OLÁH JÁNOS

Ariadne vonala
Schéner Mihály rajzairól

Valahonnan Altamira barlangfaláról gombolyodik a vonal, amely látható és láthatatlan világunk útvesztőinek művészujjak vezette Ariadne fonalaként napjainkig ér. A régi napvilágra, a régi magabiztossághoz visszatalálni nincs esély, ezt többé-kevésbé mindenki tudja ma már. Csupán emlékezni lehet rá. Természetesen azt sem személyes tapasztalatok alapján, csupán ha e legegyszerűbb művészi kifejezési eszköz belső rezdüléseire, öntörvényű megnyilvánulási formáira figyelünk. Sokszor már maga a műfaj is megkérdőjeleződik, fel-felvetődik a kérdés, létezik-e még egyáltalán a rajz, mint képzőművészeti kifejezőeszköz. A teoretikusok naponta jósolják a pusztulást. A művészet azonban nehezen enged a teóriáknak. A vonal tovább gombolyodik, hogy a Minotaurosszal való szembenézés után legyen esély a visszatérésre. A rajzolás ösztöne valahol nagyon mélyen rejtőzhet, a legváratlanabb pillanatokban tör elő, s a legmeglepőbb képzelettartományokba vezet.
      Schéner Mihály közel a hetvenhez, művészi pályájának kiteljesedése pillanatában, a színek és a formák tobzódó, örömteli birtokbavétele, játékos újrateremtése közepette érzi úgy, hogy ez mind kevés, nyúl a tollhoz, a ceruzához, és kezd el bolyongani a fekete vonalak mentén a fehér papír iránytalan bizonytalanságában. "Áramlások vonulnak ujjainkon keresztül - mondja a Kézkivirágzásokban -, se idegek, se izmok, se csontszerkezet nem áll útjukba, átfut rajtuk a pillanat szándéka... ". A pillanat szándéka nemcsak a legfrissebb szándék, hanem egyben a legősibb is. Nem véletlen, hogy ebben az egyszerű, eszköztelen műfajban a legközvetlenebb az átjárás pillanatnyi és ősi, szándékolt és önkéntelen, rafinált és gyermekes között. A rajzolás gesztusa annak a világértelmezésnek az emlékét őrzi, amikor az idő még nem távolodott el az embertől, amikor még nem voltak dimenziói, nem volt múlt és jövő, csupán jelen, amelyben múlt és jövő egyszerre volt érzékletes.
      Schéner Mihály tolla alól ömlenek a rajzok. Az utóbbi néhány év alatt három vaskos kötetet töltöttek meg - Shéner Mihály 151 rajza, Kézkivirágzások (1996), Infernó (1997) - és számtalan elröppenő, kiállításra, könyvbe gyűjtésre váró lapot. Ezek a rajzok hol vonalak sűrű pókhálójában ejtik rabul látható világunk groteszk, keserű, játékos, elszánt lényeit, hol egyetlen, óvatosan kanyargó cérnaszálként kerítik körül. Mert hát nem olyan könnyű ezeknek a lényeknek a kilétét felfedni. Az álom és a valóság, a képzelet és a racionalitás mezsgyéjén közlekednek mind. A lábuk még itt, a fejük már ott van, ha van egyáltalán lábuk és fejük. Lény voltuk, eleven voltuk mégis, minden talányosságuk ellenére megkérdőjelezhetetlen. Talán, mert még érződik rajtuk a teremtő kéz melege. "Öt ujjam között megforgattam a világot - ahogy Schéner maga mondja ugyancsak a Kézkivirágzásokban -, madaram erről az elliptikáról szárnyalt fel olykor egészen az égig. Mélységes indulatok ívein röppentek ki ujjaim hegyéből a magasba terveim, s vágyaim - mint vándor felhők - az egész világba szétterültek." A rajzokhoz Schéner többnyire magyarázatokat is ír, mint afféle vásári képmutogató. Az Infernóban például a világ ördögarcát rajzolgatva ekként magyarázza az Ördögfrigy című jelenetet: "Az ördög a lehetséges kiútjainak nyílását zárja el. Intenzívvé teszi magát: a kicsiségnek hízeleg, a hatalmával elkápráztat." "Megbabonáz piros nyelvének lángcsókjával, merev, kígyóbűvölő szemének csábításával, önmagába rejtett, titokzatos mozdulatlanságával, és lépre csalja... a szárnyalni próbáló madarat." Talán ennyiből is kisejlik, alaktalan alakok öltenek alakot, körvonalazhatatlan jelenetek bontakoznak ki a schéneri rajz-lapokon. A művész kifeszített vonalhálóján sohase látott, mégis nagyon ismerős lények akadnak fenn, akikkel egyébként, bár jelenlétüket örökösen érezzük, sohasem találkozunk, csak ha a művészi fölidézés szembesítő ereje erre lehetőséget ad. A schénei tettenérést azonban nem a zsákmányejtő vadász mohósága, vérszomja itatja át. Semmi kegyetlenség nincs ebben a tettenérésben, leleplezésben. Inkább félénk kíváncsiságnak mondhatnánk, amely a ráismerés lelkes indulatától is mentes marad. Mintha maga sem hinne annak, amit lát, mintha maga is kételkedne benne. A fájdalmas fölismerés és a hitetlenkedő csodálkozás kettős érzésével kell követnünk a mester intéseit, amelyekkel egyre beljebb és beljebb csal alaktalan alakzatainak panoptikumába.
      A kavargó vonalakból kibukkanó, önazonosságukat vesztett, de alakjukat hellyel-közzel visszanyerő lények a képzelet és az érzékelés evidenciáit tudomásul vevő elme hazatalálásának bizonyítékai. Az a rajztudás, képzelet, emlékező- és ítélőképesség összegződik bennük, amely a felejtés és az újratanulás mámorában világlátásunk eszenciájaként megmaradt, s mindig újra és újra látni tanít.