Fernando Pessoa


Teive bárója

   
   A sztoikus neveltetése

   Teive bárójának egyetlen kézirata, avagy a felsőbbrendű művészet megalkotásának lehetetlensége
   (részletek, az Assírio & Alvim, Lisboa,
   1999-es szövegkiadása alapján)
   
   Nem akartam a szobámban lévő asztalon hagyni ezt a könyvet, kitéve a szállodai személyzet kétségesen tiszta kezű matatásának, ezért némi erőfeszítéssel kihúztam a fiókot, beletettem és a mélyére csúsztattam. Nekiütközött valaminek, mert a fiók mélyebb volt, mint amilyennek látszott.
   A századok legmélységesebb és leghalálosabb unalma hullott ránk - az összes lehetséges erőfeszítés hiábavalóságának és minden szándék ürességének mélységes megtapasztalása.
   *
   Elteltem a semmivel, telítődtem a hiánnyal. Olyasféle késztetést érzek az öngyilkosságra, mint más a korai fekvésre. A legkülönfélébb szándékok legbensőbb álmát élem át.
   Senki nem alakíthatja már át az életemet. Hacsak... hacsak... Igen, de ha mindig van valami, ami nem történt meg, és ha nem történt meg, akkor miért tételezzük föl, hogy valami lenne, ha mégis megtörténne?
   *
   Úgy érzem, közel van már, mert magam is úgy akarom, hogy közel legyen életem végpontja. Az elmúlt két napban minden időmet azzal töltöttem, hogy laponként elégettem - két napig tartott, mert bele-beleolvastam - öszszes kéziratomat, halva született gondolataimhoz készített jegyzeteimet, soha meg nem írandó műveimhez készített följegyzéseimet, de a teljesen kidolgozott részleteket is. Tétovázni nem tétováztam, bár valami ernyedt mélabú töltött el, miközben elvégeztem ezt az autodafét, amellyel búcsút akartam venni életemnek ettől az elhagyandó szeletétől, mintha minden hidat felégetnék. Elvágtam minden kötelékemet, és döntöttem. Végzek, igen, ezúttal végzek magammal. De azért még szeretném papírra vetni, a tőlem telhető legnagyobb gondossággal életem szellemi emlékezetét, létezésem belső képét. Arra vágyom, hogy ha már nem hagyhattam magam után szép hazugságok sorát, legalább továbbadjam azt a kevés igazságot, amit az általánossá váló hazudozás közepette még elmondhatónak vélünk.
   Ez az egyetlen kézirat marad fenn utánam. Nem a jövő nemzedék könyörületes belátására hagyományozom, mint Bacon, hanem - az összehasonlítás igénye nélkül - elmélkedésül azoknak, akiket a jövendő sorstársaimnak rendel.
    A legutolsó kivételével, minden kapcsolatot megszakítva magam és az élet között, eljutottam az érző lélek és a megértő értelem világosságáig, amely a szavak erejével töltődik föl, nem azért, hogy megvalósítsam ezt a művet, hanem csupán azért, hogy elmondjam, miért is nem valósítottam meg.
   Ezeken a lapokon nem az önvallomásom olvasható, hanem az önmeghatározásom. Most, amikor belefogok megírásába, érzem, hogy valamiképpen igaz, amit írok.
   *
   Nem elmélkedésre való képtelenségem miatt hagytam fel a lelkem mélyén mindenfajta metafizikus elmélkedéssel, nem ezért okoz erkölcsi émelygést az ismeretlen bármifajta osztályozása, mint azok többségének, akik egyetértenének velem. Végiggondoltam, és így döntöttem.
   Először is lélektani ismeretelméletet állítottam fel. Abból a célból, hogy a rendszereket átlássam, létrehoztam az alkotók elemző megítélését. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy fölfedeztem, a filozófia nem más, mint valamely vérmérséklet kifejeződése. Ezt, fölteszem, mások is fölfedezték. De a magam eligazodására megállapítottam, hogy egy vérmérséklet filozófia is egyben.
   Szememben mindig a jólneveltség hiányát jelezte, ha valaki, akár irodalmár, akár filozófus, önmagával volt elfoglalva. Aki ír, általában nem tudatosítja magában, hogy az írás által beszél, s ezért sok olyasmit is tollára vesz, amit soha nem merne kimondani. Akadnak, akik hosszú oldalakon át lényük magyarázásával és elemzésével vannak elfoglalva, miközben egyébként - legalábbis néhányan közülük biztosan - nem vennék a bátorságot, hogy a hozzájuk mégoly jóindulattal viszonyuló hallgatóságot szóban személyiségük kiteregetésével untassák.
   A pesszimizmus, amint erről megbizonyosodtam, nemegyszer a ki nem élt nemiség egyik megnyilatkozása. Ez teljesen nyilvánvaló Leopardi és Anterol esetében. A saját nemiségük megnyilatkozásaira épülő rendszereiket akaratlanul is kétségbeejtően alantasnak és hitványnak látom. Minden közönséges lénynek szüksége van nemi mellékzöngékre, mert általuk tűnik ki. Csak nemiséggel kapcsolatos anekdotákat tud mesélni; a nemiségen kívül semmi másra nem érzékeny a szelleme. Minden egyes emberpárban csupán párvoltuk nemi értelmét látja.
   Mi köze van a mindenség rendszerének bizonyos egyének nemi nyomorúságához?
   Tisztában vagyok vele, hogy írásomban szembefordulok a kiindulásként megfogalmazott alapelvvel. Ezek a kéziratlapok azonban végrendeletemül szolgálnak, és a végrendelkezőnek mindenképpen szólnia kell magáról végrendeletében. A haldoklókkal szemben bizonyos türelmességet tanúsít mindenki. Ezek a szavak egy haldokló megnyilatkozásai.
   *
   A modern ember amikor boldogtalan - pesszimista.
   Van valami hitvány és lealacsonyító abban, ha fájdalmainkat az egész világmindenségre kivetítjük; valamiféle aljas önzés nyilvánul meg abban a feltételezésben, hogy a mindenség bennünk van, hogy az én valamiféle központja, összefoglalása vagy jelképe a mindenségnek.
   Az a tény, hogy szenvedek, tulajdonképpen cáfolata a maradéktalanul jóságos Teremtő létének, de nem bizonyítja a Teremtő nem-létét, sem pedig a rossz Teremtő létét, de még csak a pártatlan Teremtő létét sem. Mindössze azt bizonyítja, hogy a rossz jelen van a világban, de ez nem újdonság, és eddig még senkinek nem jutott az eszébe, hogy tagadja.
   Ha csupán azért tulajdonítunk értéket és fontosságot a benyomásainknak, mert a mieink - akár tudatosan, akár öntudatlanul teszszük ezt - a hiúság csapdájába estünk, a saját hiúságunkéba, amit készséggel nevezünk büszkeségnek, mint ahogy a legkülönfélébb igazságokat szívesen hisszük a saját igazságunknak.
   *
   Soha nem tudtam meggyőzni magam arról, hogy képes volnék, vagy bárki képes volna lényegi megkönnyebbülést hozni az emberi bajokra, gyógyulást pedig még kevésbé. Ámde elfeledkezni sem tudtam róluk soha; a legcsekélyebb emberi szenvedés - ha csak futólag gondoltam is rá - újra meg újra elbúsított, megzavart, teljesen megfosztott attól a képességemtől, hogy összeszedjem a gondolataimat, és magamra figyeljek. Az a meggyőződés, hogy a lélek bármifajta gyógykezelése hiábavaló, bizonyosan a közömbösség hegycsúcsaira emelt volna, ahol ennek a meggyőződésnek a felhőtakarója elfedi a földi nyughatatlanságot, azonban a gondolat, bármennyire hatalmas, semmire nem képes az érzelem lázadásával szemben. Képtelenek vagyunk arra, hogy ne érezzünk, noha arra képesek vagyunk, hogy ne járjunk. Ilyenképpen átérzem, ahogy mindig is átéreztem - amióta a legnemesebb érzelmek feltámadtak bennem - azt a fájdalmat, azt az igazságtalanságot és azt a nyomorúságot, amely a világot áthatja, de olyanképpen, ahogyan egy béna ember érezhetné át egy fuldokló haldoklását, akin még ha egészséges volna, akkor sem segíthetne. Mások fájdalma nagyobbra nőtt bennem a saját mindennapos fájdalmaimnál. - Ráadásul gyógyíthatatlannak látom, és tudom e fájdalmakat, s ez a tudat még attól a haszontalan nemeslelkűségtől is megfoszt, hogy legalább valamit tegyek a gyógyítás érdekében. Ennek az ösztönzésnek a hiányából fakadnak kétségeim, ezért nem tudtam elsőbbséget adni az akaratnak a gondolattal szemben, ezért voltam képtelen feladni önmagam, ezért nem voltam képes olyan kizárólagosan dönteni, ahogyan dönteni kell - elhatározással, nem pedig a megismerés által - akárcsak Buridán szamara, amelyik kimúlik az érzelem vizének és az erőfeszítés szalmájának matematikai felezővonalán, noha másképpen is kimúlhatna, azaz nem étlen vagy szomjan, ha nem gondolkodna.
   Minden, amit gondolok vagy érzek, elkerülhetetlenül a tehetetlenség megnyilatkozásává válik bennem. A gondolat, amely másokban a cselekvés iránytűje, bennem mikroszkóppá alakul, a távoli mindenséget vetíti elém akkor is, amikor egyetlen lépésnyi távlat elegendő volna a továbbjutáshoz - mintha Zénón tétele a terek átjárhatatlanságára vonatkoztatva különös narkotikumként mérgezné meg szellemi lényemet. Az érzelem, amely egyébként úgy csusszan bele az akaratba, mint kéz a kesztyűbe vagy a kard hüvelyébe, engem mindig a várttól eltérő gondolkodásra ösztönzött. Ezek az érzelem szülte gondolatok hiábavalónak bizonyultak, mint a túlzott harag, amely, mint a vakrémület megbénít, ahogy mondják, földbe gyökerezik az ember lába, amikor pedig futnia kéne. (...)
   *
   Soha nem éreztem nosztalgiát, mert soha nem volt, ami iránt nosztalgiát érezhettem volna, érzelmeimet a józanész vezette. Mivel semmit nem csináltam az életemben, semmi nincsen, amire nosztalgiával emlékezhetnék, amivel nem rendelkezünk, az a mindenséget jelentheti, én is tápláltam ezért bizonyos reményeket magamban, ma már reményeim sincsenek, mert nem látom értelmét annak, hogy a jövő más legyen, mint a múlt. Sokan éreznek nosztalgiát a múlt iránt, csupán, mert velük történt meg, és ezért a rosszat is jónak vélik, csupán azért, mert megtörtént, és éppen velük történt meg, velük, akik mi voltunk, amikor megtörtént. Soha nem voltam képes olyan nagy jelentőséget tulajdonítani az idő elvontságának, hogy csupán azért búsuljak a múlt miatt, mert nem élhetem át újra, vagy azért, mert már nem lehetek többé fiatalabb. A múltján bárki elboronghat, elboronghat még a legjelentéktelenebb lény is; én viszont elutasítom azt, ami mindenkinek osztályrésze lehet.
   Soha nem éreztem nosztalgiát. Nincsen az életemnek olyan időszaka, amelyre ne rossz érzéssel emlékeznék vissza. Mindig vesztesnek éreztem magam, mint a kifosztott szerencsejátékos vagy a megfutamodott sereg katonája.
   Tápláltam magamban, igen tápláltam reményeket, mert vagy reménykedik az ember, vagy meghal.
   Egyre súlyosabb az erőfeszítés, egyre bonyolultabb a remény s egyre erősebb az ellentmondás a komor, hiábavaló éjszakában, amely valóságos lényem és elképzelt létezésem között honol.
   *
   Akkor ébredtem rá, milyen ijesztő érdektelenséggel viszonyulok magamhoz és mindahhoz, amit valamikor magamhoz közelebb állónak vallottam, amikor otthonomtól távol, tűzvész hangjait hallottam, mintha a házam égett volna. Valamikor régen egész lelkemet eltöltötte volna az aggódás, hogy odaveszhetnek a kézirataim, most a legnagyobb csodálkozással vettem tudomásul, hogy mindez közömbösen hagy, vagy egyenesen boldogság tölt el. Arra gondoltam, a kéziratok megsemmisülése egyszerűbbé tenné az életemet. Valamikor pusztulásuk, életem töredékes, de gondosan megalkotott művének pusztulása az őrületbe kergetett volna; most azonban úgy fogadtam, mint véletlen eseményt, nem pedig halálos csapást, amely, mivel megsemmisíti megnyilatkozásait, megsemmisíti egész személyiségemet.
   Ráébredtem, nemcsak fárasztó, de hiábavaló is a tökéletességre irányuló folytonos törekvés, megértettem a nagy misztikusokat és a nagy aszkétákat, akik a lélekből kiindulva felismerték az élet hiábavalóságát. Mit őriznek belőlem azok a teleírt papírlapok? Azelőtt azt mondtam volna, "mindent"; ma azt mondanám, "semmit", vagy "egy keveset", vagy "valamit, ami idegen tőlem".
   Tárgyilagosan próbálom szemlélni magamat. De azt már nem tudtam megállapítani, hogy ezáltal megtaláltam vagy elvesztettem önmagam.
   *
   Gondolkodjunk úgy, mint a spiritualisták, cselekedjünk úgy, mint a materialisták. Nem teljességgel képtelenség ez a tan: végeredményben ösztönösen ez az elv vezérli az egész emberiséget.
   Mi más is az emberiség élete, mint olyan vallásos fejlődés, amelynek nincsen hatása a mindennapi életre?
   Az emberiség az eszmények bűvöletében él, s minél elérhetetlenebb és embertelenebb egy eszmény, annál jobban hatása alatt tartja (ha haladó) a civilizált élet mindennapjait, s ekképpen népről népre, korról korra, civilizációról civilizációra száll. A civilizált emberiség feloldódik a vallásban, amely a szüzességet hirdeti, a vallásban, amely az egyenlőséget hirdeti, a vallásban, amely a békét hirdeti, miközben az emberiség folytonosan szaporodik, háborúskodik és békétlenkedik, s ez így is lesz az idők végezetéig.
   *
   Büszkeségem soha nem engedte, hogy kevesebbre vállalkozzam, mint amire értelmem feljogosít. Soha nem engedtem meg magamnak, hogy felében-harmadában valósítsak meg valamit. Az a mű pedig, amely egész személyiségem, minden vágyam összefoglalása kívánt lenni, még kevésbé tűrte a megalkuvást. Ha belátom, hogy értelmem alkalmatlan e mű létrehozására, visszafogom büszkeségemet, és legyintek, mint egy őrültségre, az egészre, de soha nem az értelmem mutatkozott alkalmatlannak, mindig képes volt a nagy ívű összefoglalásokra, az erőteljes rendszerezésre. Az akaratom bizonyult gyöngének a teljességre törekvéshez.
   Ilyen feltételek mellett talán soha nem jött volna létre egyetlen mű sem a világon. Be kell látnom, igen be kell látnom, ha minden nagy lélek aggályosan, nagyravágyón csak a tökéletes művet hajszolta volna, a művet, amely hiánytalanul megfelel egyénisége teljességének, s visszahőköl a lehetetlen megkísértésétől, akkor ugyanúgy meghátrált volna, ahogyan én.
   A világ valóságos életében csak az vesz részt, akiben több az akarat, mint az értelem, több a tennivágyás, mint a józan ész. "Disjecta membra", mondta Carlyle, "csak ennyi marad bármely költőből vagy bármely emberből". A mindent átjáró büszkeség, amely engem is a halál felé, a halálba sodort, nem viseli el, az általa lakott és meghatározott lélek elkerülhetetlen esendősége, e csonka és formátlan teste által okozott szégyent.
   Az aszkéta és a köznapi ember között a lélek méltósága nem engedélyez átmenetet vagy félmegoldást. Aki vállalja, az vállalja, aki elutasítja magától, az utasítsa el. Aki vállalja a vállalás kíméletlenségével; aki elutasítja, utasítsa el az elutasítás kizárólagosságával, könnyek nélkül, önsajnálat nélkül, legyen ura legalább saját határozott elutasításának; vesse meg magát, de tegye méltósággal!
   A világ előtt sírni - és mennél szebben hangzik a sírás, annál szélesebb az előtte megnyíló világ, annál nyilvánosabb a szégyen - méltatlan tett, amelyet saját legbenső élete ellen a legyőzött csak végső esetben követhet el, akkor, ha nem őrizte meg kardját, s így nem teheti meg azt, ami a katona végső kötelessége. Mindannyian katonák vagyunk az élet önkéntelen regimentjében; az értelem törvénye szerint kell élnünk, mert más törvény nem létezik. A gyönyör a kutyák osztályrésze, a panasz az asszonyoké, a férfié csupán a becsület vagy a hallgatás.
   *
   Van valami alantas - és minél alantasabb, annál nevetségesebb - abban, ahogy a gyönge emberek a mindenség tragédiájává alakítják át saját tragédiájuk szomorú komédiáját.
   Azok a művek nem keltenek köznevetséget, amelyekben tökéletes bizonyosság és méltóság van, vagy minőségük, még ha nem érthető is, hatással van a tömegekre; megfoghatatlan számukra, s azért nem nevetik ki, mert nem látják meg. A köznép nem nevet a Tiszta ész kritikáján.
   *
   Ablakomból, még ebben az órában is, amikor a halál csábít, és én vágyódással eltelve - bár nincsen benne semmi, amire vágyhatnék - csak felé törekszem, a hazatérő boldog parasztembereket is hallom, szinte vallásos áhítattal énekelnek a derűs délutánban. Rádöbbenek, hogy az ő életük vidám. A sírgödör szélén döbbenek erre rá. A sírgödör szélén, amelyet én ások magamnak. Azzal a végső büszkeséggel, amellyel mindezt felismerem. Mi köze van a rajtam eluralkodó szomorúságnak a zöldellő fákhoz, a daloló legények, leányok természetes öröméhez? Mi köze van annak az én végső téli állapotomnak, amelybe alámerülök a világon szerteáradó tavaszhoz, amelyben a természet törvényeinek megfelelően, a csillagok rájuk gyakorolt hatása következtében kifeslenek a rózsabimbók, s rám gyakorolt hatásuk következtében pedig véget ér az életem?
   Mennyire lealacsonyodnék önmagam előtt, és valójában minden és mindenki előtt, ha most azt mondanám, szomorú a tavasz, a virágok szenvednek, a folyók szomorúan csobognak, s még a parasztok énekét is a mélabú és gyötrelem járja át! Ugyan miért is volna így?
   Csupán mert Álvaro Coelho de Athayde, Teive tizennegyedik bárója gyötrődve fölfedezte, hogy nem képes megírni azt a könyvet, amit szeretne?
   Körülírom magamnak a tragédiámat. Megszenvedem, de szemtől-szemben szenvedem meg, metafizika és szociológia nélkül. Bevallom, hogy legyőzött az élet, de nem vallom be, hogy fölébem került.
   Pál Ferenc fordítása
   
   Fernando Pessoa (1888-1935): a portugál irodalom legjelentősebb alakja, aki költőként, próza- és esszéíróként is jelentős műveket alkotott. Munkásságának legjellemzőbb vonása a kivetített költő- és írófigurák, az ún. heteronimek és fél-heteronimek megalkotása. Három jelentős heteronim költőtársán (Alberto Caeiron, Ricardo Reisen és Álvaro de Camposon) kívül még mintegy hetven, többé vagy kevésbé megformált alakmást alkotott. Közéjük tartozik Teive bárója is, aki a férfias méltóság és méltósággal viselt szenvedés megtestesítője Ez a méltóságteljes, sztoikus figura briliáns értelmének áldozata lesz, mert végeredményben az értelemből fakadó kilátástalanság viszi őt el az idő előtti önkéntes pusztulás vállalásáig. Teive bárójának kéziratban maradt munkáit csak az utóbbi években dolgozták fel a kutatók. Teresa Rita Lopes szövegközlései után az Assírio Alvim kiadó jelentette meg A educaçăo do estóico (A sztoikus neveltetése) címmel Richard Zenith olvasatában.