Diagnózis és oknyomozás
Molnár Tamás:
A pogány kísértés Kairosz Kiadó, 2000

Molnár Tamás írásait - melyek közül egyre több jelenik meg magyar nyelven - igazán élvezetes olvasni. Szerzőjük azáltal, hogy jól meghatározható világnézetet képvisel, nem fosztja meg magát a gondolkodás szabadságától, viszont korrekt és következetes, ami az obskúrus beszéd korában nagy érték és nagy intellektuális örömforrás.
      A Yale Egyetem nyugalmazott professzora az utóbbi időben rendszeresen publikál idehaza is. Ezen írások egyik visszatérő témája a legitimitás kérdése: mi adja egy közösség, egy hatalom alapját? Hogyan, milyen jelképekben fogalmazódik meg az identitás, s miben gyökereznek ezek a jelképek? Megalapozás csak a szakralitás révén történhet - állítja a szerző. Angolul írott, s most fordításban hazánkban is megjelentetett művében, A pogány kísértésben is ezt a kérdést járja körül, s hozzá alaposan körüljárja. Kiindulópontként diagnosztizálja a századunkra kialakult helyzetet: a kereszténység meghasonlottságát, az okkultizmus és az új pogányság térhódítását.
      A szerző hívő keresztény mivoltából következhetne egyfajta elfogultság, ám legföljebb elfogódottságot érezhetünk a szövegben helyenként: Molnár nagyon is erőteljesen gyakorol kritikát a kereszténység felett. A diagnoszta pozíciója mindenképpen egy külső és felső pozíció, s amellett, hogy az állapotot meghatározza, az annak kialakulásához vezető utat is igyekszik vázolni. A szakralitás kívánalma, legyen bár a tudat struktúrájának egyik eleme, vagy legyen az emberi életbe való isteni beavatkozás csatornája, mindenképpen fontos tényező szellemi életünkben.
      Ahogy azt a szerző a probléma történeti elemzésében bizonyítja, a pogányság kísértése soha nem volt távol a kereszténység által létrehozott civilizációtól. Ez sokáig nem jelentette a végelgyengülés veszélyét, mert a hit forrása kiapadhatatlanul bővizűnek bizonyult. A régi mítoszi sémák, az archetipikus képek beépültek az új vallásba, ezáltal minden nép, minden érintett kultúra áthasonította a kereszténységet (gondoljunk csak a szentkultusz politeista párhuzamaira, animista beidegződésekre stb.), átvéve és megtartva annak lényegét, amely mindezek ellenére az addigi világképhez képest deszakralizáló jellegű, hisz alapvető elemként magában foglalja az észt. Igazi megtartó erőként azonban Molnár azt a termékeny feszültséget nevezi meg, ami a tökéletes és mindenható Isten és a tökéletlen, küzdő-küszködő emberiség között áll fenn; ezért is hangsúlyozza a megtestesülés óriási kegyelmét.
      Bizonyos eretnekségek, melyek végső kifutásukban az istentagadás-önistenítés veszélyét rejtik, újra és újra megjelennek a történelem folyamán, voltaképpen folyamatosan jelen vannak kihívásként; ilyen elsősorban az Eszményi Város létrehozásának vágya (ennek a kérdésnek szerzőnk külön könyvet is szentelt, Utópia - örök eretnekség címmel). Az újpogány gondolkodás legfontosabb reménye pedig az emberfeletti ember megvalósítása, ami antik gyökerű gondolat - a (pogány) bölcs képe egészül ki a hős és a lovag tulajdonságaival -, de feléledését a vallás szekularizálódása, racionalizálódása előzte meg és segítette elő. Elsősorban a protestantizmus értelmezés-központúsága, deszakralizációs törekvései és ikonoklaszta vonásai azok, amelyek megvilágítják a folyamatot: a kereszténység fokozatosan megfoszttatik mítoszaitól.
      Az így kialakuló szellemi vákuum teret enged a pogány-, az okkult-, és a szélsőséges nézeteknek, s amit Molnár érdemben nem vesz számításba: más, tradíciónktól távolabb eső vallások átplántálódásának. Az ember istenülési vágya - a történelmi tapasztalat azt mutatja - büntetlenül nem marad, nem véletlenül tekintették a legfőbb rossznak az Istent elutasító, nélküle élő embert a hagyományban. (A közismert 666-os számjel nem köztudott számmisztikai jelentése is ez tulajdonképpen.) A megújulás reménye Molnár szerint az, ha felfogásunkban a Krisztus isteni és emberi mivolta között helyreáll az egyensúly. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a szentháromság tagjai közötti egyensúlyt kell elsőként visszaállítani, hisz az Atya túlhangsúlyozása a másik kettő rovására egy patriarchalis-despotikus gondolkodás- és életmodellhez vezethet, míg például a Fiúé a nyugati humanista gondolkodás vadhajtásait teremtené újra, amelyben már csak a Krisztus emberléte számít igazán. Vissza kell térnünk a szentség megéléséhez, s ez a szent szimbólumokon keresztül történhet - mondja a szerző. Azonban inkább a társadalmi-politikai aspektust hangsúlyozza (itt és más írásaiban), a művészet fontosságát nem, pedig ez a kereszténységben központi jelentőségű, éppen az epifánia miatt.
      Elmondhatjuk: "termékeny feszültség" jöhet létre saját vélekedéseink és a Molnár Tamáséi között, ha e tanulmányt olvassuk. Diagnózisa helytállónak tűnik, ám a prognózisra vállalkozása már merészebb: "Az újpogány analízis... támadása, miként más ideológiáké is, csak részben jár sikerrel. A keresztény igazság elég nagy és erős marad ahhoz, hogy visszaverje." A professzor határozottsága megnyugtató lehetne a globalizálódó világ "multikultjának" zavaros áradásában, ám ahhoz, hogy megnyugodjunk, látnunk kellene a tisztázási szándék több hiteles megnyilvánulását is. Valamiért ide kívánkozik a megjegyzés: a recenzeált mű szöveggondozása finoman szólva kívánnivalókat hagy maga után. Hemzsegnek benne az értelemzavaró nyomdahibák, sőt gyakran a mondatok is zavarosak, akárha egy fordítói munkapéldány, "piszkozat" került volna szedésre. A tisztázást kicsiben kell kezdeni.