Feltéve, hogy az öregek a végállomásig utaztak, túlságosan nagy volt a csönd. Csak egy barna öszvér-szempár figyelte őket, egy hat-hétéves kislányé, aki a szülei között ült; hatalmas termetű anyjának dús mellei az egész vasúti kocsi figyelmét felkeltették, apja pedig szemlátomást kényelmetlenül feszengett kék csíkos, szürke öltönyében. Az apa egyébként nyakkendőt viselt, és őszülő haja egy láthatatlan körvonal mentén a feje búbjára borult, mintha világéletében sapkát hordott volna. Civilruhás polgárőr vagy vámtiszt lehetett. Egy magas, nagyon sovány ember, kezében elemes rádióval, amelyen már egy állomást sem lehetett fogni, hadonászva magyarázkodott a kalauznak, miközben a szája csukva maradt, s a hang elnyújtott berregéssel távozott a nyakára szerelt kis készüléken keresztül. Azért szállt fel, hogy kéregessen, de olyan gyorsan elindult a vonat, hogy már nem tudott leszállni. A szokásos tizenöt-húsz perc helyett most öt percig sem vesztegelt a szerelvény. Egyébként, tette hozzá, rajta kívül csak ketten szenvednek ebben a betegségben, az egyik Setúbalban, a másik Sintrában lakik.
   Az öregek nyugodtan néztek kifelé az ablakon, mintha már mindent elmondtak volna, és a táj semmit sem tartogatna a számukra. Olajfákkal beültetett, egészen a folyóig ereszkedő domboldalak, olykor kisebb szőlőskertek, állomások, csomagok, integetés, fekete talpfák, sínek, üres vagonok, elhagyatott kis megállók. Bokrok szigetei, nagy ritkán egy-egy folyón átkelő csónak, magányos horgászok, sok kis zuhatag. Az öregek nem siettek. Az út végén talán egy ház várta őket, amelyet kifejezetten azért építettek, hogy ott éljék le utolsó napjaikat, de lehetett régi, örökölt ház is. Valószínűleg a végállomásnál, a határ és a Douro közelében, a folyó kanyarulatában, virágok és narancsligetek között. A kislány rezzenéstelen tekintete egy pillanatra sem hagyta el őket.
   Március lehetett. De talán mégsem, mert a Vesúvio fáin érett narancsok függtek. Nem tudná igazán megmagyarázni, miért jegyezte meg annyira azt a narancsligetes részt. Az öregek egyetlen csomagja egy bőrszatyor volt; az imént még sárga sajtdarabkákat csipegettek belőle, most pedig az ülés alatt feküdt.
   Az utasok lassan elszállingóztak; minden állomáson egyre kevesebben szálltak fel, néhol senki. Hallgatag öregek és egy őket figyelő, öszvérszemű kislány. A kislány az utolsó előtti állomáson fog leszállni, kétszer vagy háromszor is elmondta. A Senhora do Campo-ban, Húsvéthétfőn tett fogadalma szerint kétszer térden csúszva megkerüli a kápolnát, s közben azért fohászkodik, nehogy az ijedtség egyszer elvigye a mamát, s neki magának se kelljen valami furcsa nevű kórságba belehalnia. Az apa kényszeresen igazgatta a nyakkendőjét, és izzadt. Nem engedték, hogy a kislány egyedül, külön ülésre üljön, ott kellett szorongania kettejük között. A kalauz miatt, mondták. A beszélőkészülékes koldus átszállt egy másik vonatra. Végeérhetetlennek látszott az utazás. A Douro kiszélesedett, egymást érték a zuhatagok; nyáron bizonyára sok kis sziget képződik majd benne. Az öregek felálltak.
   A kövér, hatalmas mellű anya felriadt, a sovány apa a szemközti ülésbe kapaszkodott. Az öszvérszemű kislány továbbra is az öregeket nézte, akik a hátsó ajtó felé igyekeztek. A kalauz egy másik kocsiban járt. A vonat valahol a nyílt terepen állt meg. Az öregasszony húzta meg a vészféket.
   - Ezt nem szabad! - kiabálta a kalauz, aki közben leugrott a szerelvényről, s a töltés kavicsán botladozott. Látta, hogy az öregek a folyó felé indulnak el a szelíd lejtőn. - Hová mennek? - kiáltotta utánuk. - Ki vállalja a felelősséget?
   - Haza - hallatszott egész halkan az öregember hangja.
   És amikor az öregek odaértek a vízhez, nem merült bele a lábuk. Ellenkezőleg, úgy jártak rajta, mintha döngölt föld lenne. A kalauz félútig kísérte őket, aztán visszafordult, és most ismét a sínek mellett állva tehetetlenül vállat vont. Hát a vonat? A mozdonyvezető odakiabálta neki, hogy eredjen az öregek után, kérjen magyarázatot, bírságolja meg őket, ő ugyanis nem hagyhatja el a mozdonyt, mert az szabálytalan. Az öregek egy sziget felé haladtak, amelynek belsejét eltakarták a sűrű, partmenti bokrok.
   - Nézd, papa, az az öreg bácsi és néni, akik itt utaztak, egy házba mennek - találta ki az öszvérszemű kislány.
   - Oda kell mennem - mondta a civilruhás hatósági ember. - Igaz, szabadságon vagyok, de nyilvánvalóan törvénysértés történik, én pedig hatósági személy vagyok, és a hatósági személy napi huszonnégy órában, az év háromszázhatvanöt napján szolgálatban van. - Leugrott peronról, és odaállt a kalauz mellé. A kalauz megbűvölten bámulta a vizet, ilyesmiről eddig csak a Bibliában olvasott. Azért szaladt vissza a domboldal közepéről, mert megpillantott a vízben egy lila halrajt, és megijedt. Hiszen mit érdekli őt, neki csak az a fontos, hogy valaki meghúzta a vészféket, mivel le akart szállni, de semmi olyan nem forog fenn, amiről a szabályzat említést tesz. Az öregeknek majd bírságot kell fizetniük, és számolniuk kell a jogi következményekkel. De hogy vízen járnak, akárcsak Jézus Krisztus, az azért mégiscsak bámulatos.
   - A pokolba is! Hatósági személy vagyok - dadogta a civilruhás, és megigazította a nyakkendőjét. De a többiek már eltűntek. A kövér nő az ablakból hívta a férjét. A kislány kikönyökölt az ablakon, és almát majszolgatott. Képzeletben látta, ahogy egy nyúl besurran az odújába. Aztán tetszettek neki a hegyoldalakat borító olajfák is, fák, fák, seregestül, az olajfaerdő közepén egy kis házikó rejtőzik, vajon van-e benne tévé meg rádió, kérdezte. De hiába.
   - Csakhogy az öregek már hazaértek. Abba a házba, amelyet egész életükben tervezgettek. Egy kényelmes kis ház, a halál előszobája, távol a Douro összes temetőjétől, a folyó vizének kellős közepén, elrejtve. Vízlepte út vezet oda. Az elmaradhatatlan ház a vasútvonal mellett, a Douro két éles kanyarulata között.
   Elment a vonat, hogy még aznap koraeste viszszatérjen a tengerhez, ahonnan jött. Egy szelíd, mohás domboldal mögött eltűntek az öregek, a zakatolás és fütyülés szertefoszlott a hatalmas, néma nappaliban. Tekintetük először egy sárkánnyal küzdő férfit rajzolt a falra, aztán a sárkány lassan feloldódott egy virágmintában, amely végül magába olvasztotta az emberalakot is. A festék a falon, amely mintha esőmosta rajzlap lett volna, különös utakat járt be, öszszegubancolódott, gyökeret eresztett, szelet lobbantott, s mennyi mindent még, amit az öregek föl sem foghattak.
   - Megérkeztünk végre - mondta az öregember, és megdörzsölte a szemét, hogy újra egyenletesnek lássa a falak felületét. Berendezkedtek. Minden fiókban az ő tunikáik, az ő tárgyaik. Az öregember elővette zakója belső zsebéből az ezüstnyelű fogkefét.
   - Keresztapád ajándéka - mosolygott az öregasszony. Kinyitotta a táskáját, és elővett belőle egy ezüstpoharat, amelyen rajta volt a monogramja. Aztán egy másik fogkefét és egy rózsaszínű törülközőt. - Én is hoztam néhány dolgot a múltamból.
   - És hogy hívtak téged? - kérdezte az öregember.
   - Bizonyára volt valami nevem. - Az öregaszszonynak már másutt járt az esze. Bement a fürdőszobába.
   Az öregember tett néhány lépést a nappaliban, és sajátos, kreatív figyelemmel, amely a halál küszöbén lepi meg az embert, ismét a falakra nézett. Belélegezte a friss, douro-szigeti levegőt. A bejárat felé fordította a tekintetét. Arrébb lépett. A vasúti sínen most egy áruszállító tehervonatot pillantott meg, és mint gyermekkorában, gyorsan megszámolta a vagonokat, pontosan huszonnégyet. Aztán visszatért a falakhoz.
   Egy férfi kézigránátokat dobált a vízbe. Meztelen felsőtestén mellényt viselt, kirojtosodott nadrágja térdben le volt vágva. Mély robaj hallatszott, aztán vízoszlop szökött föl. Nem sokkal később haltetemek százait vetette fel, és sodorta az ár. A férfi és társai, fiatal suhancok, kezükben hálóval, összefogdosták a halakat. A legények a parton álltak, és nagy lármát csaptak. De a mulatságuk hamar elmaszatolódott, összefolyt, majd azonnal egy hatalmas, új mosoly terült el a falon. Az öregember oda akarta hívni az öregasszonyt, de nem jutott eszébe a neve, vagy talán az öregasszony nevét is eltalálta az egyik halpusztító robbanás. Az öregember a fürdőszobaajtóhoz lépett. Begörbített ujjai bütykeivel kopogott az ajtón.
   Csönd, az öregasszony még csak nem is válaszolt. Megfogta a kilincsgombot, és lassan nyitotta az ajtót, mintha már számítana rá, hogy az öregasszony felkötötte magát, ott lóg a legvastagabb, megfeketedett gerendához erősített kötélen; olyan az a fal fehérjéből előbukkanó gerenda, mint egy vasúti talpfa, melyen a sín fut. A vécéülőke leesve. Az öregasszony teste már merev volt, a mosdókagylóban ott hevert a műfogsora, az ezüstpohár, a fogkefe, a keresztelési törülköző, minden. Az öregember megértette, hogy az ő órája még nem jött el, s hogy eddig sem volt több könyörületes kísérőnél. Annyi fáradságot sem vett, hogy elvágja a kötelet, de az öregasszony tárgyait gondosan beledobálta a vécébe, és meghúzta az öblítőt. Csak a rózsaszínű törülközőt hagyta meg, azzal takarta le a halott felpüffedt arcát. Aztán kiment a házból. Lassan lépkedett a homokon.
   A vízhez ment. Az egyik lábát cipőstül belemártotta a vízbe. Megbecsülte a távolságot a folyópartig. És a mélységet. Levette a cipőjét, a nadrágját, zakóját és ingét, batyuba kötötte őket. Feje fölé emelte a batyut, és gázolni kezdett befelé a folyóba.
   A folyó hideg volt, és az öregember, ahogy haladt, egyre mélyebbre merült benne; három méterre a parttól megpillantott egy óriási halat, amely az árral közeledett. A hal kidülledt bal szemétől hideglelősen megremegett. Ez azt jelenti, gondolta, hogy vissza kellene fordulnia a szigetre, pedig már olyan közel a part. A hal lilán csillogott, és különben is, biztosan mindjárt odébb áll.
   Ebben a pillanatban robbanás hallatszott, a víz megrázkódott, és az öregember elvesztette az egyensúlyát, miközben a tüdeje megtelt a robbanás füstjével. A nap türelmetlennek látszott a súlyos fellegek között. A parton hálójukat rázva kiabáltak a legények, a mellényes férfi pedig, zsebében a gránátokkal, a szigetről ordítozott, hogy ez minden idők legnagyobb fogása. De a haltetemek és az öregember holtteste a zuhatagokhoz sodródott. A legények egyfolytában kiabáltak, ki-kivetették hálóikat, de mindig szinte teljesen üresen vonták be őket, a szigeten álló mellényes meg ontotta rájuk a szitkokat, trágárul becsmérelve istent, átkozva a balszerencsét.
   Amíg egyszerre csak el nem eredt az eső, csak úgy. A folyó megáradt, a sziget újra víz alá került, és egy-egy gyors pillantás erejéig újra láthatóvá váltak az olajfák azok számára, akik vonatablakokból kitekintve magányos házakról álmodoznak. Bizonyára más öregek is felbuknak majd.



   Lukács Laura fordítása


   José Viale Moutinho (1945 -): író. Elbeszéléseiben sok a non-sense elem, amely munkáinak groteszk, absztrakt jelleget kölcsönöz.