VITTORIO GASSMAN
Őszi gyermek
Veled jártam itt.
Mint egy szerelmes emlék - s még gyerek
vagy, most ötéves, akkor még alig
három. Mért hogy ha hozzád elvezet
egy kert, egy út, egy szálloda, sosem
csak szálloda, csak út, csak kert, hanem
valami más: egy sorsdarab?
Mért hogy egy emlék, valahai játék
nem merő játék, merő béke csak?
Miért van, hogy ha úgy hozza szeszélyed,
szívemben forgó tőr lehetsz te
(ki tudja, kín, öröm, ha belemélyed)?
Ez a te titkod bizonyára. Jókor
jött vendég vagy, se késve,
se korán, száddal egy bohóc szól,
ki tapintatlan, s nem hallgat az észre,
a bolond vagy, az estély eszementje,
hangzat, melyet nem gondolhatni el,
déli verőn merkuri Ariel,
őszi gyermekem, te.
Tudom hol
Tudom hol, tudom.
Az érzékek magasrepülésében,
a tehetség szédületében,
a könnyű siker gyűrű-napjaiban,
énem sivár előjogában
az érzékek leszakadtak,
a tehetség centripetális csigája
kifulladt, nem volt kiút a bajokból,
s a (nélkülözhetetlen) többiekre
ostobán rázárultak a terek.
Tudom, magamra hol maradtam,
pörögni öngyilkos köreimben.
De hogy a réseket mikor
Vajon mikor, hogyan
fedhetem be az űrt, a szakadásokat,
azt nem tudom.
Képek
Pár kurta év múltán kedveseid,
akik már nincsenek, valami képet
választanak, jelet, hogy már poros
emlékezeted megőrizze őket.
Anyám, a Volturno utcában aznap
viselt, égszinkék könnyü fátyol
által maradt meg bennem elevennek.
Kesztyűs kezével fogta a kezem,
szép mosolyát az öregkori gondok
nem gyűrték össze még. Elég csinos,
hogy végeláthatatlan idejében
s a birtoklás olyan érzékies
gőgjében elragadja kisfiát.
Apám egy pajtában látom, hová
egy váratlan augusztusi vihar
elől húzódott a kiránduláson.
Nem az arcát - szalmával teleszórt
nagy mellkasát látom, amelyhez
a kalandtól mámorosan simultam.
Énekeltünk.
És most, hogy újra
együtt szeretném látni őket,
a kis sírboltnak dőlve, mint egy ócska
televizión, próbálom betűzni
az összefüggéstelen képeket:
Egy óriás, haja közt szalmaszálak,
egy gyönyörű lány derekát szorítja.
Keringőznek. S a lány orcája pírját
égszínkék, könnyű kis fátyol takarja.
Mégis
És felemelkedik
az órák kátrányában, ragacsában
egy elfakult falpillér mégis újra,
egy akrilvázlat, amellyel a festő
visszahozza
a krétát, zacskót, habkövet,
s a re ektorok visszfényeinek
még egy utolsó fordulót igér.
Ebből a tépett, mozdulatlan
vászonból képet, térképet csinálunk,
vagy ábécéskönyvet, vitorlát,
egy újabb játszma számlakönyvét.
Give me some lights!
A világositó
mozgatja a foghatatlan elemet,
a színpad mennyiségtanát.
Éjten éjjel próbálkoznak a lámpák,
egy hanyagul a színpad hátterébe
dobott re ektor kigyúl tévedésből:
nem okozat, inkább egy percnyi
varázslat, a pontos, egyszeri fény.
Megtanulhatjuk, hogy a dráma gyakran
üzemzavarban nő meg, hogy a színen
a véletlen ragyog legfényesebben,
hogy mint a tiszta matematika,
a művészet is a hibára játszik.
Neurózis
Azt hiszem, értem.
Úgy kezdődik a tánc, hogy a hangot,
a hangot vágyjuk, hogy betöltse a nap
minden percét, álmunkban is.
Jobb híján a te hangod,
hogy elvonja figyelmed, mondja, mondja
azt a néhány gondolatszilánkot,
a hangod, mely más hangokat utánoz,
áltat, hogy úgy beszélsz,
mint régen, hogy nemcsak úgy élsz
a vakvilágba, hogy megvan életedben
ez a többlet, ez a borravaló,
a váltható hangok, szavak,
a hangok játéka, iróniája,
melyekre úgy tudtál felelni,
hogy nem fojtottad vissza életed,
lélegzeted, mint most, hogy minden
kicsi hangban a rést fürkészed,
hogy még egy pillanatig
élhess, hogy ne kelljen hallani
azt a rémítőt, azt a másikat,
a másik hangot, mely olyasmiket mond,
amire nincs felelet,
amire nem akarsz
válaszolni: jobb a kezed
a telefonra kényszeríteni,
egy jónapotra felelni,
kérdésre, véleményt cserélni,
álpárbeszédbe bonyolódni, jobb
kockáztatni, hogy akivel beszélsz,
döbbenten mered rád,
hogy ilyennek lát, ilyen szóra mohónak
és szóra képtelennek,
hogy lesed a kérdést, de nem felelsz rá,
hogy hangzavarod nem leli a hangot,
elnyelte a csend
a napodat, az álmodat,
a telefont, csak markolod a kagylót,
csak nézed, nézed
sokáig, némán, s közben odatúlról
egy hang makacsul szólít, szólít egyre.
