Czigány Zoltán


Klinikai eset

   
   Zebegényihez rendszerint két mentőt kellett hívni. Mire az első megérkezett, Zebegényi föltápászkodott, megkapaszkodott valamiben, és mosolyogva meggyőzte a piros kabátos mentősöket, hogy már sokkal jobban van, amúgy is éppen orvoshoz készül, semmi baj, menjenek csak dolgukra, a világért sem akarna a terhükre lenni. Mikor a mentősök elmentek, megint összeesett. Most vért is hányt. Ilyenkor az észszerűség már nem férkőzött maradék cselekvőképessége közelébe, csak ösztönei hajtották, mint az állatorvosok elől cikázva menekülő beteg vadat. Nézte a vérét, s lassan kezdte föladni. A második mentő elvitte a sebészeti klinikára, oda, ahol előző nap este járt, hogy megbeszélje lassan esedékes műtétjének idejét. Azt senki sem sejtette, a részletes vizsgálatokat végző szakorvosok sem, hogy a hasnyálmirigyén üldögélő, amúgy jókedvű, de már kislabdányi ciszta, szép lassan mindent kidörzsölt maga körül, amit ért, a gyomorfalat is, s a lépéhez vezető artériát is. Aznap reggel vagy még éjjel ez az ér feslett el, de a jókedvű daganat a feslés után is tovább szorította az eret, így Zebegényi nem tudott három perc alatt elvérezni, hanem több mentőre is jutott ideje.
   Az ambulancián először vért vettek tőle. Ekkor Zebegényi már erősen vesztét érezte, ezért még egy utolsó, kétségbeesett mozdulatot tett a szabadság felé, a kórház alagsori lépcsőfordulójában rágyújtott, aztán néhány szippantás után elnyomta a cigarettát, és elájult.
   Kicsivel később már egy gurulós vizsgálóasztalon tolták be a liftbe, ami nem sokkal indulás után elakadt a két emelet között. Zebegényi szeretett volna röhögni, de nem volt ereje hozzá, és nagyon fázott. Valaki kiáltozott, valaki azt mondta, aznap nincs is szerelő az épületben, s az orvos, aki kísérte, az elakadt liftben úgy határozott, hogy Zebegényit az intenzív osztályra kell vinni. Zebegényin halványan átfutott a remény, hogy itt, a liftben talán néhány nap alatt meggyógyulhatna, de mintha e gondolattól tette volna, azonnal megrázkódott a fémszerkezet, s vitte az intenzív osztály felé.
   Miután minden ruhájától megfosztották, s azokat egy szennyeszsákba gyűjtötték, hátulról ezüstláncát kezdte bontogatni valaki.
   - Vagy ez fontos, kabala? - kérdezte egy mosolygó, szőke ápolónő.
   - Fontos - lehelte Zebegényi - Nem kabala. Le lehet venni, csak rossz a kapocs.
   A szőke ápolónő megfordította a Zebegényi mellén heverő medált, amin a Szűzanya állt egy angol nyelvű fohász betűi alatt.
   - Aha - mondta, és tovább mosolygott. Ügyesen kikapcsolta az ezüstláncot, és Zebegényi kezébe tette.
   Zebegényi vért kapott. Közben beengedték hozzá feleségét, aki egy tábori tisztaságcsomagot és egy könyvet mégis elhelyezett mellette. Egy könyvet, egyetlenegyet, ahogy idegen városok sötét szállodáinak éjjeliszekrényein csak az angol nyelvű Bibliát találja a kedvetlen utazó. Zebegényi felesége egy puha, citromsárga fedőlapú könyvet tett az addigra már életveszélyes állapotúvá minősített férje keze közelébe, Rejtő Jenő A tizennégy karátos autóját. Zebegényi a vértől csakhamar erőre kapott, s helyzetét felmérve, számolva a most már elnapolhatatlan hasi műtéttel, arra gondolt, hogy ha egyszer mégis fölébred, akkor aligha tud majd kakálni. Ágytálba viszont sem most, sem akkor, ahogy a múltban sem. Két orvos és két nővér nevetve vagy elképedve elutasította, aztán a mosolygó, szőke ápolónőt rávette, hogy fölkelhessen, s elmehessen a dolgára. Amíg nem késő, amíg nem kezdődik a műtét. A szőke nő mosolygott, s azt mondta, hogy várjunk, amíg tiszta lesz a terep, aztán maga kísérte el Zebegényit az intenzív osztály személyzeti vécéjéig.
   Az akció ugyan némi véráldozattal járt, ezt pontosan mutatta a Zebegényi orrán át ledugott gyomorszonda külső végén lifegő zacskóban megemelkedő vérállásszint, de az ágytál veszélyét elhessentette Zebegényi elől, s így nyugodtabb szívvel mászott vissza egy szál lepedője alá. A szőke ápolónő visszakötötte a vért Zebegényibe, s elmenőben visszafordulva, mélyen, jelentőségteljesen a beteg szemébe nézett:
   - Én is 0-s, RH + vagyok.
   Ekkor jött el az idő, hogy Zebegényi kinyújtsa karját a sárga fedelű könyv felé. Gyerekkorában nem olvasott Rejtő-regényeket, mert mindenki azt olvasta. Néhány napja is csak kellő rosszindulattal, némi kalandvágyból, és gyermekkori döntését igazolandó nézett bele a könyvbe. Összehúzott szemmel olvasta, és vigyázott, nehogy elmosolyodjon. De a mese kíváncsivá tette. Mégis csak itt, az intenzív osztályon, belül vérző hassal, kívül csövekhez kapcsolva, meztelenül fekve a lepedő alatt, a csillogó, fémkorlátú ágyon, itt érezte meg Gorcsev Iván és társai tetteinek leírásában a makacs, megverten is magabiztos életszeretetet.
   Közel egy órát olvashatott, foglalt volt még a műtő. Aztán egy idősebb doktornő, az intenzív osztály professzora és kísérete körülállta ágyát. A doktornő kedves szavakkal igyekezett Zebegényit megnyugtatni, s kérte, hogy legyen erős. Zebegényi éppen nyugodtnak és erősnek érezte magát, s félt, ha még tovább biztatják, fölugrik ágyáról, egyetlen lökéssel a terem sarkába taszítja a fémkorlátos, gurulós ágyakat, gondosan ügyelve arra, hogy sorban, egy orvos, egy ápoló kerüljön a föllebbenő, fehér függönyök alatt elsuhanó szekerek közé, a csövek mint eltépett láncok, megszégyenülten csüngenek majd mögötte, a mosolygó ápolónőt egy pillanatra ledönti majd egy szőke ágyra, de mire köpenye lepedőként szétterülne alattuk, neki már az ablakpárkányra kell ugrania, hiszen jól hallható a búgó, kettős hajókürt a kikötőből, s még egy sört is föl kell hajtania a Medikusban a bajszos sebésszel.
   Bekötött arcú, zöld ruhás emberek léptek ágyához, s megpróbálták leereszteni a csillogó fémkorlátot. Zebegényi ekkor letette a könyvet. Mikor a műtő felé tolták, a szőke ápolónő megint mosolygott, és hosszan szorította a kezét. Tényleg nem félt, csak sajnálta volna. Már addig is pocsékba ment időnek tartotta a világtörténelemnek azt a részét, amíg nem élt. Azért mégis a gyerekeire gondolt, mint mindenki, s érdeklődve vizsgálgatta az ezüst fényű műtőlámpát, a fölötte lebegő titokzatos űrállomást. A sebész bajszára húzta álarcát, a professzor asszony fejjel lefelé Zebegényi szemébe nézett.
   - Szóljon, hogyha úgy érzi, álmosodik!
   - Egyáltalán nem álmosodom - mondta Zebegényi, és nem szólt többet.
   A műtét hosszú időn át rendben zajlott, mindaddig, míg ki nem esett valami Zebegényi hasából a földre. Apró, meghatározhatatlan alakú, fényes és világos volt. A szőke ápolónő lábához gurult, aki ijedten pillantott le, majd föl, a sebészre. Az asztal túlfelén álló sebész várakozva nézett az ápolónőre. A csipesz végén csöppé gyűlt a vér. Az ápolónő lehajolt, és fölemelte az apró valamit. Áttetsző is volt, mégis belső fényű, kristályszerű, de mégsem olyan kemény. A doktor kis ideig mozdulatlanul nézte az ápolónő tenyerén fekvő dolgot, aztán hirtelen szakszerűséggel csak annyit mondott:
   - Ez a lelke.
   A professzor asszony az ápolónő keze fölé hajolt, az kissé elmozdította tenyerét, majd mégis moccanatlanul hagyta volna, de könyöke az idős doktornő vállának ütődött, s kiejtette kezéből Zebegényi lelkét, amely az ég vonzását követve fölemelkedett, az űrállomásra emlékeztető műtőlámpának ütődött, ott vajszínű és barnás galambbá vált, s leült a szerkezet szélére.
   - Pulzus, vérnyomás rendben - mondta fölfelé ámulva a vidékiesen tömött bajszú, fiatal orvos.
   A professzor asszony csöndesen följajdult.
   A galamb csőrével megvakarta a szárnyát.
   - Na, szedjék le nekem onnan azt az állatot, mert még belepiszkít a betegbe! - mondta a sebész, aztán kézfejével megtörölte homlokát, és hátrébb lépett.
   A fiatal orvos sietve kiment a műtőből.
   - Visszateszi, ugye, vissza kell tenni... - motyogta kendője alatt a szőke ápolónő, s a galambra nézett, aztán megint a sebészre.
   A sebész hosszan, kérdőn nézett vissza az ápolónőre.
   A fiatal orvos egy partvissal és egy szemétlapáttal jött vissza a műtőbe.
   - Rendben - mondta gyorsan, s minthogy már nem csak a sebész főorvos nézett kérdőn a bajuszkötője fölött, még gyorsabban hozzátette: - Ha toll vagy valami..., hogy rendben legyen.
   A sebész elkezdte lehúzni a kesztyűjét, közben kissé elfordult, mire a fiatal, vidékies bajszú doktor hirtelen magasba lendítette a partvist, és minden erejéből a galamb és a műtőlámpa felé sújtott vele. Az űrállomás hatalmasat kondult, s a galamb a szárnyát már súroló partvis elől elröppent, de a levegőben mintha elnehezült volna, zuhanni kezdett, s még nagyobb csattanással az asztal végében ért földet fekete lóvá alakulva.
   A professzor asszony határozottan kimenekült a műtőből. Nyomában a ló is kitört a nyitott ajtó felé, s bajuszkötőjét letépve, a sebész is futva követte őket. A szőke ápolónő gyengéden megfogta az asztalon heverő Zebegényi kezét.
   A sebész csak a portán érte utol a lovat, de ott maga nyitotta ki előtte a klinika kapuját. Az épület előtt a fekete állat hátára kapaszkodott, és sörényébe markolva hagyta, hogy az kiforduljon vele az Üllői útra, s vágtázni kezdjen a városból kifelé.
   Egy csaknem csupasz domboldalon álltak meg, néhány öreg fa és egy itató közelében.
   - Tudod, mikor ültem utoljára szőrén? - kérdezte a sebész, és fáradtan lecsúszott a lóról.
   Kevéssé illett műtősruhája a domboldal füvéhez, melyre letelepedett. A ló is melléfeküdt: farát félrecsapta, s egyik első lábára könyökölt. Jó idő volt.
   - Ott akarod hagyni? Nélküled varrjam össze? - kérdezte a sebész.
   - Nekem olyan mindegy, hogy te mit varrsz öszsze - mondta a ló.
   - Na! Ne túlozzunk! - mosolyodott el az orvos. - Még így is vigyázol, hogy hosszú sörényed legyen.
   A ló sértődötten elfordult, aztán az itatót nézte.
   - Vacak az - mondta sokára.
   - Nem te rontottad el, öregem? - hökkent meg a sebész. - Azért neked hadd ne magyarázzam el, hogy nem a szájon át érkezik az, ami megmérgez!
   - Iszom valamit - mondta a ló, majd nehézkesen fölállt, s elindult a völgy közeli itatója felé.
   - Igyál! - szólt utána az orvos.
   A ló megtorpant, visszafordult.
   - Iszom is! Aki sokat fut, az megszomjazik, én pedig...
   - Ne, ne kezdj mentegetődzni! - kérte fáradtan a bajszos sebész. - Igyál inkább!
   - Te meg nézd meg, mit ér nélkülem a munkád! Varrd össze, adj neki infúziót, nézegesd a leleteit, intsd óvatosságra, és legyél büszke! Én már unom az érte és értetek épült kórházaitokat, ezt az egész nagy felhajtást. Nézzetek már egyszer körül! Tíz év, ezer év, százezer év? - Prüszkölt.
   - Hülye - mondta halkan a sebész maga elé.
   A ló lesétált a völgybe, az itatóhoz. A kút és a korhadt vályú állapota azt sejttette, hogy csak több napos eső esetén kerül beléjük némi víz, a ló azonban lassan, hosszan előrenyújtott nyakkal, kidomborodó marral, csaknem kéjesen hajolt az itató fölé. Árnyéka közben megnyúlt, a fák, a fű, a kút és a vályú barnái és zöldjei egyre mélyebb árnyalatba borultak. A fekete ló víztől csöpögő pofával, majdnem vigyorogva baktatott visszafelé.
   - Nagyon szép! - mondta a sebész. - Nagyon szép jelenet volt.
   A ló meghajolt a doktor felé. Mikor fölért mellé, megrázta a sörényét.
   - Makacs vagy - nézett föl rá a sebész.
   A ló bólogatott, aztán visszanézett a völgyre, az itatóra, a fákra.
   - Akkor megyünk? - kérdezte az orvost, úgy, hogy felé sem fordult.
   Hamar, nagyon is hamar véget ért Gorcsev Iván története. Unalmas és eseménytelen napokat töltött el Zebegényi a klinikán. A kórtermek előtt éjjel-nappal egy börtönőr várakozott, de Zebegényi sokáig nem tudta, hogy a betegek közül melyikük lehet a rab. Takaró alatt lapított az életszeretet. Kikötve állt a kószálás. Bezárva toporgott, ami szárnyalni szokott.
   A sebészeti klinika régi épületének széles lépcsősora fölött, a hatalmas, szecessziós üvegablakok hátsó oldalán úgy telt az élet, mint egy váróteremben. A padokon unott arcú betegek cigarettáztak, a büfé előtt, mintha az vasúti resti volna, cigányok telepedtek le. Kócos kisfiúk szaladgáltak serdülőkorú apjuk körül, szép cigánylányok ringatták csecsemőiket, bőrkabátos, vastag cipőtalpas, kemény férfiak győzködték egymást, színes fejkendős asszonyok álltak a büfé pultja körül, a hordóhasú családfő pedig csak ült a fehér műanyagasztalnál, s tojáshéjként viselte fenekén a műanyagszéket. Kora reggeltől délutánig a kórházban éltek, együtt egyetlen betegükkel. A nagy, kopár lépcsőház is egy vidéki vasútállomásra emlékeztette Zebegényit, ezért ő is úgy ült a padon, mintha egy utált város koszos várótermében volna. Tudta, bármelyik nap megérkezhet a vonat, csak még nincsenek lerakva a sínek az épület előtt.
   Zebegényi csak jóval később, a különböző időszakonként esedékes felülvizsgálatok egyikén értesült róla, hogy a bajszos sebész már nem dolgozik a klinikán. Előbb azt hitte, áthelyezték valahová, vagy hosszabb, külföldi tanulmányútra ment, de csakhamar megtudta a vidékies bajszú, fiatal orvostól, hogy nem csak állását hagyta ott, hanem fővárosi lakását is eladta, s Erdélyben, a Hargita oldalában bérel egy parasztházat, ott él és olvas, mert hatalmas könyvtárát végül sikerült több fordulóval átjuttatnia a határon. Állítólag lovai is vannak.
   Zebegényi csak azért nem kapott sárgaságot az irigységtől, mert félt, hogy azonnal befektetik. Valaha ő is álmodozott arról, hogy Erdélyben tölti ideje egy részét gyermekeivel, ahol egy rengeteg sóhajtásait hallják majd hátuk mögül, s a völgyben futó patakra nyílik ablakuk. Értenek majd mindent a növények színeiből, az állatok neszeiből, nyelvük már félredobott kincseire akadnak az öregek mondataiban, s mire fia egyedül kapaszkodik föl a lóra, addigra már egy más, egy még éppen létező, bölcs és természetes életszemlélettel nézhet le onnan, olyannal, melyet ő a fővárosban aligha adhat neki. De tíz év alatt a nagylányát sem tudta elvinni Erdélybe.
   Hamar kinyomozta a sebész erdélyi címét, s pár lelkes sort írt neki. Nemsokára megkapta a doktor válaszát, szintén csak néhány sort, amelyben azt írta, bármikor szeretettel várja Zebegényit, akár gyermekeivel együtt, a házban elférnek, s bár élelemből még némely dologban a szomszédok gazdaságára szorul (például se saját teje, se pálinkája nincs még), azért éhezni nem fognak. Két lova van, Pancreas és Hepatitis, akiken akár vele, akár lányával, ha jön, bóklászhatnak a Hargita hatalmas erdőiben, s nyargalhatnak a napfényes dombokon. Egy fényképet is küldött, melyen csak a két ló s a bajszos gazda volt látható. Egy dombhajlatban álltak, árnyékuk egy buckán kissé megtört, és hosszúra nyúlt a bolyhos, magas füvön.
   Zebegényi örült a meghívásnak, mégis tartott az utazástól. Tudta jól, hogy Erdélyben csupa olyan dologgal találkozik majd, melyeket régóta szeret. Ugyanezek a dolgok a szakorvosi vélemények és szinte baráti intések szerint azonban biztosan ártanak neki, és rettenetes következményekkel járnak. A lovaglás után, este tolja vissza a sebész elé a pálinkás poharat?
   Hamarosan megnyugodhatott, mert szerencsére volt miért messzire halogatnia az utazást Erdélybe. A vidékies bajszú, fiatal orvos újabb műtétet javasolt Zebegényinek a végső, biztos megoldás érdekében.