 |
 |
|
|
|
||
Cyberéjsz
A sétamondásban haladt a saját önmaga mögött, miközben azt is, azt a világító emblémát figyelte, de a fényreklámokról eszébe villant az a szó, hogy cyber- éj, és ezzel szakadás állt be az emlékezetében. Ahogy a főbejárat kitárt ajtószárnyaira lett figyelmes akkor, ahogy a székesegyház megemelkedett a bezuhanó fénytől, úgy törlődött ki az emlékezetéből minden, ami idáig hozta, egy ilyen cyberéjszakába.
Akkor csak állt a lépcsőkön, csak leste a Napot, amint a hegy mögé kell csúsznia. És az oltár mögötti glóriás alakot figyelte, és egy lassan ereszkedő madártollal nézett. A hívek jöttek, mentek, és a harangszó elhallgatott. Ki járt abban a pillanatban akkor körülötte? Ki hajolt le, hogy fölvegye a közben földet ért veréb- vagy galamb- tollat? Hol van a kéz, a láthatatlan tapintás, amely akkor simított végig remegő belsején?
És most itt van, mintha csak megismételné önmagát, ami a megfogalmazásból rendre kimarad. Ami magát a séta- mondást teszi lehetővé. Egy fénylő kirakat előtt egy árny, egy illat mögött angyalnevetés, egy mosoly leírhatatlan magánya. Mert összeér az is, ami látszólag rég letűnt, azzal, ami látszólag elkövetkezik. Ami a fényreklám mögötti emblémát mutatja. Mi azt mondja általa, cyberéj, holott ő a kitörölt időre gondol.
És romok mindenütt. Az emlékezés töredezettsége. Beszédfoszlányokat hord a szél ebben az annyira imádott nyelvben. Most a cyberéj szemében ő lehet a kimenet, a másik út érzékelése. De a székesegyház lépcsőjén valamit elhibázhatott, valami elveszett. Ami hiányzik a kapcsolathoz. Talán egy messzi, rég bejárt helyen egy álom szavai. Lebegés egy idegen város fölött. Az embléma üzenetében ez a dekódolt magány. A mindenkori sétamondás.
