TED HUGHES
Hűség
Valahol lakni kellett. Csellengtem
A világban, udvaroltam neked,
Lebegve a reggeli áradaton, huszonötödik
Évemtől kótyagosan. A kirámolt,
A la mode kiglancolt Alexandra Házból
Népkonyha lett. Akkortájt még
Nem köszöntött be a presszók avantgárdja.
A kantincsörömpölésű Brit étteremben
- Ez volt az egyik közhasznú háborús maradvány -
A reggelivel helyre lehetett ütni az éjszakát.
Csakhogy az Alexandra Házba be kellett, hogy vigyék
Az embert. A kisegítő lányok az étterem fölött
Laktak, seregnyi bohémmel, éjjeli bagolyságtól
Kipurcant hétalvóval együtt. Valahogy szereztem
Egy matracot, odafönn, az egyik padlásszobában,
Amelynek ablaka a Petty Curyre nézett. Csupasz
Matrac, csupasz padló, üres szoba. Semmim
Se volt, csak a füzetem meg az a matrac.
Bimbónyálas, nyíló gesztenyefák alatt, jól
Benne a júniusban, abbahagytam a munkát,
Te lettél a foglalkozásom, rád költöttem minden
Filléremet. A szemeszternek vége, belefészkelődtem
Az egyetemi polgár kiváltságaiba. Éjjelente
Azon a matracon aludtam, egy szál takaró alatt,
Egy kedves lánnyal, aki nemrég hagyta ott
A férjét, s inkább a népkonyhai munka
Határveszélyét választotta. Miféle
Lovagi becsület kerített hatalmába? Úgy
Jön elém, mint valami nem múló idő, amelyet
Sosem használtam el, tehát most is megvan.
A lány meg én egymás karjában aludtunk,
Meztelenül, komótosan, éjjel, egy kerek hónapig,
De egyszer sem szeretkeztünk. Szent törvény
Támadt föl bennem, valahonnét. És ő is
Szolgálta a törvényt, akár egy papnő, alázattal,
Jóságosan, anyaszült meztelenül, ott mellettem.
Végigtapintotta a friss vörös csíkokat, amelyeket te
Karcoltál a hátamba, valósággal mellészegődött
A rögeszmémnek, annak, hogy minden idegszálammal
Szűzen megőrizzek egy korábbi szenvedélyt.
Sosem provokált, sosem vitt kísértésbe.
És én sosem mentem túl egy ujjmozdulattal sem
A testvéri cirógatáson. Mintha a nővére volnék.
Nem volt itt semmi természetellenes. Gyújtópontomban
Te égtél, úgy beléd voltam zárva, olyan fényerővel,
Hogy minden más kívüled csak vakfolt maradt.
Ma is tűnődöm ezen, persze, most már nem tudom,
Irigyeljem-e magamat vagy sajnáljam. A lány
Barátnője, aki nagyobb szobában lakott, jobban
Nekivadult. Odaköltöztünk. Abból a tágas szobából
Hálóterem lett és főhadiszállás, ugyanúgy, mint
A Szent Botolph-templomból. Az a kövérkés,
Helyre kis barátnő, a szégyentelen, ritka fogú
Nevetésével, mindent elkövetett, hogy magára
Húzzon. S te majd sosem tudod meg, milyen csatát
Vívtam magammal, meg ne szegjem a szavaimat,
Amelyekkel körülvakoltuk a világunkat, te meg én.
Féltem, ha alulmaradok ebben a harcban,
Valami talán elvész az életünkből. Fölemeltem
Egyenként azt a két meztelen lányt, és ahogy rám
Mosolyogtak, húsz-huszonkét évesen, odaraktam őket
Valószínűtlen jövőnk küszöbe alá,
Mint azok, akik új otthonuk védelmében
Az új küszöb alá temettek egykor
Egy bűntelen gyereket.
Gyűlölted Spanyolországot
Spanyolország megrémített.
Spanyolország, ahol én otthon voltam.
A vérig horzsolt fény, az olajos szardellaarcok,
A dolgok afrikai, fekete éle, minden
Elrémített. Iskolázottságodból valahogy
Kimaradt Spanyolország. A kovácsoltvas rács,
A halál, az arab dobszó. Nem tudtad a nyelvet,
Lelked nem válaszolt a jeleikre, és a hegesztés
Fényétől megállt benned az ütő. Bosch
Kinyújtotta érted pókkezét, és te, amolyan
Amerikai süldő lány módra, félénken elfogadtad.
A Goya-féle gyászvigyorgásba pontosan beleláttál,
És felismerted, és visszahőköltél, ahogy
A verseid meggémberedtek, ahogy rettegésed
Visszakapaszkodott az egyetemi Amerikába.
Így aztán mint turisták ültünk a bikaviadalon,
Néztük, hogy a megzavarodott bikát ügyetlenül öldösik,
Láttuk a szürke képű matadort, a korlátnál,
Éppen alattunk, egyenesítgette elgörbült kardját,
És okádott a félelemtől. És a szarv, amely
Belerejtőzött a felbukó torreádor fémzöld
Döglégyhasába, azt szúrta fel,
Ami rád várt. Spanyolország
Az álmaid földje volt: a poros-piros holttest,
Amellyel nem mersz együtt ébredni, az összehúzó
Csonkolások, amelyeket nem dicsőít irodalomóra.
A dzsudzsu-föld afrikai ajkad mögött.
Spanyolország az volt, amiből megpróbáltál
Fölébredni, de nem bírtál. Látlak a holdfényben,
Amint a néptelen alicantei rakparton járkálsz,
Akár a lélek, várod a komphajót,
Újonnan érkezett lélek, most sem értesz semmit,
Azt hiszed, most is a nászutadon vagy
A boldog világban, ahol rád vár az egész élet,
És boldog, és most majd minden versedet megtalálod.
Fekete kabát
Emlékszem, kimentem oda,
Az elhúzó apályban, az északi-tengeri jeges szél
Felvérző elevenembe
Vágott - a határon kívüliség nosztalgiája
Volt ez, boldog érzés. Egyedüli emlékem
A fekete nagykabátról. Tapodás a nedves
Homokzátonyon. Azt hiszem, bámultam
A tengert. Megpróbáltam teljesen magányosnak
Érezni magam, egyszerűen csak magam, éles határaimmal -
Én és a tenger, egyetlen nagy tabula rasa,
Mintha visszatérő lábnyomaim
A sugárszövedékből, a horizontszéles törléssávból
Mindent újra tudnának kezdeni.
Két cipőtalpnyom.
A jelem ennyi.
Jelentéktelen párbeszéd a tengerrel.
Nekem elég.
Porba rovása annak, ami a tenger híg nyelvéből
Tolmácsolható. Hang nélkül is.
Terápia.
Példázatok, amelyeket nem tudtam megfejteni
Akkor, de amelyek elraktározódtak fekete
Dobozomban, későbbre. Mint a vad szarvas
Etetése burgonyaszirommal,
Mozdulatod a fényképen, amelyről
Visszakiáltasz rám és a masinámra.
Sejtelmem sem volt hát, hogy beléptem
A barna íriszedben fészkelő
Paparazzo-orvlövész
Távcsövének látómezejébe.
Talán te sem sejtetted.
Messze voltál, félmérföldnyire, meglehet,
Onnan néztél. Figyelted, ahogy
Rögzítem a tengerhatárt.
Sejtelmem sincs,
Hogy az a kettős kép,
A szemedbe épített kettős megvilágítás,
Kétágú szíved kettős látású
Tévhitének kivetülése,
A kísértet teste és én, a homályosan átlátszó,
Hogyan kerültünk egyetlen gyújtópontba,
Amely éles határú, határozott, mint a célpont,
Ott áll, csapdaként,
A kimerevített tenger előtt,
Amelyből halott apád éppen elővonszolódott.
Nem éreztem meg,
Ahogy látcsöved lencséje megfeszül,
És ő odasiklik, belém.
A nyúlcsapda
Május volt. Hogy is kezdődött? Mitől
Bolydultak fel az idegdúcaink? A holdsarlónak
Micsoda cikornyás görbülete kellett, hogy már kora reggel
Fölvérezzük egymást? Mit tettem én? Félre-
Értettem valamit. Megközelíthetetlenül
Abban az eszelős dühödben, a kisbabákat
A kocsiba vágva, te vezettél. Biztosan
Egész napos kirándulást terveztünk,
Valahová a partvidékre, felfedezőutat -
Úgyhogy egyszer csak nekiindultál.
Emlékszem, azt
Gondoltam: ez valami őrültséget csinál. És föl-
Téptem az ajtót, és beugrottam melléd.
Nyugatnak mentünk. Nyugatnak. Cornwalli
Dűlőutakra emlékszem, fölrezgő tűzszünetre,
Ahogy vasba vert arcoddal előremeredsz,
Valami földöntúli háborúság messzi
Mennydörgéstájéka felé. Én egyszerűen
Nyújtottam a kíséretet, vittem a kisbabákat,
Vártam, hogy visszagyere az evilágba.
Megpróbáltunk lejutni a partvidékre. Te
Őrjöngtél a mi angol kapzsiságunkon,
"Idegeneknek tilos", minden parti lejárónál
Kerítés, eldugjuk a tengert az utak elől, az egész
Belföld elől. Lenézted Anglia mocskos szegélyét, amint
Odaértél. A fúriáké volt az a nap. Térképen vadásztam,
Hol lehet a tanyák, a magánkirályságok között
Áthatolni. Végre egy kocsibejárat. Hűs délelőtt,
Igazi május. Valahol vettem ennivalót.
Áthaladtunk egy réten, és kiértünk a szabad,
Kék tengeri szélverésbe. Bozótos szikla,
Szedres, sűrű tölgyerdős völgykatlanok. Sasfészek-
Üreget találtunk, épp a sziklatető alatt.
Úgy gondoltam, tökéletes. Etetted a babákat,
Sisakszerűen kiélezett németes mogorvaságod
Hovatovább értelmezhetetlen. Zavarodottan
Ültem. Rovar voltam, odakinn, a saját házi
Drámám ablaküvegén. Te meg nem akartál ott heverni,
Tunyálkodva, rühellted az ilyesmit.
Az a lapos, huzatos platni, az nem óceán.
El kell innét menni. El is mentél. Én pedig
A nyomodban, mint egy kutya, végig a sziklatető
Rétszegélyén, át a szél kuszálta tölgyerdőn -
És találtam egy csapdát.
Rézdrótcsillogás, barna zsineg, ember eszkábálta,
Meglapuló új szerkentyű. Egyetlen szó nélkül
Fölrántottad, és bedobtad a fák közé.
Elrémültem. Vidéki
Isteneim hűséges fia - láttam,
Ahogy a csapdaút szentségét meggyalázzák.
Te zúzott ujjakat láttál, vért a körmök felett,
Ahogy a kéz egy kék bögrére kapaszkodik. Én
A vidéki nyomorúságot láttam, a filléreskedőt,
Amely pörköltet remél a vasárnapi fazékba. Te
Gyerekszemű, megfojtott ártatlanokat láttál, én
Szent, ősi szokást. Te csapdát láttál csapda után,
És mentél előre, felszakítva őket gyökereikből,
És behajigálva őket az erdőbe. Láttalak,
Amint kitéped hagyományom törékeny,
Drága facsemetéit, az akasztástól és kényszermunkától
Nehezen kicsikart engedményeket, hogy a földet
Ki lehessen zsigerelni. Azt kiabáltad: "Gyilkosok!",
Őrjöngve zokogtál, és
Nem a nyulak jártak az eszedben. Be voltál
Zárva, oxigénért kapkodtál, valami kamrában,
Ahol nem találtalak, igazából nem is hallottalak,
Nemhogy megértettelek volna.
Azokban a csapdákban
Akkor megragadtál valamit.
Bennem ragadtál meg valamit,
Valami éjszakait, számomra ismeretlent? Vagy
A saját, halálra ítélt lényedet, elgyötört, síró,
Fuldokló lényedet? Bármelyik volt is,
A versed iszonyatos, túlérzékeny
Ujjai köréje zárultak, és tapintották,
Hogy eleven. A versek, mint füstölgő zsigerek,
Puhán a kezedbe sorakoztak.
Az Isten
Olyan voltál, mint a vallás megszállottja,
Akinek nincs istene, és nem bír imádkozni.
Író akartál lenni.
Írni akartál? Mi volt az, ami mélyen benned
El kívánta mondani a maga meséjét?
A kikívánkozó történet
Az író Istene, álmaiból
Kiált rá, hangtalanul: "Írjad!"
Írjad! Mit?
Szíved, a Szahara közepe, őrjöngött
Az ürességtől.
Üresek voltak az álmaid.
Íróasztalodra görnyedtél, és sírtál
A történetért, amely nem akart életre kelni,
Sírtál, mint az elimádkozhatatlan
Imádságért
Egy nem létező Istenhez. Egy rettentő hangú,
Halott Istenhez.
Olyan voltál, mint a sivatagi aszkéták,
Akikért rajongtál,
Mert elsorvadtak a gyötrelmes
Isten-hiányban,
Amely gonosz manókat szívott ki ujjuk begyéből,
A fénynyalábban rezgő puha porszemekből,
A kiüresedett sziklaarcból.
Terméketlenségük elfojtott imádsága
Volt az Isten.
Ahogy rémületed az ürességtől maga az Isten.
Verseket ajánlottál fel neki. Először
Az üresség kis fioláit,
Amelyekbe rémületed könnye belehullt,
Beleszáradt, kristályos színképeket hagyott.
Álombeli sórétegeket.
Mint a harmatos verejték
Holmi sivatagi köveken, hajnalfelé.
Adományok egy távollétnek.
Kicsiny áldozatok. Nemsokára
Szótlan üvöltésednek holdja kelt
Az éjszakában, Istened izzó
Bálványaképp.
Zokogásod úgy hordozta a holdját,
Mint asszony halott gyereket. Mint asszony
Dajkál halott gyereket, ráhajolva hűsíti
Ajkát ujjbegyén ülő könnycseppjeivel,
Úgy dajkáltalak téged, aki dajkáltad
A holdat, amely emberi, de halott, szikkadt, és
Megégetett, mint egy foszfordarab.
Majd a gyerek megmozdult. A szájnyílása
Mozdult. Vér szivárgott a mellbimbódon.
Vérátömlesztés. A pillanat mámora.
A kicsiny isten odaröppent, ahol a Szilfa.
Üveges szemű álmodban meghallottad
Parancsait. Amikor magadhoz tértél,
Járt a két kezed. Dermedten figyelted,
Ahogy a kezed új áldozatra készül.
Két marék vér, a saját véred, és abban
A vérben a húsomból harapott falatok,
Begöngyölve a szövedékbe, a történetébe, amely
Valahogy kicsúszott belőled. Embriótörténet.
Nem tudtad megmagyarázni. Azt sem, hogy
Ki lakmározott a kezed ügyében.
A kicsiny isten a gyümölcsösben ordított
Éjjel, ordítása félig röhögés.
Etetted nappal, a hajsátrad alatt,
Az íróasztalodon, titkos
Szellemházadban, suttogtál,
Doboltál hüvelykujjadon a többi ujjaddal,
Winthrop-kagylókat ráztál tengerhangjukért,
És nekem a képmását adtad - azt a Zsályát,
Ami le volt préselve a lutheránus bibliában.
Nem tudtad megmagyarázni. Kinyílt az álom.
Sötétség ömlött belőle, mint a parfüm.
Álmaid feltörték a koporsót.
Vaksin gyufát gyújtottam,
És szellemházadban ébredtem, fejjel lefelé,
Kapáló végtagokkal, amelyek nem az én
Végtagjaim, kántálva, és a hang nem
Az én hangom, egy történetet, amelyről
Nem tudtam semmit. Szédelegtem
A füstben, a tüzet te tápláltad,
Én lobbantottam lángra, öntudatlanul,
És most fehéren izzott suttogó ráolvasásod
Oxigénsugarában.
Szítottad a lángokat anyád mirhájával,
Apád tömjénjével, és saját
Borostyánköved és a lángnyelvek
Elmondták meséjüket. És egyszeriben
Mindenki tudott mindent.
És az Istened felszívta a zsíros füstszagot.
Ordítása mint alagsori kazán
A füledben, az alapjaidra mért mennykőcsapás.
És akkor dühödten írtál, zokogva,
Boldogságod magába révült táncos
A lángok között, a füstben.
"Isten beszél belőlem" - szóltál.
"Ne mondj ilyet! - kiabáltam. - Ne mondj ilyet!
Ránk hozol valami iszonyú balszerencsét!"
És közben ott ültem, és hólyagos szemmel
Figyeltem, ahogy minden felszáll
Az áldozatod lángjában,
Amely végül téged is utolért, amíg aztán
El nem tűntél, szét nem vetettek
Azok a lángok
Istened történetéből,
Aki átölelt téged
És Anyut is és Aput is -
A te Azték, Fekete Erdei
Istened, akinek szebbik neve Fájdalom.
