DEMETER ERZSÉBET

Én vagyok Tündér Ilona!
Egy pszichoterápia tanulságai

A történet, melyet szeretnék elmesélni, Vancouverben, Kanada egyik legnyugatibb városában játszódott le, mégis Magyarországgal van szorosabb összefüggésben.
      M. Ilona, 76 éves depressziós beteg öngyilkossági kísérlete miatt került a vancouveri idősek otthonába, mivel előzőleg otthon felvágta az ereit. Pszichiáterként ekkor kerültem vele kapcsolatba.
      Tartós antidepresszáns gyógyszerezés után pszichés állapota kompenzálttá vált. Amikor azonban a bal szemén glaucoma fejlődött ki, és fokozatosan elvesztette látását, akkor hirtelen stuporhoz hasonló állapotba került. Ennek következtében nem beszélt, és semmilyen jelét nem adta annak, hogy legközelebbi hozzátartozóját - fogorvos lányát - megismeri, akivel pedig előzőleg nagyon szoros érzelmi kapcsolata volt.
      Felhívtam a beteget. Ez 1999 nyarának végén történt. A beteg egy ideig hallgatta, amit mondok, majd letette a kagylót. Ez a jelenet napokon át ismétlődött. Közben az volt az érzésem, hogy éberen figyel arra, amit mondok, mindent ért, de szándékosan nem beszél. Ez az önizoláció nagyon rossz jel volt, azt jelentette, hogy súlyosbodott a depressziója. Tudtam, hogy emiatt az öngyilkosság veszélye is fennáll.
      Beszéltem a lányával, és elmondtam neki, hogy komolyan aggódom édesanyja miatt, mert jellegzetes öngyilkosjelöltként viselkedik. A lánya azzal hárított el, hogy a beteg kezelőorvosai szerint az anyjának enyhe agyvérzése lehetett, és azért nem beszél.
      Mivel a beteg felnőtt énjével - mint ahogy az az előző telefonhívások alkalmával kiderült - nem tudtam kapcsolatot teremteni, a gyermek-énjét próbáltam megközelíteni. A magyar szépirodalom egyik legszebb meseregényét, a János Vitézt választottam ki erre a célra. Arra számítottam, hogy a beteg hiába él több mint negyven éve Kanadában, ezt a meseregényt neki is ismernie kell még kisgyermek korából.
      1999. október 20-án újra felhívtam. Ahogy felvette a telefont, rögtön olvasni kezdtem a mese első sorait. Döbbent csend volt, aztán egyszerre csak felkiáltott:
      "Hiszen ez a János Vitéz! Ezt ismerem!" Úgy tettem, mintha nem hallottam volna semmit, olvastam tovább. Ő időnként felkiáltott: "Jaj, de szép!" Félórai olvasás után abbahagytam a mesélést, de mivel még nem volt vége a történetnek, kérdeztem, szeretné-e, ha a következő napon is hívnám, és folytatnám a felolvasást. Lelkesen kért meg, hogy legyek szíves, hívjam fel. Ettől kezdve (a hétvégék kivételével) mindennap felhívtam ebéd után. Akkor még semmi másról nem volt szó köztünk: én csak olvastam, ő pedig állandó megjegyzésekkel kísérte a történetet. Néha sírt, néha ujjongott. Ugyanúgy viselkedett, mint egy kislány, aki a legnagyobb érzelmi átélés állapotában van.
      Megrendítő élmény volt ez a számomra. Tudtam, ha a János Vitéz véget ér, ez után a "siker" után nem hagyhatom abba a felolvasást, mert ez volt számára az egyetlen, ami jelenleg érdekelte a világból. Elővettem Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséjét, és megígértem, hogy továbbra is mindennap olvasni fogok neki. Nagyon boldog volt. Van egy mese, melynek Tündér Ilona és Árgyélus királyfi a címe. Amikor a beteg meghallotta ezt a címet, önfeledten így kiáltott: "Ezt a mesét mesélte nekem mindig a nagyapám, és azt mondta, hogy én vagyok Tündér Ilona!" E szavakat egy három-négyéves kislány kiejtésével és hanglejtésével mondta. Ezt a mesét akarta hallani újra és újra.
      1999 december 31-én, szilveszter éjjelén írom e sorokat. Ma is meséltem egy órát I-nek, akinek már két hónapja megszűnt stuporszerű állapota. A karácsonyi ünneplésben aktívan vett részt lányánál, és jelenleg is úgy kommunikál a családjával, mintha soha nem lett volna depressziós.
      Lánya elmondása szerint a beteg minden fokozódó izgalommal várja a délutánt, amikor felhívom, hogy újabb mesét olvassak neki. Időközben azt is bevallotta lányának, hogy hónapokkal ezelőtt szándékosan nem beszélt, meg akart halni.
      A fájdalmas traumák, melyeket a beteg felnőttként élt meg, jelenleg, a mesehallgatás közben szakadnak fel belőle. Amikor hasonló szituáció fordul elő a történetben, mint amit ő is átélt, spontán számol be róluk. Nagyon óvatos vagyok, szinte semmit sem kérdezek, ha-gyom, hogy mindig annyit mondjon csak amennyit érzelmileg elbír. Fontosnak tartom, hogy a mese által előidézett örömérzés dominálja az együtt töltött időt; s hogy ezt a hangulatot, mint kedves ajándékot őrizze magában a következő napig.
      A depressziós beteg kezelése a legnagyobb kihívás a pszichoterapeutának. Az antidepresszáns gyógyszer jó esetben - ha a beteg rögtön pozitívan reagál az általa szedett antidepresszánsra -, megteremtheti azt a neurokémiai egyensúlyt, amely alkalmassá teszi a beteget a pszichoterápiára. Pszichológiai traumáit és az azzal kapcsolatos frusztrációkat azonban sohasem oldja meg. Ez a pszichológiai tünetegyüttes kerül a pszichoterapeutához, a beteg "segíts rajtam" attitüdjével együtt. A terapeuta találékonyságán és kreativitásán múlik, hogy milyen segítséget, milyen terápiát tud nyújtani a betegének.
      M. Ilona esete bizonyíték arra, hogy mindegy, mi a pszichoterápia neve - jelen esetben meseterápia is lehetett, amely életmentőnek bizonyult - az a fontos, hogy elérje a célját: boldogabbá és mentálisan egészségesebbé tegye a beteget. Az pedig, hogy ez jelen esetben bekövetkezett, kizárólag a magyar irodalom egy gyöngyszemének köszönhető.