VESZPRÉMY LÁSZLÓ

Déli harangszó
Egy könyv margójára

Magyarország képét a világban, mai kifejezéssel a történeti országimázst mindmáig meghatározzák a magyar történelem heroikus fejezetei: a tatárjárás, Hunyadi János nándorfehérvári győzelme, Mátyás uralkodása, a török kiverése az országból, Buda 1686. évi visszafoglalása, az 1956-os forradalom. Mindezek közül leglátványosabban módon a belgrádi diadalra emlékezünk, noha a harangszó megszületésének pontos körülményeinek egyre kevesebb figyelmet szenteltünk. Számon tartottuk III. Callixtus 1456. évi bulláját, de már elfeledkeztünk VI. Sándor pápa 1500. évi rendeletéről, amely egyetemlegessé tette a diadal ünnepére rendelt harangszót. Erről a magyar lexikonok nem tudnak, még a legfrissebb katolikus lexikon sem, miként a történeti kronológiák is hallgatnak. Így mindenképpen örvendetes, hogy a Magyar Millennium Kormánybiztosi hivatala, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Visy Zsolt szerkesztésében A déli harangszó című kötet hatnyelvű változatának a megjelentetésére vállalkozott. A kötet rangját jelzi, hogy köszöntőt írt hozzá a pápa, II. János Pál, az esztergomi érsek és a magyar miniszterelnök.
      A kötet szerencsésen szól egyszerre a magyar és nem magyar olvasóhoz, mindegyikőjüknek újat és érdekeset tud mondani. Benkő Elek (MTA Régészeti Intézet) a harangok középkori történetét, az egyházi harangozás kialakulását és fejlődését, a harangöntés technikáját mutatja be, s a képet Török József (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) a harangok liturgikus használatát bemutató írása teszi még teljesebbé. Ezt a magyar harangkutatás hazai klasszikusának, Patay Pálnak (Magyar Nemzeti Múzeum) a magyarországi harangok történetéről szóló tanulmánya, valamint Barna Gábornak (MTA Néprajzi Kutatóintézet) a harangozásnak a magyar néphagyományban betöltött szerepét felvázoló írása követi. A harangozás és a magyar történelem kapcsolatához a történelmi hátteret megvilágító tanulmányok sora vezet át. Érszegi Géza (Magyar Országos Levéltár) a déli harangszót egyházjogilag meghatározó két pápai rendelkezés létrejöttének körülményeit járja körül, s teszi az olvasó számára az 1456-os bullát ill. az 1500. évi bullára vonatkozó pápai szertartásmesteri beszámolót latin eredetiben és fordításban is hozzáférhetővé. Itt jegyezzük meg, hogy a bulla szövegét a legújabb hazai történeti forrásgyűjtemények sem tartották közlésre érdemesnek, noha korábban, külföldön készült egy magyar fordítása.
      A 15. századi magyar-török háborúk eseményeit Ágoston Gábor (Georgetown University, Washington) tanulmánya idézi fel, s nem utolsósorban a korabeli hadiesemények, s magának a nándorfehérvári ostromnak az utóbbi évek talán legalaposabb bemutatását nyújtja. Kulcsár Péter (Miskolci Egyetem) Kapisztrán János magyarországi pályafutásának eseményeit tekinti át, s bemutatja, hogy rövid, másféléves itt tartózkodás ellenére miként vált a magyar történelem sorsfordító alakjává, a magyar történeti emlékezet meghatározó szentjévé. A kötet záró tanulmányaként Di Virgilio Felice atya Kapisztrán János egyházi és világi tiszteletének nyomait tekinti át, bemutatva, hogy miként vált a gátlástalan abruzzói nemes ifjúból a nyugati egyház egyik népszerű szentje, a világ tábori lelkészeinek patrónusa. A kötet képanyaga egyúttal meggyőzően bizonyítja, hogy Kapisztrán János alakja milyen nagy hatással volt a legkülönbözőbb korok művészeire, Vivarinitől Lotz Károlyig, s a képszerkesztőt külön köszönet illeti a harangok, harangtornyok és haranglábak művészi színvonalú fotográfiáiért.
      Itt kell említést tennünk egy szerencsés véletlenről. Ti. éppen ebben az esztendőben jelent meg egy fiatal horvát kutatónak, Stanko Andrićnak Kapisztrán csodáinak jegyzőkönyveiről írott 500 oldalas monográfiája angol nyelven, a budapesti Central European University Press kiadónál. A 400 csodás eset társadalom és egyháztörténeti tanulságait elemző munka az eddigi legjelentősebb angol nyelvű Kapisztrán Jánossal foglalkozó kiadvány, s értelemszerűen kívánatos lenne magyar fordításban való megjelentése is.
      Harangozás és történelmi emlékezet minden nép történelmében szorosan egybekapcsolódott. Amint Benkő Elek, Patay Pál és Barna Gábor tanulmányai hangsúlyozzák a magyarországi egyházi haranghasználat a korai magyar egyházszervezéssel veszi kezdetét, noha a "harang" szó a török-magyar érintkezések honfoglalás előtti szakaszában került átvételre. Nyelvileg legkorábban az 1211. évi tihanyi összeírástól adatolható, a fennmaradt példányokat tekintve pedig a mohács előtti időszakból a mai Magyarország területén alig két tucat, Erdélyből szerencsére 250 működő haranggal számolhatunk. A modern kor előtti emberek számára a mindennapi életben a harang roppant jelentőséggel bírt, szakralitás és népi vallásosság határán állva már Nagy Károly 801. évi rendelete óta beosztotta a mindennapokat, védte a közösséget, a közmondásosan "egy harang alatt élőket" a természeti csapások vagy dúló ellenség ellen, tudósította az ott élőket születésről, halálról, egyházi ünnepekről. A harangozás, miként maga a harang is, megszentelt cselekmény, szent idő volt, noha mára csak leírásokból tudjuk, hogy a harangszó hallatán az emberek levették kalapjukat, a fegyveres testületek tagjai pedig tisztelegtek, legalábbis a század elején Kunszentmártonban.
      Harang és háború fogalmai már korán összekapcsolódtak, kezdve attól, amikor a 12. században Johannes Beleth szerint a harangszóra felkelő szerzetesek a tábori őrökhöz hasonlóan szállnak szembe a gonosszal. Miként abban a középkorban még biztosak voltak, a harangszó ég és föld között teremt kapcsolatot, a szakrális és evilági szférát kapcsolja össze, egybegyűjti és mozgósítja a híveket, hogy imádságaikkal egy szent cél sikerét mozdítsák elő. Ez magyarázza, hogy már az első keresztes hadjáratok idején a pápa a hadjárat sikere érdekében reggeli és esti harangozást rendelt el. A harangoknak azonban inkább félnivalójuk volt a háborúktól. Igaz, számos példát sorolhatunk arra, hogy ágyúból öntenek harangot, mint pl. 1630-ban zsákmányolt császári ágyúkból kap harangot Debrecen, 1704-ben II. Rákóczi Ferenc Miskolcnak öntet ágyúból harangot; mégis a török háborúk alatt, az 1848-49-es szabadságharc alatt, de főleg az első világháborúban - noha ekkor már műemlékvédelmi oltalom alá kerültek a kultúrtörténeti értékűek - a harangok jelentős százaléka ágyú formájában jelent meg a harctereken.
      Ugyanakkor az emlékharangozás rendkívül sokféle alkalomból alakulhatott ki. Egyetemesen talán csak a nándorfehérvári diadal emlékére szólnak, de pl. Szegeden hajnali 3-kor a töröktől való felszabadulás emlékére harangoztak, Esztergomban korábban a trianoni béke elleni tiltakozásul, vagy a szegedi Fogadalmi templom Szt. Gellért harangja a világháborúban elesettek számára állított emléket. A magyar történelemben talán a legismertebb mégis - a kötetben egyébként nem említett - kőszegi, 11 órás harangozás, amely arra emlékeztet, hogy 1532 augusztus utolsó napján ekkor vonult el Kőszeg alól az utolsó török egység. Ezzel a példával már vissza is tértünk a magyar-török harcok idejéhez.
      A török-magyar összecsapások történetében páratlanul fontos az 1437 és 1456 közti korszak. A török erőfölény fokozatos érvényesülése ellenére ez az utolsó időszak, amikor a magyar fél támadólag próbált fellépni a törökökkel szemben, igaz, 1442 óta a század nagy katonai zsenije, Hunyadi János irányította a támadásokat. Nagy sikerek és nagy vereségek fémjelzik ezt a korszakot. Hunyadi azonban a 15. századi magyar hadvezérek közül talán utolsóként, biztosan hitt abban, hogy a törökök még katonai erővel kiverhetők Európából. Kritikus helyzet akkor alakult ki, amikor a "hódító" melléknevű II. Mehmed török szultán 1453-ban hosszú ostrom után bevette Bizáncot, s a magabiztos, komoly tüzérséggel is felszerelt szultáni csapatok a déli magyar határvédelem kulcsának, Nándorfehérvárnak az elfoglalására tettek kísérletet. Az ostrom elhárítása valójában Hunyadi és Kapisztrán, s egyúttal a törökkel szembenálló hazánk legnagyobb sikere, hiszen magyar hadvezérnek először és utoljára ekkor sikerült meghátrálásra kényszerítenie egy török birodalmi sereget. A hadiesemény jelentőségét mutatja, hogy modern angolszász szerzők is az egyetemes hadtörténelem páratlan eseményének tartják.
      Az összecsapás kimenetele azonban igencsak kétséges volt. A nikápolyi vereség óta a nyugat-európai államok és fejedelmek nem voltak hajlandók jelentős csapatokat küldeni a török ellen. A magyarországi nemesi közfelfogáshoz hasonlóan úgy vélekedtek, hogy ha a törököknek átengedik a Balkánt, akkor Magyarország határainál meg fognak állni. E felfogás jegyében nézték rezzenéstelenül Bizánc 1453. évi bukását, s fogadták értetlenül az 1455-ben a pápai trónra lépő spanyol, azaz erős keresztes hagyományokkal rendelkező főpapnak a törökök kiűzésére vonatkozó harcias terveit. III. Callixtus pápa még ugyanazon év május 15-én kiadta keresztes bulláját, aminek hatására a korábbi évszázadokban tömegek özönlöttek volna a pogányok elleni harcra. Ekkorra azonban a tervek már csak papíron születtek meg, az aragón király éppúgy nem teljesítette ígéreteit, mint a francia uralkodó vagy a burgundi herceg. 1456 elején a folyamatos háborúkban megfáradt Magyarországon sem gyülekeztek a hadak, noha április 7-én Budán már tudtak a szultán támadó hadmozdulatairól, júniusban pedig már a küszöbön álló támadásról. Április közepére már Rómába is eljutottak a fenyegető hírek, s a pápa ezek hatására adta ki az év június 29-én a törökökkel szembeszálló keresztény sereg égi és pszichikai megsegítését biztosító "Bulla orationum..." elnevezésű rendelkezését. A déli harangszó egyébként a világban nem volt ismeretlen, a pápai döntések azonban e harangszó szimbolikáját történelmi környezetbe helyezték, s nemzeti mitológiánk máig meghatározó elemévé tették.
      Az égiek hathatós támogatására pedig igencsak szükség volt. A szultán közel százezer fős seregével július 2-án megkezdte Nándorfehérvár ostromát. Még egy kiválóan felszerelt vár is csak akkor tud ellenállni, ha kívülről komoly erők indulnak a felmentésre, s mint annyiszor, magukból az ostromlókból lesznek ostromlottak. Valójában ez történt Nándorfehérvárnál is. A főkapitányi rangban harcoló Hunyadinak hiába állt csak viszonylag csekély, hat-tízezer főnyi reguláris sereg, s a ferences Kapisztrán, valamint a domonkosok által a hadjáratra megnyert húszezer főnyi parasztsereg a rendelkezésére, sikerült az ostromlókat meglepnie. Erős dunai flottája támogatásával július 14-én áttörte az ostromgyűrűt, s támogatást vitt az egyébként jól felszerelt, Szilágyi Mihály által vezetett ötezer fős magyar, szerb és cseh nemzetiségű védőseregnek. A hadiszerencse végül július 22-én szegődött a magyarok mellé, amikor a szigeten elhelyezkedő keresztesek váratlan támadása megzavarta a török hadrendet, s a várból kitörő Hunyadi pedig elfoglalta a török tüzérségi állásokat. A pánikba esett szultáni sereg megfutamodott, noha még a vereség után is lényeges létszámfölényben voltak a keresztesekkel szemben.
      Nándorfehérvár nagyon hamar az európai és a magyar történelem szimbolikus eseményévé vált. A déli harangszót elrendelő bulla és a győzelem híre jószerével egyidejűleg jutott el a kortársakhoz, akik valóban az isteni gondviselést láthatták a páratlan győzelemben, ami fél évszázadra elvette a törökök támadó kedvét. A csodában a kortársak nem kételkedtek, hiszen a magyar királyi sereg német segédcsapatokkal csak augusztus 26-án indult el Bécsből. Ekkorra azonban Európa már ünnepelt, a pápa augusztus 6-át éppen e győzelem emlékére rendelte egyetemes ünnepnappá. A magyar történeti emlékezet is hálás volt a siker kivívóinak, Mátyás maga igyekezett előmozdítani Kapisztrán szentté avatását, maga is tudta, hogy hatalmának nemzetközi és hazai legitimitását apja törökellenes sikereinek köszönheti. A várfokról a török zászlót testével együtt a mélybe lerántó Dugovics Titusz emléke máig él, a pestisben rövidesen elhalálozó magyar vezéreket, Hunyadit és Kapisztránt szinte azonnal héroszoknak kijáró tiszteletben részesítették. Az Újlakon eltemetett Kapisztrán, "az obszerváns ferencesek dicsőségének és koronájának" sírja körül a csodák szinte azonnal zarándokok tömegeit vonzották, s személyében a magyar szentek panteonja új, igaz, csak 1689-ben szentté avatott taggal gazdagodott.
      A magyar történeti mitológia is új típussal gazdagodott: a törökökön győzedelmeskedő hős alakjával. Paradox módon, sem az 1217-18-as magyar keresztes hadjárat, sem Julianus barát sikeres őshaza-expedíciója, sem a tatárjárás vagy a nikápolyi hadjárat mozgósító, propagandisztikus hagyományát nem használta ki a hazai történetírás. Most azonban a történeti mondakör, amelyet évszázadokon keresztül Szent László jószerével egymaga uralt, kibővült a törökverő hősökével. Dugoviccsal, Hunyadi Jánossal, Kinizsi Pállal.
      A "kereszténység védőbástyája" kifejezés a politikai nyelv metaforájaként már megszületésekor arra utalt, hogy miközben Magyarországot a keletről érkező pogány illetve muzulmán hódítással szemben országát védi, egyúttal magát a katolikus Európát is védelmezi. Részben propagandisztikus volt, de ugyanakkor tény, hogy a hazai történeti tudat és a magyar küldetéstudat egyik meghatározó pillérévé vált, amely Werbőczy Hármaskönyvének ajánlásától a legújabb korig magától értetődően a nyugati keresztény világban, annak védelmében jelölte ki Magyarország helyét. A "védőbástya eszme" a frazeológián túlmenően a török hódítás végéig a hazai nemzettudat és nemzeti öntudat építésében fontos szerepet játszott, s valós honvédő hagyományokat, értékeket fogalmazott meg a politika nyelvén. A mohácsi csata idejére a magyarok, mint Brodarics István idézetéből kitűnik, már az egész történelmüket, mint az Európa védelmében a külső ellenséggel szemben "ötszáz éven keresztül saját vérérével és tulajdon költségén" hozott szakadatlan áldozatok történetét szemlélték.
      A nyugati közvélemény, talán 1956-tól eltekintve, soha nem érzett hálát vagy felelősséget a magyarok történelmi helytállásért. Ma is teljesen értetetlenül vesznek tudomást arról, hogy friss közvélemény-kutatások szerint nálunk még ma is kimutatható százalékban az emberek "viszonzást" várnak a magyarok történelmi helytállásáért cserébe. E helytállás azonban számunkra erkölcsi tőke, melynek megőrzésében igen fontos szerepet játszik jelen kötet, a Déli harangszó.