Az ötvenkétéves Művelődésről

A többségi és kisebbségi társadalmak kommunikációjában egyik lehetséges csatorna a művelődésé, közelebbről a közművelődésé, s az ennek szolgálatába szegődött folyóiratoké. Januártól ötvennegyedik évfolyamába lép a sajátos színfoltot jelentő Művelődés, amely az utóbbi fél évszázadban több-kevesebb eredményességgel szolgálta a romániai magyar közművelődés ügyét, s amely a Román Művelődésügyi Minisztérium, az EMKE, az Illyés Közalapítvány és az idéntől a Nemzeti Kulturális Alap részbeni támogatásával lát napvilágot.
      Óhatatlanul egyfajta számvetést is sugall az emlékeztető, nekünk tehát, a lap kötelékében dolgozóknak szembe kell néznünk gondjainkkal, önmagunkkal, a körülöttünk forgó világgal, amelyben szinte napról-napra változik a kép. Annak idején 1948 júliusában, alig egy hónappal az államosítás után akik elindították a lapot, azok a szocializmus útjának nevezett, több országra kiterjesztett társadalmi méretű balszerencsés kísérletsorozat szócsövének szánták, így nyilván elsősorban a szovjet megvalósításokat visszhangozta, obligát hurráoptimizmusba mártva. Persze így utólag könnyű és majdhogynem tisztességtelen dolog is lenne pálcát törni a történelem zsákutcájában botorkálók fölött. Nem tesszük, mert túlságosan bizsereg még kísérleti-nyuszi-bőrünk; ezt a feladatot elvégzi, majd kellő távlatból a (sajtó) történészek, a társadalomlélektanban jártasabb szakértők.
      Ha igaz, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit, akkor talán az is igaz, hogy a gyermekek elemésztik apáik forradalmát; a Művelődés ötödfél évtizedes történelme folyamán, legalábbis amikor erre lehetőség kínálkozott a hosszabb-rövidebb ideig tartó politikai nyitások alkalmával (például 1953-ban, 1956-ban vagy 1968-tól néhány esztendeig), más értékeket is fölmutatott, tudatosított értékválsággal küszködő társadalmunknak, a maga módján és területén előkészítve a mai változásokat azzal, hogy igyekezett, a saját erőinkbe vetett bizalmunkat, hitünket erősíteni, emlékezőtehetségünket fejleszteni mindaddig, amíg bele nem fojtották a szót, s a szomorú emlékű kulturális forradalmunkban a Megéneklünk, Románia Fesztivál magyar nyelvű csasztuska közlönyévé parancsolták vissza 1986-tól a korifeusok.
      Éppen az a tény, hogy 1990 januárjában az elsők között tért magához Csipkerózsika-álmából, bizonyítja, hogy társadalmi igényt elégít ki, hűséges olvasói szeretik, várják, bíznak benne, továbbra is ráfigyelnek.
      Hatodfél esztendővel ezelőtt örömmel jelentettük olvasóinknak - 1991/7-8-as lapszámunkban -, hogy a folyóirat életében jelentős változás következett be: térben is közelebb került az éltető közeghez, a magyar olvasóhoz, Bukarestből Kolozsvárra költözött a szerkesztőség. A Főtéren, Mátyás király jobb keze felől, az Erdélyi Múzeum Egyesület telekkönyvi okiratokkal igazolt, jogilag visszaadott, de mindezidáig hiába perelt bérházban, a Wass Otília-féle palota udvari padlásszobájában, a hajdani szénatartó hiúban vívjuk a magunk mindennapos harcát a létért, a megjelenésért, a nyomdával, a postával és a közvetlen szomszéddal, aki a múlt rendszer kiszolgálójaként polgármesteri segédlettel két szobánkat törvénytelenül elfoglalja, fittyet hányva tulajdonosnak, bérlőnek, jognak. Tíz esztendeje gyorsabb ütemű változásokban reménykedünk, de mintha lassabban állna vissza a dolgok természetes rendje, hosszabbra nyúlik ez az átmeneti állapot, a társadalmi méretű felfordulás.
      A mindent kisajátítani akaró központi szabályozás évtizedei után, hosszú távú rendezés híján, az önépítkező társadalmi újjászerveződés korában nekünk is lépést kellett váltanunk. Szerencsére vannak bizonyos keretek, amelyek segítik a tájékozódást ebben az átmeneti időszakban is.
      Bizonyos, hogy régiónkban is jelentős társadalmi értékváltozás, valamiféle visszakanyarodás zajlik a diktatúra előtti állapotokhoz: újra felértékelődnek az egyéni kezdeményezések, a kisközösségek, egyáltalán a polgári értékek, visszaszorulóban van az öncélúvá vált központosítás, az állam mindenható szerepe. Hitünk szerint valamiféle társadalmi közmegegyezés fogja biztosítani majd az egyensúlyt az egyéni és a közösségi érdekek ütközésében. Ami megmarad, ha valamelyest megváltozott formában is, az az egyén természetes igénye, hogy időben és térben megtalálja a helyét, meg tudja valósítani önmagát, kibontakoztathassa személyiségét.
      Ebben segíthet a Művelődés akkor, amikor felvállalja a romániai magyarság közművelődési hagyományainak ápolását, az európai mércéjű anyanyelvi műveltség terjesztését, a honismeret tárgykörén belül helytörténeti, népismereti, művelődéstörténeti kutatásokra buzdítja olvasóit - és persze munkatársait -, s a mai közművelődési folyamatok vizsgálatának alapján segít megkeresni a jövő valószínűsíthető erővonalait, a közösségépítés és közösségszervezés új útjait. Mert enélkül nincs közösségi élet és nem lesz egyéni boldogulás sem.
      Egy biztos: túl akarjuk, (s túl is fogjuk) élni ezt az átmeneti időszakot, a társadalmi méretű felfordulásból viszont közösen kell megkeresnünk a kivezető utat. Elfogultak lennénk? Véleményünk szerint a Művelődésre szüksége van a romániai magyar társadalomnak, s ha ez igaz, akkor az olvasók sem fogják hagyni elsorvadni a lapot.
      Az új helyzet új feladatok elé állít minket is. Keressük, népszerűsítjük azokat a helyi kezdeményezéseket, amelyek önépítkező társadalmunk új intézményrendszerének csíráit hordják magukban.
      Sikeresek voltak kerekasztal-megbeszéléseink, találkozóink az olvasókkal, azok a viták, amelyeket mi kezdeményezünk, hogy felmérjük az igényeket, elvárásokat, s a lap hasábjain széleskörű nyilvánosságot biztosítottunk a minket foglalkoztató kérdéseknek. Csíkszeredában közművelődési ünnepeink szerepéről, hatékonyságáról, szervezésének buktatóiról volt szó, Sepsiszentgyörgyön közkönyvtáraink hiányosságairól, e hiányosságok pótlásának lehetőségeiről, könyvesház-mellékletünk szerepéről beszélgettünk el a szakemberekkel. Egy időben párhuzamosan Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön az iskolai és az iskolán kívüli amatőr színjátszás gondjairól, eredményeiről, az igényes önművelésben betöltött szerepéről vitatkoztak az egybegyűltek. Kolozsvárt sikerült megszervezni azt a kiállítást és kerekasztal-megbeszélést, amelyben az országszerte épülő új templomaink köré kialakult vagy kialakuló közösségek gondjairól, lehetőségeiről mondott véleményt építész, egyházi szakember és a haszonélvező-építtetők képviselője. A néptánc közösségszervező szerepéről, a táncházmozgalom jelenlegi állapotáról és lehetőségeiről tanárok és diákok néptáncoktatók és folkloristák bevonásával kezdeményeztünk vitát az Ifjúsági Néptánctalálkozók keretében. Torockón falufejlesztő, szociálpolitikai, néprajzos, közgazdasági és műemlékes gondjainkról vallottak, vitatkoztak, beszélgettek az egybegyűltek, s talán nem is hiába.
      Jószerével alig van már olyan vidékünk, ahová még nem sikerült eljutnunk a rendszeressé váló Művelődés-találkozók keretében. Bukarestben, Brassóban, Háromszéken, Csíkban, Gyergyóban, Udvarhelyen, Vásárhelyen, Fehér, Hunyad, Szilágy és Bihar megyében közel harmadfélszáz alkalommal álltunk olvasóink elé. Megmérettetni, de gyakran erőt is meríteni a továbbiakhoz, mert ebben az általános elbizonytalanodásban nagy szükségünk van nekünk is erre a biztos pontra: olvasóink hűségére, biztatására.
      Különösen súlypontos számainknak volt nagy sikere. Szilágyságiak, udvarhelyiek, vásárhelyiek, gyergyóiak, aranyosszékiek, sepsiszentgyörgyiek, nagyenyediek és még sokan mások olvashattak szűkebb pátriájuk történelméről, helytörténetéről, néprajzáról. Jeles személyiségeinkről: Sütő Andrásról, Kós Károlyról vagy a grafikus-műemlékvédő Debreczeni Lászlóról szóló lapszámaink nemcsak a szakma érdeklődését keltették fel. A lengyel-magyar, japán-magyar, olasz-magyar-erdélyi és szász-magyar kapcsolattörténeti lapszámaink nemzetközi visszhangot váltottak ki; szintén megtalálta az utat az olvasók eszéhez-szívéhez. A magyar színjátszás kétszázéves évfordulóját köszöntő lapszámunkban az erdélyi magyar színjátszásig minden hivatalos műhelyét bemutattuk: íme ez a helyzet ma, innen indulunk a következő száz esztendőnek. Bemutattuk az erdélyi magyar nyomtatott és sugárzott sajtó közel száz műhelyét. Az EMKE-t köszöntő kettős lapszámunk oly sikeres volt, hogy különnyomatként szétkapkodták az olvasók. S akkor még nem is szóltunk képzőművész-programunkról, Művelődés-galéria rovatunkról és a kiállításainkról, vándorkiállításainkról, melynek rendjén idehaza nemcsak Kolozsvárt, de Zilahon, Krasznán, Szilágysomlyón, Szilágycsehben, Baróton, Tusnádon és még sok más helységben is népszerűsítettük az erdélyi magyar művészeket. A november 30-án megnyitandó Gy. Szabó Béla kiállítással a hét éve kezdett programunk keretében a jubileumi 150. kiállításnál tartunk, s ebből 37-et az ország határain túl rendeztünk, Magyarországon Budapesten, Nyírbátorban, Körmenden, Pécsett, Százhalombattán, Németországban Münchenben, Kastlban és Frankfurtban.
      Az ötvenkettedik születésnapunkon mondhatnók: a legszebb férfikorban van a Művelődés, amikor már kellő higgadtsággal különbséget tud tenni a fontos és kevésbé fontos, jó és rossz között. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem bizonytalanodhatunk el néha, de olvasóink féltő-óvó szeretetében, támogatásában bízva talán sikerül közösen megtalálnunk a kiutat a válságos helyzetből. Ehhez időnként mérlegelnünk kell, hogy mit csináltunk jól, és körül kell néznünk, hogy a mienktől eltérő társadalmak találtak-e választ égető kérdéseikre, melyek olykor a mi kérdéseink is. Amiért lényegesen jobb anyagi körülmények között élnek, nem biztos, hogy mi, szegényebb rokon nem kínálhatunk emberibb megoldást, jobb alternatívát. Lehet-e, szabad-e ellentétbe állítani az egyéni és közösségi érdeket, az egyéni és a közös boldogulás vajon egymást kölcsönösen kizáró fogalmak?
      Aligha. Nem titkoljuk, hogy azok közé tartozunk, akik nem akarják kiönteni a fürdővízzel együtt a gyermeket is, a csupán kinyilatkoztatásaiban közösségi központú politikai kollektivizmusa helyett az egyéni érvényesülést segítő kisebb-nagyobb közösségek szerveződését, fejlesztését, a közösségi érdekek, célok megfogalmazását, tudatosítását, értékeinek felmutatását tekintjük járható útnak. A közművelődés pászmáján maradva figyeljük, s lehetőségeinkhez mérten segítjük a művelődési egyesületek, kulturális célokért létrehozott alapítványok munkáját, népszerűsítjük eredményeiket, már csak azért is, mert elsősorban rájuk számítunk a lap támogatásában. Mert ingatlanai, földbirtokai vagy állami támogatás híján az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nem tölthet be állami funkciót, nem tudja eltartani az erdélyi magyar kulturális lapokat, hiszen szegényebb a templom, az erdélyi magyar templom egerénél.
      Nagyon bízunk benne, hogy a jó félszáz esztendő alatt megjelent hatodfélszáznyi lapszám mellé az eljövendő évtizedekben még egy annyi sorakozik majd, s a Művelődés tartalmában, formájában lépést tud tartani az igényekkel, hűséges olvasói kitartanak mellette, megőrzik szeretetükben. A lap megjelenése nekünk, a félmaroknyi alkalmazottnak, másodállásban vagy továbbdolgozó nyugdíjasnak egyéni érdekünk is, de hisszük, hogy sok-sok olvasónk merít belőle hitet, kitartást, erőt egyéni céljai megvalósításához, személyiségének kiteljesítéséhez, s akkor a Művelődés továbbélése immár közérdek.

A Szolyvavidéki Krónika, Kárpátalja magyar közéleti havilapja immár hatodik évében jár... Ám kezdjük az elején.
      1992. augusztus 23-án, vasárnap a Szolyvai Műszaki Kolledzs Nagytermében e sorok írója és az általa alakított indítványozó csoport megszervezte a szolyvavidéki magyarság jövőbeli szervezetének az első, alakuló közgyűlését. Ezen a közgyűlésen a szolyvaiak történetében először alakult meg a helyi magyarság első érdekvédelmi szervezete: a Szolyvai Magyar Kulturális Szövetség. Első elnökéül engem választottak. A Kolledzs egyik ötemeletes tömbházában kezdtük meg működésünket. Itt kapott helyet az SZMKSZ Központi Irodája és a Magyar Vereckei Béla Kiskönyvtár. A könyvtár anyaga helyi közadakozásból, valamint a dombóvári Oldal Józsefné és Nyers János, az ungvári Kövér Klára és Kassay Ilona, továbbá a munkácsi Wittenberger Irén és mások könyvadományaiból gyűlt össze. A szervezet megszervezte a magyar nyelv tanítását. Az általa megbízott tanítók három-négy ukrán nyelvű iskolában tanítják a magyar írást, olvasást az alsóbb osztályosok számára. Elhatároztuk, hogy saját lapot indítunk, amelyben nemcsak a saját gondjainkról, de a vidék, a megye s az ország főbb híreiről, a szervezet tagságát érintő dolgokról tájékoztatjuk a helyi magyarságot. A lap feladata, hogy ismereteket közöljön a magyar történelem, irodalom, művészet nagy alakjairól.
      Ekképpen 1994. december végén megalakult a szerkesztőség, amelynek jogi bejegyzését a Járási Közigazgatás 1995 elején végezte. A szerkesztőség tagjai: Jőröss Béla, Popelics Izabella és Vereckei Béla voltak. Hat év alatt több mint hatvan számot bocsátottunk ki.
      Vereckei Béla 1995. december 27-én váratlanul elhunyt, feladatát Argyelán György vette át. Mindnyájan szakképzetlen, műkedvelő szerkesztők voltunk. De volt magyar nyelv-tudásunk, ugyanis közülünk ketten magyar iskolában tanultuk anyanyelvünket és annak szabályait, és a magyar irodalmat. Nemcsak magyar anyanyelvünket szerettük, hanem a világirodalom klasszikusait is.
      Az első két év különösen nehéz volt. Mosolyogtak olykor a tapasztalt olvasók s szakemberek az első két év lapszámainak olvasása közben. A szolyvai szedők - fiatalok lévén - egyáltalán nem ismerték a magyar ábécét!
      Igyártó Júlia betűnként diktálta nekik a szöveget. Hiába, így is hiba hiba hátán hemzsegett. A szedőknek fogalmuk sem volt a hosszú és a rövid magánhangzók közötti különbségről, az y szerepéről. Végül más szedőt kellett keresnünk. Egy csapásra sokat javult kis újságunk minősége! A szerkesztők is tapasztalatokra tettek szert, okultak.
      1988 végén, négy év elteltével kevés szégyellni valónk akadt már lapunk miatt. Íme, néhány olvasónk véleménye erről az időszakról:
      Vélemények az első számról:
      "... őszinte örömmel vettem kezembe az újszülött Szolyvai Krónika első, (történelmi) számát, ezért - köszönet. Tudom, mennyi gonddal jár egy új lap, méghozzá magyar lap indítása és életben tartása. Nagy merészség kell (de kell!) a mai helyzetben egy ilyen vállalkozáshoz. Köszönet mindazoknak, akik a fennmaradását segítették, segítik..." dr. Réthyné Bulecza Rozália, Ungvár
      "... Szerény és vérszegény próbálkozás lenne részemről, ha méltatni akarnám lapotok születését.
      Fejet hajtok előttetek és csodállak Titeket, mert hőstettet vittetek véghez... Olyat tettetek, ami fejezet a történelmünkben. Bízom, remélem, biztos vagyok: az újszülött eléri az ifjú- és felnőttkort, precedenst teremt a kétkedők, a tévelygők, az útkeresők, a tolatók számára..." dr. Szöllőssy Tibor
      "... Nagyon fontosnak tartom az ilyen helyi kislapok létezését. Fogadják elismerésemet ezért az értékes kezdeményezésért." (Nagy Zoltán Mihály, író)
      "Köszönettel vettem lapjukat. Gratulálok hozzá, ez valóban komoly eredmény..." (Baksa Lujza, rovatvezető, Kárpáti Igaz Szó)
      "... Minden újság, ami megjelenik, arra hivatott, hogy megmaradásunkat segítse elő. Örömmel veszem tudomásul, hogy Önöknek is ez a fő feladatuk. Az is nagyon jó, hogy megpróbálnak kitekinteni. Nemcsak szolyvai újság, s nemcsak a szolyvai gondok felvállalása a céljuk..." (Bagu Balázs, tanár, Bátyú)
      "Megleptek. Tetszik-e a lap? Persze... ékezetek nélkül is krónika a szolyvai. És az a csoda, az a szép, hogy megcsinálták. Legyenek büszkék erre!" (Oldal Mária, Dombóvár)
      Négy év múlva:
      "... Nagy örömmel vettem kezembe a Szolyvai Krónikát. Tiszta szívből gratulálok a Szerkesztő bizottságnak ezért a kitartó, eredményes munkáért! Ezt Kárpátalján senki se csinálja utánatok! Ez a szám is (az1998. decemberi számról van szó; a szerk.), mint az előzőek, tartalmas, érdekes, aktuális témákat ölel fel, Szolyvát és vidékét érintő eseményekre világítanak rá. Négy év munkája... Tudom, milyen anyagi nehézségekkel küzd, de nem hátrál, nem adja fel a munkát a Szerkesztő Bizottság. Adjon a Jó Isten továbbra is erőt, kitartást!" (dr. Vaszócsik Matild, nyugdíjazott tanár, Gyula)
      Még számos levelet lehetne idézni. Ezekben a levelekben sok az udvariasság, de van fő magjuk is: szükség van az anyanyelven megjelenő helyi kárpátaljai lapokra.
      A szerkesztőség állandóan törekszik a lap minőségének javítására. Odafigyel a kritikára, javaslatokra. Minden véleményt meghallgat és figyelembe vesz.
      Lapunk nemcsak a kárpátaljai magyarok lakta településekre jut el, de az anyaország számos városába - célirányosan: Dombóvárra, Érdre, Debrecenbe, Nyíregyházára, Zsadányba valamint Németországba, az USA-ba és Argentínába is. A legtöbb levél kis lapunkkal Budapestre megy... Szívesen és szeretettel küldjük.
      Az idén saját Sajtó-otthonunk nyílik. Az otthon dr. Fabó László nevét vette fel.
      Nagyon fontosnak tartom megemlíteni az anyaországi alapítványok segítőkészségét, az Illyés Gyula Közalapítvány, a Magyar Kultúra Alapítvány, a Mocsáry Lajos Közalapítvány, a Nemzeti Kulturális Alap és mások adományai nélkül nem létezne a mi kis lapunk sem.
      Ám meg kell jegyeznünk: egyre szűkmarkúbban jönnek a segélyek. Félő, hogy némely saját jövedelem nélküli szervezet - mint például a Szolyvai Krónika is - kénytelen lesz létezését beszüntetni, vele az anyanyelv és a nemzeti öntudat megőrzésének egy újabb végvára, ha mégoly szerény végvár is ez, vész el. Néha már csak Isten segítségében bízunk, hogy együtt, egymásért létezhessünk nemzeti mivoltunkban az utánunk következő nemzedékeinkkel! Továbbra is éljenek magyarok Verecke alján!

A Pozsonyi Irodalmi Szemle 7-8. összevont száma Tornai József, Dénes György, Z. Németh István, Gyüre Lajos, Vida Gergely, Mizsér Attila verseit, Bakos András és Czibor Zita novelláját közli.
      A hetven éves Szeberényi Zoltánnal, a felvidéki irodalom jeles kritikusával és irodalomtörténészével Fónod Zoltán beszélget. A szlovákiai magyarság nyelvhasználatának kérdéseit elemzi Lanstyák István szociolingvisztikai tanulmánya.

Az ITT-OTT az Amerikai Baráti Közösség kiadványa. Rendszertelenül jelenik meg, többnyire évente kétszer. Idei első száma a baráti közösség belső hírein kívül több közérdeklődésére érdemes írást tartalmaz. Cseh Tibor a határon kívüli magyarság autonómia-esélyeiről fejti ki gondolatait. Tarján Gábor Az unokák visszatérnek címmel érdekes cikket közöl a nyugati diaszpórában élő magyar fiatalok magyarországi egyetemi képzésének tervéről, amellyel kilenc nyugati szervezet folyamodott a magyar kormányhoz. Kolumbán Miklós személyes esszében vall az amerikaivá válás és a magyarság megtartásának dilemmájáról. Nagy Károly a szigetmagyarság esélyeiről nyilatkozik. Kovalszkí Péter Szivárgó magyarság című cikkében a jelenkori amerikai magyar bevándorlók - akik elsősorban a Kárpát-medence határon túli magyarságának köréből érkeznek - helyzetével foglalkozik.

A Bécsi Napló szeptember-októberi számában Deák Ernő az Ausztria ellen hozott európai intézkedések eredőit és utóhatását elemzi a magyar kapcsolatok és a kisebbségpolitika szempontjából. Hírt olvashatunk a hatodik alkalommal megrendezett Kufstein Tanácskozásról. A felsőpulyai rendezvény zárónyilatkozata leszögezi, "hogy - a politikai határok ellenére - elsősorban kulturális egységben kell gondolkodni." Szót emel a szórványmagyarság megtartásáért. Czettler Antal a bécsi döntés körülményeit, Teleki Pál szerepét elemzi figyelemre méltó alapossággal. Szemerédi Tibor a bécsi Pazmaneum száz éves Boltzmangasse-i épületéről ír.

Az Orbis jugoszláviai irodalmi lap. Két nyelven jelenik meg, magyarul és szerbül. A "léptékváltás prózájának" nemzedékét Tatjana Rositć mutatja be. Szemléltetőül Vladimir Arsenijevic, Zoran Cirić, Slobodan Ilić, Igor Marojević, Srdan Valjarević és Vule Zurić írásait olvashatjuk. Koncz Istvánnal Szabó Palócz Attila beszélget. Burány Béla Mocsáry-díjat kapott. Az 1931-ben született orvosprofesszor szakmai munkái mellett tizenhét kötetben tette közzé a szellemi néprajz területén végzett gyűjtőmunkájának eredményeit. Szakad a part című könyve, amelyben magyarságunk kórélettanát kutatja 1968-ban jelent meg. Az új Mocsáry-díjas munkásságát a lapban Székely András Bertalan méltatja.

A Hét szeptember 28-i számában Gálfalvi Zsolt az egykori nagy szellemű erdélyi politikus, Bánffy Miklós emlékirataira, illetve azok időszerű üzenetértékére hívja fel a figyelmet - újrakiadásuk alkalmából; Gaál Gáborról, a Korunk egykori legendás főszerkesztőjéről olvasható beszélgetés, a Rádió - l992 és 96 közt jelentkező - Stúdió Kávéház rovatának anyaga nyomán; Szilágyi Zsolt parlamenti képviselővel Barabás István beszélget.

A Moldvai Magyarság havonta jelenik meg a Hargita Kiadóhivatal gondozásában, a Székelyföld Alapítvány támogatásával. A 2000. évfolyamot az októberi számig áttekintve megállapíthatjuk, a lap rendkívül változatos anyagot tartalmaz. Egyrészt közéleti lap, de néprajzi, irodalmi közleményeket is szép számmal olvashatunk benne. Megtudhatjuk, hogy az amerikai nagykövet klézsei látogatása alkalmával a csángó magyarok egyesületének képviselőit megakadályozták abban, hogy a nagykövettel találkozzanak. Beszámolót olvashatunk Joao Ary portugál politikus csángóföldi látogatásáról, és más közéleti kérdésekről. Minden szám címoldalán verset is közöl, egyházi énekek és népdalok mellett itt olvashatjuk Duma István András versét és Bukuri Prezsmer Mária énekét. A "csángó genocídium" megakadályozására, lassítására tett kísérletekről is szép számban olvashatunk: a fiatalok számára szervezett gyimesfelsőloki személyiségfejlesztő és nyelvi-kommunikációs táborról, a Csángó Oktatási Konferenciáról például.