JÓKAI ANNA

Vasárnapi levelek

Hol a csend mostanában?
Hol a csend mostanában? - sóvárogva kérdezzük, keressük az elveszett csendeket. A tévé hangereje nagyobb a szükségesnél, s még így is akad családtag, aki halknak találja. Valamelyik házban techno-zene szól, monoton dübörgés. A rádióban éles fejhangon műdalokat énekelnek. A troli surrog az ablak alatt, a kocsik riasztója visongat, jujgat szinte emberként, fúrják az aszfaltot, mintha egyenesen a koponyánkban dolgozna a fúró, a szomszédos iskolát tatarozzák, nem nyáron ám, hanem ősszel; éjjelente betontömböket csapnak a földhöz, ezt nevezik szállításnak. A folyosón veszekszenek vagy trécselnek. A szobafalon áthallatszik a magnóból: "áj, láj, Dilájda..." A kaputelefonon többször egymásután puszta szórakozásból fölcsengetnek. A cirkó-kazán zománc-köpenye zörög, a csövekbe szorult levegő fütyül... Erre mondják: zajlik az élet. Persze, azt is mondják, a zajártalom milyen káros, de igazában senki sem törődik vele. Az ún. "zenés vacsorázó helyeken" nem értjük egymás szavát, még a falatot sem tudjuk jóízűen lenyelni, viszont van borsos zenés felár, hiába, a kellemetlen közérzetet nem adják ingyen... Szerencsére nem kötelező odajárni, no meg legtöbbünknek nem is telik rá. Füldugó is van a világon - csak akkor éppen azt sem halljuk meg, amit kellene. No, majd tavasszal-nyáron, az áldott anyatermészet ölén, nyaralóban, tóparton! Csak a madarak éneke, semmi ember csapta zörej... A valóságban: csapatba verődött gyerekek indián-csatakiáltásai, kamaszok hajnalig tartó bulija, s ütemesen felcsattanó, nyerítő nevetések: görcsös jópofaság, ál-vidámság... A kertben aktuális dolgokat el kell végezni: sivít a fűnyíró, másutt bővítik a házat, kopácsolás, biztató harsány hórukkokkal. Az öreg fát elektromos fűrésszel nyiszatolják. Az utakon cirkusz-reklámkocsi, egész nap, körbe-körbe. Rekedt, kántáló hang tudatja a nagyérdeművel a soha vissza nem térő alkalmat.
      Hát akkor hol a csend mostanában? Erdő mélyén, remeteségben? Amíg át nem szűrődik ott is a lombokon a slágerrádió? Esetleg zajlik a fakitermelés?
      Persze az is félelmetes, ha az emberre rázuhan hirtelen a nem kívánt magány süket csöndje... Amikor a környezet néma, de a lélekben harc dúl, keserűség, szemrehányás és panasz, s oly nehéz megszerezni a belső csönd kegyelmét... Mert a belső csend a legfontosabb. Az ordító világ közepette a lélek egyenletes, alig borzoló hullámzását megteremteni; azt az életérzést, hogy Énünk legbelső titokszobáját nem rombolhatja össze semmi; vagyok, aki vagyok, még fájdalomban is vagy örökös csatazajban.
      Nem a hangok csodás birodalmát támadom, Isten ajándéka az, a maga helyén. Nem fölveri a csendet, hanem belesimul abba a tücsökciripelés, a békakuruttyolás, a közeledő-távolodó vonatok füttyögetése... édes emlék a gyermekkori kályhában pattogó tűz ropogása, a falióra ketyegése, bim-bamja, a beszűrődő harangszó...Csak a szünet nélküli harsogás a bántó: mindig, mindenben a mérték hiánya.

Aki szegény, az a legszegényebb
Csillogó-villogó shopping centerek csábítanak, s néhány külvárosi ócskapiac. A nehezedő megélhetés természetessé teszi, hogy mindenki olcsóbban és minél kevesebb fáradsággal, időtakarékosan szeretne bevásárolni. Akkor bizony el kell caplatni esőben-sárban a szedett-vedett sátrak alá, ahol bóvli és gyanús élelmiszer szinte fillérekért kínálkozik - vagy elzarándokolni az egyik üvegpalotába, ahol minden egy helyen van, a fémkuli kényelmesen tologatható; míg a régi kágéesté utód-placcon arra kell ügyelni, hogy a pénztárcát ki ne lopják a zsebből, itt ajánlatos fürgén és figyelmesen közlekedni a hatalmas eladó-térben, mert bizony megtörténhet, hogy térden rúg egy-egy áruval megpakolt súlyos targonca, vagy egy, a térséget dodzsem-pályának képzelő ifjúember szalad belénk... Nincs itt semmi baj, mondhatnánk, irány egy csendes délelőtt! Persze, a sarki boltocska közelebb van, nem is rossz a választéka. Emlékszem, gyermekkoromban szinte kizárólag a mellettünk lévő fűszeresnél, zöldségesnél, hentesnél vásároltunk, anyám hetente egyszer kiment a szomszédos piacra egy füles kosárral, gyalog, ott vett virágot, friss csirkét, "falusitól". A boltosokat név szerint ismertük és ők is néven szólongattak minket. Manapság a kisboltok megbízhatatlanok: ami hétfőn olcsóbb volt, az keddre megdrágul. S mire megszokjuk, becserkésszük, mi-hol van, és mibe kerül, hipp-hopp az üzlet nincs már, átépítik, tönkrement... nem alakulnak ki kapcsolatok vevő és eladó között. S épp a bizonytalanság miatt a kereskedő gyorsan, lehetőleg azonnal akar meggazdagodni. Magasabbak az átlagárak a szerény, igénytelen felszereltségű boltocskákban, mint a fényűzően tárulkozó óriás-központokban.
      Hát igen, mondhatnánk, ezért kell odajárni, havonta, s az egy hónapra szükséges ezt-azt nagytételben megvenni... Így gazdaságosan; nem pedig naponta lefutkosni tejért, tíz deka felvágottért... Igaz, igaz. Összeír a család, kész a program, aztán beülnek a kocsiba, a bejárathoz közel leparkolnak; a nagy csarnokban mindent gondosan szemrevételeznek, válogatnak - nem kell cipekedni, egyenesen az autó csomagtartójába lehet pakolni...
      Igen, igen. Akinek van kocsija. Akinek van legalább egyhavi tartaléka, mindig előre. Aki nem nagyon idős. Aki nem rokkant. Jutányosan vásárolhat mindenki - hacsak nem szegény, nem öreg és nem beteg. Mert éppen az élet kiszolgáltatottjainak - helyzetük okán - kell drágábban megvenniük mindazt, amihez a szerencsésebbek olcsóbban jutnak hozzá, s ráadásul cekkert sem kell cipelniük. Mindennapos látvány a görnyedt anyóka, vagy a szoknyába-nadrágba kapaszkodó gyerekekkel körbevett fáradt nő, esetleg férfi, ahogy egy-egy saroknál megpihen, aztán viszi a terhet tovább.
      Spórolni az tud, akinek van miből. Minél fiatalabb, egészségesebb és gazdagabb, annál többet. "Aki szegény, az a legszegényebb."

A meghallgatásról
A nyersen ejtett szó gyakran lehet sértő; néha azonban a hallgatás az, ami még jobban felingerel. Civakodó szerelmesek, házastársak ismerik azt a helyzetet, amikor vita közben az egyik fél elhallgat, makacsul összeszorítja az ajkát, sőt, még a fülét is befogja: "Nekem aztán beszélhetsz, rá se hederítek!" Ilyenkor kezd a másik úgy "ördögigazában" tombolni! S rossz, az elcsattanó pofonnál is rosszabb szülői fegyelmezési módszer, amikor az anya vagy az apa büntetésképpen nem áll szóba - sokszor órákig vagy napokig is - a csemetével. Ez a rideg "haragszomrád" szorongással tölti el a gyermeket, süket magányba taszítja, elveszti biztonságát, és a törékeny lelki szervezet életre szóló traumát szenvedhet. Kínzással is felér, amikor a kisember kérdez, könyörög, és a számára egyetlen fix pont nem válaszol, idegenként hallgat... Akkor már inkább a nyakon-legyintés és a mozdulatot gyorsan követő enyhület! Persze, a legideálisabb a meghitt beszélgetés, mit és miért ne...? Barátok közt gyakori - bár inkább haverság az ilyen kapcsolat, semmint barátság -, hogy figyelmetlenül hallgatják egymás panaszát vagy örömteli beszámolóját erről-arról. Az egyik beszél, dúltan vagy lelkesülten, a másiknak még a tekintete is elkalandozik, reakciói egy kurta, felületes "ühümben", "ahá-ban" merülnek ki, sokszor a mondat végét se várja be, közbevág a saját ügyével: "Ez semmi, hanem én...!" Ezt a figurát a társasági élet is ismeri. Ő az erőszakos, föltornázott központ, aki túlharsog mindenkit, játszik, szerepel. Ennek ellentéte - s legalább olyan kellemetlen - a "kuka" partner, aki magába roskadva ül, izzadt tenyerét vakargatja, s hiába faggatják, nincs véleménye.
      Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együtt érző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk - egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: "Most te, egyedül te vagy a fontos", s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele... Örömben együtt lenni? Az se könnyű, irigység nélkül együtt nevetni, akkor is, ha nekünk magunknak éppen kevés okunk van a derűre... Egymással élni, s nem csak közönyösen egymás mellett, próbáljuk meg.

A nyelv megfékezése
"Ami a szívemen, a számon!" - gyakran dicsekszik az ember, szókimondását fitogtatva, olyankor is, amikor bizony butaságokat beszél, vagy éppen meggondolatlanul fecseg... "Ami a szívemen, a számon" - fontos követelmény, csak éppen félreérthető. Mint ahogy az ellentéte is: "Ne szólj szám, nem fáj fejem." A nyílt, egyenes beszéd nem azt jelenti, hogy minden önkontroll nélkül tüstént a mások arcába vágjuk mindazt, ami első pillanatban a lelkünkbe tolul. Olykor ajánlatos a nyelvet fékezni, mérlegelni: az igazság vagy csak a puszta indulat késztet-e arra, hogy gátlás nélkül nyilvánuljunk meg. A sértő fogalmazás nem őszinteségünk, hanem bárdolatlanságunk jele... A bensőkben képződő, hirtelen, fésületlen vélemény gyakran kíméletlenül leegyszerűsített: "micsoda marhaságot dumálsz!", "de ronda ez a cipő!", "Milyen alávaló gazember, aki...?" Jó, ha működik a szelídítés, a szűrés, úton a száj felé, hogy ami elhangzik, igaz maradjon, mégse sebezzen: "Szerintem nem úgy van, ahogy mondod", "ez a cipő nem az én ízlésem", "Számomra taszító, ha valaki..." A tapintat, a stílus még nem változtatja meg a közlendők tartalmát, nem torzítja hazugsággá. Mert eredetileg "ami a szívemen, a számon" követelménye azt célozza, ne legyen hasadás gondolatunk, érzésünk és az elhangzó szavaink lényege között. Igen vagy nem - helyes, ha beszédünkből határozottan, világosan kitetszik. Csak a hogyan nem mindegy. Egyébként is, jobb, ha árnyaltabban értelmezzük a közmondásokat. A helyzet szabja meg, mikor, melyik érvényes. "Ne szólj szám, nem fáj fejem!", a gyáva ember menlevele, ha olyankor lapít, amikor valaki érdekében színt kellene vallania. Okos óvatosság azonban, ha két szitkozódó, marakodó fél közé nem állunk be fröcsögő harmadiknak vagy kéretlen békebírónak, és józan önmérséklettel elfojtjuk feltűnési viszketegségünket, amely arra ösztökél, hogy mindig-mindenbe kotyogjunk bele, csak azért, hogy hallassuk a hangunkat... Vannak esetek, amikor hallgatni valóban arany, de bizony vannak esetek, amikor viszont hallgatni bűn... Mindenre ráhúzható, abszolút érvényes magatartási formát nem igen találunk. Victor Hugo A nyomorultak című regényében a soha nem hazudó apáca - hogy megvédje a menekülő Jean Valjeant, bizony hazudik. S bizony akkor vétkezett volna, ha kötelező fogadalma szerint az igazat mondja, útba igazítja az üldözőket... Bánjunk hát csínján a nyelvünkkel. Nem kell mézbe mártani, de méregbe sem! Használjuk felelősséggel Isten egyik legnagyobb ajándékát: a beszédet.

A sérelmek és az idő
A mindennapokban elkerülhetetlenül megsebződünk. Egy-egy rossz mondat, kellemetlen hír napokig visszarezeg a lelkünkben, nem tudunk szabadulni tőle. Hiába, hogy közben jó is történik velünk: a kedvezőt is megkeseríti, ami fáj. Hurcoljuk magunkkal, ráül az arcunkra, olykor a másik emberre is átsugároztatjuk nyomott hangulatunkat. Azt hisszük, egyedül nekünk van bajunk, s elvárjuk, hogy az egész világ minket ajnározzon. Mohón lessük a gyógyító szót, vagy morcosan letagadjuk megbántottságunkat. Részvétet koldulunk, vagy császárként bezárkózunk... Nem érzéketlenséget prédikálok, nem is azt, hogy felületesen átfuttassuk a dolgokat, esetleg páncélba öltöztessük szívünket - agyunkat, amin aztán nem hatol át semmi, hanem azt javallom, próbáljunk meg a nagyidőben gondolkodni, mérlegelni, súlyozni az események és benyomások között, mi az, ami valóban lényeges, és mi az, ami tipikusan ún. "egynapos bosszúság". Persze az ember a rátörő érzelmekkel szemben az első percben védtelen; nehéz szelektálni. De talán hasznos az a módszer, amit én is követek (hiszen az én pályámon aztán csőstül akad megbirkózni való), hogy higgadtan megkérdezem magam-magamtól, vajon egy esztendő múlva is fontos lesz-e, amit e pillanatban tragikusan fogok fel...? Ha például leírom egy cetlire a napi rossz élményt, s egy év múlva előveszem, sokszor már nem is emlékszem a tényre, ami annyira felbolygatott. Vita, gáncs, apró szeretetlenség, a hiúság sebei - nyom nélkül elenyésznek. Ami igazán érintette a személyiségünket, húsz év alatt sem évül el, sajnos; csak a rálátás lesz szélesebb, s a megítélés szigora vagy a kétségbeesés lesz enyhébb. Ne pazaroljuk hát könynyeinket akármire: fogyatkozás az anyagokban, egy bármilyen tárgy elvesztése, munkahelyi kisebb igazságtalanság, elmarasztaló vélemény attól, akinek a szavára amúgy sem adunk sokat, hirtelen haraggal kiejtett cifra jelző attól, aki egyébként nagyon is szeret minket... a nagyidő eltörli. Minden átalakul - minden múlandó. Érdekes kísérlet: vegyük elő legkedvesebb tárgyunk, amihez görcsösen ragaszkodunk, tegyük magunk elé az asztalra, s képzeljük el a sorsát, keletkezésétől a megsemmisüléséig. Egy töltőtoll. Egy szobrocska. Egy jól simuló selyemblúz. Egy elegáns nyakkendőtű. Miből van? Milyen anyag és hányféle emberi munka kellett hozzá, hogy így öszszeálljon? Hogy került a tulajdonunkba? S mi lesz a sorsa később? "Az ember tragédiájában" is felsejlik a kórtörvény, hogy még a piramisok is elpusztulnak egyszer, "lanyha szellet" hozza rájuk a homokot, ami ki tudja, mikor, de mégiscsak betemeti őket... Ha az örökkévalóság felől tekintünk parányi dolgainkra, minden veszteség könnyebb, s ha meg-megkarcolják, elnézően mosolyog a szív.

Mit szabad Jupiternek?
Az egyik legfélreérthetőbb latin mondás: "Quod licet Jovi, non licet bovi." Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Gyermekkoromban gyakran hallottam, amikor megtiltottak valamit, csak azért, mert kicsi vagyok. Jupiter, a vélelmezett isteni lény, kiváltságos, azt tehet, amit akar... jó, jó, de hogyan nevezhetjük a többieket egyszerűen kisökörnek...?! Sőt, a latin eredeti még az enyhítő "kis" jelzőt sem teszi az ökör elé. Erről van szó? Az egyiknek mindent, a másiknak semmit? Igazságos, Istentől való ez a sommás ítélet? Lázadoztam: akkor hát ki kéne a tömegből válni, Jupiterré lenni, s akkor megkaphatnám, amit akarok, élhetnék kényem-kedvem szerint, s bárkinek odavághatnám én is tetteim igazolásául: amit szabad Jupiternek, azt nem szabad ám a kisökörnek! De mégis: miféle önteltség, miféle gőg ez: magunk szuperminősítése, mindenki más lefokozásával? Nem megoldás ez sem. Később, már a diktatúra évei alatt értettem meg, ez a mondás nem igazolása az önkénynek, hanem keserű életbölcsesség, rezignáció; a hatalom, a politika napi gyakorlatának rögzítése, ugyanaz, amit a népi megfigyelés oly triviálisan, de találóan fejez ki, miszerint mindig az erősebb kutya... Nem menlevél, hanem kényszerű belenyugvás, némi öniróniával, hogy így volt és így is lesz, amíg világ a világ: akinek pénzből, rangból, szerencséből több jutott, följogosítottnak véli magát a sokszor törvényen felüli, gátlástalan cselekvésre, de mindenképp a lubickoló, élvezkedő, szabados létezésre... de a szegénynek és nyomorultnak ugyanaz nem jár, sőt tilos! Ál-Jupiterek pöffeszkedtek, s ütöttek billogot embertársaikra, alázták meg őket, hol fajuk miatt, hol társadalmi osztályuk miatt. Bűnös és veszélyes dolog lett a szabad gondolkodás, előírták a fiók-cézárok, saját ízlésük és érdekük szerint. Már-már megváltoztathatatlan valósággá vált, már-már lassan el is hitték sokan: ez a rend, hiába is ágálni, hiába is ugrálni... Mára valamicskét változott a helyzet, a demokrácia, ha nem is tökéletes, de mégis enged mozgásteret, az egyén kevesebb kockázatot vállal, ha bátran véleményt nyilvánít, s nem szegődik el a kisökör ráosztott szerepére. Most a "képzelt-Jupiterség"-nek egy új mutációja kísért: az ún. "szellemi elit" egyes tagjai, csoportjai nevezik ki magukat tévedhetetlennek, minden kérdésben csalhatatlannak. Hajlamosak arra, hogy mindenkit lenézzenek, aki nem gazsulál és uralmukat nem szolgálja. Azt hiszik, a tehetség birtokában, hogy "különlegességük" természetes velejárója a botránkoztató életvitel, a gonoszat cselekvés, az árulás... és még mi minden! A jupiterkék azt hirdetik, hogy meghaladták az erkölcsöt, pedig csak kívül rekedtek rajta. "Szellemi fölényt" emlegetnek, holott a szellem sohasem fölényes, minél magasabb szférából táplálkozik, annál alázatosabb.
      Itt az ideje a mondást ellenkezőjére fordítani: Quod licet bovi, non licet Jovi. Amit még szabad elkövetni, esetleg, a tudatlan emberkének, azt már nem szabad elkövetnie annak, aki valóban isteni mintát követ! Jupiter a felelősebb.