda kezdetű szöveg-változata is megtalálható (73. sz. 42. lap).
      Vörösmarty A kis leány baja című versének (1836) első versszakát Kiss Dénes cím nélküli dalgyűjteményében találjuk meg. Kiss Dénesről annyit tudunk biztosan, hogy 1844-ben, amikor gyűjteményét készíteni kezdte, jogot tanult Pápán. Ezt a gyűjteményt Kiss a külön kötetben szereplő szövegekkel együtt elküldte az akadémiai népdalgyűjteményt szerkesztő Erdélyi Jánosnak (MTAKK Irod. 8r 206/44). Kiss saját számozásában a 222 darabból álló gyűjteményének vége azonban legkorábban is csak a szabadságharc végén íródhatott, hiszen abban már ilyen szöveg is szerepel: Elszáradt a bodzafa /Kossuthnál a korona stb. (183. sz.). Vörösmarty verse a 193-as szám alatt szerepel. Dallama a verbunkos zenéből ekkor már megszokottá tett dallamfordulatokkal, zárlati formulával színezett.
      A korszakon belül Kiss Dénes kottás gyűjteménye áll legközelebb a 20. századi értelemben vett népdalgyűjteményhez. Amikorra ő az A kis leány baja című ismeretlen dallamszerző megzenésített verset feljegyezte az 1840-es évek végén, akkorra már két másik Vörösmarty-vers is népdallá illetve általánosan ismertté vált. Az egyik az 1842-ben írt Fóti dal, a másik pedig az 1835-ben írt, először 1837-ben megjelent, majd 1843-ban megzenésített Himnusz. A Fóti dalt mindjárt keletkezését követően többen feldolgozták, melynek oka lehet a költő elismertségén túl, hogy erre az időre műdalként is divatba jött a bordal. Az első feldolgozás Fáy Andrásé (1842). Még a költemény megjelenése évében elkészítette ének-zongorakíséretes darabját Thern Károly is, aki a Hortobágyi pusztán fúj a szél és más dalok alapján ekkoriban már kedvelt komponista. A megzenésítők sorában utánuk Grill János és Szvasztics János következik. Fáynak korábban már volt egy sikeres dala (Ne sírj lányka, hogy a balsors elválaszt minket). Most azonban Thern műve bizonyult sikeresebbnek, aki megtalálta a vershez illő népdalos hangvételt. (Grillé kórusmű, ilyen értelemben nem is versenyezhet a zongorakíséretes, de önállóan is énekelhető dalokkal). Thern dala olyannyira népszerű lehetett, hogy Tóth István gyűjteménye vége felé, de még több mint 100 dallammal a legvége előtt a Fóti dalt is megtaláljuk.

      A Szózatnál nincs feltüntetve a költő neve. Az írásmódban bőségesen találunk helyesírási eltéréseket, a szöveg azonban egy hely kivételével pontosan megegyezik Vörösmarty versével (a 6. versszak 2. sorában az Oly sok viszály ... helyett veszél szerepel).
      E két feljegyzés az 1843-44-es népszínművekből vett dalok előtt található. Mindezek alapján úgy látjuk, hogy a gyűjteménynek a 113. oldaltól következő része 1844 július 2-a után készült. A Fóti dal megzenésítésének időpontja 1842, a Szózaté 1843, az Erkel Ferenc által megzenésített Himnusz bemutatójára viszont csak 1844. július 2-án került sor. Márpedig bizonyára nem véletlen, hogy a divatos bordal mellett a két nemzeti ének együtt szerepel. A Himnusz és a Szózat együttléte - ráadásul ebben a sorrendben - arra utal, hogy Kelemen már a megzenésítés hatására és egy máris kialakult gyakorlat ismeretében írta be a verseket gyűjteményébe.

      Az 1840-es évek végére a hazai kottakiadás annyira megerősödött, hogy a kottaírók-olvasók körében lassan kiment a divatból a saját célú kéziratos kottás gyűjtemények készítése (noha ilyenre még a 20. század legelején is van példa). A szabadságharc leverése a zenei élet - benne a zenetudomány - felvirágoztatásának épp csak megindult lendületét is megtörte.
      1850 után Vörösmarty-Thern Fóti dalával illetve a megzenésített Himnusszal már nem az egyéni dalgyűjteményekben, hanem a kottakiadványokban találkozunk. Így szerepelnek pl. az 1865-ben Színi Károly által kiadott kottás dalgyűjteményben (A magyar nép dalai és dallamai).
      A Fóti dal és a Himnusz általában az 1865 után megjelent dalgyűjteményekből sem hiányzik.
      A fentebb bemutatott Vörösmarty-dalok azonban a biedermeier stílusú dalanyag divatjának leáldozását követően, kevés kivételtől eltekintve már nem találhatók meg a kiadványokban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a Vörösmarty versével, vagy más szöveggel egykor szívesen énekelt dallamok teljesen elfelejtődtek volna (Kiss Lajos említett Salamon-változata is ezt igazolja).

Egyik-másik biedermeier dallamstílusban megzenésített Vörösmarty verset valóban "népdal"-ként őrizte meg a szájhagyomány, amire jó példa a 19. század végén kottában kiadott Puszta csárda című vers (1829) Limbay Elemér gyűjteményében, Nemesovits Antal zongora-feldolgozásában (1886). A költemény keletkezése idejének zenei hangvételét közvetítő dallam jelenléte a 19. századvégi gyűjteményben azonban részben már a tudatos múlt-keresés jele. A század elején divatozó dalok szándékos felfrissítésének éppen a Magyar Dal-Albumot (I-VI 1879-1888) szerkesztő Limbay Elemér volt az egyik propagátora.
      Nem tudjuk pontosan, hogy kik voltak a korai időszakban Vörösmarty verseinek megzenésítői. Ismert ugyan, hogy Bartay András még az 1830-as évek elején sorozatot tervezett Magyar Dalkoszorú címmel, melyből évenként 6-8 füzet jelent volna meg, s melynek mindjárt első füzetében 4 dal lett volna Kisfaludy Károly, Bajza, Kölcsey és Vörösmarty verseire. A megvalósultak közül azonban csak Kisfaludy Honvágy című verséről tudunk 1833-ból. A kéziratos dalgyűjtemények mégis azt igazolják, hogy az ismeretlen dalszerzők és dallamtársítók közreműködésének köszönhetően dallammal is éltek Vörösmarty versei. A kottás kéziratok egy része szerencsére megőrződött számunkra, Vörösmarty kora, a költészet és a zene viszonyának beszédes tanújaként.