Mário Braga


Bélyeg

   
   A Queiró-hegység tetején, vad sziklák és fenyvesek között azonos nevű helység lapul. A föld sovány, szűkös és terméketlen, ezért az emberek favágásból élnek, döntik a fenyőt, sudár, érdes kérgű testvérüket. Ott élnek elszigetelten, ők, akiknek a karja és a szeme a fejszeforgatáshoz szokott, s akikre csak a búcsúk éjszakáinak holtbiztos botcsapásai emlékeztetnek.
   Hej, azok a queirobeliek, gonosz, alattomos népség, a falu sötét fogdájának és a száműzöttek hajóinak tölteléke. A szóbeszédnek nincs kora, s a queiróiak büszkeség, kérkedés, talán gonoszság nélkül hordják - időtlen idők óta - végzetüket. Merthogy ez végzet, abban senki sem kételkedik. Hónapszám élnek elrejtve otthonukban, a hegyek s a rengeteg között, és csak a tűzhely melegénél mesélt történetek emlékeztetnek rájuk, amelyek elgondolkoztatják az öregeket és felszítják a legények bátorságát.
   Hej, azok a queirobeliek... gonosz népség, gyilkos fajzat... Ők ölték meg Vidinha-t Senhora dos Milagresben, senki sem tudja miért; ők ölték meg Figăo-t Pimpeu kocsmájában, Vale de Crugensben, valami semmiségért... Ők ölték meg... ők ölték meg... És bár a történetek mindig ugyanúgy ismétlődnek, ugyanolyan érdeklődéssel hallgatják vala-mennyit, mert bennük a halál, az erőszak, a bátorság lüktet.
   Hosszú hónapokig ott rejtőznek fönt a hegyekben és döntik a fenséges fenyőt, amelyet azután a faluba fuvaroznak, hogy a fűrészek éhét csillapítsák. Néha-néha évek szállnak tova anélkül, hogy a hírüket lehetne hallani, de aztán ezt az egyhangú - a környező, csupán a felhők árnyékától barázdált hanga-tengerhez hasonló - csendet egy újabb gaztett híre rázza meg. Még egy, amit a queiróbeliek követtek el. És miután már ismerik szokásukat, mindenki menekül előlük... gonosz népség, gyilkos fajzat...
   Azon a januári estén az időjárás hirtelen megváltozott. A napok óta derült, kék eget napnyugtakor roppant, szürke fellegek borították el, s kiterjedt füsttömegként gomolyogtak a hegyhátak körül. Aztán az alkony sötétedő árnyai hatalmas szájukkal rendre fölfalták a hegységet. Kevés idő múltán viharos szél bömbölése törte meg a fekete csöndet.
   Két queirobeli, Sancho és Brigas, Vale de Crugensből jövet, mielőtt nekivágott volna az emelkedőnek, megszusszant Vila de Cima-ban. Ebben a faluban is elszabadult a vihar: a szűk utcákon süvöltött és dühödten bújt be a házikók tetőcserepei közé, tűzhely mellé kényszerítve az embereket. Csak a Fontinha kocsmájából kiszűrődő fény jelezte, hogy istenfélő emberek is élnek errefelé. Sancho és Brigas belépett a helyiségbe: gyér világítású odú volt ez, mélyén öles hordók, amelyeken a söntéssel szemközti fenyőfaasztalt körülülő négy ember árnyéka táncolt. Az asztal mellettiek néhány bámészkodó álmos tekintetétől kísérve, lelkes kiáltásokkal verték a koszos lapokat.
   Belépett a két ember, akár két szál fenyő, ruhájukból víz csepegett, kezükben fütykös. Beléptek, csöndesen, mintha a vihar még mindig rájuk nehezedett volna. Mogorva arccal "jó estét" dünnyögtek a jelenlevőknek, akik alig feleltek rá. Fontinha minden sietség nélkül, a papucsában csoszogva ment, hogy kiszolgálja őket, miközben a négy játékos, félúton elakadt lappal a kezében, lopva, sötét pillantásokat vetett az újonnan érkezettek felé.
   Bort akartak. És a kocsmáros, még mindig nem szívesen, a hordók felé indult. Jött azután a fekete bádogkancsóval és kitöltötte a habzó, karcos bort. A két pohár feneke egykettőre a tetőnek fordult, s újból kértek.
   A lámpa szaporábban himbálódzott, a félig nyitott ajtó sarka meg-megcsikordult a tetőcserepek közt dudáló vihar leheletétől. És sárga fény vonta be a tárgyakat, hatolt a zugokba, villantotta meg a mennyezet gerendái közé szőtt pókhálókat.
   A játszma ez idő alatt újrakezdődött, némán, a kártyázók vontatott, komor mozdulataiból láthatóan keményen. Négyen verték a lapot, öt körülálló kibicelt, mindannyian Vila de Cima-iak, míg a queirobeliek félszegen, csontos testükkel függőlegesen álló botjukra támaszkodva, a második poharat itták. Gyanakvó népség, aki soha föl nem emeli tekintetét, mert örökké a fejszét markolja.
   Hulltak a lapok, lágyan, a fekete asztalra, miközben az egyik játékos, Januário Valada emlékezni kezdett. Felötlött benne az a sötét nap, amikor menekülnie kellett Sancho birsalma botja elől. Valami faügy volt, amiben, úgy vélte, meglopták. És bár az idő nem áll, ő mindig kitart a maga igaza mellett! Most számolt: a queiróbeliek ketten vannak, a Vila de Cima-iak kilencen, nem számítva Fontinhát, akit - mindenki láthatja - más sem érdekel, csupán az, hogy kimérje a löttyét.
   Hej, micsoda ördögadta népség, kezükben azzal a fütykössel. Kemény, holtbiztos kéz...
   Valada lopva a két favágóra tekintett. A birsalma botok hosszát, meg a homokkal hintett föld és a vastag, kiugró gerendák közti távolságot méregette. Aztán titokban barátaira nézett, akik már észrevették nyugtalanságát. Minden bizonnyal eszükbe jutott pörlekedése Sanchóval, s a számtalan, a queiróbeliektől elszenvedett megaláztatásra gondoltak. Szó nélkül, a gyűlölet néma nyelvén is megértették egymást. Kilenc kettő ellen, kilenc bicska két, az alacsonyan levő gerendák miatt jóformán használhatatlan bot ellen.
   Miközben a falak résein besüvöltő szél ütemére a lámpa fénye még szaporább táncba kezdett.
   Távol mindattól, ami a kocsmában történt, a két queirói a hordókkal szemben állt, s talán épp arra a jó két órányi nehéz, sötét útra gondolt, amit meg kell mászniuk ahhoz, hogy otthonuk melegét elérjék. Akkor a Vilade Cima-iak egy emberként fölálltak és körülvették őket, talán azért, hogy megnehezítsék a botok játékát. Valada egészen a söntésig ment és rendelt.
   - Fontinha, még egy kancsó bort ezeknek! Én állom! - A társaihoz fordult és gúnyosan hozzátette: - Becsapnak, és nem emlékszem rá. Barátságos fickó vagyok még a tolvajokhoz is.
   Mozdulatlanul, hosszú birsalma botjára támaszkodva, Sancho és Brigas a sarokba szorított vadak pillantásával tekintett körül.
   Fontinha szótlanul, egykettőre jött, remegő kezében bizonytalanul tartotta a kancsót - ki-kilöttyent belőle a bor. Kapkodva töltötte meg a poharakat, és nyugtalanul figyelte a vendégek gyanús arckifejezését. Valada, amint a söntés lapját borító cinken a favágók felé lökte a két poharat, így szólt:
   - Igyanak, uraim, nincs megmérgezve...
   A homok megreccsent Sancho csizmájának a szögei alatt, amint kivette hónalja alól a botot. Brigas ugyancsak nyugodt mozdulatokkal, mint aki tudja, mit cselekszik, hasonlóan tett.
   - Tudtam, hogy meg akarják sérteni a barátjukat - mondta kihívóan Valada, s gúnyos mosolya kivillantotta sárga fogait.
   Hangját elnyújtva, Sancho figyelmeztette:
   - Hátra...
   A falubeliek biztató tekintetére, akik még szorosabbra vonták a gyűrűt, Valada kinyújtotta a mancsát. Fölemelte az egyik poharat, Sancho orra elé tolta és ráordított:
   - Igyál, kutya! Parancsolom!
   A bot nyomban szétverte a poharat, s a bor a kötekedő arcába és ruhájára fröcskölt. Ekkor Brigas is fölemelte botját, hátát meg a falnak vetette. És a két queirói farkasszemet nézett a kilenc Vila de Cima-ival.
   Csak a dühtől szikrázó szemek beszéltek ebben a vészterhes csöndben. Hosszú pillanatokig így maradtak, hogy fölbecsüljék erejüket, ki is lendüljön elsőnek támadásba. A favágók határozottságával ellentétben, a Vila de Cima-iak kissé bizonytalankodtak. Amíg végül Fontinha a hordók közül nekibátorodott:
   - Hagyd abba, Valada, me' mind tönkreteszel minket!
   Senki sem hallgatott rá, mert még a féktelenül tomboló vihar bömbölését sem hallották - csak a düh hangját.
   Sancho indult rohamra, az ajtóig akart jutni. Botját forgatta, hogy megtisztítsa az utat. Háttal neki, Brigas fedezte a visszavonulást. Az első nekilendülésre a gyűrű kitágult, a Vila de Cima-iak megigézve bámulták a két bot pörgését.
   Sancho már-már az utcán volt, amikor a kissé lemaradt Brigas botmotollája az alacsony mennyezetgerendába akadt. Valada nyomban rávetette magát, akár egy ordas, a bicska hegyével neki a hasának. Háromszor merült a penge a favágó testébe, mielőtt a társa megfordult volna, hogy a segítségére siessen. Figyelmetlenül forgatta a botot, s alattomosan rátörtek. Hogy megvédje, Sancho botja lesújtott. És a jól célzott, súlyos ütés felhasította Valada fejét, eltorzult arcvonásait a kibuggyanó vér árasztotta el. A sebesült megtorpant, néhány pillanatig mereven, megkövülten állt, mondhatni döbbenten. Azután pörgettyűként forogva, az arcát vörös álarcként elborító vértől vakon, görcsökben rángatódzó kezével ide-oda kezdett nyúlkálni, mintha valami támasztékot keresne.
   Pillanatnyi meghökkenés után mindannyian Sancho ellen fordultak, aki még nem szedte össze magát az adott ütés után. A dühöngő falka ökölcsapások és szitkok közepette, villogó pengékkel vetette rá magát. A hátát és a karját ért jó néhány szúrás ellenére, nyugodtan szállt szembe mindannyiukkal. És egyre előbbre haladva, sikerült Brigashoz jutnia, aki a fájdalomtól összegörnyedve nyögött, a hasából szivárgó vér a földön gyűlt össze.
   Sancho kezében, akár a pillangó szárnya, könnyedén, áttetszően pörgött a bot. Balkezével segített társának, hogy kiegyenesedjék, miközben csupán a jobbjával ütést mért egy karra, amelyik már kést szegezett a mellének. Kínja ellenére Brigas megértette társa szándékát, és minden tőle telhetőt megtett, hogy a kijárat felé vonszolja magát. Előregörnyedve, kezét megvágott hasára szorítva ment.
   Már majdnem elérték a rozsdás sarkán nyikorgó ajtót, amikor a Vila de Cima-beliek újból összeszedték magukat. Ekkor azonban a kocsma mélyéről, hordók árnyékából recsegő hang tört elő:
   - Gyilkosok! Gyilkosok! Tönkretesztek!
   És Fontinha nevetséges alakja, a nadrágjából kidudorodó pocakjával, a helyiség közepén termett. Őrültre jellemző merev tekintetében düh és kétségbeesés tükröződött. Fölkapott egy padot, és akár egy szélhűdéses ördög, a szembenállók felé indult, akik meglepetésükben megtorpantak. Érdes hangon ismételte:
   - Gyilkosok! Gyilkosok! Tönkretesztek!
   Egyszerre csak, egy ilyen behemót alaktól nem várt fürgeséggel, a lámpára hajította a padot. Sűrű sötétség támadt a kocsmában.
   Sancho kihasználta a vakhomályt, hogy Brigassal együtt kiosonjon a félig nyitott ajtón. A süvöltő szél nyomban dermesztő esőörvényt zúdított rájuk, de ők átlépték a küszöböt. Semmit sem lehetett látni abban a fekete éjszakában. Semmit. És Brigas, akár az ólom, olyan volt társa karján. Öles, vérző testük alatt sajgó, fáradt lábukat vonszolva, vakon mentek a kis utcák útvesztőjében. És mint két roppant vakondok bolyongtak, azzal a reménnyel, hogy rátalálnak a hazafelé vezető útra.
   Hej, azok a queiróbeliek, gonosz népség, gyilkos fajzat. Ők ölték meg Valadát is Fontinha kocsmájában! Végzet ez, semmi kétség.
   
   
   
   
   
   Ballada
   
   
   Sequeiros odafönt van, a Queiró-hegyen, Zebrais fölött. Pásztorok a sziklák közé beékelődött földje ez. Mindenkitől elfeledve, nyájaikat terelgetve, takarmányról gondoskodva élnek az itteniek. A jószág az életük, búzájuk és kenyerük a gyapjú. Csak a néhány nyári hónap idején takarodik el a hó, és terem a föld. Télen fehérbe borul minden, és szunnyad. A pásztorok és a nyájak a karámok melegén hálnak, nappal pedig odakint tanyáznak a zöld hegyen. A tél nélkülözést hoz emberre, állatra egyaránt. A jószág a köd miatt nem ereszkedhet le a völgybe, fedél alá kényszerül. Aztán az amúgy is kevés fű megfagy, elapad a fejős juhok teje, a juhászok meg egyre éhesebbek.
   Manel Libório gazdag volt, kiterjedt határ és nagyszámú jószág ura. Melo Bichăo öreg, szegény pásztor, akire már senki sem bízott egyetlen állatot sem. Manel Libório tágas házban, családja körében lakott. Melo Bichăo majdhogy földönfutó lett, egyetlen fia volt, az is kelekótya. Manel Libório és juhai bőségben éltek. Melo Bichăo, a fia meg a hét juha úgy éhezett, mintha elátkozta volna őket valaki. És mindketten Isten teremtményei voltak, mindketten sequeirosbeliek.
   Abban az esztendőben korán beállt a tél. A két hétig dühöngő hóvihar fehérbe borította a hegyet és lehetetlenné tette a legeltetést. Ekkor vette kezdetét a vén, elgyötört pásztor tragédiája, akinek egy kolontos fia meg hét, éhező juha volt.
   Éjjel-nappal egyhuzamban bégettek a nélkülöző állatok. Éjjel-nappal, anélkül, hogy a szemét lehunyta volna, hallgatta Melo Bichăo a juhok bús hangját. És szenvedett erősen: - Hallgass, Marrafa, hallgass, Nina... - Nem szűnt meg hullni a hó, s a hóból egyre áradt a hideg, a hideg meg csípte, marta Melo Bichăo öreg testét. Nyöszörgött a bolond fiú, bégettek az éhes állatok a legelő zöldje utáni vágyukban. Leginkább a hét juh nélkülözésétől szenvedett a vén pásztor.
   Manel Libório nagy háza mondhatni Melo Bichăo sötét odújára támaszkodott. Ha kilépett az ajtón és befordult a sarkon, szemtől-szembe találta magát a juhakollal. Tágas, fedett, palotányi juhakollal. Ott tanyáztak a gazdag szomszéd boldog juhai, vidáman, jóllakottan bégettek, mert Manel Libórionak saját kaszálója volt és számtalan kéz szolgálta, hogy a takarmányt behordhassa.
   Sorvadoztak a földhözragadt pásztor juhai, gömbölyödtek a fedél alatt a gazdag juhai. Melo Bichăo szenvedett tovább: - Hallgass már, Negra, hallgass már, Nina... - Múltak a hetek, de a havazás nem állt el. Nyöszörgött Melo Bichăo féleszű fia. Szakadatlan nyöszörgött. A juhok teje meg egyre apadt, éhen vesztek a bárányok.
   Motoszkálni kezdett valami a nélkülöző juhász öreg agyában. Minden juh egyforma, Isten teremtménye valamennyi. Akkor miért bégetnek éhségükben az ő juhai, a szomszéd juhai meg jóllakottságukban? És bármint is töprenkedett, nem talált alkalmas feleletet erre a mérhetetlen talányra. Nem magára gondolt, a saját éhségére, nem arra, hogy az emberek úgyszintén egyenlők, ha már egyszer ugyanaz az Isten teremtette őket. Nem, azt nem tudta, de azt igen, hogy a juhok Isten egyenlőségében egyenlőnek jöttek a világra. És ha már egyszer így van, akkor mi a megoldás? Takarmányt kérni Libório-tól? Azt nem. Ő gazdag, semmit sem ad. De a juhok, azok talán igen. Ők talán nem tagadják meg a szénát éhező testvéreiktől. És ez a gondolat nem ment ki Bichăo fejéből. Gyermekkorától pásztor volt, tudott beszélni a jószággal. Értette őket és ő is megérttette magát velük. Elmegy hát a szomszéd juhakolba, és elmondja a kövér juhoknak, hogyan éhezik a hét aszott juh. Nem fogják megtagadni tőlük a takarmányt.
   Napok múltával a gondolat mindinkább elhatalmasodott benne. Utoljára már nem fért meg öreg fejében. Addig s addig, míg egy sötét éjszaka, úgy éjfél tájban, felköltötte a fiát, takaróba csavarta magát, botot ragadott, mert alig állt már a lábán, a földön összebújt állatokra tekintett, s azzal kilépett a fehéren derengő homályba. - Hallgass, Boa, hallgass, Negra...
   Semmi mozgás nem volt odakint, s ő a kolontos fiával együtt nekiindult. Lassan lépegettek a puha hóban. A fiú, aki még nem tért magához álmából, szidta a hideget. A vén pásztornak mindegyre ez járt a fejében: "Minden állat Isten teremtménye, egyesek éhesek, mások jól tápláltak, nem jól van ez így!".
   Megkerülték Libório nagy házát és máris az akol kerítése zárta el előttük az utat. A juhok mozgolódtak odabent, meg-megszólalt a kolompjuk. Az éj néma volt. Alighogy beléptek a kapun, a fedél alól a juhok csillogó tekintetével találták szembe magukat. Melo Bichăo gyufát gyújtott és a sárga, remegő fény az állatok dús gyapjára vetődött. Halkan szólott, gyengéden: - Szépek vagytok, szépek... Azután suttogva elmagyarázta nekik, miért is jött. Bégettek a kövér juhok és Melo Bichăo értette, mit feleltek. Lehajolt, és szénával kezdte tömni a zsákot. Bolondos fia utánozta.
   Utoljára, mindegyik a maga terűjével, kilépett a karámból. Elöl, botjára támaszkodva, az öreg. A fiú mögötte, csoszogva, nyögve, átkokat mormolva. Amikor Melo Bichăo már messzire jutott a kerítéstől, éles hang hasított a néma éjszakába:
   - Tolvaj! Fogják meg! Tolvaj! Fogják meg!
   A csendet megtörő kiáltás váratlanul érte. Gyorsítani akarta lépteit. De néhány lépés után a hó, amelyik még mindig szállingózott, csapdaként fogta körül a lábát, tartotta fogva, mintha egy a föld alá rejtőzött ember ragadta volna meg. Bárhogyan erőlködött, nem sikerült kiszabadulnia a hó öleléséből. És akkor egyszeriben fájdalmas félelemérzet szállta meg, térdre kényszerítette. A zsák szénát - juhai életét - ölelve, kúszva akart továbbjutni: - Hallgass Marrafa, hallgass, Negra... - Ám a tömött hótakaróba süppedve, már-már a ház kapuja előtt, örökre elaludt.
   A boldogtalan fiú pedig, pörgettyűként forogva apja körül, egyre kiáltozott:
   - Tolvaj! Fogják meg!



   Asztalos Lajos fordítása
   
   
   
   Mário Braga (1921- ) Író, szerkesztô, műfordító. Egyetemi tanulmányait a Caoimbra-i Egyetem irodalom szakán végezte. Elsô elbeszéléskötete Nevoeiro címmel, 1946-ban jelent meg. Azóta több mint húsz kötete - elbeszélések, regények, színművek, tanulmányok - látott napvilágot.