Egy német Beckett-levél 1937-ből

Samuel Beckett 1936-ban fél évig Németországban tartózkodott tanulmányúton. Ott ismerkedett meg az Axel Kaun nevű irodalmárral, aki javasolta neki, hogy válogasson egy kötetre valót Joachim Ringelnatz (1883-1934) akkoriban divatos német költő verseiből és fordítsa angolra őket. Bemutatott levelünk e témával kapcsolatos.

(Forrás: Samuel Beckett: Disjecta, Calder, London, 1983, 51-54.old.)
6 Clare Street 37/7/9
Dublin
IFS
Kedves Axel Kaun!

Köszönöm levelét. Éppen írni készültem Önnek, amikor megérkezett. Aztán meg el kellett utaznom, mint Ringelnatz hímnemű bélyegének, ám sokkalta kevésbé szenvedélyes körülmények között.
      A legjobb, ha mindjárt kertelés nélkül megmondom: Ringelnatz nem éri meg a fáradságot. Ön bizonyára nem lesz csalódottabb ennek hallatán, mint én voltam akkor, amikor e megállapításra jutottam.
      Átolvastam a három kötetet, huszonhárom költeményt kiválogattam, és kettőt próbaképpen lefordítottam. Azt a keveset, amelyet szükségképpen veszítettek, természetesen csak azzal hasonlíthatjuk össze, amit egyáltalán veszíthettek és meg kell mondanom, hogy a minőség megcsappanásának együtthatója még ott is elenyészően csekély, ahol ő még leginkább költő, és a legkevésbé rímfaragó csupán.
      Mindebből még egyáltalán nem következik, hogy egy fordító Ringelnatzot az érdeklődés és a siker minden reménye nélkül tárhatná az angol közönség elé. E tekintetben azonban teljességgel képtelen vagyok ítélethozatalra, mivel számomra mind a kis-, mind pedig a nagyközönség reakciói egyre rejtélyesebbek és - ami ennél is rosszabb - jelentéktelenebbek. Mert csak nem szabadulok meg attól a naiv antitézistől, legalább is, ami az irodalmat illeti, hogy valami vagy megéri a fáradságot vagy nem. És ha már mindenképpen pénzt kell keresnünk, próbálkozzunk máshol.
      Nem kételkedem abban, hogy Ringelnatz rendkívül figyelemre méltó ember. Költőként azonban minden bizonnyal Goethe véleményén lehetett: Inkább a SEMMIT írni, semmint semmit sem írni. A fordítónak azonban a Titkos Tanácsos Úr talán azt javallotta volna, hogy ne adja le magát az efféle hangzatos silányságokhoz.
      Szívesen megmagyaráznám Önnek undoromat Ringelnatz dühödt versfarigcsáló szenvedélyétől, ha volna kedve megérteni. Egyelőre azonban megkímélem Önt. Talán éppen olyan kevéssé kedveli a halotti beszédeket, mint jómagam.
      E szellemben tudnám a kiválasztott költeményeket bemutatni és a próbafordításokat elküldeni.

      Mindig nagyon örülök, ha levelet kapok Öntől. Írjon kérem lehetőleg gyakran és hosszan! Akarja, hogy én is írjak Önnek angolul? Német levelem olvasását éppen úgy unja, ahogyan én unom az angol levelem írását? Nagyon sajnálnám, ha az lenne az érzése, hogy amolyan szerződésről van szó, amelyet nem teljesítek. Erre választ kérek.
      Valóban egyre nehezebb, sőt értelmetlenebb lesz számomra a hivatalos angol nyelv használata. Az anyanyelvem egyre inkább fátyolként lebeg előttem, amelyet szét kell tépnem, ha hozzá akarok férni a mögötte rejlő dolgokhoz (vagy a semmihez). Nyelvtan és stílus. Szerintem ezek éppen olyan jelentéktelenek már, mint a viktoriánus fürdőnadrág vagy az úriember tántoríthatatlansága. Álcák csupán. Remélhetőleg eljön az idő, ahogy jobb körökben hál' Istennek már el is jött, amikor a nyelvet akkor használják a legjobban, ha a legcélzatosabban rosszul használják. De mivel a nyelvet nem tudjuk csak úgy egyszeriben megszüntetni, legalább ne mulasszuk el az alkalmat rossz hírének terjesztésére. Egyik lyukat a másik után fúrjuk bele, míg a mögötte lévő valami - ha létezik egyáltalán - kiszivárogni nem kezd... a mai írónak ennél magasztosabb célt nem tudok elképzelni.
      Vagy talán az irodalom maradjon hátra azon a régi, poros úton, amelyet a zene és a festészet már jó ideje maga mögött hagyott? Netán valami bénítóan szent dolog rejtőzik a szó természetellenességében, amely nem tartozik a többi művészet elemei közé? Van talán valami oka, amiért a szófelület szörnyen önkényes anyagisága nem oldható föl, amint például a hosszú, fekete szünetek zabálják föl a hangfelületet Beethoven 7. szimfóniájában, úgy hogy oldalakon át nem észlelhetünk egyebet, mint a csend mérhetetlen szakadékain át kanyargó, lépten-nyomon akadozó, szirtjeit összekötő hangösvényt? Erre választ kérek.
      Tudom, vannak emberek, érzékeny és értelmes emberek, akiknek nem hiányzik a hallgatás. De nem állhatom meg a megjegyzés nélkül, hogy ők nagyot hallanak. Mert a szimbólumok erdejében, amelyek nem is szimbólumok, az értelmezés madarai, amelyek voltaképpen nem is azok, nem hallgatnak soha.
      Természetesen pillanatnyilag kevéssel kell beérnünk. Először is valahogy fel kellene találnunk egy módszert, amelynek segítségével szóval ábrázolhatnánk a szóhoz fűződő gúnyos viszonyunkat. A cél és eszköz e disszonanciájában talán a végső zene suttogása hangzana fel, esetleg megérezhetnénk benne a mindenütt jelenvaló csendet.
      Véleményem szerint ilyen programhoz Joyce legutolsó munkájának semmi köze. Ott talán éppen mintha a szó apoteózisának volnánk tanúi. Hacsak a mennybemenetel és a pokoljárás nem egy és ugyanaz. Milyen szép volna, ha el tudnánk hinni, hogy így van. Egyelőre azonban a puszta szándékra szorítkoznánk.
      Gertrude Stein logográfusai talán közelebb vannak ahhoz, amire gondolok. A nyelvi szövedék legalábbis porózussá változott, ha ugyan valóban véletlenszerűen csupán, és egy Feininger technikájához hasonló eljárás következtében. Hiszen a boldogtalan hölgy (vajon él-e még?) kétségkívül még mindig szerelmes a kötőanyagába, ha ugyan már csak úgy, ahogy a matematikus a képleteibe, akinek a probléma megoldása teljességgel másodlagos fontosságú, képleteinek halála azonban mindenképpen az iszonyatosság erejével érinti. E módszert Joyce-ével összefüggésbe hozni, amint ez divatos manapság, számomra pontosan olyan értelmetlennek tűnik, mint az előttem még ismeretlen kísérlet, amelynek keretében összehasonlítják a (skolasztikus szellemű) nominalizmust a realizmussal. A szótlanság ezen irodalmának útján, amely olyannyira kívánatos számomra, a nominalista irónia valamely formája persze szükségszerű állomás lehet. De nem elég, ha a játék veszít csupán szentséges komolyságából. Véget kell vetni neki. Tehát akkor tegyünk úgy, mint az az őrült (?) matematikus, aki számításának minden egyes szintjén más mértékegységet alkalmazott. A szépség nevében támadjuk meg a szavakat.
      Egyebekben nem csinálok semmit. Csak néha adódik némi vigaszom, mint például most is, amikor egy idegen nyelv ellen véthetek nem szándékosan, hogy ugyanezt tudás birtokában és szándékosan az anyanyelvem ellen is megtenném és - Deo juvante - meg is teszem.

      Szívélyes üdvözlettel,

      Samuel Beckett

Visszaküldjem a Ringelnatz-köteteket? Van Trakl-nak angol fordítása?