Kommentár egy regényhez
Hans Bergel: Hajdútánc vasban
ALTERRA Budapest, 1999

Egy regény használati értéke annyi, amennyi intellektuális "haszonnal", érdek nélküli műélvezettel az olvasása jár. Manapság legalábbis tartja még magát ez a felfogás, amely valójában részigazság csupán. Részigazság azért, mert az irodalmat olyan magábanvaló jelenségként kezeli, amilyen sohasem volt, még ha mostanság meg is közelíti ezt az "eszményt". Részigazság, mert a műalkotást olyan elszigetelt fenoménként értelmezi, amilyen még Robinson lakatlan szigetén sem lehetne: szívesen elszigetelné a kortól, amelyben létrejött, a társadalomtól, amelyhez létrejöttekor tartozott, vagyis a nyelvközösségtől, amely azt olvasni, szóra bírni képes. S ez a felfogás szívesen kiszakítaná a műveket történelmi szituáltságukból, sőt még írójuktól is függetlennek szeretné látni őket.
      Mint minden túlzó reakció, ez is ellenreakció; mifelénk különösen érthető, hisz a kommunizmus alatt olyannyira beleavatkozott mindenféle nem kívánatos külső tényező az irodalomba (és általában az emberi intelligencia minden megnyilvánulásába), hogy erre szinte spontán és érthető válasz a szövegek szeparációja, megfosztatása létrejöttük minden körülményétől. Érthető válasz volt; mostanra azonban kijózanodhattunk az első indulatokból annyira, hogy tudomásul vegyük: a műalkotások használati értéke éppen annyi, amennyire és amire az olvasók használni kívánják a művet; s ez a szabadság éppen addig terjedhet, ameddig minden józan szabadság: a másik szabadsága megsértésének határáig.
      Hans Bergel Hajdútánc vasban (németül: Tanz in Ketten) című regénye a hetvenes évek közepén nagy feltűnést keltett az NSzK-ban. S nem csupán az irodalomkritika figyelt oda rá. A zsurnaliszták kapva kaptak a témán, amely persze az akkori Nyugaton fölöttébb kellemetlen téma volt: a szinte kizárólag baloldali nyugati értelmiség számára természetesen kínos volt minden olyan leleplezés, amely saját politikai érzelmüket érinthette. Európa - sőt a világ - kettéosztottsága, s különösen a német nemzet kettéosztottsága csak akkor volt intellektuálisan elviselhető, ha a nyugati jóléttel szembe egyfajta keleti morális felsőbbség volt állítható, amely persze igazolta - úgy-ahogy - a Nyugat semmittevését olyan helyzetekben, mint a magyarországi '56 vagy a csehszlovákiai '68. Minden olyan híradás, amely az "emberarcú szocializmus" hamis, öncsaló eszméjének leleplezéseként hatott, kínos feltűnést keltett Nyugaton. Ha az ilyesmire Kelet - Európában a hatalom úgy reagált, mint a véreb, a nyugati hatalom, a sajtó úgy, mint a sértett primadonna; a demokrácia azonban nem tette lehetővé a teljes elhallgatást, a "téma" Nyugaton valóban téma lett.
      Ha tehát Bergel regényének első visszhangjaira gondolunk, azok elsősorban nem esztétikai-poétikai, nem is irodalomtörténeti szempontúak voltak. Azaz nem elsősorban regényként, hanem mint történeti-politikai jelentőségű dokumentumként reagáltak rá. (Tették ezt akkor, amikor a német irodalom, különösen Günter Wallraff művei révén, amúgy is fogékony volt a dokumentatív-leleplező-társadalomkritikai prózára.)
      A regény szüzséje természetesen bőven szolgáltat okot az ilyen aktualizáló olvasatra. Főhőse, az erdélyi, szász nemzetiségű Rolf Kaltendorff a XX. század egyik legmélyebb bugyrában, a kommunista Romániában vergődik kiszolgáltatottan, bár egyáltalán nem tehetetlenül. Szenvedése kettős: egzisztenciális és nemzeti vonatkozású, mint Romániában minden nem román értelmiségé volt akkoriban. S hogy nem veszíti el önmagát, énjét, az elsősorban nemzeti kötődésének köszönhető: szász nemzetiségű barátai, sőt kisebbségi létükben egyéb sorstársai segítik abban, hogy túlélje, hogy emberként élje túl mindazt a borzalmat, ami még a mai, a hetvenes évek nyugatnémetjénél jóval tájékozottabb magyar olvasó számára is megrázó. Az emberi aljasság, önzés és brutalitás, illetve az emberi összetartás, bátorság, szeretet éles kontrasztjával Bergel jelentős esztétikai hatást képes gyakorolni olvasójára.
      Regénypoétikai szempontból ma már nem számít különlegesnek a mű, sőt a hetvenes években is inkább alkalmazkodó, mint újító jellegű volt. Időfelbontásos, variatív elbeszélői nézőpontokat alkalmazó technikája az ötvenes-hatvanas évek Heinrich Böll - és Siegfried Lenz - regényeivel rokonítja, s ezáltal Németországban már egy bejáratott befogadási csatornára számíthatott; ma már inkább konzervatív, szigorúbb szemmel nézve némiképp szegényes ez a poétika, amit valóság és álom egybeúsztatása sem tesz rafináltabbá; Bergel tapasztalt, megbízható elbeszélő, ereje nem a technikában rejlik.
      A regény legfőbb erénye ugyanis az a hallatlan mély, bölcs emberismeret, ami Bergel alakjait megdöbbentően élővé, emberszerűvé teszi. Függetlenül a kezdeti befogadástól, fő értéke (ma már) nem történeti: az teszi Bergelt igazi regényíróvá, hogy hőseit a legkülönbözőbb történelmi és magánéleti helyzetekben is tökéletesen ismeri. Tudja és láttatni tudja, mikor hogyan viselkedik az egyik és a másik ember. Szinte antropológiai hűséggel eleveníti meg a különböző határhelyzetekben adott emberi reakciókat és ellenreakciókat.
      Ez az erénye minden időben érték marad; gyanítom, hogy a regény történeti értéke sem fog sokat halványulni: az a maszatolás, tudatos elhallgatás és kollektív felejtés, ami a volt kommunista országok (s különösen Magyarország) történelmi tudatát jellemzi, ma is kétszeresen aktuálissá teszi Bergel regényét. Éppen ezért sajnálatos és bosszantó, hogy a magyar szöveg láthatólag nem részesült alapos kiadói gondozásban, s a száznál is több központozási - és nyomdahiba miatt az sem dönthető el igazán, méltó - e a fordítás az eredetihez. Az az olvasó, aki képes e hibák fölött szemet hunyni, legyen érdeklődése bár "tisztán" irodalmi avagy történelmi jellegű, maradandó élményben részesül Hans Bergel regényének olvastán.