Kiszáradt könnycsatornák
   A mai ember restelli a könnyeit, restell meghatódni, mintha ez is kiment volna a divatból, s néha elismerően mondják valakiről, hogy erős természetű: lám az édesanyja temetésén is megtartotta magát, és egy könnycseppet sem ejtett, de hiszen igaza is van, mert az élet megy tovább!
   Az utóbbi megállapítás, épp azért, mert könyörtelenül igaz, engem olykor annyira ingerel, hogy szeretnék felkiáltani:
   "Az élet ne menjen tovább hangtalanul és részvétlenül; temetés után ne térjen be mindjárt a sörözőbe, hanem álljon meg egy pillanatra, és vegye le a kalapját!... Bezzeg, amikor a Dzsugásvilit megütötte a guta, s milliók törölték a szemüket, jajgatva megállt a mozdony a nyílt pályán, a hajó a tengeren, és egy ismert aktivista ezt táviratozta haza Kolozsvárról: Anyám, légy erős, meghalt Sztálin!"
   Ez már pusztán amiatt is groteszk, álszemérmes és ostoba szöveg volt, mert az asszony a megtévesztett tömegekkel egyszerre értesülhetett az eseményről, és az emberek csak jóval később döbbentek rá, hogy ki is lehetett ez a véres kezű zsarnok, mindenkinek atyja. Nem csodálkozom hát, hogy szívből fájlalták a diktátor halálát, hiszen a világhírű baloldali író és pacifista, Henri Barbusse sem vette észre a hóhér kezében a bárdot, noha ismerte a Szovjetuniót, annak vezetőjét, s talán nem véletlenül halt meg épp a Kreml kórházában. Ezt írta Sztálinról:
   Sorsotok jobbik fele ennek az egyszerű, katonazubbonyos, pipás embernek a kezében van!
   Németh László sokmindent idejében meglátott, ha a bárdot nem is. Látta, hogy Sztálin, a maga homloka magaslatára akarja leszűkíteni az orosz valóságot! A nemrég nyilvánosságra hozott lenini titkos levelezésből kitűnik, hogy a gyümölcs nem esett messze a fájától, s Vlagyimir Iljics Uljanov is az állandó terror és a tömeges kivégzések szükségességét tartotta lényegesnek!...
   De térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk, a kiszáradt könnycsatornákhoz, és ismerjük el: az utóbbi nemzedékek túl sokat éltek át a történelmi eseményekből, túl sokat láttak, hallottak, semhogy megőrizhették volna eredeti érzékenységüket: látták a háború szörnyűségeit, a zsidók deportálását, s általában az olyan népirtók tevékenységét, mint Hitler, Sztálin, Polpot, Pinocset, Antonescu...
   Bárhogy legyen azonban, engem, talán épp ezek miatt, ma is megráz egy férfi fájdalmas zokogása. Gábor Miklós a Hamlet-monológ előadásán mindig úgy azonosult a szöveggel, hogy aki az első sorokban ült, látta, mint csorog a könnye. Szimonov pedig az Élő holttest kolozsvári előadásán még az utolsó jelenet után is nedves szemmel ment le a színpadról...
   Épp ezért, e példák után szinte kötelességünk megkérdezni: de vajon őszinte-e minden könny? Ismertem egy zenészt, aki fogadásból úgy tudott sírni, mintha valóban fetrengne a lelke, s visszaemlékszem egy hölgyre, aki egy alkalommal így szólt hozzám:
   - Nem hiszed, hogy sírtam?... Igen, mégpedig azért, mert veled álmodtam!... Nézd, mihelyt visszagondolok rá, ismét könnyezem... Tessék, ez igazi könny, most buggyant ki a szememből!
   S miután letörölte az arcára futó csöppeket, elém tolta nedvesen csillogó ujjait, mintha ezzel is azt mondaná: ha nem hiszed, hogy valódi, vigyük laboratóriumba, és ott, a sistergő, szivárványfényes kémcsövek között majd meggyőződsz, hogy igazat mondtam!...
   Mosolyogva, hosszan néztem rá, és közben ezt gondoltam:
   "Íme, senki sem tud oly könnyen meghatódni, mint a sekélyes lelkű emberek!"
   
   
   Egyedül
   Nem jó az embernek egyedül lenni - hangzik az üzenet az idő fölött s ma is érvényes, mint sok más nagy igazság a Szentírásból. Az asszonyok legtöbb esetben túlélik a férjüket. Az én utcámban nemrég hét-nyolc özvegy is volt, közöttük olyan, aki már húsz esztendeje eltemette az urát. Ennek több oka is lehet; az egyik az, hogy a régi nők nem dohányoztak, alkoholt alig-alig fogyasztottak, de ami ennél is fontosabb, a szülés, szoptatás, az örökös készenlét a küzdelemre, melyet a család megvédéséért, fenntartásáért kellett folytatniuk, a férfinál szívósabbá tette őket fizikai és biológiai értelemben egyaránt. Még nagy ragadozóknál is a nőstény az, amely elsőként veti magát a prédára, hogy a kölykei aztán bőségesen lakmározzanak.
   Másrészt a nő, ha elveszíti is a férjét, megáll a talpán, el tudja gondozni magát, a férfi sok esetben megroggyan, ha élettársát elvesztette, tanácstalan, gyámoltalan lesz, s nem ritka eset, hogy néhány éven belül követi feleségét a halálba. Erre több példát is fel tudnék hozni, de csupán kettőt említek. Ilylyés Sándor, a kerekdombi bádogosmester, aki sokszor megfordult a házunkban, a csapás után nem lelt nyugtot se éjjel, se nappal. Végül elutazott Kocsárdra a rokonaihoz, hogy ne legyen egyedül, hogy felejtsen, de hamarosan visszatért, s még jobban szenvedett, mint azelőtt, mert ahogy a bölcs mondja, a beteget hiába viszik körbe akár aranyágyon is a világon, mert vele viszik a betegségét...
   Egy másik magára maradt emberrel az ideggyógyászaton találkoztam; arról ismertem fel lelki betegségét, hogy sosem találtam a szobájában, körbejárt a kórtermekben, s ha üres ágyat talált, minden kérdezés nélkül befeküdt abba, amíg ki nem tessékelte a többi beteg. No de ne vegyük mindjárt a szomorú, tragikus eseteket, inkább beszéljünk azokról, akik a régi kifejezés szerint nyugalomba vonultak. Van, aki még csak néhány hónapja nyugdíjas, de már észreveszem ezt a járásán, a mozdulatain, a beszédén: a farán megapadt a nadrág, egy kis trottyot kapott, és az a láb, a kéz, amely eddig alkotó ritmusra dolgozott össze, most mintha önállósulni készülne, egyre nehezebben hangolódik társai mozgásához. Áll a nyugdíjas az utcasarkon, mint a sors keresztútján, és tűnődik az életén, mert miként egyszer születik és hal meg az ember, ugyanúgy csak egyszer nyugdíjazzák. Némelyikük eleinte nem is tudja, mihez kezdjen.
   De csak az első hetek okoznak efféle gondokat. Utána már bevásárlószatyorral látjuk a nyugdíjast, amint cipekedik az utcákon, a zavar tétova, védekező mosolyával, máskor gyerekkocsit tol, ugyancsak váltakozó érzések között. Hiszen eddig el volt telve saját munkája fontosságával, esetleg emberek tucatjait irányította, és mit sem tudott a bevásárlás kínjáról: az egyre híguló pénzről és a drága árakról, a főzésről, csecsemőgondozásról, amit eddig női foglalkozásnak tartott. Most mindezek fontosságán és újszerűségén elmélkedik, azonban csodálkozhatik egyebeken is. Eddig fele részben el volt zárva előle a családi élet teljes képe, nyugdíjaztatás után viszont mindent megvizsgálhat, mérlegelhet, de a tapasztalat szerint a közeli vizsgálódás nem mindig tesz jót, és kölcsönös fájdalmat okozhat, amelyet csak az unokák iránt érzett szeretet enyhíthet...
   A nyugdíjasnak tehát nemcsak az életmódja különbözik más emberekétől, nemcsak abban, hogy neki többé nem szól a gyári duda vagy az ébresztőóra: nyugdíjasnak lenni új lelkiállapotot jelent, s hogy milyen a "nyugalmazott közérzete, néha azon is múlik, hogy a munkaadó gyárral vagy intézménynyel pusztán a munkaviszonya szűnt-e meg, vagy a lelki viszonya is. A napokban megható jelenetnek voltam tanúja: nyugdíjazott munkatársát búcsúztatta egy kisebb közösség. A hivatalos ügyintézés már egy éve folyt, s látszólag mindenki megszokott köznapi eseményként tekintett a dolog elébe, amikor elérkezett a pillanat, mégis valamennyi kolléga megindultan vette tudomásul, hogy barátjuk és eddigi munkatársuk, aki most ott ül sötét öltönyben, frissen borotválkozva, boldogan és mégis szorongón: az az ember, aki annyi időn át részt vállalt az életükből, örömükből és gyászukból is, most valóban kilép közülük. S talán mert nem akarták, hogy végképp eltűnjön a tekintetük elől, jelképes kulcsot készítettek számára a lakatosműhelyben, s miközben odanyújtották neki, egy kolléga így szólt:
   - Drága barátunk! Mivel évtizedeken át te érkeztél elsőnek a munkahelyre, és te távoztál utolsóként, szeretniök, ha ezután is szabad bejárásod lenne hozzánk.
   Hát ezért a néhány búcsúztató szóért írtam meg ezt a naplót. No meg azért is, mert szeretném, ha ez a jelképes kulcs minden nyugdíjas zsebében ott lenne, hogy legalább képzeletben szabad bejárása legyen abba a második otthonába, ahol életének több mint felét eltöltötte...
   
   
   Élhetetlen dúsgazdagok
   Az én utcámat régebben Napkeleti utcának hívták, ma azonban Burduf, vagyis bőrbetúró a neve. Érdekes, gondolom néha, hogy a városatyáknak évtizedek óta se bölcsességük, se humoruk nincs az utcák, helységek elnevezéséhez, és erről Asztalos Lajos készülő szótára sokat fog beszélni.
   Itt, a mi környékünkön sosem volt juhászat, még tejcsarnok vagy tejüzlet sem, ki tudja hát, hogy melyik zavarodott elméjű elöljáró agyában fogant meg a bőrbetúró; hacsak nem a túróspuliszkát áhította meg, miközben ízléstelenül és tudatlanul megtagadta a Napkeletet. Egyetlen mentségük, hogy bennszülött nincs közöttük, így hát miért csodálkoznánk azon, ha nemcsak az utcákat keresztelik újra, de a várost, sőt, Hunyadi Jánost és Mátyás királyt is...
   Volt az én kincses városomnak olyan polgármestere is, aki lecsapoltatta a Szamos árterületét és ma is viruló, öreg fáktól árnyékolt parkot, kéklő tavat létesített és sok polgári intézményt, s volt másik magyar is, akit azért szerettek különösen, és tiszteltek a városlakók, mert ismerte a gondjaikat; azt is tudta, hogy a külnegyedekben melyik kútnak milyen a vize, az utcaseprőket név szerint is számontartotta, s gyakran elbeszélgetett velük...
   Az én fertájomat ma is külvárosnak tartják, noha a szapora lépcsőkön egy negyedóra alatt elérek a központig, miközben elhalok a Paul Chinzú, magyarul Kínai Pálí, vagyis a Kinizsi utca mellett. Utcácskám pedig, amely tavasztól őszig virágtól illatozott, régebb a jószomszédság hagyományőrzője volt, lakói szinte családi közösségben éltek, mint az első keresztények; betegségben, ínségben segítették egymást, s ha valamelyik meghalt közülük, koszorút rendeltek az utca nevében, s valamennyien elmentek a temetésére...
   Már jó harminc éve laktam itt, amikor Napkeleten hirtelen beborult az ég; néhány esztendővel az 1989-es fordulat után furcsa, sokpénzű emberek rohanták meg, akik honnan, honnan nem, milliárdokra tettek szert, márkával, dollárral kiűzték a lakókat családi fészkükből, miután valahol az isten háta mögött betoncellákat ajánlottak fel nekik. Aztán, mintha egy éjszaka történt volna, mintha ejtőernyőn eresztették volna alá hangtalanul, megjelentek a földtoló- és kotrógépek, nekimentek a házaknak, és napok, hetek alatt sóder, tégla, cement piramosok zárták el az utca forgalmát.
   Éjjel-nappal építkeztek, és még ma is építkeznek az új honfoglalók, holott egy zsák cement ötvenezer lejbe kerül, ami több valamely munkás napi kereseténél. Honnan ennyi pénz? Néha már azt gondolom, hogy ezek az újgazdagok nem is milliókban vagy milliárdokban, hanem köbméterekben számolnak, amelyben minden köbcentije egy-egy százezrest jelent...
   Az általában háromemeletes villák alakjukról és tetőszerkezetükről ítélve svájci típusúak, amelyet valamelyik szélhámos tervezhetett meg, és a tervet kisebb módosításokkal több építkezőnek is eladta, mert azok egymásra irigykedve nem akarták olcsóbban adni, s követték az első villatulajdonos példáját... Így hát ma már a Bőrbetúró utca mindkét oldalán azonos magasságú és külsejű villák sorakoznak, a tájékozódó akár össze is tévesztheti őket, mint a legridegebb tömbházakat....
   A villák között azonban mégis ott rekedt néhány családi ház, amelynek lakói a világ pénzéért sem voltak hajlandók megválni a szülői hajléktól, erőszakkal pedig most már nem lehetett kitelepíteni őket pusztán amiatt sem, mert magyarok, és a kitelepítésnek gyanús látszata lett volna a világ szemében... Ezek a családok ma is őrzik a hagyományt, és összetartanak. A térhódítók magatartása azonban különös. Van, aki velem szemben épített villát, naponta látja, amint ki-be járok a kapun, s noha legalább húsz évvel fiatalabb, mint én, szürke arcúan, mereven néz rám, és várja, hogy én köszönjek neki előre; hiszen szerinte bizonyára én vagyok a jövevény... Egy másik figura mormog valamit, s úgy tesz, mintha megpöccintette volna a kalapját, utána kocsiba ül, és elhajt...
   Mert a kocsi ott van minden villa előtt, többnyire Peugeot, Opel, Audi, Mercedes, s van közöttük egy Alfa Romeo is; a kőkerítés mögött pedig ott hasal e jólét hűséges őrzője fülét hegyezve, a fajtiszta német juhász kutya, amelyet a tenyésztők másfél millióért vesztegetnek... Ennek ellenére ezek az újgazdagok valahogy mégis félénken viselkednek, amiről egy angol zoológus tanulmánya jut néha eszembe, aki hosszas megfigyelés után rájött, hogy a nagy ragadozók, mint például az oroszlán, egy ideig félszegek az elhódított új területen, s csak három-négy nemzedék múlva kezdik otthonosan érezni magukat...
   Számomra többek közt a legérdekesebb az, hogy a frontról nyíló ablakok mind északra néznek, ahelyett, hogy a szobákon átlengne a fény, s csodálkoznék rajta, ha a fakereteken pár hónap elteltével megtapadna a moha... De még ennél is különösebb, hogy a háromemeletes házakból sosem hallok gyereksírást, és a kapukon nemigen lépnek ki kicsinyek; de nemcsak gyereksírást nem hallok, olyan szívből jövő kacagást sem, amilyen a Hét krajcár putrijában csap fel. Ha így folytatódik, maholnap furcsa titokzatosság veszi körül ezeket az építményeket, mint a skót kastélyokat - gondolom -, és tűnődés közben néha eszembe jut a népi szólás: mit ér a pénz, ha boldogság nincsen!...