Csak a szél lehet az oka, ez volt az általános vélemény, a forró, száraz sivatagi szél. Megfonnyasztja a legkövérebb esőfelhőket is, szétszaggatja és kisöpri őket. Van már három hete is, hogy nem esett, s eltelik még egy hét bizonyosan, vagy akár kettő, mire esni fog. Ha ugyan fog, ha mindnyájan meg nem bolondulunk addig. Kocsmában persze könnyen fordul panaszra a beszéd, miközben a férfiak sűrűn öntözik égő torkukat. De az asszonyok is hasonlóan szóltak a piacon, ínséget és nagy csapásokat jövendöltek, sanda szemmel latolgatva, elég vékony-e a hús, mit a hentes lefarag a csontról, s nem kevert-e a kupacba fonnyadt krumplit a kofa. Tagadhatatlan azonban, hogy az elégnél gyakrabban fordultak az ég felé aggodalmas tekintettel, mintha onnan kiolvashatnák a Jóisten szándékait. Aznap a plébános is odafönt silabizálta az Írást, tenyerével ernyőzve gyertyafényhez szokott szemeit.
   Az öreg Gáldos fia is felfelé kémlelt a bazár ajtajából. Volt neki becsületes neve is, arra azonban legföljebb ha családi körben hallgatott, mert mindenki csak Gáldosnak szólította, s ha a szellemét idézték, de testi mivoltában nem volt éppen jelen, akkor az öreg Gáldos fiaként említették, megkülönböztetve az öreg Gáldostól, aki minden józan emberi számítás ellenére, mint valami vénséges Ábrahám, ki tudja hányszor tíz esztendeje még mindig ott ült a boltban, hatalmas tűvel igazítva a bőrdarabon, amiből gyereknek való tarisznya vagy asszonynak oly kedves csecsebecse erszény készül, a spórolás szamárbőr zacskója, amelybe komoly pénz alig szorulhat bele s az aprót is úgy kell kiimádkozni. Az öreg Gáldos fiaként emlegették azért is, mert a kis Gáldos nevezet féltestvér öccse számára volt fönntartva, aki a legritkábban mutatkozott a nép előtt, de a legtöbbet is dolgozott hármuk közül, ha igaz, azért, mert félkézről szerzette őt a vén svihák, s így bőséggel csak a munkából részesült, a szeretet mostohán méretett neki. A Gáldos mindenesetre afféle politikus ember volt, többnyire ő érintkezett a vásárlókkal, figyelte a városbéli eseményeket, és jólértesültségben nem csak a plébánossal, de talán még a piaci kofaasszonyokkal, s nem kevesek szerint a párttitkár sofőrjével is állta a versenyt. Nem mintha mindenlébenkanál lett volna; éppenséggel ritkán szólt, akkor is kurtán, arra azonban mindenki odafigyelt, mert Gáldos végezetül nem csak politikus, de tudós ember hírében is állott. Talán mert szakavatott lélekbúvára nem volt a városnak, s ha lett volna, sem sokan vették volna ember-, neadjisten orvosszámba. Egyszerűbb is volt bizonyos dolgokról, melyeket a férfiember csak barát s bor társaságában firtatott, a Gáldost megkérdezni, hisz csakoly gyakran rá lehetett akadni a kocsmában, mintha rendelési időt szabott volna.
   Az eget kémlelte az öreg Gáldos fia, a kastélypark hétrét görnyedő fáit, rezzenéstelenül tűrte, hogy a szél port vág a szemébe, a pipát sem vette ki szájából, nem csóválta meg a fejét egy miccenésnyit se. Nagydarab, magas és széles ember volt, nem kövér, így a hatvan felé éppen csak pocakos, de nagy csontú, tagbaszakadt. Peckes tartásáról, szürke kockabajszáról könnyen leolvashatja, akinek szeme van rá, hogy egy kis sivatagi forró szél aligha mozdítja ki sodrából, s nyugodt kedélye sem füstölög el előbb, mint aromás dohánnyal jól megtömött pipája.
    Pedig nem látott ő se mást, amit mindenki emberfia láthatott. Megbolondult a világ: a fák megtépázva hajlongtak, mint valami hatalmasság előtt, kegyelemért esdve; a füvek egészen megsárgultak, mint az augusztusi kánikulában, pedig április volt, az öregek szerint a legszárazabb április, amit valaha értek. Zizegő papirosok kergették egymást a levegőben, az ábécé tetejéről, ahol századok óta fészkeltek háborítatlanul a gólyák, lekapta a szél a fészkeket, s hiába kelepeltek az ég kétségbeesett madarai, hogy visszapereljék otthonukat, a hol feldühödt istenségként üvöltő, hol óriás keselyűként vijjogó szél elnyelte az ő hangjukat is. Az emberi hajlékok is kárt szenvedtek az ítéletidőben, gazdájuk érdeme szerinti mértékben, mert a gólyák fészekrakásban és balsorsban egyaránt megmutatkozó egyenlősége nem jellemző az emberekre, legyenek bár parasztok vagy városlakók, így akinek előkelőbb az öltözete és vastagabb a bugyellárisa, azt nemcsak idelent süvegelik nagyobb buzgalommal, az égiek is nagyobb kegygyel viseltetnek iránta. Míg a folyó partján lakó cigányok közül sokan osztoztak a gólyák sorsában, kalyibájuk elsodortatván az orkán által, s az ártéri szegénysoron is sok sebtiben összehordott háztető kelt szárnyra, addig a város belsejében lakók csak kitört ablakok vagy egy-egy leszakadt ajtószárny miatt bosszankodtak. A városi párttitkár, a vörös képű Gonda kára már nem is volt fillérben se mérhető, hisz a szél, e rangok és kiváltságok cédája csak a parókájától szabadította meg, amint a sétálóutcában masírozott, meszszire előreküldve pókhasát. Az emberek azonban helyreállították idelent az égi igazságtalanságot, mert amíg a szegény ember kárán sűrű bólongatások mellett sajnálkoztak együtt a károsulttal, a magas polcra emelt Gonda esetét csak mint komikus hasraesést fogadták, nehezen visszafojtott kuncogással. Nagyobb is volt a derültség, mint a csodálkozás azon, amit eddig kideríthetni csak kevesen tudtak (közülük is csak Kuzmics, a borbély tudta biztosan), nevezetesen, hogy Gonda nagyrabecsült koponyáját vendéghaj takarja: a parókát az égbe röppentette a szél, talán hogy valamelyik gólyacsaládot kárpótolja megrongált fészkéért.
   Ez még a vasárnap eseménye volt, de szolgáltatott okot disputára másnap is. Annál is inkább, mert a vézna Csupor, Gonda sofőrje, aki szabadnapos lévén szintén a főutcán rakta lábait egymás eleibe, vasárnap este azt bizonygatta a Centrál pultjánál, hogy a szél bizony nem is a Gonda elvtársat csúfolta meg. Ismeri ő a fickót, a csörötneki téeszben dolgozik valami Kisnemes nevezetű, aki nagyon hajaz Gonda elvtársra, mégsem városi párttitkár, a marhákat gondozza álló nap, no az sétafikált a téren vasárnap, hogy a jódolga vitte volna máshová, mert most mindenki Gonda elvtársat gyanúsítja az esettel.
    Csupor szelíd, mondhatni együgyű ember volt. Az ötvenes években még szekeret hajtott, a lovak bolondja volt, beszélik, hirtelen gyógyult ki a bolondériából, s lett az autók szerelmese. Széles szerint, aki kórházi liftkezelőként sok fontos értesülést vett kézhez, mégha nem is neki címezték mindegyiket, akkor cserélt menyasszonyt a Csupor, amikor az első nagy fekete autót meglátta a városban. Még a kalapját is elhagyta, úgy rohant utána, a nagy fekete autó meglepetten állt meg, s bizony azóta tart a szerelem, a Csupor hamarosan kitanulta a vezetést, s már idestova húsz éve sofőr a pártbizottságon. A Gonda a tizedik titkár, akinek szolgál. Mást mondott Kormos, akinek igazi nevét senki sem tudta tán, annál inkább a foglalkozását. Kéményseprőként ő tisztította a város kéményeit, bár azokból is egyre kevesebb lett, mióta annyi óriásskatulyát emeltettek a tudós emberek. Kormos azon a véleményen volt, hogy Csupor amilyen bárgyú, olyan hűséges ember, s nem eshetett szerelembe addig, amíg el nem temette elholt kedvesét. Márpedig az első Hóka volt, a lova, akit az istállóban lőttek főbe, mert nem adta be a közösbe. A véribe mosdott, aszongyák, s csak azért nem vitték el, mert azt gondolták, meggárgyult. Pedig nem a, csak ilyen már születésétől fogva, egy picit tökkelütött, afféle ágrólszakadt átabota. Helyrebillent a gyászból nemsoká, megszerezte az úrvezetőit, s hamar híre ment, hogy a legjobb sofőr a városban. S valami rokonsága is lehetett akkoriban az első titkárral, mert az annak ellenére magához vette sofőrnek, hogy sokan óvták, még a megyéről is jött telefon, hogy a Csupornak nincs ki a négy kereke.
   A Halász Csárdában ültek kis kerek asztalnál, sört ittak, noha boros emberek inkább, de kiszárad a gége ebben a sívó szélben, meg a nap is felhevíti az embert, mintha augusztus volna. Kormos az ablakkal szemben ült, mélán figyelte a Rába gátján feltűnő alakokat, nagy kerekű kopott biciklin zsákot cipelő öregeket, sárban caplató gyalogosokat. Széles nagy birka szemeit a pult mögött szorgoskodókon legeltette. A harmadik, alacsony termetű, fekete arcú ember, sűrű cigarettafüstbe burkolózva eddig csak hallgatott. A ládagyárban dolgozott legújabban, de gondnok is volt a gimnáziumban, amíg az igazgató meg nem elégelte, hogy pálinkásan meg-megszuttyongatja a begyesebb lánykákat (bár ő mást mondana erről, talán éppen fordítva mesélné az esetet, azóta nem is köszön az igazgatónak, pedig lassan odakerülhet a fia is, jó feje van a gyereknek). Tegnap ő is ott volt a téren, s mint annyian az arra kószáló férfiak közül, kiknek nagy része amúgy is oda tartott, ő is betért a Centrálba megvitatni a különös esetet. Hallotta, amint a Csupor nagy elszánással védi a Gonda elvtársat. Szélesnek nem fért a fejébe, hogy ez a Csupor, akit húsz esztendei szolgálat után sem csaptak el, aki annyi elvtársat kitanult, ravaszkodót és gorombát, jókedélyűt és alattomosat, fennhéjázót és merengőt, márpedig ez arra utal, hogy a bárgyúság álcája mögül a róka ravaszsága kémlel, szóval ez a Csupor hogy lehet ilyen félrenyaklott eszű, hogy meg akarja másítani azt, amit a szemükkel már végleg eldöntöttek. Elvégre nem a pártbizottságon kellett vallomást tennie. A volt pedellus, Bognár, ellentmondott neki: a Csupor igenis tudta, mit beszél és hol. A falnak is füle van még a Centrálban is, és a Csupor nyíltan nem képviselhetett olyan provokatív álláspontot, amely bár való igaz, forgatható így is, úgy is. S ebben aztán, nagyot húzva a korsóból, meg is egyeztek.
   Talán e kortyra rábólintva fújta ki épp a füstöt Gáldos, megfordulva, hogy bemenjen a boltba, ránézni az öccsére, nem csalja-e a munkát, mikor észrevette a közeledő alakot. Az apró termetű ember még kisebbnek látszott: vagy az idő súlya, vagy csak a bolond szél miatt úgy meghajlott, akárha zsákot cepelne a hátán. Olyan rendetlen volt az öltözete, mintha csak úgy sebtiben hányta volna magára. Szembe fújt a szél, mégis gyorsan haladt, elszánt léptekkel, szinte nekifeszülve az orkánnak. Jó reggelt, Csupor, köszönt neki előre Gáldos (ami megtiszteltetés számba ment tőle, aki talán a Jóistennek se köszön előre, s bizonyosan - méltóságát akkor is megőrizve - csak a Gonda elvtársnak és Őrynek, a tanácselnöknek), ám volt valami csúfondáros kíváncsiság is a hangjában: hallott ő is a vasárnapi balesetről, s gondolta, hátha eldiskurálhat egy kicsit ezzel a bolond Csuporral. Ám az meg sem torpanva csak anynyit vetett oda, adjon az isten, Gáldosnak még a szája is tátva maradt. Megcsóválta a fejét, aztán bement a boltba.
    Az öreg Gáldos a pult mögött varrt, föl se nézve kérdezte, vagy inkább csak mondta, fúj, Gáldos nem is válaszolt, leült a pult mögött a fotelbe, a feje fölött Mazsola és Cicamica lógott, meg kardok és puskák, indián fejdíszek, tomahawkok, s mintha a törpék közül szólt volna az óriás, mennydörgött a hangja:
   - A Csupor adjistennel köszöntött.
   Nagyot szítt a pipájából. Az öreg, orrán az apró ezüstkeretes ókuláréval, föl se nézett, úgy válaszolt:
   - Majd elviszik.
   A Gáldos ezt alig hihette, bár megérdemelné, ami azt illeti.
   - Jó ember volt, amíg kocsis volt - varrt el egy szálat az öreg.
    - Most is kocsis, csak négy keréken - felelt Gáldos, az öreg ezt megrágta egy kicsit, sokára szólt:
   - Eddig helyén volt a négy kereke, ha el is vesztette a becsületét.
   Egy fiúcska lépett be, abbamaradt a darabos beszéd, gombfocit akart venni. Régi kuncsaft, meg kell becsülni, Gáldos nehézkesen fölemelkedett, hogy kiszolgálja, a nagyanyja gyakran dugja zsebpénzzel, egy bajnokságra való csapata van már.
   - Ezek az újak - tett elé három dobozkát.
   A Halászban cseresznye is került a söröskorsók mellé, Széles a szemeit összecsippentve, nyelvével csettintve tette le a kupicát. Kételkedett, s ellenvéleménye, bár nem szilárd tényeken, mint inkább homályos pletykákon és kozmetikus felesége oly gyakran emlegetett híres megérzésein alapult, a torkán legördített tüzes korty hatására végképp megszilárdult. Hisz lehetetlen, hogy a Csupor megmaradhatott volna hivatalában, ha valóban tartja a száját, mint azt a Bognár állítja, és soha senkit nem fúj be az elvtársaknak, ő azonban azt hallotta, többen is száradnak a lelkén. Hatásszünetet tartott, mert bár nem tanult retorikát, a férfinak méltóságot adó elmélyült dohányzás iskoláját kijárta: jól leszívta a füstöt, sokáig benn tartotta, közben az orrán is szívott kettőt, majd lassan eregette ki, orrán-száján át bodorítva a gondolatfelhőt. Az egyik a Bódi sógora, azé a busa fejű tetőfedőé, a Horváth, akinek a szövetkezeti boltja volt a sarkon, az a kis tejbolt. Odajárt a fél város hajnalban, munka előtt kenyérért, kifliért, már akinek nem csomagolt otthon az asszony. Ez a Horváth mindig a Zöld Ászban kártyázott esténként, ultizott, vagy ha nem voltak meg hárman, hát sakkozott a Szabóval vagy Somlaival, elég az hozzá, hogy akkor is vagy sakkoztak, vagy kártyáztak, a Csupor meg kibicelt. Ő nem játszott soha, a lépéseket nem ismerte, a kártyára meg azt mondta, az ördög bibliája, ami csak afféle szólás-mondás. Inni is csak módjával ivott, de jobb dolga nem volt, hát ott bosszantotta őket azzal a fene nagy hallgatásával. Akkor mondta a Horváth, a Bódi szerint mikor felvették a talonját, amibe a rebetlihez letette a piros ászt meg a királyt, de a Szabó meg úgy mesélte, hogy ketten voltak meg a kibic, a Csupor, és sakkoztak, s a Horváth két tisztet is áldozott, oszt mégis ő esett matt-támadásba... Száz szónak is egy a vége, vagy a redurtmars, vagy az ellentámadás miatt mondta: húsz éve is beáldoztuk a vörösöket, s csak viszszaköszöntek, hogy a rosseb vigye el. Csak úgy a foga között szűrte, benne volt már vagy négy kevert, föl se nézett, olyan összeszűkült szemekkel tudott hunyorogni, hogy az ember sose tudta, mit gondol, csak a hirtelen beállott nagy csendre pillantott föl, látta, nincs mit tenni, ami elhangzott, az most is ott lebeg a bagófüsttel, mindig rossz stratéga voltam, mondta végül a Csupor szeme közé nézve. Két hétre rá elvitték, csak fél év múlva jött vissza, fél vesével, magas vérnyomással, megroppanva, de ugyanúgy játszott ezután is, keményen, agresszívan, közben járt a szája, csak arról nem beszélt soha, mit csinált fél évig, azt mondják, a felesége se tudja. Kormos úgy hallotta, sikkasztott a Horváth, százezer forint hibádzott a szövetkezetiben, azért utalták be a tököli szanatóriumba. De Széles más esetről is tudott, ahol Csupor szintúgy ott volt, sőt ő volt a szenvedő fél, mert a lovakról folyt a vita a Rampában, s mikor vehemensen védte az állatokat, hogy különbek sokszor, mint az ember, valamelyik a Pálinkás fivérek közül azt találta mondani, a Csupor csak tudja, hisz együtt hált a kancájával, csődör volt, felelte halkan, annál inkább disznó vagy, röhögtek, s kihajították a kocsmából. Röptében valami kis könyvecske is kihullott a zsebéből, beszélik, régi kalendárium lehetett, vagy afféle énekeskönyv, mellényzsebben elfért, fekete bőrkötésű, a Pálinkás fivérek egyike jól megtaposta, hogy a Csupor alig tudta előkotorni a sárból. Két nap múlva a fivérek elköltöztek az Alföldre, kénytelenségből, mielőtt úgy vinnék őket. Bognár megcsóválta a fejét, körkörös mozdulatokkal forgatta orra előtt a kupicát, mielőtt legurította az illatos cseresznyét.
   - Épp az bizonyítja, hogy ilyeneket mondtak előtte, így mertek bánni vele, hogy a Csupor nem spicli.
   Kormos türelmetlenül legyintett, mintha a legyeket hessegetné: akkor azt vajon ki jelentette, hogy a sógora a tanács engedélye nélkül hat lovat is tart a pajtában, a lakótelep közelében, s elvették tőle a téesz számára, a lótrágya miatt, pedig senki sem panaszkodott a szagra a környéken. Ki más, ha nem a Csupor, akit a sógora kétszer is rajtakapott, hogy belopózott az istállóba, s a lovakat simogatta?! S ki jelentette a Gondának, hogy a felesége a földrajztanárral csalja, ha nem a Csupor, akinek gyerekkori ellensége volt a Sipos, mert az a Rába-parton rendszeresen elverte, amiért a Csupor mindig ott lábatlankodott körülöttük nyaranta, udvarlás közben, mert nem volt neki barátja senki, egész nap a parton lógott, ha éppen nem lovagolt, s olyan volt, mintha a jobbágyuk lenne?! A Sipos így imponált a lányoknak, megfegyelmezte néha a Csuport, aki azért nem tágított, szinte szolgája volt a Siposnak, amíg, ha igaz, amit a Sipos maga mesélt, hogy egyszer el nem verte a Csupor lovát is, a Hókát. Akkor azt mondta a Csupor...
   - Te ezt honnan tudod? - szólt közbe Bognár.
   - Hogy azt mondta?
   - Azt, honnan?
   - Hát a Sipostól. Hogy aszongya "Eccer még eltaposlak!" És vigyorgott, aszonta a Sipos.
   - Ezt akkor mondta a Sipos, mikor elcsapták, mi? Akkor találta ki...
   Nem tudtak megegyezni, hangos szóváltás kerekedett a komótos férfibeszédből, Kormos az asztalra csapott ököllel, Széles üvöltött, a szomszéd asztaloktól is arra fordult mindenki, ezeket is megbolondította ez az átkozott sirokkó, csóválták a fejüket, s ki tudja, mivé fajult volna a vita, ha nem jön közbe nagyobb dolog.
   Szélesné asszonyság, felpakolva az öreg Tahinnál vett friss tojással, korai, melegházi eperrel meg egy nádasdi öregnél olcsón megszámított kanna langyos tehéntejjel, éppen Fullajtár Margitkának súgta nagy bennfentesen a fülébe, hogy azért bolondul meg a férfi, mert bűn terheli a lelkét, aztán iszik és veri a feleségét, de ennél még rosszabb, ha gyáva a férfi, csak tűr, s őt veri az asszony, aki a bűnt az alsószoknyája alatt hordja. Ekkor kiáltott fel valaki, nem valami értelmeset, csak afféle hóhét, mint akinek a lábára léptek, de sokkal hangosabban, hogy mindenki arra kapta a fejét. Az öreg Tahin állt háttal a pultjának, szétvetett lábakkal, kinyújtott kézzel a híd felé mutatva, sűrű fehér haja lobogott a szélben. Követték a keze irányát, a mutatóujjat. Egy apró alak mászott a híd korlátján. Kettős ívű, magas korlátja volt a Rába hídjának, nemrégiben újrafestették. Az apró alak a lábai közé fogta a korlátot, két kézzel átkulcsolta, s így húzta magát egyre följebb. Hosszú alsónadrágban volt s egy szál atlétatrikóban.
   - Né, a majom - röhögött egy hang az összeverődött tömegben. Mint nagy veszély esetén, összetömörültek az emberek, közelebb húzódtak egymáshoz és nagy hangon kiáltoztak s mutogattak. A Halászból is előszállingóztak a férfiak, szempillantás alatt sokadalom lett a szerteszórt népből, vásárlók és iddogálók, sétálók és árusok alkottak egyöntetű masszát.
    Mire az ív tetejére ért a mászó alak, a város más pontjaira is szétfutott a hír, egyre nőtt a tömeg, innen is - onnan is érkeztek a szörnyülködők és kíváncsiskodók, valaki már a tanácsot is értesítette, onnan rögtön átszökkent a hír a pártbizottságra, de lehet, hogy fordítva volt, s mire Gáldos odaért a bazárból, szirénázva a tűzoltók és a mentők is megérkeztek.
   - Ki gondolta volna a Csuporról - mondta a Gáldos a mellette állónak.
   - Nem ember az, annyit mondok. Aki lovakkal hál inkább, mint a feleségével - felelt amaz. Gáldos csak most nézte meg, ki az: Sipos, az elcsapott földrajztanár, nagy kujon hírében állott még mindig, pedig jócskán megaszalta már az idő.
   - Nem kevés ügyesség kell oda felmászni - mondta valaki mögöttük, vagy elszántság, tette hozzá magában Gáldos. Az asszonyok sápítoztak, s többen fölsikítottak, amikor az alak a hídon lovaglóhelyzetbe tornázta fel magát, majd nagy elővigyázattal megfordult. Ott ült fenn, arccal a városnak.
   Megérkeztek a rendőrök is, de ők sem tettek többet, mint várakoztak, akár az egész bámészkodó sokadalom. Többen kérlelőre fogták, hangosan kiáltozva, hasztalan, mert a szél elnyomta a hangjukat.
   Az alak odafönn elengedte a korlátot s széttárta a kezeit. Felhördült a tömeg, Szenti Ibolya, postai pénztáros kisasszony, éktelen hangon visítani kezdett, úgy kellett lefogni, olyan rángás jött rá, végül lenyomták a hordágyra, amit a mentősök a légtornásznak már kikészítettek arra az esetre, ha sikerül leszedni. A mentőorvos belészúrt egy injekciót, és Szenti Ibolya már csak halkan nyüszített. De a hangok amúgy is összetorlódtak és szétporladtak a zúgó szélben.
   Barna öltönyös, vörös képű alak érkezett rohanva a város felől, széttárt karokkal kiáltozott. Gonda volt, azóta kerített egy új parókát, derültség szaladt szét a bámészkodók arcán. Csak sokára értették meg, mit kiáltoz:
   - Csöndet, csöndet!
   Egy csapásra elhallgattak, majdnem egyszerre a széllel, ami mintha csak egy ágra ült volna megpihenni, elrendezni a tollait, mint kényes, óriási varjú. Özvegy Vucsákné, aki szintúgy varjúnak öltözött, idestova már öt éve, mert sorban haltak el a szerettei, két testvére, a férje és utoljára, egy esztendővel ezelőtt, a lánya, ledobta szatyrait s keresztet vetett:
   - Szűzanyám!
   Aztán már csak Csuport lehetett hallani, amint kieresztett hanggal, szétterjesztett karokkal, lovaglóülésben a híd korlátján, sok emeletnyi magasan a Rába majdnem kiapadt medre fölött kiáltotta:
   - És láttam a lovakat látásban, és a rajtuk ülőket, akiknek tűzből és jácintból és kénkőből való mellvértjeik voltak; és a lovak feje olyan volt, mint az oroszlánok feje; és szájukból tűz és füst és kénkő jött ki. E háromtól öletett meg az emberek harmadrésze, a tűztől és a füsttől és a kénkőtől, amely azoknak a szájából jött ki.
   - Mit szaval ez az eszement? - üvöltötte Gonda. S a plébános, aki fekete lobogó szárnyakkal az imént érkezett a templomból, valósággal süvöltött:
   - Átkozott istentelen!
   Megbolydult a sokadalom, a szél is újult erővel kelt szárnyra, csak foszlányok érkeztek hozzájuk a hídról:
   - És nem tértek meg az ő gyilkosságaikból, sem az ő ördöngösségükből, sem paráználkodásaikból, sem lopásaikból.
   Csupor felesége, aki eddig hallgatagon álldigált a tömegben, a fogait csikorgatta:
   - Te nyomorult.
    Eszeveszett orkán támadt, bőgött a szél, mint a felcsiklandozott oroszlán, ide-oda futkostak az emberek, menedéket kerestek a fák alatt, a tűzoltók már felállították a létrát a hídhoz, s mintha enélkül nem azon igyekeztek volna, sipította a Gonda:
   - Vegyék le, azonnal vegyék le!
   Szemvillanás alatt történt az egész. Felnyalábolták a hídról, levitték a létrán, mint egy csecsemőt, s hamarosan eltűnt szem elől, csak a hangja harsant fel még egyszer:
   - Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt...
   Az eleinte meghökkent, bénult hatalom a tettek mezejére lépett, s innentől minden olajozottan ment, felsírtak a szirénák, a rendőrök szétoszlatták a tömeget, néhány gumibotütés is csattant az ódzkodók hátán, úgyhogy mindenki jobbnak látta eloldalogni, a férfiak becsődültek a Halászba, ki fejcsóválva, ki átkozódva, ki még mindig fel-felröhögve, az asszonyok elindultak haza kisebb csoportokban, még mindig sápítozva, s az árusok is jobbnak látták, ha szedik a sátorfájukat.
   Ugyanott találta Gáldos az öreget, nem is számított másra, szürke köpenyében szinte eltűnt a pult mögötti félhomályban, kezében lassan járt a varrótű. Becsukta maga után az ajtót, a pult mögé ment, komótosan megtömte a pipáját, szippantott, s hogy az öreg még mindig föl se nézett, így szólt:
   - Csupor volt. Fölmászott a hídra.
   - Leugrott?
   - Azt éppen nem. Prédikált.
   Hallgattak. Kint zúgtak a park fái a szélben.
   - Elvitték.
   Sokáig nem szólt erre semmit, majd a fiára nézett az öreg, a szeme csücskében a gúny hunyorításával jelentette ki:
   - A mennybe ment.
   - Aligha jön onnan vissza. Bárhová ment is.
   Többet nem beszéltek erről. A városban is hamar abbamaradt a szóbeszéd, csak Kormos látomását emlegették még sokáig. Hogy a Csupor levetett ruhája közül egy békászó gólya felkapott egy kis fekete könyvet, tisztán látta, szemben ült a gátra néző ablakkal a Halászban. Ínséges időkben ki tudja, miből lesz a fészek, röhögtek ezen, s hiába bizonykodott Kormos, lehurrogták, no hisz a gólya is minek vinne olvasnivalót, s ha vitt is, hiába tette, ronggyá ázott a könyv, mert estére mint az ostor, suhogott a zivatar.