Egész évben dolgoztam, akár az őrült, karácsony előtt nem sokkal aztán teljesen üresnek, kiégettnek, összetörtnek éreztem magam. Szörnyű év volt, bár nagyon sokat kerestem. De közben mintha elfelejtettem volna élni.
        A barátaimat alig láttam, nem mentem szabadságra, az étkezéseket valahol kutyafuttában intéztem el, gyros káposztasalátával, egy darab pizza, néhány szem tortilla, hozzá két-három Margarita-koktél, vagy otthon rántottát készítettem magamnak, és a tv előtt kikanalaztam a serpenyőből, sokszor azonban napokig nem ettem semmit, csak bort, kávét és gint ittam, úgy estem az ágyba, mint egy darab fa, anélkül, hogy felbontottam volna a postámat, vagy lehallgattam volna az üzenetrögzítőt, nem álmodtam, úgy aludtam, mint egy hulla. Nem kellett volna ennyit dolgoznom, de belevetettem magam minden új feladatba, csak azért, hogy ne kelljen gondolkodnom apám halálán, a válásomon és a betegségen, amely belém ette magát, és félreérthetetlen jeleket adott, hogy már nem sokáig bírom ezt a tempót. Néhány nappal karácsony előtt - épp hazaértem, és a tizenhat órás munkanap okozta kimerültségtől kabátban, csizmában egyszerűen végigfeküdtem aszőnyegen, és szinte nem is lélegeztem - megszólalt a telefon. Általában nem szoktam felvenni. Hagyom, hadd csengjen, aztán meghallgatom, ki hív, és legtöbbször beleborzongok a rémületbe, hogy kinek a csapdájába kerültem volna egyetlen mozdulatnak köszönhetően. Ám ezen az estén gondolkodás nélkül, azonnal felvettem. A telefon ott állt mellettem a szőnyegen, és az első csengésre úgy nyúltam utána, mintha az lett volna a kinti világ utolsó életjele. - Igen! - mondtam, de ugyanilyen hangtalanul azt is nyöghettem volna, hogy "Segítség".
        Franz volt az. Luganóból hívott. Franz és én évekkel ezelőtt egy ideig együtt éltünk, aztán, viszonylag békésen, elváltunk egymástól, és mindketten megházasodtunk. Időközben ismét mind a ketten elváltunk, ő Luganóban élt, én pedig Berlinben. A város az utolsó csepp életerőmet is kiszívja, fogva tart, nem hagy levegőhöz jutni, nem enged el, szétroncsol agresszivitásával, akár elöregedett kocsit a rozsda. Berlin minden csücske vedelésre, gyilkolásra, öngyilkosságra csábít.
        Franz Luganóban egy építészmérnök mellett dolgozik, olykor-olykor bugyuta képeslapokat írogatunk egymásnak. Néha összetalálkozom az édesanyjával, aki olyan szívesen látott volna együtt bennünket, és aki Berlinben lassan tönkrement, mint oly sok idős ember. Ő mesélt aztán kicsit a fiáról, de hát az anyák mit sem tudnak a gyerekeikről, szóval, csak az derült ki, hogy Franz jól van, sokat keres, bár édesanyja még soha nem volt Luganóban.
        - Halló, Betty - mondta Franz a telefonban. Ő az egyetlen, aki Bettynek nevez. Elisabethnek hívnak, de így csak anyu szólít. Apám Lisának nevezett, az iskolában Ellinek hívtak, a férjem pedig mindig Lilinek szólított. Olykor már magam sem tudom, hogy is hívnak valójában, és inkább a második nevemet, a Veronikát használom. Csak Franznak voltam Betty. Nagy levegőt vettem, lerúgtam a csizmát a lábamról, és így szóltam: - Ó, Franz.
        - Nem hangzik jól ez az ó, Franz - mondta. - Történt valami?
        - Kész hulla vagyok - mondtam -, csípj már meg!
        - Ahhoz kicsit közelebb kellene jönnöd - mondta Franz -, és ez az, amiért hívlak.
        Behunytam a szemem, és a fura tetőtéri lakásra gondoltam, ahol együtt laktunk. Franz kicsinyített színpadi díszleteket készített, a két hörcsögünk, Káin és Ábel, a Don Giovanni díszletében lakott. Olykor megjelentek a parányi erkélyen, tisztálkodtak, mi meg a magnóról Donna Anna áriáját hallgattuk a második felvonás végéről, "saichi l'onore rapide a me volse", és abban az időben rettentően sokat ittunk. Dolgoztunk is, Franz a díszleteken, én az újságomnak, de annyi gint, fehérbort és tequilát ittunk meg, hogy ma már fogalmam sincs, hogy bírtunk reggelenként felkelni, ki vitte vissza arengeteg üres üveget, és mikor volt időnk gondoskodni a macskáról. Az egyik hörcsögöt aztán holtan találtuk a vastag kárpitozású, mély olvasófotelban - bemászott a háttámla és az üléshuzat közé, és csak akkor találtunk rá, amikor már szaga volt, ez reggeli közben történt - így aztán aznap már reggel megittuk az első gint, bár alapjában véve még érvényben volt a szabály: bort délután négytől, gint nyolctól, tequilát pedig csak este tíz után iszunk. Micsoda ostobaság, mindegy, rég volt.
        - Miért nem jössz el hozzám karácsonyra Luganóba? - kérdezte Franz.
        - Miért mennék? - mondtam, és iszonyúan örültem, de nem emeltem fel a hangom. - Most egyszerre nem tudsz nélkülem élni?
        - Nagyszerűen megvagyok nélküled - mondta Franz -, és el sem tudod képzelni, hogy fogom élvezni, ha újév után megint elutazol.
        Még soha nem voltam Luganóban.
        - Milyen Lugano - kérdeztem -, borzasztó?
        - Szörnyű - mondta Franz. - Régi házak, előttük pálmák, körös-körül mindenütt kúszó akác, ami olyan undokul lilán virágzik, oleander azzal avisszataszító illattal és egy csúf tó a fertelmes hegyek közt. És az itteniek ezt a kibírhatatlan fendantot isszák, amiből már négy üveg elég, hogy berúgj. Fontold meg.
        - Megígéred, hogy egész idő alatt vitatkozunk? - kérdeztem, Franz pedig rávágta: - Becsszó. És tilos bárkinek elmesélned, hogy engem látogatsz meg, különben nem tudnálak észrevétlen megfojtani és a tóba dobni, jó, mi?
        - Mesés - mondtam -, de elfelejted, hogy már nem is élek. Nem hiszem, hogy Luganóig eljutok, Franz, még a konyháig sem bírok kimenni.
        - Milanóig eljössz repülővel - mondta Franz -, aztán egy óra alatt elvonatozol Luganóba, én majd várlak.
        - Ne gyere ki elém - mondtam -, hátha szerencsém van, és lezuhan a gép, akkor hiába várnál.
        - Jó ötlet - mondta Franz -, mi lenne, ha Chiassónál fatörzset fektetnék a sínekre, akkor kisiklana a vonatod, ehhez mit szólsz?
        - Remek - mondtam, és hirtelen elkezdtem sírni, Franz pedig szárazon azt kérdezte: - Öngyilkos lennél, hogy ne tartson tovább az unalom?
        - Nem - mondtam -, csak a kimerültségtől legszívesebben kiugranék az ablakon.
        Közben a macskánkra gondoltam, aki egy szép napon leesett a tetőről, csak úgy, egyszerűen, pedig mi azt hittük, ilyesmi soha nem történhet. Megszokta, hogy a tetőkön járkál, és keskeny erkélyünkről gyakran láttam, ahogy napozik, tisztálkodik, magasan, fenn a kémény mellett, az antenna előtt, ahol kövér galambok turbékoltak.
        Egyszer azonban megcsúszott, gurulni kezdett, az ijedségtől nem tudta megtartani magát, és a kiszögellések, az erkélyek előtt egyenesen a mélybe zuhant, öt emeletet, én pedig láttam, ahogy lent fekszik mozdulatlanul, és képtelen voltam utánafutni.
        Végül Franz rohant le a lépcsőn, és sokáig nem jött vissza. Soha többé nem beszéltünk a macskáról. Abban az évben hidegültünk el egymástól, ahogy mondani szokták. Nem tudtunk többé semmiről komolyan beszélni, cinikusak és ironikusak lettünk, nem voltunk egymással becsületesek, ettől mindketten szenvedtünk, de változtatni már nem lehetett rajta.
        - Meg sem ismersz majd, ha meglátsz - mondtam. - Megöregedtem, az arcom sápadt és rettentő csúnya. - Megpróbáltam összeszedni magamat, felálltam, és egy fotelba rogytam.
        - Hiszen mindig iszonyú ronda voltál - válaszolt Franz -, csak soha nem akartam mondani. Én egyébként sugárzóan szép vagyok, mint mindig.
        - Jól van - mondtam -, meglátom, mit tehetek, szenteste odamegyek, ha indul valami gép. - Az volt az érzésem, tényleg örül, én meg mintha valahogyan újra élni kezdtem volna.
        Becsuktam a szememet, és még egy fél, talán egy teljes óráig ott feküdtem a fotelben. Hallottam a ház zajait, becsapódó ajtók, férfihang, gyors lépések, és az utcáról felhallatszott Berlin dühödt moraja, az állandó dübörgés, mintha mindjárt felrobbanna egy kazán, én pedig elképzeltem Luganót: apró oázis piros tetőkkel, körös-körül minden csupa hó.
        24-én kora reggel bedobáltam egy utazótáskába néhány pulóvert, a farmernadrágot, a szemüvegemet, a kézmelegítőt, néhány fehérneműt, tisztálkodószereket, egy pár lapos sarkú és egy pár zárt cipőt, a régi fekete selyemruhámat, amelyen kifakultak a rózsaminták, néhány könyvet, az ébresztőórát, és gyorsan még egyszer elszaladtam a KaDeWe-áruházba, hogy elzászi mustárt vegyek Franznak. Van ott egy részleg nyolcvan vagy száz különböző mustárfajtával, pohárban és tubusban, agyagedényben, erős és édes, édes-savanykás, krémes és magos mustár, a világossárgától a sötétbarnáig, bennem a Nyugat egész perverzitása, ennek a pöffeszkedő és megfáradt, hazug városnak, Berlinnek az egész elviselhetetlen kivagyisága ezzel a hihetetlen mustárrészleggel fonódik össze - a világ lángokban áll, háború van, emberek halnak éhen, halálra kaszabolják egymást, milliók menekülnek, nincs otthonuk, gyerekek halnak meg az utcákon, és akkor Berlin százfajta mustárból válogat, hiszen semmi sem lehet szörnyűbb, mint a rosszul megválasztott mustár a gondosan terített vacsoraasztalon. De még ezt is meg tudtam volna tenni, fölmentem volna a lifttel, és vettem volna Franznak, a cinikusnak, Franznak, a vigasztalhatatlan értelmiséginek, Franznak, a gunyorosnak, akinek az orra mellett jobb és bal oldalon mély ráncok húzódnak, Franznak, akivel olyan kétségbeesett éjszakákat és olyan hazug nappalokat töltöttem, megvettem volna neki a durván őrölt magos, sötétsárga, édes-csípős elzászi mustárt cserépben, dugóval, ha a földszinten nem láttam volna meg egy plüssmalacot. Erika.
        Úgy nézett ki, mint egy ember, és nem tudom, hogyan jutott eszembe az a név, hogy Erika, de tényleg ez volt a legelső gondolatom. Valahogy éppen olyan volt, mint akit Erikának hívnak, és úgy néz ki, mint egy malac. Méreteit tekintve csaknem életnagyságú volt, alig kisebb, mint egy hízott példány. Rózsaszín plüssből készült, négy kemény, sötét rózsaszín lába és vaskos-kövér feje volt, a szája egy kicsit nyitott, a füle puha, és két, körülbelül egymárkás nagyságú, leírhatatlan kifejezésű üvegszemmel tekintett rám: bizalom, kedvesség, kíváncsiság és valamiféle higgadt kópéság vegyült ebben az arcban, amely azt sugallta: ugyan, minek izgulni, fogadj el mindent úgy, ahogy van, nézz meg engem, csak egy rózsaszín plüssmalac vagyok aKaDeWe-áruház közepén, de semmi kétségem afelől, hogy az életnek van értelme, még ha nem látható is.
        Tétovázás nélkül kifizettem a hitelkártyával a hatszázhetvennyolc márkát Erikáért. Az utazótáskámat a vállamra kellett akasztanom, Erikához mindkét kezemre szükség volt. Meglepően könnyűnek, de szokatlanul vaskosnak és bársonyosnak tűnt, és csak úgy lehetett vinni, ha a hasamhoz szorítottam. Mindkét kezemmel átöleltem. Mellső csülkei a vállamon, a hátsók jobbról és balról a csípőmön. Kék szemével a bal vállam fölött kandikált ki, az eladónő pedig azt mondta: - Még egyszer megsimogatom! - Végighúzta kezét a barackszínű fülek között, gyengéden és puhán, aztán ott hagytuk ateddyk, zsiráfok és anyagból készített macskák között, Erika és én elhagytuk az áruházat. Az emberek utat nyitottak nekünk, átengedtek bennünket. A boltok néhány óra múlva bezártak, az ünnep előtt mindenki izgatott volt, kimerült, fáradt, és előre félt a családi veszekedésektől, amelyek a következő napokban úgyszólván a levegőben lógtak. De aki Erikára nézett, annak mosolyognia kellett. A bejáratnál álló csavargó, aki az áruház fülledt levegőjében melegedett, észrevétlenül kinyújtotta a kezét, és meghúzta Erika hátsó lábát.
        Kiléptem az utcára, és taxit kerestem. - Istenem, milyen szép, ennek aztán fog örülni a gyerek! - mondta egy idős hölgy, és hódolattal helyezte kezét Erika nagy, puha fejére, én meg arra gondoltam, hogy a gyereket, akinek a karácsonyfája alá kerül majd ez a malac, Franznak hívják, és harmincnyolc éves. A taxisofőr fejcsóválva azt mondta: - Hogy mi mindent rá lehet sózni az emberekre! - és gyanakodva, oldalról sandított Erikára, ugyanis az első ülésre, mellé csatoltam be. Erika vaskos csülkeit a műszerfalon pihentette, kék üvegszeme pedig a berlini forgalmat bámulta, amelyben képtelenség volt bármi logikát felfedezni, még kevésbé a tapintat jeleit, mindenki harcolt mindenkivel az elsőségért. Utazótáskámmal együtt hátul ültem, és éreztem, hogy Erika széles tarkója nyugalmat és biztonságot sugároz felém.
        Amikor a taxi megállt a piros lámpánál, vagy kisebb dugóba keveredett, a mellettünk álló kocsikból mindannyiszor integettek, puszikat dobtak. Gyerekek nyomták a kezüket és az orrukat a bepárásodott ablakhoz, és tudták, mit sem ér a karácsony egy ilyen plüssállat nélkül. A dolog már a taxist is szórakoztatta.
        - Csak lessetek - morogta -, állatszállítmány - és élvezte a figyelmet, amit utasával keltett. - És mibe kerül egy ilyen? - kérdezte, amikor fizettem, és készültem kiszállni, én pedig azt hazudtam: - Nem tudom, karácsonyra kaptam - mert szégyelltem megmondani az árát.
        Az utazótáskámat általában el szokták fogadni kézipoggyásznak, de Erikával együtt nem vihettem fel a fedélzetre, tehát a táskát adtam le.
        Erika semelyik túlzsúfolt, keskeny poggyásztartóba sem fért bele, most először választottak el bennünket egymástól. Az utaskísérő az első osztály egyik üres helyére ültette Erikát, bekapcsolta az övét, és megnyugtatott, hogy "ott jól fogja érezni magát a legény". - A kislány - javítottam ki -, Erikának hívják.
        A légikisasszony kedves és üres pillantással nézett rám, majd hirtelen otthagyott, nekem meg hiányozni kezdett Erika puha szőre, gyengéd pillantása, és csaknem pánikba estem, amikor a fölszálláskor behúzták az első osztály függönyét. Behunytam a szemem, és első gyerekszanatóriumi tartózkodásomra gondoltam. Borkumba küldtek a beteg tüdőm miatt. Kilencéves voltam, álltam a vonat ablakában, sírtam, és az utolsó mondat, amit anyámtól hallottam, így szólt: - Ne csináld már ezt! A többi gyerek sem sír. - Igen, anyu, mert csak azok a gyerekek sírnak, akiket nem szeretnek, és a lelkük mélyén érzik, mennyire fellélegzik az anyjuk, hogy legalább arra a négy hétre megszabadul a gyerekétől. Sírtam, mert még abban sem voltam biztos, hogy amikor visszatérek, egyáltalán itt lesz még, vagy időközben titokban és örökre eltűnik. Apámtól mézsárga szőrű, barna üvegszemű teddymacit kaptam ajándékba. Fritznek hívták, szorosan az arcomhoz szorítottam, és hagytam, hogy a taknyom és a könnyeim a szőrébe folyjanak, ahogyan ezt most Erikával is szívesen megtettem volna. De Erika az első osztályon repült. Eszembe jutott, hogy nem búcsúztam el, nem kívántam neki kellemes karácsonyt, de lehet, hogy fel sem tűnik neki, ezenkívül Luganóból még mindig felhívhatom.
        Frankfurtban újra oltalmamba vettem Erikát, szorosan magamhoz szorítottam, amikor át kellett mennem a külföldi gépekhez vezető csarnokon, hogy elérjem a milanói gépet. A bőrüléseken, a krómozott székeken, bőröndökön, a padlón, mindenütt fáradt emberek ültek és feküdtek, akik a csatlakozásra vártak - indiaiak turbánban, lefátyolozott nők, feketék színes pamutlebernyegben, japánok a szokásos egyenöltönyükben, jellegzetes fejű koreaiak, csontos, idős amerikai nők rövid bundákban, lehetetlennél lehetetlenebb színűre festett hajjal, és gyerekek, mindenféle nemzetiségű és korú gyerek, olvasó, síró, alvó gyerekek, gyerekek, akik esznek, gyerekek az anyjuk ölében, az apjuk karján, babát vagy kiskoffert ölelő gyerekek, gyerekek, akik a nagy üvegablak előtt álltak, és a kifutópályát bámulták, némán, szomorúan, mit sem várva a karácsonytól.
        A csarnok kellemetlenül meleg volt, a levegő fülledt, mindenfelől zaj hallatszott, senki sem látszott igazán barátságosnak, felszabadultnak vagy boldognak. Az a tény, hogy szenteste repülőútra kellett vállalkozniuk, a végsőkig megterhelte érzelmeiket, és ekkor érkezett meg Erika.
        A mellemhez szorítottam a hátát, úgy, hogy világos rózsaszín hasát fordítsa kifelé, és négy vaskos lábát a levegőbe nyújtotta. Barátságos, kék üvegszemével néhány másodperc alatt az egész terem hangulatát megváltoztatta.
        Az óriási zaj lágy mormolássá szelídült, innen-onnan halk nevetést lehetett hallani. A gyerekek felálltak, miután a szüleik megbökték, felköltötték őket, fejek fordultak felénk, pár gyerek odafutott. A félénk mosolygás élénk nevetéssé változott, mozgás költözött a terembe, és a világ minden nyelvén, amelyeket nem értettem, minden kisfiú és kislány ugyanazt kérdezte: - Jaj, ugye megsimogathatom? - Bólintottam. Erika csülkeit nyomogatták, kunkori farkincáját csavargatták óvatosan, fülét simogatták. Egy sötét bőrű fiúcska gyengéden megnyomta Erika kék üvegszemét, egy pici fekete kislány számtalan gyöngyfonattal a hajában pedig egyenesen a szája közepére cuppantott egy puszit, aztán gyorsan elszaladt, és elbújt az anyukája háta mögé.
        Ha kiálltam volna ebben a csarnokban, és gyengédségről, szeretetről, harmóniáról és vágyakozásról, a karácsonyról, a megváltásról és a megbékélésről kezdtem volna beszélni ezeknek az embereknek, nem hallgatott volna meg senki. Kellemetlen figurának tartottak volna, és az őr belém karolva azt kérdezte volna: - Elkísérhetem a gépéhez? - vagy előzékenyen azt javasolta volna: - Igyon, kérem, egy csésze kávét. - Erika puszta jelenlétével elvarázsolta a termet. Ez a majdnem életnagyságú, szelíd tekintetű malac, amelynek olyan puha a tapintása, több földi békét sugárzott, több jóérzést közvetített, mint amennyire a föld összes papja képes az éjféli misén. Vegyétek ki a bölcsőből a nyúzott, giccses, szőkére loknizott Jézuskát, és tegyetek a karácsonyfa alá egy nagy rózsaszín malacot esdeklő üvegszemmel, és akkor csodában lesz részetek!
        A Milanóba induló utolsó gép kicsi volt, szinte kedélyes, és nem volt tele. Erika mellettem ülhetett, Travella kapitány és legénysége szeretettel üdvözölte a fedélzeten a sorpresa specialét. Egy molto strano vendég, pero simpatico, az utasok, úgy tizenöt-húszan lehettek, megtapsolták.
        Egyre inkább engedett bennem a feszültség, végül egészen jó kedvem kerekedett. Erikának elég volt néhány óra, hogy megváltoztassa az életemet, vele egészen más volt, mint nélküle lett volna: vadidegen emberekkel beszélgettem - még a taxissal is, sokan rám mosolyogtak, és én visszanevettem, és mindenütt, ahol Erikával felbukkantunk, felvidítottuk egy pillanatra a hangulatot és az emberek arcát.
        Vörösbort rendeltem magamnak és Erikának is, amit minden megjegyzés nélkül, szívélyesen kihoztak, és töltöttek mindkettőnk poharába. Az Alpok fölött repültünk, fejemet Erika vállához támasztottam, jól éreztem magam, legszívesebben így repültem volna körbe az egész világot.
        Milanóban sztrájkoltak a repülőtéri alkalmazottak. Nem toltak lépcsőt a géphez, nem jött busz elénk, a csúszdán kellett elhagynunk a gépet. Amikor én következtem, gondolkoztam, hogy én csússzak-e le előbb, és Erikát bízzam rá addig fönt egy másik utasra, vagy küldjem Erikát előre, és "Erika, jövök!" kiáltással csússzak utána. A döntést végül nem én hoztam meg, alenn álló utasok széttárt karral kiabálták: - Avanti! Vieni, bella! - és Erikára gondoltak, aki gömbölyű hátán már csúszott is lefelé, elkapták, és azonnal nyomkodni, csókolgatni, dicsérni kezdték: - Brava, brava! - Utánacsúsztam, és a közszeretetnek örvendő gyermek igazán büszke anyjának féltékenységével fogtam újra magamhoz. A bőröndöket nekünk magunknak kellett kiszednünk a gép gyomrából, aztán gyalog kellett megtennünk ahosszú utat a kifutópályán át a vámig. Az utasok segítettek vinni egymásnak a nehéz csomagokat. Erika gyengédséget sugárzott mindazokra, akik egyébként csak azzal foglalkoztak, hogy amilyen ügyesen és gyorsan csak lehet, boldoguljanak. Egy malac időzött közöttünk, és gondoskodott a szenteste bársonyos vidámságáról. Az én párom egy magas fekete férfi lett, aki bőröndje mellé még az utazótáskámat is a vállára akasztotta, én pedig cserébe az aktatáskáját vittem, de kettőnk között ott lebegett Erika - a férfi abal, én pedig a jobb csülkénél fogva tartottam -, így mentünk végig a nedvesen sötétlő aszfalton, mindenki irigyelt, mert mindenki Erika közelében szeretett volna menni, de a fekete férfi volt a leghatározottabb. Rögtön kedvet kaptam, hogy életem hátralévő idejét ezzel a feketével és persze Erikával töltsem, de a férfi aztán elmesélte, hogy Mr. Wilsonnak hívják, a karácsonyt az ohióbeli Clevelandben élő családja nélkül a húgánál, Milanóban tölti. - Wonderful present - mondta Erikáról, én pedig megrémültem a gondolattól, hogy el kell ajándékoznom.
        Az olasz vámosok intettek, hogy álljak ki oldalra. Mr. Wilson sajnálattal búcsút vett, és visszaadta a táskámat, de az kevéssé érdekelte a vámosokat. A malacot szagolgatták, piszkálták, körbeforgatták, próbálgatták, kotyog-e benne valami, odahívták Nandót, és Luiginak, valamint Michelének is jönnie kellett, meg Danilónak és Sergiónak, és minden vámosnak hozzá kellett érnie Erikához, meg kellett vizsgálnia, föl kellett emelnie. Amikor a röntgengépbe akarták bepréselni, nem csak én tiltakoztam. Az utasok velem együtt tiltakoztak: ilyen badarságot, egy plüssmalac, karácsonyi ajándék agyereknek, ugyan ne legyenek már ilyen szőrszálhasogatók… Végül az, akit Danilónak szólítottak, hozott egy öreg, rosszkedvű juhászkutyát, az nedves orrával körbeszaglászta Erikát, kábítószert keresett benne, ahogy tanították. De nem lobbant benne igazi kíváncsiság Erika iránt, így végre átjöhettünk asorompón.
        Mr. Wilson a testvére kíséretében várt ránk, és úgy láttam, megkönnyebbült. Ránk mutatott, a húga szájához kapta kezét, és nevetett. Integettünk egymásnak, aztán eltűntek, én pedig megkerestem a pályaudvar felé induló buszt.
        A mindenütt kifüggesztett "Vietato fumare" tábla ellenére a buszvezető dohányzott. Magas, régi házak által szegélyezett utcákon mentünk végig, a kirakatok karácsonyi díszben, az előkertek kopasz fáin színes lámpafüzérek villogtak. A busz háromszor fulladt le, majd az út közepén egyszerűen leállt - a sofőr káromkodott, kiszállt, valahol belerúgott a busz oldalába, visszajött, babrált valamit a kapcsolókon, és a motor beindult. "L'intelligenza si misura col metro", állt az egyik oldalon, én meg elgondolkoztam, azt jelenti-e ez, hogy az értelmiség metróval utazik, vagy hogy az értelmiség megengedi, hogy méterrúddal mérjék - az olasztudásom nem volt elég az ilyen finomságok megértéséhez. Táskámat feltettem a csomagtartó hálóba, Erikát pedig az ölembe.
        Egy észak-afrikai férfi ült mellettem fáradtan és mogorván, az ablak szutykát meg a forgalmat bámulta, de észrevettem, ahogy egyik kezével sietős mozdulattal, lopva végigsimított Erika vaskos hátsóján. A többi utas is oda-odapillantott ránk, és mindenki a maga módján reagált, mosolygott, felhúzott szemöldökkel csodálkozott, vagy elragadtatottan bólogatott. A gépről hozott képes újságot olvastam. Az egyik, Velencéről szóló cikkben ez állt: "Quando sulla laguna piove zucchero, la citta dei Dogi aumente il suo incantesimo", mellette angolul: "When it's raining sugar on the lagoon, the city of the doges is an enchantment." Elképzeltem, milyen Erikával Velencében gondolázni a fekete csatornákon, a hidakon megállnának az emberek, hogy integessenek a ragyogó rózsaszínű malacnak. Elálmosodtam, és majdnem elaludtam Erika rózsaszín hátán, de megérkeztünk a pályaudvarhoz, le kellett szállnom.
        A milanói pályaudvar nagy és magas, nagyon szép, régi épület, figyelemre méltó ablakokkal, fafaragásokkal és csaknem tisztán szecessziós díszítéssel. Mint minden nagyvárosi pályaudvaron, itt is hatalmas tömeg hullámzott, úgyhogy az embert folyton meglökték és odébb taszították, ha nem figyelt, de előttem szinte folyosó nyílt. Erika kék üvegszeme szabaddá tette az utat, úgy jutottam át ezen a túlzsúfolt karácsonyi pályaudvaron, mint Izrael népe a Vörös-tengeren, mögöttem összezáródtak a hullámok.
        A vonat rogyásig tele volt. Nem volt étkezőkocsi, ahová beülhettem volna, a folyosón kellett állnom, táskámat a lábam közé szorítva. Az egyik hatszemélyes fülkéből kiintett valaki: - Adja ide a malacot, majd én tartom!
        Erika egy idős nő ölében kötött ki, aki alaposan megtapogatta, megszaglászta, aztán továbbvándorolt egyik ölből vagy karból a másikba, míg én féltékeny és gyanakvó tekintettel kísértem.
        Azok közé tartozom, akik, ha tehetik, a szállodák kristálycsillárjából is elcsennek néhány csiszolt üvegfüggőt, úgyhogy figyeltem, hogy senki se nyúljon Erika kék szeméhez, én ugyanis tudom, milyen gonoszak tudnak lenni az emberek, erről engem nem kell felvilágosítani.
        Emlékszem, egyik születésnapomon Franzcal elmentünk vacsorázni egy nagyon elegáns étterembe. Kivételesen szép, csiszolt csillagmintás borospoharaik voltak, és nagyon szerettem volna egyet. Franz felvett egy poharat az asztalról, intett a pincérnek, és azt kérdezte: - Sajnos eltörtünk egyet, menynyivel tartozunk? - Á, semmivel, ilyesmi előfordul - felelte a pincér magától értetődően, Franz pedig elvigyorodott, és mintegy a pincér engedélyével tette be a poharat a kézitáskámba.
        A vonat vigasztalan iparvidéken haladt, az autó-, az amaretto- és a bútorgyár munkásainak málló bérkaszárnyái sorakoztak, sok erkélyre színes villanykörtefüzéreket akasztottak, amelyek máshol karneváli hangulatot keltenének, ám Olaszországban a karácsonyhoz tartoznak. Villogó lámpafüzérek a pálmákon és az oleanderbokrokon, miközben a száraz előkertekben egy-egy sovány macska szalad át. Hirtelen olyan szomorú lettem, olyan elhagyatottnak éreztem magam, olyan szánalmasnak, olyan levert lettem a világ mocskától és szegénységétől, hogy egyetlen durva mozdulattal visszavettem Erikát, és arcomat odanyomtam vaskos, puha tarkójához. Gyerekkorom karácsonyai jutottak eszembe, amelyek nem is voltak karácsonyok, mert anyám nem akarta, hogy köze legyen az egyházhoz, a kereszténységhez, tehát az egyházi ünnepeket sem fogadta el. A karácsony egyszerűen elmaradt, nem volt sem fa, sem ajándék, és ezt egy gyereknek nem könnyű megérteni. A nappali ablakában ültem, láttam, ahogy az utcában mindenütt felragyognak a karácsonyfák, és nyeltem a könnyeimet. Franz és én mindig díszítettünk fát, csupa őrült dolgot aggattunk rá, konyhai szitát, villát, dugóhúzót, de gyertyákat is, és voltak ajándékok is, azután bevilágítottuk aDon Giovanni színpadképét, amelyben biciklilámpákból összeeszkábált csillárok függtek, hallgattuk a nyitányt, és élelmet dugtunk el az erkélyeken Káinnak és Ábelnak. Vajon mit fogunk csinálni ma este Franz és én, két magányos ember? Talán főzött valamit, én meg hozom neki Erikát. Ugyan meg tudjuk-e állni egyetlen estére, hogy cinikus vicceket meséljünk egymásnak? Vajon képesek leszünk-e megbeszélni, hogy mi siklott félre köztünk, és lesz-e szó a tervekről, reményekről? Vajon el tudom-e mondani, hogy apám meghalt, hogy olyan szomorú és elhagyatott vagyok, vajon meg tudom-e neki mondani: beteg vagyok, meg kell, hogy operáljanak, és annyira félek. És Franz mesél-e a munkájáról, és hogy miért menekült annak idején ilyen messzire? Nem volt barátnője? Franz életében mindig voltak nők, még akkor is, amikor velem élt, de én nem vagyok féltékeny típus - egyszerűen nem bírom elviselni a jeleneteket, főképp, mert tudom, milyen érzés beleszeretni valakibe - akár egyetlen estére is. Ugyan mi van abban, úgyis olyan rövid az élet? Hirtelen félni kezdtem Franz arcának mély ráncaitól, éles eszétől és metsző pillantásától. Amikor a vonat továbbindult Chiassóból hosszabb tartózkodás és vámvizsgálat után - Erikát közben ezerszer végigtapogatták, és jó alaposan megvizsgálták -, a következő állomás Lugano lévén, hevesen verejtékezni kezdtem. Meg kellene válnom Erikától, Franz kedvéért, talán nem is fog tetszeni neki. Ma este valószínűleg Franz mellé fekszem majd le - egyszerre eszembe jutott, milyen elkeseredett és majdhogynem erőszakos volt köztünk a szex akkor azokban az utolsó hetekben. Tudtuk, hogy elválnak útjaink, és olyan volt, mintha előtte még megpróbáltuk volna kölcsönösen tönkretenni egymást. A végén kimerültek és gyengédek voltunk, és békésen váltunk el, de az előző hetekben mindketten megpróbáltuk összetörni a másikat.
        Képtelen voltam viszontlátni Franzot. Nem bírtam, nem akartam, befejeztük, és ennyi év után barátság sem maradt köztünk. Úristen, nem kellett volna idejönnöm, ennyit utazni szentestén, most ott álltam abban a túlzsúfolt vonatban, közeledtem egy ismeretlen város felé, közeledtem egy férfihoz, akivel már befejeztem, és akinek az iróniáját ebben a reménytelen állapotomban képtelen lettem volna elviselni. És Erikát - Erikát nem adnám semmi áron, különösen nem Franznak.
        Amikor megállt a vonat Luganóban, rögtön megláttam. Egy lámpa alatt állt, elegáns kabátban, cigarettázott. Összehúzta a szemét, és az arca még keskenyebbnek tűnt, mint régen. Meghitt gyengédséget éreztem iránta, amit olyan jól ismertem, de ugyanakkor fojtogató félelmet is, hogy elé kell állnom, hogy megölel, hogy meg kell csókolnom. Nem mozdultam, arcomat Erika hátához szorítottam, magam elé engedtem a leszállókat. A fülke csaknem kiürült. Franz végigment a peronon, keresett, az ablakom alatt is elhaladt, futólag felnézett, de rögtön megint a peront fürkészte, két keze mélyen a zsebében, a cigaretta a szája sarkában. Franz!, gondoltam, emlékszel még, régen mindig azt mondtuk, hogy a szerelmesek megérzik egymás jelenlétét, érzik, ha a másik belép a presszóba, és a megfelelő pillanatban fordulnak hátra - mi is így voltunk a legeslegelején, amikor még olyan boldogok voltunk.
        Egy étteremben ismerkedtünk meg, a hétvégeken kisegítettem ott, hogy az utolsó főiskolai félévemet fedezni tudjam, te pedig az egyik asztalnál olyan sokáig tanulmányoztad az étlapot, hogy végül odamentem, és azt mondtam:
        - Lisa vagyok, a nap ajánlatát hozom, a túrós sütemény eszébe se jusson, múlt heti, az almást viszont csak ajánlhatom. - Egy pillanatra meglepődtél, aztán azt válaszoltad: - Jó, akkor a túrósat kérem. - Mindketten felnevettünk, és azt mondtad: - Ez aztán jó trükk, hogy megszabaduljanak a maradéktól - én pedig elhárítottam a dicséretet: - Nem az én ötletem, egy filmből lestem el, annyira megtetszett. - Nekem pedig te tetszettél meg - mondtad, és még azon az estén az ágyadban voltam - velünk minden olyan gyorsan és egyszerűen történt.
        Ugyanilyen gyorsan döntöttem most el, hogy nem szállok le a vonatról. Nem akartam viszontlátni Franzot. Nem akartam mindent elölről kezdeni, csak azért, mert mind a ketten ki voltunk készülve. Nem akartam megválni Erikától, a vonat pedig már indult is tovább, a luganói pályaudvar után hosszú, sötét alagútba gördült, én meg azt gondoltam: "Boldog karácsonyt."
        Magam előtt láttam Franz elképedt arcát, és hogy megiszik egy feketét apályaudvar éttermében. Aztán esetleg telefonál Milanóba, hogy pontosan megérkezett-e a gép, megvár még egy vonatot, talán még egyet, visszahajt az elegáns tóparti házába, és várja a hívásomat vagy egy táviratot, végül egyedül eszi meg a marhasültjét, egyedül issza meg a fendantot, és szitkozódva bámul ki az ablakon, miközben azt gondolja: "Ilyen nincs, hogy a kis Betty így átverjen."
        Nem tudtam, mi lesz ezután. Nem tudtam, meddig utazom, hol éjszakázom, de velem volt Erika, és az üres fülkében bőven volt hely, ahová leülhettem. A vonat átszáguldott néhány kisebb pályaudvaron: Taverne - Torricella, Mezzovico, Rivera-Bironico. A helységek tiszták, rendezettek voltak, svájci terület volt, nem az olasz összevisszaság.
        Ugyan melyik helység melyik unalmas panziójában hajtom le a fejemet? Egyszer, egy elkeseredett délutánon Berlinben úgy mentem be a moziba, hogy nem néztem a plakátot, nem tudtam, mit vetítenek. Rosszul is járhattam volna, de jól sült el a dolog, egy klassz kis komédiába csöppentem, amelynek ez volt a címe: Hajszál a levesben, és néhány Greenwich-Village-ben lakó egyetemistáról és művészről szólt, jól megcsinálva, sok humorral. Talán, gondoltam, egy csodálatos helyen áll majd meg a vonat, kiszállok, és megcsinálom a szerencsémet, minden megtörténhet. És egyetlen pillanatra sem bántam, hogy ott hagytam Franzot a pályaudvaron. Franz már millió fényévnyire volt tőlem, ezenkívül valószínűleg bárhonnan tovább lehetett jutni Zürichbe, onnan pedig haza Berlinbe.
        A vonat most lassabban haladt. Balra, a völgyben ipartelep, jobbra, a domb mellett szép, régi villák álltak hatalmas ciprusok alatt. Egy kastély bukkant fel, és egy tiszteletet sugárzó épület "Istituto Santa Maria" felirattal, valószínűleg valamelyik apácarend kolostora, aztán, nem sokkal este hét után megállt a vonat Bellinzonában. Kiszálltam, és ott álltam Erikával acsaknem üres peronon. Hideg volt, előttem egy galamb próbált fölcsípni egy morzsát, de nem sikerült neki, mert a csőrét rágógumi tapasztotta össze. Kiléptem a pályaudvar épületéből, és rögtön szemben megláttam egy nagy, rózsaszín szállodát Albergo internazionale. Minden ablaka csukva volt, az ajtón pedig tábla függött: chiuso.
        Vállamra vettem a táskámat, magamhoz szorítottam Erikát, és elindultam lefelé a pályaudvar utcáján, amelyik olyan, mint amilyenek általában a pályaudvarhoz vezető utcák a világon mindenütt lenni szoktak - butikok, áruházak, farmerboltok, utazási irodák, órás, dohánybolt, újságos. Bepillantottam minden mellékutcába, és a harmadiknál szerencsém volt: Pensione Montalbina.
        Az ajtón itt is ugyanaz a tábla függött: chiuso, de a földszinten fény szűrődött át a behúzott függönyökön. Gondoltam, megpróbálom. Biztos voltam benne, hogy Erika megnyitja előttem az ajtókat. A Jézuskát, akinek alétezésében anyám annyira kételkedett, sehol sem engedték be a szentestén, de csak nem keményíthetik meg a szívüket egy plüssmalaccal szemben!
        Óvatosan elhúzták az egyik függönyt, és az üveg mögött kövér, vörös férfifej jelent meg. Kikerekedett szemét rám szegezte, és mutatóujjával elutasítóan intett. - Chiuso! - formálta a szót keskeny, kövér szájával, én azonban könyörögve néztem rá vissza, és magasra tartottam Erikát. Rámeredt, és afüggöny újra lehullott. Hallottam, ahogy odabenn csoszog, majd hoszszas, körülményes piszmogás után kinyílt az ajtó. Egy mérhetetlenül kövér férfi állt előttem, alig magasabb, mint én. Kerek feje közvetlenül a vállán nyugodott, hatalmas hasa alatt biztos, hogy évek óta nem látta a lábfejét, vaskos karja pedig elhárítóan hadonászott kétfelől a teste mellett. - Chiuso - mondta, zárva, nincs itt senki, és Erikára meredt. - Hát ez meg mi? - kérdezte. - Ez egy malac - mondtam -, és szobát keresünk egy éjszakára, meg ha lehet, vacsorázni is szeretnénk. - Egy malac - morogta -, un maiale! - és kinyújtotta a kezét, hogy óvatosan megsimogassa Erikát. - Erikának hívják - mondtam merészen, a kövér férfi pedig hódolattal bólintott, és úgy dörmögte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: - Erika.
        - Kérem, engedjen be minket - vágtam közbe -, Erikát és engem. Ha nem enged be, nincs hová mennünk - és óvatosságból megmutattam, hogy van pénzem szobára. Csóválta a fejét, de inkább tanácstalanul és kétségbeesetten, mint elutasítóan. - Nem lehet - mondta -, a panzió január 15-ig zárva van, és én csak a szakács vagyok, nincs itt senki. - Kérem! - mondtam, és magam sem tudtam, miért vagyok olyan makacs, hisz egyszerűen visszamehettem volna a pályaudvarra, és elutazhattam volna Zürichbe, de fáradt voltam, fáztam, és ez a kövér férfi valahogy bizalmat ébresztett bennem, miután olyan boldogan telt az egész nap Erikával. Az estémet a kövér szakácscsal és a gömbölyű plüssmalaccal akartam tölteni.
        A férfi hosszasan bámult rám, vívódott, mindent pontosan le lehetett olvasni az arcáról. Homlokán ráncokat vetettek a kínok, keskeny száját összecsücsörítette, tompa hangokat hallatott, az orra remegett, és a szeme egyre jobban elkerekedett. Az arcszíne rózsaszínről sötétvörösre váltott, a füle violaszínben játszott, aztán végre felemelte a karját, a fejét félrehajtotta, és lábával egy kicsit kinyitotta az ajtót: beléphettem. Majd bezárta mögöttem, úgy, hogy most ott álltam a sötét folyosón, Erika a karomban, és vártam, mit hoz még a karácsony ebben az évben.
        A kövér szakács szinte táncolva ment előttem, és egy ajtón át meglepően nagy konyhába jutottunk, amelyben kemence égett. Az egyik oldalon óriási tűzhely volt polcokkal és konyhai felszerelésekkel körülvéve, a másik oldalon hatalmas, tisztára sikált faasztal, mellette pad és néhány szék. Az asztalon tányér állt, rajta szalámi, előtte egy üveg bor és egy táskarádió, amelyből Riccardo Cocciante hangja szólt. A kövér szakács intett, hogy üljek le, míg ő tétován álldogált. Leültem, elhelyeztem magam mellett Erikát is, úgy, hogy csülkeit jól nevelten az asztalra tegye. A kövér szakács le sem tudta venni róla a szemét. - Erika - ismételgette, és: - mai visto un maiale cosű` grande, még soha nem láttam ekkora plüssmalacot.
        Kezébe vette tányérját, amely majdnem üres volt, és az utolsó szalámiszeletkéket is megette. - Na, most főzünk valamit - mondta, és kötényt kötött. Feltett a tűzre egy vízzel telt fazekat, száraztésztát vett elő a szekrényből. Serpenyőben szószt készített, deszkán friss fűszereket aprított, magához ölelve felszeletelt egy nagy fehér kenyeret. Némán, gyorsan és magabiztosan dolgozott, úgy látszott, rólam el is feledkezett. Csak Erikára vetett olykor-olykor egy pillantást, és a nevét mondogatta. Közben poharat tett elém, és odatolta a borosüveget. Töltöttem magamnak is, neki is, és felemeltem a poharamat. - Salute - mondtam, erre elfordult a tűzhelytől, és rám meredt. Mosolygott, kilátszottak apró, fehér fogai. Fogta a poharát, koccintottunk és azt mondta: - Franco. - Veronika - mondtam, és ő megismételte: - Veronika. És Erika.
        Kinyújtottam a lábam, élveztem a meleget, behunytam a szemem. Hallottam, ahogy Franco leszűri a spagettit. A rádióban most Franceso de Gregori énekelt a kis olaszról, aki egy nagy hajón átkel Amerikába. De Amerikából nem lát semmit, mert fűtő, és mindig lenn kell maradnia a hajó gyomrában, in questa nave nera su quest' Atlantico cattivo. Jól éreztem magam, nem érhetett semmi baj, és ezt gondoltam: "Adieu, Franz. Ciao, Franco." Franco tányért, villát tett elém. Gőzölgő tálakat hozott, és azt kérdezte: - Lei non mangia? - Ő nem eszik?, és Erikára mutatott. - Nem - mondtam -, de én farkaséhes vagyok - és nekikezdtünk. - Köszönöm, Franco - mondtam, és a kezemet egy pillanatra az övére tettem, mintha régi barátok volnánk. Zavarba jött, és nem bírt rám nézni.
        Erika köztünk ült - Franco az asztalfőn, aztán Erika, a nagy asztal bal oldalán, utána pedig én, és így tologattuk a borosüveget Erika előtt ide-oda, míg majdnem üres lett, és Franco hozott egy másikat. Tudott valamicskét németül, én meg törtem az olaszt, így próbáltuk meg elmagyarázni egymásnak, mi vetett ide bennünket épp szenteste ebbe a konyhába. Én hazudtam valamit, hogy lekéstem a repülőgépet, és csak átutazó vagyok, ő pedig azt mondta, hogy a tulajdonosok szabadságra mentek. Neki állítólag megengedték, hogy itt lakjon, mert nem akart hazamenni. Megkérdeztem, miért - van-e családja, hol lakik -, aztán, hosszú szünet után, kezdetben kicsit akadozva, megismertem Franco szomorú történetét, hogy egy faluban él, de nem Svájcban, hanem odaát, Olaszországban, Cusinóba való, itt pedig szakácsként dolgozik, és naponta utazik ide-oda, mert felesége és kislánya van. A felesége azonban elhagyta, épp most, karácsony előtt költözött el a gyerekkel Locarnóba, egy fodrászhoz, és ő most nem bírná ki egyedül. Kétségbeesett pillantást vetett Erikára, és így szólt: - A feleségem is ilyen kövér, és a bőre ugyanilyen rózsaszín, olyan szép, finom bőre volt! - kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Erikát, a szemébe könnyek gyűltek. Elmeséltem, hogy elvált vagyok, egyedül élek, és hogy valakit meg akartam látogatni Luganóban, aztán mentem volna tovább, és megkérdeztem, hogy itt tölthetjük-e az éjszakát.
        - Sű`, sű` - kiáltott, igen, igen, hozott egy üveg grappát és két poharat. - Egyszerűen elutazott vele - csuklott el a hangja - mit akar egy fodrásztól, hisz az még főzni sem tud rá rendesen! - Tiramisut hozott a hűtőből, és csinált két nagy csésze cappuccinót. A második borosüveg is kiürült, és jól fogyott a grappa is. Az asztalra hajtottam a fejemet, és csavargatni kezdtem a rádió gombját. Rátaláltam a Karácsonyi oratóriumra, felhangosítottam. Együtt énekeltem a rádióval: - Készülj, Sion, nagyszerű kórusokkal, hamarosan a Legszebb és Legkedvesebb jön el hozzád - énekeltem én is, mert gyerekként Bach-kórus tagja voltam, így el tudom énekelni az összes oratóriumot. Franco kötényébe törölte a könnyeit, kifújta az orrát, és az ölébe vette Erikát. - Ilyen lágy volt ő is! - szólt -, ilyen puha, és én mindig jól bántam vele. Egy fodrásszal!
        És újra sírni kezdett, arcát Erika füle közé nyomta. Ujjongjatok, örvendezzetek! Hirtelen fáradtnak éreztem magam, a székemet közelebb húztam a tűzhöz. A grappás poharat a kezemben tartottam, és a lobogó, pattogó lángokba bámultam, szívesen tettem volna rá fenyőágat, hogy "karácsonyillat" legyen. - Vacak karácsony - mondtam, és rádobtam még egy fadarabot a tűzre, Franco pedig: - Erika - és a feje már a mellére is csuklott.
        Amikor fölébredtem, reggelfelé járt, a tűz kialudt. Minden tagom elgémberedett a székben, a grappás pohár cserepei a padlón. A függönyön beszűrődött egy kis fény, az asztalon keresztben ott aludt a kövér Franco, feje Erika hátára hajtva.
        Halkan fölálltam, vettem a táskámat, és csendben az ajtó felé indultam. A kulcs benne volt a zárban, behúztam magam mögött az ajtót. Az utca üres volt, és sehonnan sem hallatszott zaj, fölnéztem a Pensione Montalbina homlokzatára, és azt gondoltam: - Minden jót, Erika, vigasztald meg Francót! - és kimentem a pályaudvarra. Otthon, Berlinben Franz távirata várt: "A fenébe is, mi van?", én pedig visszatáviratoztam: "Semmi. Adieu", és felhívtam anyámat, aki észre sem vette, hogy elutaztam, és hogy karácsony első napja van.

ANTAL KIS ÁGOTA fordítása