Belleville, téli este, öt szereplő. Vagyis hat, a befagyott tócsával együtt. Jobban mondva hét, ha beszámítjuk a kutyát is, aki elkísérte a Kicsit a péküzletbe. A kutya epilepsziás, oldalt lóg a nyelve.
        A befagyott tócsa Afrika domborzatát idézte; elborította majdnem az egész úttestet, ahol az öregasszony éppen átkelni készült. Úgy bizony: a jeges úttest szélén egy ősz öreg nénike egyensúlyozott. Milliméterenként haladt előre, egyik mamuszát óvatosan a másik elé csúsztatva. Bevásárlószatyrot tartott a kezében, amelyből egy ványadt póréhagyma feje kandikált ki, vállán ócska gyapjúkendő, fülkagylójában hallókészülék. A tehetetlenségi erő vitte előre a mamuszait, úgy nagyjából a Szahara közepéig, az Afrika formájú jégdarabon. Hátravolt még az egész déli rész, az apartheid országokkal együtt. Hacsak le nem vágja az utat Eritreán vagy Szomálián át, de aVörös-tenger kegyetlenül be volt fagyva a vízlevezető árokban. Ily gondolatok kergették egymást a zöld lódenes, szőke kefehajú agyában, aki ajárdáról figyelte az öregasszonyt. A kis szőke meg volt elégedve magasröptű fantáziájával. Az öregasszony kendője hirtelen szétnyílt, mint egy denevérszárny, a kép kimerevedett. Kis híján elesett, de visszanyerte az egyensúlyát. A szőke csalódottan szitkozódott a fogai között. Mindig roppant viccesnek találta, ha valaki jó nagyot tanyázik. Felnyírt kobakjában némi rendetlenség uralkodott. Pedig kívülről nézve kifogástalan feje volt. Sehol egy rendetlen hajszál a kefefrizurán. De hát az öregeket nem nagyon szívelte. Valahogy piszkosnak találta őket. Mindig az "alsóbb fertályaikra" kellett gondolnia. Szóval ott állt kíváncsian lesve, ki kerül ki győztesen az öregasszony és az afrikai jégtábla küzdelméből, de akkor hirtelen észrevett két másik személyt a túloldali járdán, akiknek ugyancsak volt némi közük Afrikához: két arabot. Észak-afrikaiakat vagy, ha úgy tetszik, maghrebieket. Mindig gondban volt a kis szőke, hogyan nevezze őket, nehogy rasszistának gondolják. Ugyanis a Nemzeti Front hívének vallotta magát, s ezt nem is rejtette véka alá. Épp emiatt a világért sem akarta, hogy azt mondják: persze hogy az, mert rasszista. Nem, dehogy - emlékezett még rá, amikor nyelvtanórán tanulták -, az összefüggés nem oksági, hanem okozati. Akis szőke a Nemzeti Front hívének vallotta magát, tehát objektíven fontolóra kellett vennie az illegális bevándorlás reális veszélyeit, melyekből azt az ésszerű következtetést vonta le, hogy minél gyorsabban meg kell szabadulni ezektől a mihaszna füstösképűektől, egyrészt a francia faj tisztaságának védelmében, másrészt a munkanélküliség miatt, végül pedig a közbiztonság okán. (Ha az embernek ennyi jó oka van rá, hogy egészséges véleménye legyen, csak nem fogja hagyni, hogy bemocskolják holmi rasszizmusra célozgató vádaskodásokkal…)
        Egyszóval: az öregasszony, az Afrika formájú jégtábla, a két arab a szemközti járdán, a Kicsi az epilepsziás kutyával, valamint a meditáló szőke… Vanininek hívják, rendőrnyomozó, a közbiztonság a fő vadászterülete. Ezért álldogál most is itt, akárcsak a többi civil ruhás nyomozó Belleville-szerte. Ezért himbálózik a jobb fenekén egy pár krómozott bilincs. Ezért szorítja ahóna alatt a tokba bújtatott szolgálati fegyvert. Ezért hord bokszert a zsebében és könnygázbombát a kabátujjában, ez utóbbi kettőt személyes ügybuzgalomból, a kötelező felszerelés megerősítése végett. Előbb bevetjük abombát, hogy aztán nyugodtan dolgozhassunk a bokszerrel - a módszer már többször bevált. Hiszen tenni kell valamit az egyre romló közbiztonságért! Vagy talán a négy öregasszony, akiket az utóbbi egy hónap alatt Belleville-ben megöltek, maga vágta el a saját torkát?
        Erőszak…
        Hát igen, az erőszak…
        A szőke Vanini gondterhelt pillantást vetett az arabok felé.
        Azért mégse hagyhatjuk, hogy hidegvérrel lemészárolják hazánk tisztességben megőszült öregasszonyait! A szőkét hirtelen átjárta a megmentő szerepének felemelő érzése: a szemközti járdán a két arab látszólag ártatlan képpel vartyogott egymás között, miközben emitt neki, Vanininek, aszőke angyalnak átmelegedett a szíve, mint amikor az ember a Szajnába készül ugrani egy kétségbeesetten kalimpáló kéz irányába. Oda kell hogy érjen az öregasszonyhoz még őelőttük. Vissza kell riasztania az ellenfelet, amíg nem késő. S lám, ifjú nyomozónk máris ráhelyezi egyik lábát Afrikára. (Sosem hitte volna, hogy valaha is rászánja magát egy ilyen utazásra…) Határozott léptekkel közeledik az öregasszony felé. Nem kell attól tartania, hogy megcsúszik. Szöges bakancsot visel, amitől a világ minden kincséért se válna meg a Rendőrtiszti Akadémia elvégzése óta. Most tehát rendületlenül halad előre a jégen, hogy megmentse a nyugdíjas korosztályt, miközben fél szeme aszemközti arabokon. Jóság. Milyen jó jónak lenni! Az öregasszony törékeny válláról hirtelen a saját nagyanyja jut eszébe, akit annyira szeretett. Szerette nagyon, de sajnos csak a halála után. Hát igen, az öregek oly gyorsan meghalnak; nem képesek kivárni, míg megszeretjük őket. Vanini nagyon haragudott a nagyanyjára, mert nem engedte meg neki, hogy még életében szeresse. De azért egy halottat szeretni még mindig jobb, mint egyáltalán nem szeretni. Ezt gondolta Vanini, miközben a billegő öreg néni felé közeledett. Még a bevásárlószatyra is olyan megható volt. Nem is beszélve a hallókészülékéről… Vanini nagymamája is rosszul hallott élete végén, ő is ugyanezzel a mozdulattal csavargatta a hallókészüléke gombját fülkagylója és öreg koponyájára tapadó ritkás haja között. Igen, a mutatóujjnak ez az ismerős mozdulata… épp mint a saját nagyanyja! Vanini már olvadozott a szeretettől. Szinte el is felejtette az arabokat. Fogalmazta magában a mondatot: "Néni, engedje meg, hogy segítsek", amit kisunokához illő szelídséggel fog kimondani, nehogy ahirtelen hangos szó megijessze az öreg hölgyet. Már csak egy lépés választotta el tőle, a szíve repesett, amikor az öregasszony hirtelen megfordult. Egész testével. Feléje nyújtott karral. Mintha ujjal mutatna rá. Csakhogy az ujja helyett egy viharvert P38-ast szegezett rá, egy világháborúból visszamaradt német fegyvert, mely túlélte aszázadot anélkül, hogy elavult volna, régi, ám korszerű, biztosan ölő szerszám, lőrése delejesen tátongott.
        És a nénike meghúzta a ravaszt.
        A kis szőke gondolatai szerteszét röpültek. Virágszirmokként repkedtek a téli égen. Még mielőtt az első szirom visszahullt volna a földre, a néni viszszatette a fegyvert a szatyrába, és ismét útnak indult. A célzáshoz szükséges hátrálással nyert egy jó métert a csúszós úttesten.
        
        
                2
        
        Egy gyilkosság tehát és három tanú. Csak az a bökkenő, hogy ha egy arab nem akar látni, akkor nem lát. Náluk ez már csak így van. Biztosan akultúrájuk miatt. Vagy mert túlzottan is ismerik a miénket. Az arabok tehát semmit sem láttak. Talán még a dörrenést sem hallották.
        Marad a kölyök és a kutya. Csakhogy a Kicsi rózsaszín keretes szemüvegén át csak azt látta, hogy egy szőke fej mennyei virággá változik. Mindez olyannyira elkápráztatta, hogy nyakába szedte a lábát, és szaladt haza beszámolni az eseményről nekem, Benjamin Malaussene-nek, számos testvéremnek, a négy nagypapának, anyámnak, valamint öreg haveromnak, Sztojilkovicsnak, aki épp arra készült, hogy a földbe döngöljön sakkban.
        A lakássá átalakított régi vaskereskedés ajtaja tehát kivágódik, miközben a Kicsi azt ordítja:
        - Hé! Láttam egy tündért!
        Az élet mindazonáltal nem áll meg. Clara húgom, aki épp báránysültet készít Dubarry módra, csak ennyit kérdez bársonyos hangján:
        - Tényleg, Kicsi? Na, mesélj…
        Julius, a kutya egyenesen a csajkája felé tart.
        - Egy igazi tündért! Nagyon öreg volt és irtó aranyos!
        Jérémy öcsém kihasználja a helyzetet: gyorsan félbehagyja a tanulást:
        - Megcsinálta a leckédet?
        - Dehogy - mondja a Kicsi -, virággá változtatott egy pasast!
        Mivel senkit nem ráz meg különösebben az eset, a Kicsi odajön Sztojilkovicshoz és hozzám.
        - De tényleg, Sztojil bácsi, láttam egy tündért, virággá változtatott egy pasast!
        - Jobb, mint az ellenkezője - mondja Sztojil, fel sem nézve a sakktábláról.
        - Hogyhogy?
        - Mert ha a tündérek pasassá változtatnák a virágokat, többé ki se lehetne menni a mezőre.
        Az öreg Sztojil hangja úgy zeng, mint a Big Ben egy ködös angol filmben. Olyan mélyen cseng, hogy belerezeg körülötte a levegő.
        - Sakk, matt, Benjamin, susztermatt. Kissé szórakozottnak tűnsz ma este…
        
        Nem vagyok szórakozott, inkább nyugtalan. Csak fél szemmel figyelek asakktáblára. A másik szemem a nagypapákon. Mikor lemegy a nap, akkor jön el az ő idejük. Estefelé kísérteni kezdi őket a narkó réme. Követeli az agyuk azt a mocskos belövést. Kell az adag mindenáron. Ilyenkor nem szabad szem elől téveszteni őket. A gyerekek ugyanúgy tudják ezt, mint én, tehát mindegyik igyekszik lefoglalni a saját külön bejáratú nagypapáját. Clara megállás nélkül faggatja Velő papát (nyugdíjas hentes és mészáros Tlemcenből) a báránysült elkészítésének fortélyairól. Jérémyben, aki újrajárja ahetediket, ég a vágy, hogy mindent tudjon Moliere-ről, és az öreg Risson, a számára kijelölt nagypapa (könyvesboltban dolgozott) újabb és újabb zaftos részleteket tálal elő Moliere magánéletéről. Mama mozdulatlanul trónol foteljában, és a terhes anyák angyali nyugalmával hagyja, hogy Merlan bácsi, egykori borbély, immár huszadszorra dauerolja be a haját, miközben aKicsi Verdunnek könyörög (ő a rangidős nagypapa, idén múlt kilencvenkettő!), hogy írják meg együtt az írásleckét.
        Minden este megismétlődik a ceremónia: Verdun keze remeg, mint a nyárfalevél, de a Kicsi megtámasztja a sajátjával, a nagypapa pedig szentül hiszi, hogy még mindig olyan szép hurkokat rajzol, mint az első világháború előtt. Verdun mégis szomorú: egyetlen szó tölti meg a papírt az első sortól az utolsóig: Camille, Camille, Camille, Camille… A kislányát hívták így, aki hatéves korában halt meg, hatvanhét évvel ezelőtt, épp a Nagy Háború legvégén. A legutolsó sortűz áldozata lett: a spanyolnátháé. Verdun Camille felé nyújtotta reszkető kezét, mikor először a karjába döfte a tűt. Újra látta magát, amint kipattan a lövészárokból, rohan a repkedő lövedékek között, kivágja a szögesdrótot, átugorja az aknákat, és szalad Camille-hoz, fegyvertelenül, tárt karokkal. Így gázolt keresztül a Nagy Háborún, hogy végül egy halott Camille-t találjon, egy hatéves múmiát, roncsabb roncsot, mint amilyen őmaga most. Dupla dózis a fecskendőbe.
        Mióta otthonom biztonságába helyeztem, Verdun nem lövi be többé magát. Ha torkon ragadja a múlt, ránéz a Kicsire könnybe lábadt szemmel, és azt suttogja: "Miért nem vagy az én kis Camille-om?" Néha leesik egy könnycsepp az írásfüzetre, és akkor a Kicsi megszólal:
        - Már megint pacát csináltál, Verdun…
        A jelenet oly megrázó, hogy Sztojilkovics, a kiugrott pap, az exforradalmár, exhóhéra Vlaszov csapatainak és a hétfejű náci szörnynek, Sztojil, aki jelenleg szovjet turistákat, szombat-vasárnaponként pedig öregasszonyokat szállító buszsofőr, egyszóval Sztojil megköszörüli a torkát, és azt dörmögi:
        - Ha Isten létezik, remélem, van valami elfogadható mentsége.
        
        De mindannyiunk közül kétségkívül Thérese húgom dolgozik a legkeményebben. Szobasarki boszorkánykonyhájában épp Patkó bácsi lelkivilágára kotyvaszt gyógyírt. Patkó bácsi nem állandó megőrzésre van nálunk. Azelőtt a mi cipészünk volt, itt, a Folie Regnault utcában. Két lépésre lakik tőlünk. Sosem nyúlt még droghoz. Ám jobb félni, mint megijedni. Abácsi nagyon öreg már, özvegy, gyereke nincs, a nyugdíj óta már nem a régi: ideális zsákmány a fecskendős ragadozók számára. Csak egy pillanatra fordítjuk félre a fejünket, és Patkó bácsi bőre máris úgy ki lesz lyuggatva, mint egy olimpiai bajnok céltáblája. Ötvenévnyi kemény meló után magára maradt, smost csak toporog a depresszió ketrecében. Szerencsére Jérémy idejében megkongatta a vészharangot. "Riadó!" Jérémy azon nyomban elküldött a fő-fő polgármesternek egy hamisítványt (remekül utánozta Patkó bácsi reszketős kézírását), melyben kérvényezi "A városért elnevezésű kitüntetést, jutalmul az egyetlen munkahelyen eltöltött ötven évéért. (Bizony ám, Párizsban ezért már kitüntetés jár!) Képzelhetjük Patkó bácsi örömét, mikor megérkezett a fő-fő polgármester igenlő válasza! Afő-fő polgármester személyesen emlékezett Patkó bácsira. Patkó bácsi Párizs ereklyéje lett. Mily dicsőség! Mily boldogság! Mégis, a nagy nap előestéjén Patkó bácsit kirázza ahideg. Attól fél, nem tud majd a nagy eseményhez méltóan viselkedni.
        - Minden a legnagyobb rendben lesz - nyugtatgatja Thérese, miközben az öreg nyitott tenyerét tartja a kezében.
        - Biztos vagy benne, hogy nem csinálok valami butaságot?
        - Ha egyszer azt mondom! Előfordult már, hogy tévedtem?
        Thérese húgom merev, mint a tudás szobra. Száraz a bőre, hosszú és csontos a teste, hangja, akár egy tanáré. A sor végén állt, amikor abájt osztogatták.
        Mágikus mesterkedéseit mélységesen elítélem, mégis, nem győzöm bámulni, amit művel.
        Akárhányszor megjelenik nálunk egy totálkáros öregember, azzal a szent meggyőződéssel, hogy már most, mielőtt még meghalt volna, sem ér egy garast sem, Thérese bevonszolja a kuckójába, ellentmondást nem tűrően megragadja az öreg kezet, egyenként kinyújtogatja a berozsdásodott ujjakat, hosszasan simítgatja a tenyeret, mint ahogy a gyűrött papírlapokat szokták, majd amikor már érzi, hogy a kéz tökéletesen ellazult (a kéz, amely évek óta egyszer sem ernyedt el teljesen!), akkor Thérese beszélni kezd. Nem mosolyog, nem hízelkedik, egyszerűen csak beszél a jövőről. Ennél hihetetlenebb nem is történhetne egy öregemberrel: a jövőről! Thérese segítőtársai a csillagok: a Szaturnusz, a Vénusz, a Jupiter és a Merkúr szerelmi légyottokat jeleznek, váratlan sikerekkel kecsegtetnek, távlatokat mutatnak, egyszóval friss levegőt pumpálnak az öreg roncsokba, bizonyságul, hogy a kerék még képes forogni. Thérese keze közül minden alkalommal egy ifjonc kerül ki. Ilyenkor Clara előkapja a fényképezőgépét, hogy megörökítse a metamorfózist. Akéglink ezeknek az újszülötteknek a fényképeivel van kitapétázva. Bizony, az én kortalan Thérese-em az örök ifjúság elixírje.
        - Egy nő? Komolyan mondod? - kiált fel Patkó bácsi.
        - Fiatal, barna, kék szemű - pontosít Thérese.
        Patkó 3000 wattos mosolyt küld felénk.
        - Halljátok? Thérese szerint holnap, a díjkiosztó ünnepségen találkozni fogok egy fiatal nővel, aki megváltoztatja az életemet!
        - Nem csak a magáét - javítja ki Thérese -, mindannyiunk életét megváltoztatja.
        
        Thérese nyugtalanító hanghordozása elgondolkoztatna, ám fel kell vennem a megcsördülő telefont; a vonal túloldalán harmadik húgom, Louna:
        - Na?
        Amióta mama terhes (immár hetedszer, és a gyerek apjának kilétét hetedszerre is az ismeretlenség homálya fedi), Louna nem "Halló"-val szól bele atelefonba, hanem csak annyit mond: "Na?"
        - Na?
        Gyors pillantást vetek a mama felé. Nyugodt méltósággal ül foteljában, hatalmas hasa védőbástyaként magasodik elé.
        - Semmi.
        - Mi a csudára vár az a kölyök, a fenébe!
        - Te vagy a diplomás ápolónő, Louna, nem én.
        - De hamarosan a tíz hónap is letelik, Ben!
        Hát az biztos, hogy a kis hetedik már jócskán túllépte a játékidőt, hoszszabbítással együtt.
        - Biztos van bent tévéje, és látja rajta, milyen a világ, ezért nem siet kifelé.
        Louna öblösen felnevet. Aztán megkérdezi:
        - És a nagypapák?
        - Apály.
        - Laurent azt üzeni, megduplázhatod a nyugtatót, ha kell.
        (Laurent az ápolónő hugicám doki férje. Minden este ugyanabban az órában csörögnek ide. Pontosabbak, mint az időjárás-jelentés.)
        - Louna, már megmondtam Laurent-nak, hogy mostantól mi vagyunk anyugtatójuk.
        - Oké, Ben, elvégre te vagy a tűzvonalban.
        
        Alig teszem le a kagylót, a telcsi, akár a postás (vagy talán a villanyszámlás, mit tudom én), másodszor is csenget.
        - Hülyének néz, Malaussene?
        Ajjaj, ráismerek a felkurblizott kereplő hangjára. Zabo királynő személyesen, a Talion Kiadó felszentelt papnője, a főnököm.
        - Két napja bent kellene lennie a munkahelyén!
        Pontosan így van. A belőtt nagypapák miatt kiimádkoztam Zabo királynőtől két hónap betegszabadságot, vírusos májgyulladás ürügyén.
        - Jó, hogy hív, fenség - mondom -, épp kérni akartam egy hónap hoszszabbítást.
        - Ki van zárva, holnap reggel pont nyolckor várom.
        - Reggel nyolckor? Nem érdemes olyan korán kelnie ahhoz, hogy egy hónapot várjon.
        - Nem várok egy hónapot. Ha nincs itt holnap reggel nyolckor, máris folyamodhat munkanélküli-segélyért.
        - Nem fog ilyet tenni.
        - Hogy nem? Azt hiszi, Malaussene, hogy pótolhatatlan?
        - Dehogyis. Csak maga pótolhatatlan a Talion Kiadónál, fenség. De ha kirúg, kénytelen leszek a húgaimat leküldeni strichelni, a kisöcsémet úgyszintén, azt a tündéri gyereket, aki rózsaszín keretes szemüveget hord. Ekkora morális vétséget sohasem bocsátana meg magának.
        Megajándékoz a nevetésével. (Vészjósló a nevetése, mint egy gázszivárgás.) Aztán, minden átmenet nélkül:
        - Malaussene, én bűnbaknak vettem fel magát. Azért fizetem, hogy helyettem szidják. Nehezen bírom maga nélkül.
        (Bűnbak, bizony, ez a munkám. Hivatalosan "irodalmi főszerkesztő", ám valójában: bűnbak.) Váratlanul, ellentmondást nem tűrő hangon megkérdezi:
        - Miért akar még tovább lógni?
        Egyetlen pillantással magamhoz ölelem Clarát a tűzhely mögött, a Kicsit Verdun keze között, Jérémyt, Thérese-t, a nagypapákat és mamát, aki mindannyiunk fölött uralkodik, s akinek sima és foszforeszkáló a bőre, mint a jóllakott madonnáké az olasz mesterek képein.
        - Mondjuk azért, mert a családom jelenleg nem tud nélkülözni.
        - Milyen az a család, Malaussene?
        Julius a mama lába előtt fekve, a lógó nyelvével lehetne akár öszvér is. Anagypapák szépen bekeretezett fotóiról a jövő ígérete sugárzik: mint a háromkirályok! (Apró szépséghiba, hogy négyen vannak…)
        - Amolyan Szent Család, fenség…
        Kis csönd a vonal túlsó végén, majd ismét a reszelős hang:
        - Adok még két hetet, egy perccel sem többet.
        Csönd.
        - Ide hallgasson, Malaussene, ne higgye egy pillanatig se, hogy megszűnik bűnbak lenni, csak mert vakációzik! Maga a csontja velejéig bűnbak. Ha például épp most keresnek bűnöst valami nagy disznóság miatt, ami avárosban történt, ne aggódjon, hamarosan kopogtatnak az ajtaján!

TILL KATALIN fordítása