Az umbriai hegyek magányába burkolózva még élt az isteni Assisi Ferenc, de az emberek már barátjának és tanítványának, Genebro barátnak szent erényességét magasztalták szerte Itáliában.
   Valóban, Genebro barát tökéletesen megtestesítette valamennyi keresztényi erényt. Lelkéből a bűn legapróbb gyökereit is kigyomlálta hosszas, állandó imádkozással, így az olyan ragyogó és tiszta volt, mint az Úr öntözte égi kertek, ahol csakis hófehér liliomok nőnek. Húsz évi kemény és fenséges bűnbánat után már nem félt a Kísértéstől, csuhájának egyetlen legyintéssel képes volt elűzni a legrémisztőbb és a legédesebb csábításokat is, mintha csak szemtelenkedő legyek lettek volna. Felebaráti szeretetét, amely úgy borított be mindent és olyan jótékony volt, akár a nyári harmat, nem csupán a szegények nyomorára, de a gazdagok melankóliájára is kiterjesztette. Legalázatosabb alázatában önmagát a féregnél is kevesebbnek tekintette. A vad bárók, akiknek tornyai sötéten nehezedtek Itáliára, tisztelettudóan és fejet hajtva fogadták ezt a mezítlábas, rongyos ferences barátot, aki a szelídségre tanította őket. Rómában, Szent Honorius pápa megcsókolta a csuklóján a bilincs okozta sebeket, amelyeket akkor szerzett, amikor a rabszolgák iránti együttérzésből maga is elszenvedte a rabszolgaságot. Ebben az időben még jártak angyalok a Földön, a szárnyuk láthatatlan volt, vándorbotra támaszkodtak, az ősi, vad utakat rótták, erdőkön keltek át. Egyszer csak Genebro barát is találkozott egy kimondhatatlanul szép legénnyel. A legény rámosolygott és halkan azt mondta:
   - Jó napot, Genebro barát!
   Genebro éppen Espoletoból Terni felé tartott, amikor a reggeli nap fényében és ég kékjében megpillantotta Otofrid kastélyának romjait. Egídio nevű barátja jutott eszébe, aki szintén a Santa Maria dos Anjos-beli monostor egykori novíciusa volt, és aki éppen ennek a pusztaságnak a magányát választotta, hogy közelebb kerüljön Istenhez: itt élt ő egy nádkunyhóban a romos falak tövében, Istent dicsőítette és kertjét művelte, mivel igen jámbor volt. És mivel már több mint három éve látta utoljára a jó Egídiot, elindult hát, hogy megkeresse. Leereszkedett a völgybe, majd felfelé kapaszkodott a dús növényzetű dombon. Enyhülést adott a gesztenyefák lombja és a fű, amely felfrissítette fájós lábait az espoletoi út forrósága és pora után. A hegy derekán, egy kusza szederbokrokkal benőtt sziklán, patak csörgedezett. A nedves fűben elnyúlva erősen horkolt egy férfi, alighanem kondás lehetett, mindenesetre a bőrtarisznya és az övére akasztott tülök erre vallott. A szerzetes ivott a patakból, elhessegette az alvó arcát körüldongó bögölyöket, majd tovább kapaszkodott a domboldalon. Hálát adott az Úrnak azért a vízért, az árnyékért, a sok váratlan jóságért. Rövidesen megpillantotta a lombok alatt szétszóródott kondát, röfögve túrták a gyökereket, volt közöttük néhány sovány, durva sörtéjű, a többség gömbölyűre hízott, s nehezen szedte a levegőt, a fénylő, rózsaszín kismalacok, anyjuk emlői körül szaladgáltak.
   Genebro barát a farkasokra gondolt, és sajnálkozott a gondatlan kondás álmosságán. Az erdő végénél kezdődött a sziklás rész, ahol a lombard kastély maradványai emelkedtek, a romokat befutó borostyán megőrzött néhány, az ég felé táruló ablakmélyedést és egy toronyszeglet ereszcsatornáját, amely sárkánynyakként kinyúlva leselkedett a tüskés bozótból.
   A nádból és kődarabokból tákolt remetelak szelíden húzódott meg a káposztaágyások, az illatos levendula- és babbokrok mögött. Egídio a közelben lehetett, hiszen agyagkorsója, metszőkése és kapája ott volt a kis kőfalnál. Genebro barát nem akart alkalmatlankodni, ha esetleg ebben a pihenőidőben a remete visszavonult vagy imádkozik, ezért halkan nyitotta a régi deszkaajtót, amelyen nem volt kilincs, hogy még szívesebben táruljon ki a vendég előtt.
   - Egídio testvér!
   A zord kunyhóból, amely inkább valamiféle állati odúra hasonlított, egy halk nyögés hallatszott:
   - Ki szólít engem, szegény haldoklót?
   Genebro barát nagy fájdalommal sietett hozzá: ott találta a jó remetét egy avarkupacon, rongyokban kucorogva, elgyötörten. Az egykor kerekded és pirospozsgás arc most gyűrött pergamenre emlékeztetett, már amennyi kilátszott belőle a fehér szakáll alól. Genebro végtelen felebaráti szeretettel és gyöngédséggel ölelte meg.
   - Mióta, mióta vagy ebben az elhagyatott állapotban, Egídio testvér?
   Dicsértessék az Úr neve, tegnap óta! Tegnap délután még vetett egy utolsó pillantást a nap fényére, a kertecskéjére, majd lefeküdt ebben a kis zugban, hogy befejezze... Hónapok óta nagy fáradtság ül rajta, a teli korsót sem bírta a forrástól hazacipelni.
   - Mondd hát meg, Egídio testvér, mit tehetek a testedért, ha már az Úr erre vezérelt? Mondom, a testedért, hiszen a lelkedért tettél te eleget ebben az erényes magányban!
   A szegény remete nyögve gyűrögette a száraz faleveleket a mellkasán, mintha egy lepedő redőit markolászná és így suttogott:
   - Jó Genebro barát, megvallom neked őszintén, egész éjszaka erősen kívántam egy kis húst, egy kis sült húst!... Bűn lenne ez?
   Genebro barát megnyugtatta. - Nem, természetesen nem! Az Úr nem akarja, hogy feleslegesen megvonjuk a testtől az őt megillető örömöket.

   Tóth Timea fordítása
   
   
   
   José Maria Eça de Queirós (1845 - 1900): író. A XIX. századi portugál irodalom kimagasló képviselője, a realizmus meghonosítója és legjelentősebb művelője.