|
|
|
|
|
||
Elmúlt nyáron, életemben először, megnéztem a televízióban, a Canal+ adón egy pornófilmet. Nincs dekódolóm, a képernyőn megjelenő képek zavarosak voltak, a beszédet furcsa zajok helyettesítették, recsegések, csobbanások, lágyan, megszakítás nélkül, mintha egy másik nyelv szólalna meg. Amit ki lehetett venni: egy nő fűzőben és harisnyában, egy férfi. A történet érthetetlen volt, semmiféle összefüggés sem látszott a gesztusok és snittek között. A férfi közelebb lépett a nőhöz. Közelkép következett, a nő nemi szerve, melyet nagyon jól ki lehetett venni a csillogó képernyőn, azután a férfi merevedő nemi szerve, mely belehatolt a nőébe. A képen hosszú percekig mutatták, különböző nézőpontokból, a két nemi szerv mozgását. Majd újból megjelent a farok, most a férfi kezében, és a sperma kilövellt a nő hasára. Biztosan hozzá lehet szokni ehhez a látványhoz, de először megrendítő volt. Századok és századok, több száz nemzedék, és most először látni, ahogy egy női nemi szerv és egy férfi nemi szerv egyesül, a sperma. Ha valaki véletlenül ilyet látott, szinte belehalt, most pedig olyan mindennapos látvány, mint mondjuk egy kézfogás.
Úgy gondoltam, az írásnak is efelé kellene tartania, ugyanolyan hatást keltenie, mint a nemi aktus látványának, szorongást és megdöbbenést, az erkölcsi ítélőerő felfüggesztését.
Az elmúlt év szeptemberétől kezdve semmi mást nem csináltam, csak vártam egy férfira, vártam, hogy telefonáljon, hogy feljöjjön hozzám. Eljártam az áruházba vásárolni, eljártam moziba, ruháimat leadtam a tisztítóba, olvastam, dolgozatokat javítottam, ugyanúgy éltem, mint azelőtt, de ha nem lett volna a hosszú megszokás, akkor képtelen lettem volna bármire is, vagy legfeljebb rettentő erőfeszítés árán lettem volna képes. Főleg beszélgetés közben éreztem úgy, hogy csak a lendület visz tovább. A szavak s a mondatok úgy formálódtak a számban, de ugyanez mondható el a nevetésre is, hogy nem gondolkoztam, hogy nem volt mögöttük akarat. Egyébként nagyon halványan emlékszem csak arra, hogy mit is csináltam, milyen filmeket láttam, kikkel találkoztam. Akaratom, vágyam s az a valami, amit emberi intelligenciának szokás nevezni (előre látni, mérlegelni a mellette s az ellene szóló érveket, felmérni a következményeket), csak akkor nyilvánult meg, ha vele kapcsolatban készültem valamire:
Elolvasni az újságban az országát érintő cikkeket (külföldi volt),
kiválasztani a megfelelő ruhát és arcomat kikészíteni,
levelet írni neki,
friss ágyneműt húzni és virágot tenni a hálószobába,
feljegyezni, hogy miket fogok mondani neki legközelebb, ami
érdekelheti,
whiskyt venni, gyümölcsöt, különféle csemegéket az együtt töltendő
estére,
kigondolni, hogy megérkezésekor melyik szobában fogunk szeretkezni.
Másokkal beszélgetve kizárólag az olyan témák keltették fel érdeklődésemet, amelyek vele voltak kapcsolatban, a munkájával, az országgal, ahonnét származott, azokkal a helyekkel, ahol előzőleg járt. Beszélgetőtársam nem is sejtette, hogy hirtelen feltámadt érdeklődésem nem előadásmódjának s nem is magának a témának szólt, hanem annak a ténynek, hogy megismerkedésünk előtt tíz évvel A. Havannában szolgált, s talán járt is ebben a Fiorendito nevű night-clubban, amelyet a figyelmemtől felajzott beszélgetőtársam rendkívüli részletességgel írt le. Hasonlóképpen, olvasás közben is csak azok a mondatok kötöttek le, amelyek egy férfi és egy nő kapcsolatát érintették. Úgy éreztem, megtudok belőlük valamit A.-ról, s hogy amit hinni akarok, az általuk értelmet kap. Így amikor Grossman Élet és sorsában azt olvastam, hogy "aki szerelmes, az csókolózás közben lehunyja a szemét", rögtön arra gondoltam, hogy A. szeret, hiszen így csókolt. A regény hátralévő része aztán ugyanolyan volt, mint számomra minden az alatt az egy év alatt, segített múlatni az időt két találkozás között.
Jövőm nem volt több, mint a következő telefonhívás, egy újabb találka megbeszélése. A hivatásommal járó elfoglaltságon kívül - ennek időbeli határait A. ismerte - igyekeztem minél kevesebbet elmenni hazulról, mert féltem, hogy távollétemmel elszalasztom a hívását. Lemondtam a porszívó és a hajszárító használatáról, nehogy ne halljam meg a telefon csöngését. Ez a csöngés fellobbantotta bennem a reményt, amely azonban olykor csak addig tartott, míg lassan fölemeltem a kagylót, s belemondtam, hogy halló. Amikor ráébredtem, hogy nem ő az, olyan kétségbeesés fogott el, hogy iszonyodni kezdtem a vonal másik végén beszélő hívótól. Ha viszont A. hangja szólalt meg, akkor bizonytalan, fájdalmas s persze féltékeny várakozásom oly gyorsan elillant, hogy úgy éreztem, az előbb bolond voltam, s most újból teljesen normális vagyok.
Ha azt jelezte, hogy egy órán belül ott lesz - "megfelelő az alkalom", vagyis talált valami ürügyet, hogy elkéssen, s a felesége mégse gyanakodjék rá -, akkor egy másfajta várakozásba léptem át, gondolattalanul, vágytalanul (olyannyira, hogy felmerült bennem, talán nem is fogom élvezni), teli lázas energiával, képtelenül arra, hogy rendet tegyek feladataim között: zuhanyoznom kell, elővenni a poharakat, belakkozni a körmeimet, letörölni a port. Nem is tudtam már, kit várok. Teljesen magába nyelt az a pillanat - melynek közeledtét mindig kimondhatatlan félelemmel vártam -, amikor meghallom a kocsija fékezését, az ajtócsapódást, lépteit a bejárat kövén.
Amikor hosszabb időközt hagyott, három vagy négy napot a telefonja és a jövetele között, akkor viszont undorral töltött el minden elvégzendő munkám, a baráti vacsorameghívások, minden, ami megelőzi a találkozást. Szerettem volna, ha nincs más dolgom, mint hogy őt várjam. És folyvást növekvő rettegésben éltem, hogy közbejön valami, ami megakadályozhatja találkánkat. Egy délután, amikor autón hazafelé tartottam, őt pedig egy félórával későbbre vártam, egyszerre eszembe jutott, hátha karambolozni fogok. S mindjárt: "Nem tudom, megállnék-e."1
Amikor készen lettem, kifestettem magam, megfésülködtem, rendet raktam a házban, s maradt még időm, képtelen voltam rá, hogy olvassak vagy dolgozatot javítsak. Nem akartam ugyanis másra figyelni, mint arra, hogy A.-t várom, nem akartam elrontani a várakozást. Gyakran előfordult, hogy fölírtam egy lapra a dátumot, az órát és hogy "mindjárt jön", azután egy-egy mondatot, rettegésemet, hogy esetleg nem jön, hogy már kevésbé kíván. Este elővettem ugyanazt a lapot, "eljött", s följegyeztem teljesen rendszertelenül együttlétünk részleteit. Aztán döbbenten meredtem a teleírt papírra, a két részre, az előtte és az utána leírtakra, az olvasás folyamatos volt, megszakítás nélküli. A kettő közt voltak mindazok a szavak és mozdulatok, amelyek mellett minden más nevetségesnek tűnt, beleértve a rögzítés kísérletét, az írást is. A kettő közt volt az az időköz, melyet kocsija, a Renault 25-ös fékezése, majd indulása foglalt keretbe, és amelynél - biztosan tudtam - soha semmi fontosabb nem történt az életemben, sem a gyerekeim, sem a diplomáim, sem az utazásaim: ez a vele töltött délután az ágyban.
Néhány órán át tartott az egész. Nem volt rajtam óra, leraktam, mielőtt megérkezett. Ő viselte a magáét, s rettegtem attól, amikor majd óvatosan rápillant. Ha jégkockáért mentem a konyhába, fölnéztem az ajtó fölött függő órára: "már csak két óra", "egy óra", vagy "egy óra múlva én itt leszek, ő már távol". Belém nyilallt a kérdés: "De hol van a jelen?"
Indulni készült, tempósan öltözködött. Néztem, hogyan gombolja az ingét, húzza a zokniját, az alsóneműjét, a nadrágját, hogyan fordul a tükör felé s köti fel nyakkendőjét. Mire a zakót felveszi, mindennek vége. Nem voltam több, mint az az idő, mely keresztüláramlik rajtam.
Ahogy elment, rögtön iszonyú fáradtság tört rám. Nem álltam neki rendet rakni. Néztem a poharakat, az ételmaradékkal borított tányérokat, a teli hamutartót, a szobában és a folyosón szerteszét dobált ruhákat és fehérneműket, a szőnyegre lelógó lepedőt. Szerettem volna meghagyni ezt a rendetlenséget, ahol minden tárgy egy-egy mozdulatot, egy-egy pillanatot jelentett, s ezekből olyan erőteljes és fájdalmas kép állt össze, amellyel egyetlen múzeumi kép sem versenghet soha. S persze másnapig nem mosakodtam, hogy megőrizhessem a spermáját.
Számoltam, hogy összesen hányszor szeretkeztünk. Olyan érzésem volt, hogy minden alkalommal hozzáadódik valami a kapcsolatunkhoz, de hogy ugyanakkor épp a mozdulatoknak és az élvezetnek ez az egymáshoz adódása fog majd eltávolítani bennünket egymástól. Vágyunk mennyisége adott, s ezért egyre fogy. Amit az élvezet intenzitásában nyerünk, azt elveszítjük az időben.
Ilyenkor félálomba szenderültem, úgy éreztem, hogy az ő testében alszom. Másnap még mindig kábult voltam, arra gondoltam, hogyan simogatott, egyre a szavait ismételgettem. Talán nem ismert trágár francia szavakat, talán nem volt kedve használni őket, mert számára nem fűződött hozzájuk társadalmi tabu, éppolyan ártatlanok voltak, mint bármely másik szó (mint ahogy számomra is ártatlanok lettek volna az ő nyelvén elhangzó trágárságok). Az R. E. R.-en utazva, az élelmiszerboltban folyton az ő hangját hallottam, amint odasúgja: "simogasd meg a száddal a farkamat". Egyszer az Opéra-állomáson annyira belemerültem álmodozásomba, hogy észre sem vettem, amikor elment a vonatom.
Kábultságom fokozatosan oldódott, megint kezdtem várni a hívását, s ahogy távolodtunk az utolsó találkozás napjától, egyre jobban szenvedtem és szorongtam. Ugyanúgy, mint hajdan, amikor vizsgáznom kellett, s minél távolabb kerültem az írásbelitől, annál biztosabb voltam benne, hogy megbukom, most minél tovább teltek a napok, annál biztosabb lettem abban, hogy elhagy.
Ha nem vele voltam, kizárólag akkor éreztem magam boldognak, amikor új ruhát, fülbevalót, harisnyát vettem magamnak, s felpróbáltam otthon, a tükör előtt, mert az lett volna az ideális, bár lehetetlen volt, ha minden alkalommal más toalettben lát. De alig nézhette öt percig az új blúzomat vagy az új cipőmet, mindjárt ledobtam, akárhová, egész az indulásáig. Tudtam azt is, hiába viselek új ruhát, ha esetleg megkíván egy másik nőt. De hibának éreztem volna olyannak megjelenni, amilyennek már látott, mintha lemondanék arról az erőfeszítésről, hogy tökéletessé tegyem kapcsolatunkat. Ugyanez a tökéletesség iránti vágy vezetett, amikor egy nagyáruházban végiglapoztam A szerelem technikái című könyvet. A cím alatt ez állt: 700 000 eladott példány.
Sokszor éreztem: úgy élem meg ezt a szenvedélyt, ahogyan egy könyvet írnék, éppúgy nélkülözhetetlenül fontos, hogy minden jelenet sikerüljön, hogy minden részlet a helyén legyen. S ugyanúgy ott motoszkált bennem a gondolat, hogy akár már meg is halhatok, ha a végére jutottam ennek a szenvedélynek - anélkül, hogy "a végére jutottam" pontos jelentést kapott volna -, mint ahogyan akár meg is halhatnék, amikor ezt a könyvet néhány hónap múlva befejezem.
Amikor emberek között voltam, igyekeztem, nehogy beszédemből észrevegyék megszállottságomat, bár ez folytonos s így fárasztó odafigyelést kívánt. A fodrásznál találkoztam egy szünet nélkül fecsegő nővel, akivel mindenki teljesen természetesen beszélgetett, egészen addig, míg hajmosás közben egyszer csak azt nem mondta, "ideggyógyászati kezelés alatt állok". A személyzet viselkedése attól fogva szinte észrevétlenül megváltozott, óvatosabban beszéltek vele, mintha csak visszafojthatatlan vallomása bizonyíték volna rá, hogy zavarodott. Attól féltem, hogy engem is zavarodottnak hisznek, ha kimondom, hogy "nagy kalandot élek át". Mégis, ahányszor csak nők között voltam, az ABC pénztáránál, a bankban, folyton arra gondoltam, hogy vajon az ő fejük is tele van-e egy férfival, vagy ha nem, akkor hogyan képesek így élni, vagyis - előző életemből kiindulva - nem gondolva másra, mint a hétvégére, egy-egy éttermi vacsorára, tornaórára vagy a gyerekek iskolai jegyeire, csupa olyanra, ami azóta számomra kínossá vagy közömbössé vált.
Amikor valaki, egy nő vagy egy férfi bizalmas volt velem, és bevallotta, hogy "őrülten szerelmes egy hapsiba", vagy hogy "iszonyúan erősen vonzódik egy nőhöz", nekem is kedvem támadt, hogy végre kiadjam magam. De amikor a cinkosság eufóriája elszállt, megbántam, hogy elengedtem magam, ha csak óvatosan tettem is. Azok a beszélgetések, melyeknek során a másik szavaira egyre csak azt ismételgettem, hogy "én is, nekem ugyanolyan, én is úgy csinálom stb.", utólag feleslegesnek tűntek, teljesen idegennek szenvedélyem valóságától. Sőt a kitárulkozások során valami el is veszett.
Fiaimnak, akik egyetemisták, és ritkán alusznak nálam, alig mondtam el valamit, csak annyit, amennyi viszonyom zavartalan folytatásához szükséges volt. Telefonálniuk kellett, hogy tudják, hazajöhetnek-e, és ha otthon voltak, el kellett menniük, mikor A. bejelentkezett. Megállapodásunk, kívülről tekintve legalábbis, nem járt semmiféle nehézséggel. De jobb szerettem volna, ha fiaim egyáltalán nem tudnak viszonyomról, ugyanúgy, ahogyan annak idején szüleim előtt is titkoltam flörtjeimet és kalandjaimat. Azt szerettem volna bizonyára, ha nem ítélnek meg. Azért is, mert a szülők s a gyerekek a legkevésbé képesek viszolygás nélkül nézni azoknak a szexualitását, akik hozzájuk testileg a legközelebb állnak, s akiktől a legtöbb tilalom választja el őket. A gyermek elutasítja az anya elhomályosuló szemében, távoli hallgatásában megnyilvánuló evidenciát, neki viszont bizonyos pillanatokban ugyanolyan kevéssé fontosak, mint kölykei a kandúr után induló nőstény macskának.2
Ebben az időszakban egyetlenegyszer sem hallgattam klasszikus zenét, inkább csak sanzonokat. A legérzelmesebbek, melyekre azelőtt ügyet sem vetettem, most teljesen feldúltak. Körülírás, távolságtartás nélkül szóltak a szenvedély abszolútumáról és egyetemességéről. Amikor Sylvie Vartan arról dalolt, hogy a szenvedély "ösztönös és végzetes", biztos voltam benne, hogy nem csak én érzek így. Ezek a dalok elkísérték és igazolták azt, amit megéltem.
A női magazinokban mindig a horoszkópnál kezdtem az olvasást.
Olykor vágyam támadt, hogy azonnal megnézzek egy olyan filmet, amely, biztos voltam benne, az én történetemet mondja el, s rettentően csalódott voltam, ha nem játszották már sehol, mert régi volt, mint például Osimától Az érzékek birodalmát.
A metróban kéregető nőknek és férfiaknak mindig adtam pár frankot, s közben azt kívántam, hogy este hívjon fel. Megfogadtam, küldök kétszáz frankot a Secours populaire-nek, ha eljön akkor, amikor szeretném. Szokásos életfelfogásomra rácáfolva könnyelműen dobáltam ki a pénzt az ablakon. Úgy éreztem, hogy ez része valamiféle általánosabb és szükségszerű pazarlásnak, mely elválaszthatatlan A. iránti szenvedélyemtől, s amelybe beletartozik az álmodozással és várakozással töltött idő pazarlása, s természetesen a testé is: addig szeretkezni, míg nem szédelgek a fáradságtól, mintha csak minden alkalom a legutolsó volna. (És honnan tudhatom, hogy csakugyan nem a legutolsó-e?)
Egy délután, amikor nálam volt, az ebédlő szőnyege lyukasra égett, mert ráraktam a forró kávéfőzőt. Nem érdekelt. Sőt később ahányszor csak ránéztem az átégett szőnyegre, boldog voltam, mert eszembe jutott a vele töltött délután.
A mindennapi élet kellemetlenségei meg sem érintettek. Nem érdekelt a két hónapos postássztrájk sem, mert A. sohasem írt levelet (nyilván a nős férfi óvatossága vezette). Ha forgalmi dugóba kerültem, ha sorban álltam a bankban, nyugodtan vártam a soromat, s akkor sem idegeskedtem, ha az alkalmazott udvariatlanul szólt hozzám. Semmi sem hozott ki a sodromból. Amit az emberek iránt éreztem, az az együttérzés, a fájdalom és a szolidaritás elegye volt. Megértettem a padon alvó hajléktalanokat, a prostituáltakat választó férfiakat, egy vonatbeli útitársnőmet, aki filléres regényt olvasott (azt viszont nem tudtam volna megmondani, hogy mi is volt bennem, ami rájuk hasonlított).
Egyszer, amikor meztelenül indultam a konyhába, hogy sört vegyek ki a hűtőből, eszembe jutottak azok a nők, egyedülállók vagy férjezettek, családanyák, akik gyermekkorom kisvárosában délután titokban férfiakat fogadtak (mindenki mindenről tudott - csak azt volt nehéz eldönteni, hogy a szomszédság a viselkedésüket helyteleníti-e vagy azt, hogy a nappali órákat áldozták a szenvedélynek, ahelyett, hogy ablakot pucoltak volna). Mély elégtétellel gondoltam rájuk.
Mindez idő alatt úgy éreztem, regényes módon élem a szenvedélyemet, most azonban nem tudom, milyen módban írok: tanúságot teszek-e, esetleg vallomást, úgy, ahogyan a női magazinokban szokás, vagy kiáltványt írok, talán jegyzőkönyvet, netalántán szöveget értelmezek.
Amit írok, az nem egy viszony elbeszélése, nem is egy pontos - "november 11-én végre eljött" - vagy hozzávetőleges - "közben eltelt néhány hét" - időrendben megjelenő történet (a történet másik felét ugyanis nem ismerem). Ebben a viszonyban számomra nem volt időrend, csak jelenlét vagy távollét. A szenvedély jeleit gyűjtögetem, folyton tétovázva a "mindig" és az "egy napon" között, mintha a leltár majd lehetővé tenné számomra, hogy elérjem szenvedélyem valóságát. A tények felsorolása és leírása természetesen se nem ironikus, se nem gunyoros, olyan, mint mikor az ember elbeszéli a történteket másoknak és saját magának, miután megélte, jóval ama pillanat után, amikor megélte.
Ami pedig szenvedélyem eredetét illeti, nem kívánom régmúltamban keresni (egy pszichoanalitikus ezt a régmúltat rekonstruáltatná velem), sem közelmúltamban, sem az érzelemnek azokban a kulturális modelljeiben, amelyek gyermekkorom óta hatással voltak rám (az Elfújta a szél, a Phaedra vagy Edith Piaf dalai éppoly meghatározók, mint az Ödipusz-komplexus). Nem megmagyarázni akarom szenvedélyemet - ez ugyanis azt jelentené, hogy igazolásra szoruló tévedésnek vagy zűrzavarnak tekinteném -, csak éppen feltárni.
Amit számba kell vennem, az talán csak a tárgyi adalékok sora, az idő és a szabadság, mely lehetővé tette, hogy szenvedélyemet megéljem.
Szerette a Saint-Laurent-öltönyöket, a Cerruti-nyakkendőket, a nagy kocsikat. Gyorsan vezetett, fénykürttel előzött, nem beszélt, mintha teljesen át akarná adni magát annak az érzésnek, hogy ő, aki egy keleti országból jött, most szabad, jól öltözött, uralkodó helyzetben van egy francia autópályán. Jólesett neki, amikor Alain Delonhoz hasonlították. Sejtettem - amennyire sejteni lehet, ha külföldiről van szó -, hogy a szellemi élet és a művészek világa, bár tiszteletet keltett benne, nem vonzotta. A televízióban a játékok érdekelték és a Santa Barbara. Mindez közömbösen hagyott. Bizonyára azért, mert A. ízlését, egy külföldiét úgy tekinthettem, mint kulturális különbözőséget, míg egy francia esetében a hasonló ízlést társadalmi különbségnek gondoltam volna. Vagy talán örültem annak, hogy A.-ban a saját magam leginkább parvenü vonásait fedezem fel: serdülőkoromban mohón vágytam azokra a ruhákra, lemezekre, utazásokra, amelyekből nekem nem, de osztálytársaimnak bőségesen kijutott - ugyanúgy, ahogyan A., akinek, akárcsak a népének, semmi sem jutott, s most másra sem vágyott, mint a nyugat-európai kirakatok elegáns ingeire és videomagnóira.3
Sokat ivott, mint a keleti országokban általában. Ez a szokása rettegéssel töltött el, féltem, hogy balesetet szenved visszafelé az autópályán, de nem ítéltem el. Még akkor sem, ha dülöngélni kezdett, vagy ha csókolózás közben böffentett. Ellenkezőleg, boldog voltam, hogy egyek lehetünk a lealjasodásban.
Nem tudtam, hogy velem való kapcsolata milyen természetű. Eleinte néhány jelből - boldog volt az arca, ahogyan rám nézett, hallgatott, csak anynyit mondott "hajtottam, mint az őrült, hogy ideérjek", elmesélte a gyermekkorát - arra következtettem, hogy ugyanolyan szenvedélyt érez, mint én. Később megingott a bizonyosságom. Visszafogottabbnak éreztem, kevésbé szívesen tárulkozott ki - de elég volt, hogy szóba hozza az apját, vagy hogy elmondja, hogyan szedett málnát az erdőben tizenkét éves korában, mindjárt megváltozott a véleményem. Nem hozott soha semmit - amikor virágot kaptam vagy könyvet egy-egy baráttól, arra gondoltam, nem tartja szükségesnek, hogy figyelmes legyen velem, de aztán mindjárt erre is: "az ő ajándéka a vágy". Mohón gyűjtöttem azokat a mondatait, amelyekből azt hallottam ki, hogy féltékeny, ami véleményem szerint egyedüli bizonyítéka volt szerelmének. Egy idő után aztán rájöttem, hogy az "elutazol karácsonykor?" pusztán banális vagy gyakorlati kérdésként hangzott el, tudni akarta, hogy találkozunk-e vagy sem, és semmiképpen sem azt firtatta ravaszul, hogy valakivel együtt megyek-e síelni (talán szerette volna, hogy elmenjek, hogy addig egy másik nővel találkozzék?). Néha eltöprengtem azon, mit is jelentenek számára ezek a szeretkezéssel eltöltött délutánok. Talán semmi mást, csak éppen ennyit, szeretkezni. Mindenesetre fölösleges volt más okot keresni, mert sohasem leszek biztos semmiben, kivéve azt, hogy kíván vagy nem kíván. Az egyedüli igazság rögtön láthatóvá vált, ha ránéztem a farkára.
Külföldi volta még bizonytalanabbá tette magatartásának értelmezését, olyan kultúrában nőtt fel, amelynek én csak turisztikai megjelenését, közhelyeit ismertem. A kölcsönös megértésnek ezek a nyilvánvaló korlátai eleinte kedvemet szegték, s ezt tovább fokozta az az adottság, hogy míg ő eléggé jól fejezte ki magát franciául, én egyáltalán nem beszéltem az ő nyelvét. Később rájöttem, hogy ez a helyzet megkímél a tökéletes kommunikáció, a kettőnk tökéletes egysége illúziójától. Franciaságának leheletnyi eltérése a megszokottól s olykori tétovázásom, hogy vajon milyen értelmet is tulajdonít egy-egy szónak, pillanatonként figyelmeztetett minden szóbeli érintkezés hozzávetőleges jellegére. Abban a kiváltságban részesültem, hogy kezdettől fogva folyamatosan s tudatosan éltem meg azt, amit az ember végül mindig döbbenettel s kétségbeesve ismer fel: egy idegent szeretek.
Nős ember volt, s ez erősen korlátozott - nem telefonálhattam neki, nem írhattam levelet, nem adhattam olyan ajándékot, amit nehezen tudott volna megmagyarázni, függvénye voltam annak, hogy mikor tudja szabaddá tenni magát, de nem lázongtam emiatt.
A leveleket, melyeket akkor írtam, amikor elindult tőlem, a kezébe adtam. Sejtettem, hogy miután elolvassa, valószínűleg apró darabokra tépi, s kihajítja az autópályára, de azért írtam tovább.
Vigyáztam, nehogy valami jelet hagyjak a ruháin, nehogy nyomot hagyjak a bőrén. Nemcsak azért, hogy a felesége jelenetet ne rendezzen, hanem azért is, mert féltem, megharagszik rám, és elhagy. Ugyanebből az okból vigyáztam, nehogy olyan helyen találkozzunk, ahol a felesége vele van. Féltem, hogy egy önkéntelen mozdulattal - megsimogatom A. tarkóját, megigazítom a zakóját - elárulom magam, elárulom a viszonyunkat. (Szenvedni sem akartam fölöslegesen attól, hogy elképzelem, mint ahányszor csak az asszonyt láttam, hogyan szeretkeznek - hiába találtam jelentéktelennek, hiába gondoltam, csak azért teszi, mert nincs más "a keze ügyében", az elképzelt látvány mégis meggyötört.)
Ugyanakkor a nehézségek csak fokozták várakozásomat és vágyamat. Minthogy mindig telefonfülkéből hívott, s ezek működése kiszámíthatatlan, amikor a kagylót fölvettem, sokszor senki sem szólt bele. Később megszoktam, hogy a téves hívás után legfeljebb negyedórával jön az igazi, ennyi idő alatt talált ugyanis egy működő telefont. Az első, a néma hívás előrejelzése volt a hangjának, a boldogság (ritka) ígérete, a második hívást megelőző néhány perc pedig, míg arra vártam, hogy a nevemet kimondja, és megkérdezze "láthatjuk-e egymást?" - életem legszebb pillanatai.
Este a televízió előtt azon töprengtem, vajon ugyanazt az adást vagy filmet nézi-e, mint én, főleg, ha szerelmi vagy erotikus témájú film ment, ha a történet valamiképpen hasonlított a mi helyzetünkre. Ilyenkor azt képzeltem, hogy megnézi A szomszéd nőt, s minket tesz a szereplők helyébe. Ha utána azt mondta, hogy valóban látta ezt a filmet, akkor meg azt szerettem volna hinni, hogy kettőnk miatt választotta, hogy történetünket, minthogy megjelent a képernyőn, mindjárt szebbnek, de legalábbis indokoltabbnak látja. (Azt a gondolatot persze, hogy kapcsolatunk esetleg, épp ellenkezőleg, veszélyesebbnek fog látszani számára, mivel a moziban a házasságon kívüli kapcsolatok mindig rosszul végződnek, rögtön elvetettem.)
Néha arra gondoltam, hogy olykor talán egy teljes napig nem jutok eszébe. Magam előtt láttam, ahogyan fölkel, megissza kávéját, beszélget, nevet, mintha én nem is léteznék. Csodálkoztam, hogyan különbözhet ennyire az én megszállottságomtól. Hogyan is lehetséges ilyesmi? Ő maga bizonyosan megdöbbent volna, ha tudja, reggeltől estig rá gondolok. Nem lehetett volna megmondani, hogy az én viselkedésem normálisabb vagy az övé. Bizonyos értelemben szerencsésebb voltam nála.
Párizsban járva ahányszor csak megláttam egy-egy nagy kocsit a körutakon, amelyben egyetlen magas rangú hivatalnok külsejű férfi ült, mindig az jutott eszembe, hogy A. sem más, ő is közülük való, elsősorban a karrierje érdekli, és időnként, két-három évente erotikus késztetést vagy talán szerelmet érez egy-egy újabb nő iránt. Ettől a felfedezéstől megkönnyebbültem. Elhatároztam, hogy nem találkozom vele többé. Biztos voltam benne, hogy éppoly névtelenné és érdektelenné vált számomra, mint a BMW-k és Renault 25-ösök clean vezetői. De azért séta közben úgy néztem a kirakatokban a ruhákat és a fehérneműt, mintha újabb találkozóra készülődnék.
A távolságtartásnak ezek a rövid pillanatai kívülről érkeztek, nem én gerjesztettem őket. Épp ellenkezőleg, kerültem az olyan foglalatosságokat - az olvasást, a társas életet, mindent, amit addig szerettem -, amelyek kiszakíthattak volna megszállottságomból. Teljes semmittevésre vágytam. Hevesen visszautasítottam azt a többletmunkát, melyet igazgatóm kért tőlem, a telefonban szinte goromba voltam vele. Úgy gondoltam, jogomban áll visszautasítani minden olyasmit, ami megakadályozna abban, hogy testestül-lelkestül átadjam magam a szenvedélyemmel járó érzéseknek és elképzelt jeleneteknek.
Az R. E. R.-ben, a metróban, a várótermekben, minden olyan helyen, ahol szabad semmit sem csinálni, alighogy leültem, A.-ról való álmodozásba merültem. Amint ebbe az állapotba kerültem, a fejem robbanásszerűen megtelt boldogsággal. Úgy éreztem, fizikailag is kielégülök, mintha ugyanazoknak a képeknek, ugyanazoknak az emlékeknek a ritmikus visszatérése által az agy is élvezni tudna, mintha az agy éppolyan nemi szerv volna, mint a többi.
Nincs bennem természetesen semmi szégyenérzés, amikor ezeket lejegyzem, mert akkora időbeli távolság választja el a leírás pillanatát, amikor én egyedül látom e dolgokat, attól a pillanattól, amikor olvasni fogják, hogy úgy érzem, ez a pillanat sohasem fog bekövetkezni. Addig még baleset érhet, meghalhatok, kitörhet egy forradalom vagy egy háború. Ez az időbeli távolság teszi lehetővé, hogy most írjak, valahogy úgy, mint tizenhat éves koromban, amikor egyszer reggeltől estig kitettem magam az égető napnak, húszévesen, amikor védekezés nélkül szeretkeztem: vagyis nem gondolva a következményekre.
(Vagyis tévedés, ha az életét feltáró írót az exhibicionistához hasonlítják, ugyanis ez utóbbinak egyetlen vágya, hogy abban a pillanatban, amikor mutogatja magát, lássák is.)
Tavaszra várakozásom szüntelenné vált. Május elején beköszöntött a nyárias idő. Az utcán csak nyári ruhákat lehetett látni, a kávéházi teraszok megteltek emberekkel. Egy egzotikus tánc, a lambada dallamát dúdolta szüntelenül egy fojtott női hang. Mindez új élvezetek lehetőségeiről szólt, s én biztos voltam benne, hogy A. nélkülem akar részesülni mindenből. Rangját, franciaországi beosztását kiemelkedőnek gondoltam, úgy éreztem, minden nő csodálatát kivívja, magamat viszont éppennyire jelentéktelennek tartottam, semmit nem találtam, ami mellettem tarthatná. Ahányszor Párizsban jártam, bármelyik kerületbe vezetett is az utam, mindig azt gondoltam, mindjárt itt hajt el mellettem oldalán egy nővel. Kihúztam magam, hogy büszkén közömbösnek lásson, ha találkoznánk. Hogy találkozásunkra természetesen sohasem kerül sor, alig töltött el csalódással: verejtékezve mentem képzeletbeli tekintete bűvkörében a boulevard des Italiens-en, míg ő megfoghatatlanul másutt volt. De üldözött a kép: leeresztett ablakkal, rádiómagnóját bömböltetve száguld a Sceaux-i park vagy a Vincennes-i erdő felé.
Egy nap az egyik tévéújságban riportot olvastam a párizsi turnéra érkezett kubai tánccsoportról. Az újságíró hosszan beszélt a kubai nők érzékiségéről és szabadosságáról. Fénykép is volt az interjúalany táncosnőről, magas, fekete hajú, hosszú lába meztelen. Ahogy a cikkben előrehaladtam, előérzetem egyre erősödött. A végén már teljesen biztos voltam, hogy A., aki jól ismerte Kubát, találkozott a fényképen látható lánnyal. Láttam őket egy szállodai szobában, és semmi sem győzhetett volna meg arról, hogy valószínűtlen ez a jelenet. Épp ellenkezőleg, azt a feltevést éreztem ostobának s képtelennek, hogy nem történt meg.
Amikor telefonált, hogy találkozzunk, ezerszer remélt hívása mit sem változtatott bennem, ugyanúgy megmaradt az a fájdalmas feszültség. Olyan állapotba kerültem, hogy már hangjának valósága sem tudott boldoggá tenni. Minden egyetlen, szakadatlan hiány volt, kivéve azt a pillanatot, amikor együtt voltunk és szeretkeztünk. S még akkor is féltem a rákövetkező pillanattól, amikor már nem lesz velem. Az élvezetet is mint jövendő fájdalmat éltem meg.
A szakítás folytonos vágya, hogy ne legyek többé kiszolgáltatva a hívásának, hogy ne szenvedjek többé, s rá mindjárt annak elképzelése, ami a szakítás percében vár rám: várakozás nélküli napok sorozata. Inkább folytattam hát bármi áron - hadd legyen másik nője, akár több is (vagyis még nagyobb fájdalom, mint amiért el akarom hagyni). A rám váró semmihez képest jelen állapotom boldognak tűnt, féltékenységem valamiféle törékeny előjognak, melynek végét siettetni bolondság lett volna, hiszen ez a vég egy nap, akaratomtól függetlenül, mindenképp elkövetkezik, amikor ő elutazik vagy elhagy.
Kerültem az alkalmakat, amikor társaságban találkozhattam volna vele, mert nem tudtam elviselni, hogy lássam és csak lássam. Így például nem mentem el egy megnyitóra, ahová meg volt híva, de egész este üldözött a képe, amint mosolyogva teszi a szépet egy nőnek, ugyanúgy, ahogyan nekem tette, amikor megismerkedtünk. Később valaki mesélte nekem, hogy azon az estén csupa bányarémet látott. Megkönnyebbültem, boldogan ismételgettem szavait, mintha volna valami összefüggés egy fogadás hangulata, a meghívott nők száma és aközött, ami a találkozás véletlenétől függött - ehhez egy nő is untig elég volt -, attól, hogy lesz-e kedve hódítani vagy sem.
Próbáltam megtudni, mivel tölti szabadidejét, hová jár hétvégeken. Azt gondoltam, "most éppen a fontainebleau-i erdőben fut, Deauville-ba tart kocsin, a tengerparton van a feleségével" stb. Megnyugtatott, ha tudtam. Úgy éreztem, ha egy adott pillanatban el tudom helyezni itt vagy ott, akkor védve vagyok a hűtlensége ellen. (Olyanféle makacs hiedelem ez, mint a fiaimmal kapcsolatban - azt képzelem, hogy ha tudom, hol nyaralnak vagy hol buliznak, akkor nem érheti őket kábítószeres vagy vízi baleset.)
Azon a nyáron nem akartam elmenni nyaralni, nehogy egy hotelszobában kelljen ébrednem, ahol akár teljes napokig hiába várom a hívását. De az elutazásról való lemondás azt jelentette, hogy nyíltabban bevallom neki szenvedélyemet, mintha kimondanám: "bolondulok érted". Egy nap, amikor megint elkapott a vágy, hogy szakítsak, úgy határoztam, hogy ott helyben vonatjegyet és szállodát foglalok két hónappal későbbre Firenzébe. Rendkívül elégedett voltam a szakításnak ezzel a formájával; nem leszek kénytelen elhagyni. Az indulás pillanatát úgy vártam, mint egy vizsgáét, amelyre jóelőre feliratkoztam, de semmit nem készültem - rettegve és tudva, hogy fölösleges. A hálókocsiban, az ágyon fekve folyton azon képzelegtem, hogyan térek majd vissza Párizsba egy héttel később: az elmondhatatlan, szinte lehetetlen boldogság perspektívája (talán meghalok Firenzében, s őt nem látom viszont soha többé) egyre iszonyatosabbá tette a távolodást Párizstól, s az odaút és a visszaút közti időt mint véget nem érő, gyötrelmes szakaszt éltem át.
Az volt a legrosszabb, hogy nem maradhattam egész nap a szállodaszobában, várva a vonatot, amely majd visszavisz Párizsba. Értelmet kellett adnom utazásomnak, múzeumba járnom, sétálnom, ahogy vakáció idején szoktam. Órákon át jártam az Oltrarnóban, a Boboli-kertben, a piazza San Michelangelón, a San Miniatóban. Minden nyitott templomba betértem, elimádkoztam három kívánságomat (abban a hitben, hogy a három közül az egyik teljesül - persze mind a három A.-ra vonatkozott), sokáig ültem a hűvös és csendes templomban, s pergettem magamban a folyvást és mindenütt reggeltől estig kísértő sok történet egyikét (együtt jövünk Firenzébe, tíz év múlva véletlenül összefutunk egy repülőtéren stb.).
Nem értettem, miért keresgélik az emberek az útikönyvben egy-egy kép keletkezési idejét, a magyarázatát, olyasmiket, amiknek semmi közük az életükhöz. Az én kapcsolatomat a művészettel csakis a szenvedély határozta meg. A Badia-templomba azért mentem el többször is, mert Dante ott ismerkedett meg Beatricével. A Santa Croce elmosódott freskói azért ráztak meg, mert az én saját történetem is olyan lesz majd egyszer, mint ezek a freskók, színevesztett töredékek az ő emlékezetében és az enyémben.
A múzeumokban csak a szerelmi témájú képeket néztem meg. Szerettem a meztelen férfiszobrokat. Ráismertem A. vállának hajlatára, a hasára, a nemi szervére s főképpen arra az alig látható barázdára, mely a csípő belső hajlatát követi egészen a lágyékig. Alig tudtam megválni Michelangelo Dávidjától, s szinte fájt megdöbbenésem, hogy nem egy nő, hanem egy férfi tudta ilyen csodálatosan megmutatni a férfitest szépségét. Még ha erre magyarázatot jelent is a nők alávetett helyzete, úgy éreztem, itt valami jóvátehetetlen mulasztás történt.4
Visszaúton a vonatban úgy éreztem, hogy Firenzében, miközben bejártam utcáit, végiglátogattam múzeumait, végig A.-ra gondolva, vele együtt vacsorázva és alva a zajos Arno-parti hotelben, szinte megírtam szenvedélyem történetét. Csak vissza kell térjek ide, s elolvashatom annak a nőnek a történetét, aki egy férfiba szerelmes, vagyis a saját történetemet. Ezt az egyedül töltött hetet, amikor az éttermi pincérek kivételével senkivel sem váltottam szót, amikor mindvégig A. képével éltem (olyannyira, hogy teljesen megdöbbentett, amikor az utcán leszólítottak, hát nem látták, hogy ott van, benn a testemben?), végül is úgy értékeltem, mint valami próbát, mely még tökéletesebbé teszi a szerelmet. Mint a képzelet és a távol lévő iránti vágy újabb lendületét.
Hat hónappal ezelőtt elhagyta Franciaországot, s visszatért hazájába. Valószínűleg sohasem látom többé. Eleinte, amikor hajnali kettő körül fölébredtem, nem érdekelt, élek-e, halok-e. Az egész testem fájt. Ki akartam tépni a fájdalmat, de mindenütt jelen volt. Azt kívántam, hogy egy betörő lopózzék a szobámba, és öljön meg. Napközben igyekeztem folytonosan elfoglalni magam, nem maradhattam ülve tétlenül, mert akkor elvesztem (a szó jelentése homályos volt, depresszióba esem, inni kezdek. stb.). Ugyanezért igyekeztem rendesen öltözni, és sminkelni magam, szemüveg helyett kontaktlencsét viseltem, holott a lencse felrakása nehezemre esett. Akár televíziót néztem, akár magazinokat lapozgattam, minden hirdetés, legyen szó parfümről vagy mikrosütőről, ugyanarról beszélt: egy nő egy férfira vár. A fehérneműboltok kirakata előtt elfordítottam a fejem.
Amikor nagyon fájt, rettentő vágyam támadt, hogy kártyából jósoltassak magamnak, úgy éreztem, ez az egyetlen értelmes dolog, amit tehetek. Egy nap jósnők után néztem a minitelen. A lista hosszú volt. Az egyik nő azzal hirdetett, hogy megjósolta a San Franciscó-i földrengést és Dalida halálát. Míg kiírtam magamnak a neveket és a telefonszámokat, ugyanolyan eksztázisba kerültem, mint amikor egy hónappal azelőtt új ruhát próbáltam A. kedvéért, mintha most is érte tenném, amit teszek. De nem hívtam föl egyetlen jósnőt sem, féltem, azt mondja majd, hogy A. sohasem jön vissza többé. Minden meglepetés nélkül állapítottam meg, hogy "én is ide jutottam". Nem láttam okát, hogy miért is ne jutottam volna idáig.
Egy éjszaka eszembe jutott, jó volna AIDS-vizsgálatot csináltatnom: "legalább ezt hagyta volna rám".
Mindenáron emlékezni akartam a testére, a hajától egészen lábának nagyujjáig. Sikerült pontosan magam elé idéznem zöld szemét, homlokába hulló hajtincsét, vállának hajlatát. Éreztem a fogát, belül a száját, a combja alakját, bőre érintését. Azt gondoltam, hogy alig van különbség e képzelgés és egy hallucináció, az emlékezés és az őrültség között.
Egyszer hason fekve maszturbáltam, és úgy éreztem, hogy ő élvez.
Heteken át:
Fölébredtem éjszakánként, s reggelig különös állapotban, gondolkodásra képtelenül virrasztottam. Szerettem volna álomba menekülni, de az álom mintha fölöttem lebegett volna.
Nem volt kedvem fölkelni. Az előttem álló napra nem volt semmiféle tervem.
Úgy éreztem, az idő nem vezet sehová, csak az öregség felé.
Az áruházban folyton arra gondoltam, "erre már nem lesz szükségem" (whisky, sós mandula stb.).
Nézegettem a blúzaimat, a cipőimet, amiket egy férfi kedvéért vettem, s amelyek értelmetlen, pusztán divatos holmikká változtak. Lehetséges-e megkívánni az ilyen holmit, bármiféle holmit, hacsak nem valakiért, hacsak nem a szerelemért? Erős hideg volt, vettem egy sálat: "nem fogja már látni". Senkit sem bírtam elviselni. Azokkal érintkeztem csak, akiket A.-val való viszonyom idején ismertem meg. Hozzátartoztak a szenvedélyemhez. Ha nem érdekeltek is, ha nem becsültem is, valami módon szerettem őket. Viszont rá sem tudtam nézni azokra a televíziós műsorvezetőkre, azokra a színészekre, akikben azelőtt boldogan fedeztem föl A. tartását, mimikáját, tekintetét.
Csalásnak éreztem, hogy az ő jellegzetességeivel éljen egy olyan ember, akihez semmi közöm. Gyűlöltem ezeket az alakokat, akik továbbra is makacsul hasonlítottak A.-ra.
Fogadalmat tettem, hogy ha a hónap vége előtt fölhív, ötszáz frankot adok egy humanitárius szervezetnek.
Elképzeltem, hogyan találkozunk egy szállodában, egy repülőtéren, vagy hogy levelet kapok tőle. Feleltem soha el nem hangzott mondataira, soha le nem írt szavaira.
Ha olyan helyen voltam, ahol tavaly is jártam, amikor még itt volt - fogorvosnál vagy tanári értekezleten -, ugyanazt a kosztümöt viseltem, mint akkor, s próbáltam meggyőzni magam, hogy a hasonló körülmények hasonló következményekkel járnak majd, hogy este telefonálni fog.
Amikor éjfél felé kétségbeesetten lefeküdtem, akkor ébredtem rá: egész nap valóban hittem abban, hogy telefonál.
Álmatlan éjszakáimon néha Velencében jártam, ahol közvetlenül A.-val történt megismerkedésem előtt töltöttem egy hetet. Megpróbáltam visszaemlékezni időbeosztásomra és sétáimra, a Zatterén vagy a Giudecca utcácskáiban jártam. Rekonstruáltam a La Calcina Szálló melléképületében bérelt szobámat, igyekeztem mindenre visszaemlékezni, a keskeny ágyra, a Cucciolo kávéház hátsó részére nyíló, ki nem nyitható ablakomra, a fehér terítővel borított asztalra, ahová a könyveimet tettem, melyeknek címét egyenként felsoroltam. Végigvettem darabonként az ott található holmikat, megpróbáltam teljes leltárt adni arról a helyről, ahol A.-val való történetem kezdete előtt tartózkodtam, mintha egy tökéletes leltár lehetővé tenné, hogy mindent újraéljek. Hasonló hiedelemből táplálkozott az a néha feltámadó vágyam, hogy valóban visszamenjek Velencébe, ugyanabba a szállóba, ugyanabba a szobába.
Ebben az időszakban minden gondolatom, minden cselekedetem az előtte történtek megismétlése volt. Rá akartam kényszeríteni a jelent, hogy visszaváltozzon a boldogságra nyitott múlttá.
Folyton számolgattam, "két hete, öt hete, hogy elment", és "tavaly ilyenkor ezen a napon ezt és ezt csináltam". Bármivel kapcsolatban: megnyílt egy üzletközpont, Gorbacsov Párizsba látogatott, Chang nyerte a Roland Garrost, mindjárt az jutott eszembe, "akkor még itt volt". A legközönségesebb pillanatokat - a Sorbonne katalógusában keresgélek, a boulevard Voltaire-en sétálok, szoknyát próbálok egy Benetton-üzletben - olyan intenzitással idéztem meg, mintha ott volnék, s azon töprengtem, vajon miért lehetetlen úgy átmenni abba a napba, mint ahogyan egyik szobából átmegyünk a másikba.
Álmaimban is megjelent a vágy, hogy visszafordítsam az időt. Anyámmal (aki már nem élt) beszélgettem és veszekedtem, álmomban újra élt, de tudtam és ő is tudta, hogy már meghalt. Az egészben nem volt semmi rendkívüli, a halála már mögötte volt, "hát megvolt ez is", ez minden. (Azt hiszem, ez az álom többször is visszatért.) Egy másik álomban egy fürdőruhás kislány tűnt el egy kirándulás során. A bűntényt sikerült azonnal feltárni. Ekkor a gyermek feltámadt, hogy újra megtegye a saját halálához vezető utat. A vizsgálóbíró azonban úgy találta, a bűntény rekonstruálása megnehezíti az igazság kiderítését. Más álmaimban elveszítettem a táskámat, nem találtam az utamat, képtelen voltam becsomagolni, pedig már indult a vonatom. A.-t pillantottam meg egy nagyobb társaság közepén, rám se nézett. Kettesben ültünk egy taxiban, simogatni kezdtem, a nemi szerve nem mozdult. Később mégis feltámadt benne a vágy. Egy kávéház mosdójában voltunk, kinn az utcán egy fal tövében, egyetlen szót sem szólt, amikor a magáévá tett.
Hétvégeken megfeszített fizikai munkára fogtam magam, takarítottam, a kertben dolgoztam. Estére teljesen kimerültem, minden tagom sajgott, mint akkor, amikor A. velem töltötte a délutánt. De ez a fáradtság üres volt, hiányzott belőle a másik test emléke, iszonyodtam tőle.
Két hónappal A. elutazása után, nem tudom pontosan, melyik napon, belekezdtem ebbe a történetbe, "az elmúlt év szeptemberétől kezdve semmi mást nem csináltam, csak vártam egy férfira" stb. Mindenre egészen pontosan emlékszem, ami A.-val való viszonyomhoz kapcsolódik, az októberi algériai lázadásra, az 1989. július 14-i hőségre, a borult égre, sőt még olyan jelentéktelen részletekre is, mint hogy júniusban, egyik találkozásunk előtt, egy habverőt vásároltam, ezzel szemben képtelen vagyok összekapcsolni egyik vagy másik kéziratoldal elkészültét a világban öt hónap óta történt eseményekkel, mint a berlini fal ledöntése vagy a Ceauses˛cu házaspár kivégzése. Az írás idejének semmi köze a szenvedély idejéhez.
Holott épp azért kezdtem írni, hogy benne maradhassak abban az időben, amikor minden egyetlen irányba tartott, amikor egy film vagy egy szájrúzs kiválasztása mind valaki felé irányult. Az elejétől fogva spontán módon a folyamatos múltat használtam, egy olyan tartamét, melynek nem kívántam a lezárulását, egy "abban az időben még szebb volt az élet"-félét, az örök ismétlődését. Az írás egyúttal szenvedést is hozott, mely helyettesítette a várakozás, a telefonhívások és a találkozók várásának fájdalmát. (Az első lapok újraolvasása még ma is olyanfajta fájdalmat kelt bennem, mint amikor megnézem és megsimogatom azt a frottír fürdőköpenyt, amelyet nálam viselt, és amelyet indulás előtt, amikor öltözködni kezdett, vett csak le. A különbség: ezek a lapok mindig is jelenteni fognak számomra, talán mások számára is, valamit, míg viszont a köpeny - amelynek már csak számomra van jelentése - később nem idéz föl semmit, a rongyok közé kerül. Azzal, hogy mindezt leírom, bizonyosan meg akarom menteni a fürdőköpenyt.)
De éltem tovább. Vagyis az írás nem tudta megakadályozni, hogy abban a másodpercben, amikor abbahagyom, mindjárt érezni ne kezdjem annak a férfinak a hiányát, akinek nem hallom többé a hangját, idegen akcentusát, nem érinthetem a bőrét, s aki számomra elképzelhetetlen életet él egy hideg városban - egy valódi emberét, aki elérhetetlenebb számomra, mint az A.-val megjelölt, megírt férfi. Ezért minden eszközt felhasználtam, ami segít elviselni a bánatot, s reményt ad, ha józanul nézve már nincs remény: pasziánszoztam, tíz frankot adtam az Auber megállónál egy koldusnak, s közben azt kívántam, hogy "telefonáljon, jöjjön vissza" stb. (Talán az írás is az efféle eszközök közé tartozik.)
Viszolyogtam attól, hogy emberekkel találkozzam, mégis elfogadtam egy koppenhágai konferenciára szóló meghívást, mert ez is újabb alkalom, hogy életjelet adjak neki, küldjek egy képeslapot, amelyre, meg voltam róla győződve, feltétlenül válaszolnia kell. Alig érkeztem meg Koppenhágába, másra se gondoltam, vettem egy képeslapot, s rámásoltam néhány mondatot, melyeket már indulás előtt nagy gonddal megfogalmaztam, majd postaládát kerestem. Visszaúton a repülőgépen arra gondoltam, csak azért jöttem Dániába, hogy képeslapot küldjek egy férfinak.
Kedvem támadt újraolvasni egy-két könyvet, amelyet rendkívül felületesen futottam át, amikor A. még itt volt. Úgy éreztem, megtalálom bennük akkori várakozásaimat és álmaimat meg az akkor megélt szenvedélyt. Végül azonban nem vettem elő a könyveket, babonásan halogattam az olvasást, mintha az Anna Karenina holmi ezoterikus könyv volna, amelynek ezen és ezen a lapján nem szabad túljutni, mert akkor valami baj éri az embert.
Egy nap heves vágyam támadt, hogy elmenjek a Cardinet közbe, a XVII. kerületbe, ahol húsz évvel ezelőtt illegális abortuszt végeztettem. Úgy gondoltam, feltétlenül meg kell néznem az utcát, a házat, felmenni a lakásig, ahol a műtétet csinálták. Mintha homályosan azt reméltem volna, hogy az a régi fájdalom semlegesíti az újat.
A Malesherbes metróállomáson szálltam ki, egy olyan téren, amelynek a neve - bizonyosan új név - nem mondott nekem semmit. Egy zöldségárustól kellett útbaigazítást kérnem. A Cardinet közt jelző táblán félig elmosódott már a felirat. A homlokzatokat frissen tatarozták, fehérek voltak. Elmentem a házig, emlékeztem a számra, és belöktem a kaput - nem volt kaputelefon. A falon ott függött a lakók névtáblája. Az öreg ápolónő vagy meghalt, vagy bekerült egy külvárosi nyugdíjasotthonba, most csupa jómódú ember lakja az egész utcát. A Cardinet híd felé menet arra emlékeztem, hogyan mentem ugyanitt az ápolónővel, aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a közeli metróállomásig, valószínűleg, hogy megbizonyosodjon, nem esem össze a háza előtt méhemben a tőle kapott szondával. Most arra gondoltam, "valamikor ugyanitt jártam". Kerestem a különbséget az elmúlt valóság és egy fiktív történet között; talán a kétely az, hogy én valaha is erre járhattam: ezt egy regényhős esetén bizonyosan nem éreztem volna.
A Malesherbes állomáson visszaszálltam a metróra. Ittjártam semmit sem változtatott, de örültem, hogy megtörtént, hogy felidéztem azt a másik, ugyancsak egy férfitól eredő szenvedést.
(Én volnék az egyetlen, aki visszatér abortusza színhelyére? Azon gondolkozom, nem azért írok-e, hogy megtudjam, vajon a többiek is megtették vagy átérezték ugyanazt, hogy természetesnek találják-e, hogy azt érezzék? Hogy esetleg átélik maguk is, s teljesen elfelejtik, hogy egyszer valahol olvastak róla?)
Most áprilisban járunk. Előfordul, hogy reggel úgy ébredek, hogy nem gondolok rögtön A.-ra. Kevésbé irtózom attól, hogy újból örüljek "az élet apró örömeinek" - baráti beszélgetéseknek, egy mozinak, egy jó vacsorának. Még mindig a szenvedély idejét élem (mert eljön majd az a nap, amikor nem fogom többé észlelni, hogy nem gondoltam A.-ra ébredésemkor), de ez már nem ugyanaz a szenvedély, már nem folyamatos.5
Hirtelen eszembe jut róla egy-egy részlet, egy-egy mondat, amit mondott. Így például, amikor Moszkvában cirkuszba ment, és a macskaidomító "fantasztikus" volt. Egy pillanatra nagy nyugalom száll meg, ugyanolyan nyugalom, mint amikor felébredek egy álomból, amelyben őt láttam, s nem tudom pontosan, hogy álmodtam-e. Úgy érzem, minden rendeződött, és "most jó". Azután ráébredek, hogy ez a mondat valami régi dologra vonatkozik, azóta elmúlt még egy tél, a macskaidomár talán már nincs is abban a cirkuszban, hogy az a "fantasztikus" egy érvényét vesztett aktualitásra vonatkozik.
Egy beszélgetés során hirtelen úgy érzem, most kezdem érteni A. viselkedését, vagy viszonyunknak egy olyan aspektusa tárul fel előttem, amelyre sohasem gondoltam. Egy kollégám kávézás közben elmondta, milyen fizikai kapcsolatba került egy nála idősebb nővel: "Amikor este eljöttem tőle, és beszívtam az utcai levegőt, annyira férfinak éreztem magam, mint addig soha." Arra gondoltam, hogy A. talán ugyanezt érezte. A felfedezés, bár ellenőrizhetetlen volt, boldoggá tett, mintha olyan valamit kaptam volna, amit az emlékek nem adnak, valami örök életűt.
Ma este az R. E. R.-en két velem szemben ülő lány beszélgetett. Annyit hallottam, hogy "Barbizonban vannak egy villában". Töprengtem, mit is mond nekem ez a név, és néhány perc múlva rájöttem, hogy A. beszélt egyszer arról, hogy vasárnap oda ment ki a feleségével. Ez az emlék ugyanolyan volt, mint bármelyik másik, az például, amit Brunoy neve idéz föl bennem, ahol egy olyan barátnőm lakott, akit rég szem elől vesztettem. Vagyis a világ kezd A. nélkül is jelentéssel megtelni? A moszkvai cirkusz macskaidomárja, a fürdőköpeny, Barbizon, a szöveg, mely a fejemben folyamatosan formálódik, képekből, mozdulatokból, szavakból, az első éjszaka óta - a jelek összessége, mely egy szenvedély megíratlan regényét alkotja, kezd szétbomlani. Az élő szövegnek ez a szöveg csak a kivonata, a halovány jele. S egy nap, akárcsak az a másik, semmit nem jelent majd már nekem.
Mégsem vagyok képes abbahagyni, mint ahogyan A.-t sem voltam képes elhagyni tavaly tavasszal, amikor várakozásom és iránta érzett vágyam megszakíthatatlan volt. Bár tudom, hogy - az élettel ellentétben - nincs mit várnom az írástól, ahol csak az történik meg, amit beleveszünk. A folytatás egyúttal annak a szorongásnak az eltávolítása is, melyet az a lehetőség ébreszt bennem, hogy mások elolvashatják mindezt. Míg szükségem volt rá, hogy írjak, nem törődtem ezzel a lehetőséggel. Most, hogy a szükséges dolgok végére jutottam, csodálkozva és egyfajta szégyenérzéssel nézem
a teleírt lapokat, holott, míg a szenvedélyemet éltem s beszéltem róla, semmi ilyesmit nem éreztem, épp ellenkezőleg. A kiadás perspektívájával egyre közelebb kerülök a külvilág "normális" ítéleteihez és értékeihez. (Lehetséges, hogy mert kötelezőnek érzik a válaszadást az olyanfajta kérdésekre, mint hogy "önéletrajzi ez az írás?", mert úgy vélik, igazolni kell majd ezt vagy azt, rengeteg könyvet nem is publikálnak, vagy legfeljebb regényes formában, mert akkor a látszat mentve van.)
Még most is, itt a javítással teli lapok előtt (írásomat rajtam kívül senki sem képes elolvasni), azt hihetném, hogy magánügyről van szó, valami gyermeteg dologról, amelynek nem lesz következménye - mint azoknak a szerelmi vallomásoknak és obszcén mondatoknak, melyeket füzetborítóim belső oldalára írtam, mint mindannak, amit az ember nyugodtan, büntetlenül ír le, mindaddig, amíg senki sem fogja elolvasni. Amikor elkezdem gépbe írni ezt a szöveget, amikor nyomtatásban olvashatom majd, akkor vége az ártatlanságomnak.
91. február
Abbahagyhattam volna a megelőző mondatnál, s tehetnék úgy, mintha az életben s a világban történtekből semmi sem kerülne be többé a szövegembe. Úgy tekinteném, hogy kilépett az időből, vagyis hogy olvasásra kész. De addig, míg ezek a lapok személyesek, míg kéznél vannak, mint most is, addig az írás mindig nyitott. Fontosabbnak gondolom hozzátenni, amit a valóság hozzátesz, mint megváltoztatni egy jelző helyét.
Addig, míg nem írtam, tavaly május és a mai nap, '91. február hatodika között, kirobbant Irak és a nyugati szövetségesek közt a várt konfliktus. A propaganda szerint "tiszta" háború, holott Irakra máris "több bombát dobtak, mint Németországra az egész második világháború alatt" (a ma délutáni Le Monde szerint), és a szemtanúk szerint Bagdadban a robbanásoktól megsüketült gyerekek részegek módjára kóvályognak az utcán. Várjuk a megjósolt, de be nem következő eseményeket, "a szövetségesek" szárazföldi offenzíváját, Szaddám Huszein vegyi támadását, egy merényletet a Lafayette áruházban. A szorongás, a valóság megismerésének vágya - és lehetetlensége - ugyanolyan, mint a szenvedély idején. A hasonlóság azonban nem terjed tovább. Nincs többé sem álom, sem képzelet.
A háború első vasárnapján este megszólalt a telefon. A. hangja. Néhány pillanatra megdermedtem a rémülettől. Sírva ismételgettem a nevét. "Én vagyok, én vagyok", mondta nagyon lassan. Rögtön találkozni akart, taxit hív. Az érkezését megelőző félórában pánikszerűen kifestettem magam, öltözködtem. Aztán a folyosón vártam egy olyan sállal a vállamon, amelyet még nem látott. Hitetlenkedve figyeltem az ajtót. Kopogás nélkül jött be, mint mindig. Sokat ihatott, reszketett, amikor átölelt, és megbotlott a hálószobába fölvezető lépcsőn.
Utána csak egy kávét kért. Élete látszólag semmit sem változott, Keleten ugyanazt a munkát végzi, mint itt Franciaországban, gyerek nincs, bár a felesége szeretne. Harmincnyolc évesen még mindig ugyanolyan fiatalos, az arca fáradtabb valamivel. A körme kevésbé ápolt, a keze érdesebb, biztosan azért, mert náluk hideg van. Jót nevetett, amikor szemére vetettem, hogy elutazása óta nem adott életjelt magáról: "Felhívtalak volna, üdvözöllek, megkérdezem, hogy vagy. És aztán?" Nem kapta meg a képeslapot, amit Koppenhágából a régi párizsi munkahelyére küldtem. Fölszedtük a kövön összekeveredve heverő ruháinkat, felöltöztünk, és kocsin elvittem az Étoile közelében fekvő szállodájába. Nanterre-től a Neuilly hídig minden piros lámpánál csókolóztunk és simogattuk egymást.
Visszajövet a Défense-alagútban azon töprengtem: "hol is van a történetem?" Azután, "már semmit sem várok".
Három nappal később elutazott, anélkül, hogy újból találkoztunk volna. Indulása előtt a telefonba azt mondta, "majd felhívlak". Nem tudom, ez azt jelenti-e, hogy hazulról telefonál vagy Párizsból, ha újból alkalma lesz itt lenni. Nem kérdeztem rá.
Úgy érzem, ez a visszatérés meg sem történt. Nincs helye történetünk idejében, csak egy dátuma, január 20. A férfi, aki aznap este visszajött, szintén nem az, akit magamban hordtam abban az évben, amikor itt volt, s utána is, amíg írtam. Azt a férfit nem látom viszont soha. Mégis, ez a hihetetlen, szinte nem létező visszatérés adja meg szenvedélyem valódi értelmét, ami abban áll, hogy nincs értelme, hogy két éven át a lehető legelevenebb s a legkevésbé megmagyarázható valóság volt.
A kissé elmosódott fényképen (ez az egyetlen, melyet róla őrzök) magas, szőke férfit látok, hasonlít valamelyest Alain Delonra. Mindene drága volt nekem, a szeme, a szája, a nemi szerve, gyermekkori emlékei, a tárgyak iránti mohósága, a hangja.
Meg akartam tanulni a nyelvét. Elmosatlanul eltettem egy poharat, amelyből ivott.
Azt kívántam, hogy ha nem láthatom viszont, zuhanjon le a repülőgép, amellyel Koppenhágából jövök haza.
Tavaly nyáron fölragasztottam a fényképét páduai Szent Antal sírjának falára - ugyanúgy, ahogyan mások könyörgésüket tartalmazó cédulákat, papírzsebkendőket tapasztottak oda -, hogy visszajöjjön.
"Megérdemelte-e" vagy sem, a kérdésnek természetesen semmi értelme. Lassan ez az egész történet olyan idegenné válik számomra, mintha egy másik nővel történt volna meg, de ez mit sem változtat a tényen: hála neki, olyan közel kerültem az engem a másiktól elválasztó határhoz, hogy néha már azt képzeltem, átlépek rajta.
Másképp fogalmazva: egész testemmel mértem az időt.
Fölfedeztem, mire képes az ember: mondhatni mindenre. Magasrendű vagy halálos vágyakozásra, méltóságáról való teljes lemondásra, olyan babonákra és viselkedésre, amit másoknál, míg magam bele nem estem, érthetetlennek találtam. Tudta nélkül közelebb hozott a világhoz.
Azt mondta, "nem írsz rólam könyvet". Nem róla írtam könyvet, nem is magamról. Csak visszaadtam szavakban - bizonyosan nem olvassa el, nem is neki szántam -, amit létezése önmagában adott nekem. Olyan ez, mint egy visszájára fordított adomány.
Gyerekkoromban a bundákat, az estélyi ruhákat, a tengerparti villákat hittem fényűzésnek. Később azt gondoltam, fényűzés az értelmiségi élet. Ma úgy látom, fényűzés az is, ha egy férfi vagy egy nő megél egy szenvedélyt.
SZÁVAI JÁNOS fordítása
