Magyar Napló

GITTAI ISTVÁN

A vattacukor kirámolása
Az Ady Endre Irodalmi Kör versenyére

Néhai-én még jóhiszemű,
csábítható, fürge kölyök,
jártam apámmal a vásárt;
árultunk posztót, kelvát,
csizmát, bekecset,
fodros tarka ruhát.
Akkoriban apám
nagyon szerette a sört,
a szépasszony-kacagást.
Gyakran hagyott magamra,
cserében járt az ötös,
s futotta belőle hápókára,
lágyúdóra, buhajra,
célbalövésre, vattacukorra.

Ó, igen, a vattacukor,
a pálcikán gomolygó,
csalfa bárányfelhő
valahányszor megigézett,
s az aligédes, szinte-semmitől
valahányszor becsapottan
somfordáltam vissza apámhoz,
ahogyan ő is a sörivásból,
szépasszony-kacagásból.

Minap a ligetben,
amíg versenyt futott a fiam,
sörömet szopogatva
egy vattacukros serénységére figyeltem:
kávéskanálnyi kristálycukor
a forró centrifugába,
pálcika gyakorlott csavarása fölötte,
perc se telik,
s már kész a csalabuggy.

Bámulva-merengve-motyogva
így összegezek:
Semmibe csaltak a vágyak,
e hoppon akadtam - a hóban;
hinni a habban, a hübben,
a hókafehér terebélyben
nem tudok, utcacukorra
harapjon akárki, csak én ne.

Célegyenesben a srácok,
azért tülekednek atyáik
tapssal, virággal;
a célszalag, a kék,
szakadékony a látszat.

Középmezőnnyel befut a fiam is.
Csapzott. Zihál. Vállrándít,
s már öltözik is.
Még eldadogom: a részvétel a fontos.
Még elszaladok vattacukorért.

"Ennyire futottam,
ne halmozd rám magándíjaidat",
mondja fiam, s mint akin nem fognak
trükkök, undok banalitások,
virágágyásba tűzi a vattacukrot.

Elindulunk, ki a ligetből.