 |
 |
|
|
|
||
Erre még nem jártunk, királyom.
A herdált pillanatok szigetén.
Királlyá váljon vagy bolondnak álljon
a becsvágyó - itt mindegy. A remény,
hogy megőrizhet, félretehet
valamit, annyi, mint almáriumon
birsalmák illata. Ott van; meglehet,
fölismered, de nincs utána nyom.
Egy szárnycsapás az esti bokron,
egy korty a nyelveden, a bálban,
egy szó: megállj!, míg ajtó nyílik,
tudni, Pénelopé vagy Kirké,
hátat vetni a fogadásnak,
rossz ügynek, dilettáns irásnak,
bűvésztrükk után nyomozásnak,
a hiányzó aláirásnak,
egymás kútjából facsarásnak,
fegyelmezetlen akarásnak,
gátat vetni a rohadásnak,
mert odaállni csillagrácsnak,
toronynak, fogcsikorgatásnak,
örökös Isten ostorának,
kócjankónak, halálfiának,
mindennek, miből lényed árad,
hogy lásd az aszimmetriákat,
hogy értsd meg, nem lesz két kijárat,
két asszony Odysseusának,
fölneszező, öreg kutyádnak,
kérőnek, pajzsnak, bajvivásnak,
szirénnek sem lesz két kijárat,
mert mindegy, bolond vagy, király vagy,
mindegy, jelvényed hova tűzöd,
melledre, tomporodra fűzöd,
verset olvasol, mint az űzött,
hold süt az öreg temetőre,
a kőnek megvillan a bőre,
megismered? Hiába izgat,
enyészet vagy birsalmaillat.
Ott vár a küldöttség az ormon.
Csikarhatod az ismeretlent,
elhagy a vers, akár a hormon,
szeretni kell, mi visszarettent -
és még előtte szólni pár szót,
hol egyszer az a szárnycsapás volt.
