Hídépítés
Sava Babić: Hamvas hárs
Vár ucca Tizenhét, Veszprém, 1999

Sava Babić író, műfordító és hungarológus egyetemi tanár nyakas balkáni értelmiségi. Csakhogy az ő állhatatosságának kezdettől fogva más a tartalma, mint még mind a mai napig oly sok nemzet- és nemzedéktársának. A hercegovinai származású, de észak-bácskai neveltetésű Babić ugyanis már a gyermekkorában megszerezte azt a magyar nyelvi alapot, amely egy, a huszadik század szerb kultúrájában példátlan műfordító tevékenység és művelődésközvetítő szerep kibontakozását tette lehetővé. Erre rendkívül nagy szükség volt, hiszen Trianon után az az előítélet alakult ki Jugoszláviában, hogy az újabb magyar irodalom nincs olyan színvonalon, mint a múlt századi, tehát fordítani sem érdemes. Ezért örömmel olvashatjuk a Hamvas hárs című műhelyvallomásaiban, hogy olyan magyar írókat is fordít, akik korábban úgyszólván teljesen ismeretlenek voltak a délszláv olvasó előtt (Krúdy, Márai).
      Babić a jugoszláviai magyar irodalom fordításával kezdte gyakorolni a hivatását még a hatvanas években. Emlékszem: amikor a hetvenes évek végén azt írtam a Magyar Szóban Babić jugoszláviai magyar írókat értékelő szerb könyvéről, hogy a magyar kultúra felé vezető fontos lépéseknek vagyunk tanúi, műfordítónk (föltehetően az érdektelenség miatt) elutasítóan reagált. Szellemi érése és a történelmi változások azonban egyre inkább ráeszméltették, hogy - legalábbis Kelet- Európában - az irodalom csupán kulturális összefüggéséiben és társadalmi mélységében válhat igazán fontossá. Vagyis a magyar mentalitást minél teljesebben kell ismerni ahhoz, hogy a műfordító ne maradjon önkéntelenül is rabja a művelődéspolitikát s a magánízlést is meghatározó liberálkommunista előítéleteknek; hogy az egyetemességet ne a nemzetközien előkelő felületesség, hanem a rendkívüli sorsban is kifejeződő emberi azonosság jelentse számára. Nem véletlenül jelentethetett meg tehát Babić szerb nyelvű könyvet a magyar civilizációról néhány évvel ezelőtt.
      Hála a műfordító igényességének, a minden ember valóságos vagy lehetséges élményvilágát tudatosító Hamvas Béla kultúrfilozófiai kozmopolitizmusa felel meg a nemzeti elfogultságoktól, provincionális öntúlértékelésektől viszolygó humanizmusának. Ám a lefordítottak babići névsorában más ismert magyarországi írók között olyanok is föltűnnek, akik élményvilága sok szállal kötődik a történelmi és a nemzeti valósághoz. Így (Csáth, Kosztolányi, Déry, Illyés, Örkény, Sánta Ferenc és mások után) legújabban - miként a Hamvas hárs című könyvben beszámol róla - az az Oravecz Imre, akinek Szajla című verses regényében a Puszták népe című Illyés-mű folytatását tiszteli a műfordító.
      Babić legújabb könyve a szerzőnek főleg a Jugoszlávia bombázása idején a balatoni Fordítóházban készített jegyzeteit adja közre, egy nagy ellentmondás feloldásának próbálkozását tükrözve. Egyfelől az irodalmi belterjesség, a szellemi hódítóút lelkesültsége, a kapcsolatteremtés humanista öntudata; másfelől a bizonyosság saját nemzete eltévelyedettségében, a tiltakozás a Nyugat erőszakos átnevelő kísérlete ellen, a tehetetlenség miatti keserűség. Újabb magyarországi íróbarátságok kötése, Hamvas népszerűsítésének eredményei és meghiúsulásai; ugyanakkor rémisztő hírek odaátról, a végelcsüggedés fekete humora. Annál is inkább, mert műfordítónk nem megrendelésre, hanem a saját ízlése szerint végzi a munkáját, melynek mintegy még fele kiadatlan, tehát a Belgrádban hagyott lakásért az otthagyott kéziratok miatt is aggódnia kell.
      Kiútként a munkába, az alkotói képzeletbe feledkezés kínálkozik. Ezért - saját nemzete halálos veszélyeztetettségének perceiben - a szerb nép nagy alkotóit mutatja be egy-egy esszében, fordításra, illetve tárlati meghívásra ajánlva őket. Természetesen azok - Miodrag Pavlović és Cvetko Lainović - állnak hozzá közel, akiknek létélménye összefüggésbe hozható a sajátjával, illetve Hamvaséval.
      A kereszténységnek olyan fölfogásáról van itt szó, amely az emberi lényeget a technikai civilizáció mögött mutatja ki, s az európaiság fogalmát szétfeszítve az ősibb és távolibb kultúrák iránt is érzékenységet mutat. Ennek egy új művészi szenzibilitás felel meg. Babić csupán utal erre, anélkül, hogy konkrétan kifejtené, mire gondol. A jó emberek testvériesülésének megújult utópiája lappang ebben az eltökélt magatartásban, a kifejezőeszközök teljes szabadságát tisztelő ízlésben. A katasztrófába torkolló nemzetieskedéseken túl: az univerzális és a szakrális a központi kategóriái ennek a rendhagyó műízlésnek. Az egyszerű örömök pedig a fő értékei, nem pusztán azért, mert a szerény körülmények között elérhetőek, hanem szimbólumvoltuk miatt is.
      Érthető tehát, miért lett viszonylag népszerűvé e szellemiség a szerb és a magyar értelmiségi körökben; akkor is, ha Sava Babić igényessége többször közönybe, érzéketlenségbe ütközik.