|
|
|
|
|
||
A techno mint a Demokratikus Decadance Reality megjelenési formája
"Az emberi közösség együttes életformájának átalakulásával megváltozik az érzéki felfogás módja is...",1 írja Walter Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában című tanulmányában. Már a cím is kifejezi, hogyan fokozható minőségileg a műalkotások hatása az ipari társadalom korában: tömeges sokszorosítással.
"A műalkotás technikai sokszorosíthatósága megváltoztatja a tömeg viszonyát a művészethez",2 állapítja meg Benjamin 1931-ben. Mindez a művészet lényegét is megváltoztatta: a tömeges sokszorosíthatóság ma már olyan alapfeltétellé vált, amellyel a különböző műfajok képviselői nemcsak számolnak, de műveik hatásának érvényesülését is nagyrészt ez teszi lehetővé. A műalkotások már régen nem csupán az elit, hanem szinte mindenki számára hozzáférhető tárgyak: az ipar teremtette lehetőségeknek köszönhetően a "Mi a szép?" kérdése radikálisan demokratizálódott.
Annak ellenére, hogy a műalkotások esztétikai megítélésének jogát az elittől a szakmai kritika vette át, a művészet tényleges társadalmi hatásáról ma az "átlagfogyasztó" dönt. A különböző műfajok népszerűségi listái nyújtanak felvilágosítást arról, mi számít általánosan szépnek - a média, azaz a produkció és reprodukció színhelyei, illetve a művészet és a befogadó közötti kapcsolat közvetítői a "tömeg" ízlésének irányítása alatt állnak -, ha nem így volna, nem lenne esélyük a túlélésre: a társadalomban uralkodó esztétikai ízlést már nem a művészek, tehát a kínálati oldal vagy az ideális esetben esztétikailag képzett kritikusok interpretációi, hanem a "piac" határozza meg. Azt, hogy egy műalkotás tetszik vagy sem, minden befogadó maga dönti el, így tehát bizonyos értelemben maga is kritikussá válik. A műalkotás értékét a művészi szándék és az egységes esztétikai elméletek figyelmen kívül hagyásával a "fogyasztók tömege" minősíti - a megítélés így tehát inkább érzelmi, mint értelmi tényezők alapján történik. Mivel a műalkotások mindenki számára szabadon rendelkezésre állnak, megengedik, hogy a "fogyasztó" mondjuk egy festményt templomban csodáljon meg vagy tálcaként használjon anélkül, hogy erről bárhol bárkinek számot kellene adnia - ilyen és ehhez hasonló példák minden műfajban könnyen találhatók. Kizárólag a sokszorosíthatóság, illetve az eredetileg is tömeges méretekben létező műalkotás szabad hozzáférhetősége teszi lehetővé, hogy a felhasználás során átlépjük a művészet konvencionális határait, és megalkossuk egyéni esztétikánkat.
Emez egyéni "esztétikák" egyike-másika Lifestyle-koncepcióként, árucsaládok formájában kerül piacra - a varázsszó a design -, és aztán vagy trenddé válik, vagy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik megint. Ha a közönség elfogadja, hatása nyomban érezhetővé válik, messze túllépve a művészet klasszikus határait: a festmények képeslapokra vagy naptárokra kerülnek, a zeneműveket kocsmai háttérzajként vagy reklámok aláfestő zenéjeként játsszák, a regényekből film készül, és televíziós kultuszsorozatként alakítják nézőik napirendjét, a filmhősök egész alakos képe kávéscsészéken vagy gyerekszobák tapétáján díszeleg... Ipari értékesíthetőségüknek köszönhetően a műalkotások esztétikája ma sokkal inkább hatással van a befogadók mindennapjaira, mint bármikor korábban.
A művészet és a technika lassú összeolvadásának következtében a "Mi a szép?" olyan mindennapos kérdéssé vált, amellyel az átlagos műveltségű ember egzisztenciálisan szembesül, mivel a válasz - a felkínált esztétikai normák egyikének elfogadása - önazonosságának döntő részét alkotja. A "Mi a művészet (ill. mi nem az)?" kérdése ezzel szemben teljesen háttérbe szorul.
Az alábbiakban egy aktuális és a kilencvenes években lezajló esztétizálódási folyamatok határátlépésére különösen jellemző német példát vizsgálunk meg, a techno ugyanis - mert erről van szó - már meg sem kísérli magára alkalmazni a művészet fogalmát, noha a modern művészet minden új eszközét igénybe véve jött létre, és a legkülönbözőbb műfajokat kapcsolja össze a puszta érintkezés által.
I
A techno Németországban lázadás. Magvát nem az elektronikus zene képezi. Az elektronikus zene már évtizedekkel korábban jelentkezett az esztétista avantgárd művészetében és a popban, és a raverlázadás egyik fontos stíluseszközeként a tömegek zenéjévé vált, mert, mint ahogy látni fogjuk, a lázadás alapelvárásainak tökéletesen megfelel.
A techno olyan sikeres lázadás, amely a társadalomban - legfontosabb mutatóként vegyük csak a maydayt és a love parade-ot, és akkor azt mondhatjuk, hogy e forradalom 1992 óta tart - rövid időn belül hatékonyan el tudta érni célját, emiatt aztán nem indokolatlan a végéről beszélnünk, bár ennek sincs több értelme, mintha például a dzsessz halálát bizonygatnánk.
A techno kifinomult lázadás, mert tanult a korábbi lázadások kudarcaiból: soha nem törekedett a társadalom megváltoztatására, sokkal inkább arra, hogy intenzíven kihasználja annak struktúráit saját kimondatlan céljai eléréséhez. Megfontoltan mozog a nyelvileg nem közölhető, nem megvitatható tartalmak síkján, ezáltal kikerüli az ideológia nyilvánvalóvá lett csapdáját. A korábbi nemzedékek kultúrteoretikusai rongyosra tépik szájukat abbéli izgatott igyekezetükben, hogy a technót alkalmassá tegyék a diszkurzusra. A techno olyan nemzedéki lázadás, amely, legalábbis Németországban, ritkán észlelt társadalmi funkciójának köszönhetően nyitottnak mutatkozik azok előtt, akik nem tudják elhelyezni magukat a különböző generációk és "kultúrtörzsek" keretei között, függetlenül attól, milyen korúak.
A tömegmozgalomként működő techno segítségével a társadalomba a fal leomlása után belépők nemzedéke nyíltan elhatárolódik a megelőző nemzedékektől. Mindez nem politikai vagy gazdasági, hanem olyan esztétikai támadás formáját ölti, amely bátran veszi birtokába a régebbi generációk kultúrtárát: a technikát (a gazdasági csoda nemzedéke) és a popkultúrát ('68-as nemzedék). Az elkülönüléshez át kell törni az "uralmon lévő nemzedékek" közmegegyezésen alapuló tabuit.
A raverlázadás során például a következőket:
- "A munka, illetve a teljesítmény a kiteljesedett emberi élet értelme, és anyagi jólétet teremt" (vallja a Kohl-nemzedék), tehát: az (iparban végzett) munka az élettartalma.
- "A munka a személyes jó közérzet megteremtését, valamint a jó közérzet alapjainak, tehát a természetnek és a szociálisan igazságos társadalomnak a megtartását szolgálja" (hirdetik kedvező esetben a '68-asok), ami annyit jelent, hogy: a (szolgáltatóiparban végzett) munka életforma.
És hogy ezekre az örökül kapott jelmondatokra mi a ravernemzedék válasza? Beszéd helyett cselekedni kell: a munka szükséges rossz, amely egy mesterséges (ember által kigondolt) valóság megteremtését szolgálja, tehát: a munka (szinte mindegy, milyen) nem egyéb, mint a világ berendezése.
A világot berendezni annyit jelent, mint önmagunkat meghatározni.
Egyéb, "tettlegesen" támadott értékfogalmak:
A pénz - a ravernemzedék szerint az élet egyik eszköze, konzumálási feltétele. Profitra nem a befektetés és az önmagáért való nyereségszerzés miatt van szükség (társadalmi hatalom), hanem hogy az egyén fizikai eksztázisának lehetőségeit kiterjessze - ezzel fityiszt mutatnak a "felelősséget prédikáló" kapitalistáknak csakúgy, mint a zöldeknek!
A kábítószer-fogyasztás - nem az anyagi gyarapodáshoz vezető teljesítménynövekedést, illetve a spirituális meditációt szolgálja, hanem felkészít a háromnapos rendezvényeken elérendő önkívületi állapot megpróbáltatásaira, tehát nem tesz sem extrovertálttá, sem introvertálttá, hanem berendezi a személyiséget.
A szex - nem a szaporodás és a családalapítás, hanem a testi élvezetek szolgálatában áll; nem közügy vagy csoportos esemény, és mivel már tetszés szerint választható, nem célja a lázadásnak; az androginitást és a szexualitást túlhangsúlyozó álarcok lerántják a leplet a "szabad" szex mítoszáról, és a szexről való önrendelkezés szükségességét bizonyítják.
A techno tehát, ha úgy vesszük, annak a "'89-es nemzedéknek" (az X utáninak) a lázadása, amely a társadalmi modellek relativitásának felismerésével elkülönül szüleinek a tanácstalanság löttyét szürcsölgető nemzedékétől, és az "általánosan nehéz helyzet" ellenére kivívja magának a boldogságra való jogot. Már nem a jövő, a "gyarapodás és jólét" vagy "az igazságos társadalom", illetve a múlt, "a német történelem..." (dr. Kohl) vagy a holocaust feldolgozása stb., hanem kizárólag a jelen áll a techno hívei figyelmének középpontjában.
A folytonosság hiánya Németországban '89 óta jelentkező probléma, senki nem tudja pontosan elképzelni, mi lesz húsz év múlva, egyedül az bizonyos, hogy semmi nem marad úgy, ahogy van.
Miközben a Kelet összeomlása után és a Nyugaton uralkodó tartós válság miatt használható identifikációs modellként egyelőre az összes társadalmi tanítás alaposan hitelét vesztette, a kilencvenes évek tizenéveseiben a kollektív tudatalatti akut hiánya alakult ki, amire pedig társadalmi önazonosságának felépítéséhez egy nemzedék minden tagjának szüksége van, és amit mindenki keres. Az első raverek a kultúra, a gazdaság és a politika fekete lyukaiban tartották néma rendezvényeiket. És míg azelőtt avantgárd szubkultúraként emlegették őket, esztétikai kínálatukkal hirtelen szembe találták magukat az identifikáció tatalmának fent említett hiányával.
A "történelem végét" hirdető jóslatokra az értelem helyébe lépő érzékiség volt a mentő válasz - és ez aztán futótűzként terjedt a társadalomban, a tanácstalanul kormányzó nemzedékek is gyorsan felfogták, miről van szó, és azóta több-kevesebb sikerrel megpróbálják integrálni hatalmi harcaik során. Ha már nem tudjuk legyőzni az ellenséget, legalább öleljük magunkhoz...
A technolázadás alapkritériuma valamennyi alaposan kigondolt elemének tökéletes mesterségessége, ugyanakkor azonosítható, új jegyek friss együttesének kialakulását is feltételül szabta. A techno követőinek zenéje, ruházata, stílusa semmit nem árult el hívei gondolkodásmódjáról, származásáról vagy társadalmi helyzetéről - annál többet az össztársadalmi valósággal szemben képviselt (ironikus) távolságtartásáról. A mindennapokban nem megvalósítható közösségi élmények ironikus megrendezése által hozzá lehet jutni: ami tulajdonképpen elérhetetlennek látszott.
A gépek által létrehozott új jelkódex hirtelen tömegesen és egyelőre felmérhetetlen mértékben, a fény és ritmus okozta ingeráradattal, meghatározott tartalom nélküli, de lenyűgöző kisugárzóerővel rendelkező szimbólumokkal tágítja ki a természetből származó alapelemek hatását. Maga az emberi test is absztrakt metaforává, szoborszerű anyaggá válik anélkül, hogy vétene a political correctness szabályai ellen - tökéletesen elvont és tökéletesen érzéki módon. A művészet és az ipar designjait, reklámjait ugyanúgy felhasználják, mint a vallási vagy történelmi képeket, hogy a beállítás két-három fokos ironikus eltolásával új (lézer)fény vetüljön rájuk. Nem a gonosz tömegmédia, a televízió vagy a heti- és havilapok teremtették meg a tömegkultúra eszményeit, hanem pinceművészek voltak azok, akik az intellektuális avantgárd zugaiban való több évtizedes gyakorlás után végre levonták a művészet reprodukálhatóságáról szóló benjamini (és berlini is...) tanítás tanulságait.
A lázadás technikailag hűvös, elegáns layoutjai ugyanúgy megragadhatatlanok voltak, mint a naiv népszerűek. Ügyes infantilitás - hatékony álca! A szülők morgolódnak: Mi lehet emögött? A felszín a figyelem sérthetetlen középpontja lett, olyan szándékosan üresen hagyott projekciós felület, ahol végre mindenki kedve szerint üdvözülhetett. A zavarbaejtő alaptörvény szerint ugyanis: semmi nem rejtezik a techno színfala mögött, amit még nem ismerünk. A legkülönbözőbb irányzatokhoz tartozó kritikusok egyaránt tajtékzanak a dühtől, és csalásról beszélnek! A technónak eszébe sem jut megfelelni kritériumaiknak és elvárásaiknak...
A techno szakít a talking society elemző-kritikai gondolkodásmódjával, és némán az érzéki cselekvés felé fordul. Az általunk kigondolt álmok vetítővásznának megteremtése ennek a lázadásnak a teljesítménye: végre mindenki valóban szupersztárrá lehet, méghozzá nem csupán tizenöt percre (mint ahogy Andy Warhol, a mozgalom kimondatlan védangyala gondolta), hanem legalább három napra, évente többször. A zenei klipeknek, filmeknek, könyveknek, videóknak és CD-knek egészen mások a főszereplői, mint a techno előtti nemzedékek esetében: a tökéletesen megalkotott közönség, a ravelő fiatalság, az egyén maga tervezte álarca.
A DJ nem zseni, hanem sztár a sztárok között: a fékezetlen, önmaga fölött rendelkező test esztétikai kiszolgálója. Egy ravernemzedék születik a gépek szelleméből: a mesterkéltség bacchanáliái (apollói dionüsziák, állapítaná meg zavartan Nietzsche), az atomok törzsi rituáléja, a számítógép létrehozta demokratikus esztétika jellemzik ezt a születést - beleágyazódva a széteső ipari társadalom holt terébe, pontosan szabályozott kezdési és befejezési idővel, áru- és selejtkonceptussal.
A kör négyszögesítése sikerülhet, ha engedjük virtuálisan megtörténni, és nem ragaszkodunk ahhoz, hogy ez a valóság. A techno nem pacifista, és nem is igazán erőszakos - vagy talán mindkettő egyszerre: az erőszak rendezetten: tombolva működik. A techno nem passzívan, hanem aktívan megvalósított fikció: ez új. Jól sikerült lázadás - áldozatok nélkül.
II
A művészet: kizárólag emberi alkotás, a természetnek olyan emberi-alkotó ellenpólusa, amely minden kultúra kialakulásának alapjául szolgál; nem ellenfél, hanem olyan feszültségmező létrejöttéhez szükséges ellenpár, amelyen belül az emberi társadalom formálódik.
A műviség aránya egy társadalmon belül bizonyos értelemben a társadalmi fejlettség fokmérője is lehet: minél nagyobb arányban vesz részt a művészet, illetve az alkotás a társadalom anyagi és szellemi valóságában, annál bonyolultabb, kialakultabb, "civilizáltabb" a társadalom (hogy ezáltal méltóbb-e az emberhez - ha előbb nem, hát Hitler óta, de tulajdonképpen már Las Casas Új Világától számítva kétségessé vált).
Vajon végigjárják-e az emberi kultúrák fejlődésük folyamán a természet és művészet pólusa között elterülő mezőt, és meginognak- vagy megerősödnek-e benne, hogy adott esetben megváltoztassák mozgásuk irányát, hasonlóan a biológiai fajok evolúciójához?
A természetesség elveszett paradicsomára való fájdalmas visszatekintést a történelem folyamán oly mértékben elhomályosították az előretekintő, a társadalmi fejlődés művészeti pólusára szegeződő kíváncsi pillantások, amilyen mértékben a mindennapok környezete mind mesterségesebbé vált. Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a mesterségesség társadalmunkban jelentős túlsúlyban van a természetességgel szemben, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy először a technolázadás fordult félelem nélkül és a tömegekre is kiterjedő hatással a társadalmi fejlődés művészeti pólusa felé.
Ebből a szemszögből nézve a történelem elvileg semmi mást nem jelent, mint az emberi társadalomnak a természeti valóságtól (eredet) az önmaga alkotta, a meglévőből újonnan felépített valóság (a természet elvont, valami korábban nem létezőt eredményező kombinációs lehetőségeinek felhasználásával megvalósított transzcendencia) felé vezető útját. Úgy tűnik, hogy ez a folyamat ott is szükségszerűen végbemegy, ahol az újonnan létrehozott alkotások nem egyszerűen az ember természetes szükségleteinek magasabb szintű kielégítésére szolgálnak, mivel az először fölöslegesnek ható új alkotások új emberi igényeket támaszthatnak. Ily módon az ember, anélkül, hogy ez (politikailag) irányítható lenne, maga kezdi megteremteni azt, ami szellemileg és fizikailag alakítja: a "hamisítatlan természet" helyett egyre inkább az elszármazott, mesterséges valóság lesz a jövőbeni fejlődés alapja (mintha a természet a maga módján nem "hamisítaná" folytonosan önmagát).
Egy az ipari államokban a XX. század végén felnövekvő fiatalt a természetes valóság arányát messze meghaladó mértékben vesznek körül mesterséges dolgok. A tantermek, a tárgyak, a tájak, az anyagok, a média, az élelmiszerek - szinte minden bennünket körülvevő jelenség, beleértve a civilizáció által megváltoztatott tengereket, erdőket és a légkört, az ember absztrakt megfontolásait megvalósító munkájának eredménye. A mai fiatal természetesen adottnak éli meg a mesterséges valóságot, és ezért könnyebben elfogadja az élet alapjának, mint ahogy arra a természeti népek és kultúrák a természet pólusa felől a művészet felé való átmenet korai szakaszaiban késznek mutatkoztak (talán Leonardo da Vinci lehetne a két pólus közötti váltás jele?).
Rousseau-i vagy marxista szemszögből mindebben egy fenyegető, az embert önnön eredetétől messze eltávolító elidegenülési folyamat fejeződik ki. A kérdés csupán az, hogy ennek a folyamatnak nincs-e valamilyen célja: lehet, hogy nemcsak eltávolodunk valamitől (az anyától = természettől, az apától = istentől), hanem közeledünk is valami felé?
Ha az ember evolúcióját analógnak tekintjük egy szervezetével, felvetődik a kérdés, hogy az elidegenülés nem olyan szükségszerűség-e, ami ahhoz vezet, hogy egy élőlényhez hasonlóan a kultúrák is fejlesszék "személyiségüket" és éretté váljanak. Az érettség jele a függetlenség (pl. a szülőktől) és az önrendelkezés (a környezet impulzusainak megválogatása és az ember saját igényeinek megfelelő átalakítása). Egy mesterségesen kialakított valóságban felnőni ezek szerint nemcsak az "elidegenülés veszélyét" hordozza magában - etimológiailag a szónak (Entfremdung - a ford.) éppen hogy pozitív, tulajdonképpen egyenjogúsító, harmonizáló jelentése van -, hanem az ember lényének sajátosságaiból következő lehetőségek érett és önrendelkező kibontakoztatásának esélyét is, amire korábban így nem volt lehetőség.
A művészet vétke (a természet bálványfaragó átalakítása) vagy a hermetikus mesterségesség (techno) feltétlenül pusztulásba döntő sorscsapások? És ha igen - kinek?
Távol álljon tőlem, hogy egy ilyen jellegű fejlődést "az értékesebb felé történő előrehaladásként" üdvözöljek; tekintsük sokkal inkább egyenrangú fejlődési foknak, mint ahogy például egy fa gyümölcsét sem hisszük értékesebbnek a gyökerénél - ha a fát alaktani és nem gazdasági szempontból vizsgáljuk.
Ilyen értelemben logikus és legitim, ha dekadensnek nevezzük a technokultúrát, már amennyiben a dekadenciát széthullásként, érési és leválási folyamatként értelmezzük: ez az első alkalom, hogy a civilizációs fejlődés művészeti pólusa szinte hermetikusan megvalósulva ennyire széleskörűen áthatja a társadalmat, nem eszmények vagy diszkurzusok formájában, hanem egy egységes, az ember minden dimenzióját felölelő, egyelőre időben korlátozott rituálé keretében. Olyasvalami ez, ami eddig csupán az űrutazás hőseinek volt a kiváltsága.
És most válik világossá, hogy mik tartoznak még az elektronikus zenén - mesterséges hangzásokon - kívül a techno életvitelének alapjaihoz: mesterséges formák, mesterséges anyagok, mesterséges fények, mesterséges táplálék, beleértve a kábítószert, mesterséges szagok, virtuális képek és olyan mesterséges termelőerők, amelyek nemcsak elősegítik az emberi képességek fokozását, hanem új, nem emberi képességekkel is rendelkeznek - és meg tudják teremteni azt a fizikai állapotot, amely e nem emberi képességekhez járul. Mindez nem rendezetlenül megy végbe, nem hasonlítható egy anarchikus dionüszoszi eksztázishoz, és nem jelent gáttörést az ember állati kezdeteinek irányába (ami a természeti pólus felé való elmozdulást feltételezne), hanem ellenkezőleg: tökéletesen megtervezve, kiszámítottan és ellenőrzötten (a művészet pólusa felé haladva) történik.
Elrendezés, maszkok, ironikus távolságtartás - netán egy új civilizációs lépés (egy új gát felállításának?) tanúi vagyunk, amely a természeti létezőtől, a kiszolgáltatottság könyörtelen, darwini-hierarchikus végzetétől a nem emberi (természet/óceán/világmindenség stb.) irányába vezet?
A valóság mesterséges újjáalakítása a természeti pólus utolsó bástyájaként a testet is elérte - vajon katasztrófa ez, vagy ahogy tulajdonképpen a szó is sugallja, inkább az emberi/organikus létezésmód egy új, számunkra először természetesen idegen minőségének irányába tett fordulat? A techno évtizede az agykutatás, a géntechnika, az íróasztalok és a globális információáradat világhálóban való öszszekapcsolásának (a szado-mazo-szex népkultúrának, a digitális háziállatoknak... stb.) az évtizede is.
A művészet pólusával való érintkezés érdekes módon új kapcsolatot alakít ki az ember és a természet között: a korábbiakkal ellentétben már nem az emberi világot ábrázoló térképek - vallás, erkölcs, filozófia - határozzák meg az értékeket, hanem a frekvencia és az energiaátvitel mesterségesen előállított, szervetlen készülékeken keresztül megszólaló "természeti törvényei" - a "közleményeket" magából a létrehozott országból (az anyag-gépekből) csalogatjuk elő érzéki módon, kritizálhatatlanul, sokértelműen. A vonalakból és pontokból álló karteziánus geometria felolvad a mezők hálójában. A művészet a természet alkotása.
III
A német '68-as mozgalom egyik vezetője, akinek nevét ezúttal hallgassuk el, a Deutschlandfunknak arra a kérdésére, hogy változtak-e azóta a céljai, azt mondta, hogy már nem a világforradalom, hanem a világdesign érdekében vesz részt aktívan a társadalmi életben. Esetében nyilvánvalóan jelentős szemléletváltozásról van szó: az értelem helyett az érzékiséget, az áthatolhatatlan mélységek helyett a felszínt választotta.
Mivel a techno olyan esztétikai lázadás, amelynek előfutára Schönberg és Stockhausen, a Bauhaus vagy Warhol volt, banális módon beilleszthetőnek látszik a "stíluskorszakok" sorába. Ami ezt az irányzatot a többi stíluskorszaktól mégis megkülönbözteti, az nem más, mint egységes egészet alkotó, nem elméleti jellege.
Lehet vitatkozni a technóról, ez azonban semmiképpen nem akadályozza a történések gyors előrehaladását. A hatása alól sem vonhatja ki magát senki: ennek a már nem csupán periferiális, hanem egyszersmind érvényben is lévő esztétikának (Ki az alany, ki a tárgy?) a szívóhatása ugyanúgy hat a követőkre, semlegesekre és az ellenzőkre, hiszen a társadalmi valóság valamennyi területén: a kultúrát, a gazdaságot, a politikát és a magánszférát is könnyűszerrel áthatja. Még az olyan látszólag távoli területek, mint a mezőgazdaság ("energiaitalok" egyszerű tej helyett...) vagy a keresztény egyházak (a templomok az esztétikai interferencia kedvelt helyszínei) sem kerülhetik el a vele való érintkezést. Sőt az egykori nagy slágereket az idősotthonokban rendezett táncesteken is már régen friss ritmusokkal keverik, hiszen az eredeti számok már nem lennének lejátszhatók azokkal a technikákkal, amelyek a fő vásárlóerőt jelentő közönség igényeihez alkalmazkodnak.
A hasonló kulturális irányzatok, mint például a barokk buja felszíni művészetével, vagy - még inkább visszalépve az időben - az egyiptomi, illetve az ázsiai, a valóságot szintén egészen az emberi testig átformáló magas kultúrák mindig elitkultúrák voltak, és esztétikai alapokra helyezett társadalmi hierarchiát teremtettek. A techno demokratikus. Senkit és semmit nem zár ki (kivéve persze a "természetet"!), és a gép sem "diktálhat" az embernek - éppen ellenkezőleg. A rendezés teljesen nyilvánosan, áttekinthetően működik (glasznoszty) a legkiválóbb ellenőrzés mellett: a DJ olyan szolgáltató, akit a közönség azonnal leszavaz a lábával (a szó legszorosabb értelmében - a lábak nem mozognak tovább), mihelyst nem a raving society igényeinek megfelelően cselekszik.
Ezenkívül kedvelt maszkját magára öltve mindenki részt vehet a techno forgatagában, ameddig megfelel a mesterkéltség, a megrendezettség és az esztétikai felszín alapkritériumának - nem számít, hogy a Green Peace, a Junge Union vagy a Hellsangels tagja-e.
IV
A techno nem "csinált divat", noha senkinek nem lenne ellene kifogása. Egy (átmenetileg?) bomlásnak indult társadalomban az integráció és az identitás nyílt hiányának következtében jött létre.
A dekadenciának mindig köze van a feloldás, a széthullás és az összeolvadás hármasságához. A techno nem állította meg a széthullás folyamatát - ez tudatosan változtatná meg a társadalom szerkezetét, amit a techno a "kiégett szülők" láttán határozottan elkerül -, hanem "a társadalmi pozícióktól független" mesterségesség segítségével olyan egynemű (táncoló) masszát hozott létre, amely viszonylag rövid időn belül felbomlik, és bár ezt az időt hiába igyekeznénk (kétségbeesetten) meghosszabbítani, összhatása mégis csupán két összetevőn múlik: a megrendezett felszínen és a tomboló ritmusra való mozgáson. Ez teszi lehetővé, hogy szociálisan és kulturálisan ellentétes beállítottságú emberek együtt csinálhassanak valamit anélkül, hogy feladnák álláspontjukat vagy tartalmi egyezségre kényszerülnének: a közösség minden más formájával szemben itt mindenki dönt, és mindenki csak a maga nevében.
Egyrészről a pártrendszer, a vallási mozgalmak, a családszerkezet és a munkahelyi világ válsága, másrészről a mindinkább növekvő információáradat - olyan egyre inkább terjedő viselkedésformát alakítottak ki, amelyet identitás-surfingnek (vagy -zappingnak?) lehetne nevezni. Önazonosság csak a folytonos mozgásban van. Pontosan ez az állapot fejeződik ki a technokultúrában - amely ezáltal teremti meg a közös identitáshoz szükséges egységességet. Csak egy heterogén patchwork gyors mozgásában keletkezhet hirtelen virtuálisan nyugodt, homogén felület. Amint abbamarad a mozgás, a kép bizonytalanná és átláthatatlanul töredezetté válik.
A techno az ipari romok gettójából származik, és villámszerűen egy nemzedék meghatározó mozgalma lett belőle, mert a mesterségesen létrehozott valóságban felnövekvő fiatalok számára ez jelenti a legkisebb közös nevezőt. Pontosan ez az, amire egy nemzedéknek szüksége van ahhoz, hogy ki tudja alakítani önazonosságát - és ha nem adódik olyan történelmi esemény, amely "megtörténik", amely elősegíti önazonosságuk kibontakozását, mint a háború utáni újjáépítés, a '68-as diáklázadások vagy akár a fal leomlása a keletnémet kisebbség számára, akkor nincs más hátra - ez aligha vitatható -, az ilyen eseményt meg kell rendezni.
Ezért zarándokolnak el százezrek a berlini love parade-ra, noha a stressz és a kiadások előreláthatóan a többszörösével lépik túl a részvétel örömét. Egy szétszórt nemzedék zarándokol önmagához; másképp lehetetlen lenne, hogy a bankos fiú és a szállodai alkalmazottnak tanuló diáklány egyaránt beleolvadjon az XXL rave nationbe, és így nyomban olyan helyet talál magának a társadalomban - nem egy szubkulturális hézagban! -, amelyet nem más nemzedékek, hanem a sajátja jelölt ki számára.
Love parade - ott voltál vagy sem? -, hangzik majd később a jelszó, amely alapján a társadalom szerkezetét meghatározó csoportok osztályozzák egymást... nem szükségszerű, hogy mindig "politikai mozgalmak" tegyék ezt.
A techno politikai üzenete rendkívül finom, nem szedhető pontokba, de hogy tetszőleges volna, az semmiképpen nem állítható. A legfontosabb, hogy szisztematikusan cselekszik, és a legkülönfélébb, egymással ellentétes érdekcsoportokat képviselheti és integrálhatja konfliktus keletkezése nélkül, mert az érzékiség közös alapot teremt számukra.
Aki még mindig azt hiszi, hogy egy olyan esztétikai mozgalom, mint a techno, mentes lehet a politikától, valószínűleg nem vette komolyan a Hitlerre vonatkozó megjegyzéseket. Teljesen jogosan hasonlítjuk össze a Brandenburgi kapu felé vonuló nemzetiszocialisták fáklyás menetének képeit a love parade-éival - mindkettő a mai "Straße des 17. Juni"-n hömpölyög -: a különbség leírhatatlan, de nyilvánvaló. Mindkét "parádé" egységes önazonosságot kölcsönöz résztvevőinek, és mindkettő olyan rendezés, amely zenei és fényelemeket használ fel. De ki uralja a tömeget? Míg hatvan évvel ezelőtt mindent megtettek azért, hogy ne tűnjék szembe, hogy mindenki ugyanazt a maszkot viseli, addig a techno felfedő jellegű - mutasd meg, mi akarsz lenni -, ha kell, a személyiséged magván túl is. A két mozgalom az egyes ember akaratának szempontjából pontosan ellentétes.
Hiszen épp az előírt szellemi egység kialakítása bizonyult mára lehetetlennek. Az ideológiák viszonylagossá váltak, kiderült, hogy megbízhatatlan mankói a közösségszerveződésnek, az identitásválaszték jelentősen kibővült, és egyenrangúan oszlik meg a közös térben. Hogy rendőr vagy punk, leszbikus vagy lelkész, tőzsdemenedzser vagy munkanélküli-e az ember, az a technónak köszönhetően ma már csak maszkválasztás kérdése. Semmi nem tart örökké, és: semmi nem lehetetlen. Ha egyszer örömet szerez - és mi rossz van abban, hogy az ember örülni akar az életének, he?? (Vigyázat, csapda!)
V
Mi egyebet fejezhet ki a technokultúrának az a kevés nyelvi jelzése, mint például az eventek inkább affirmatív szóképeknek mint "üzeneteknek" ható elnevezései, ha nem a techno érdeklődését bizonyos társadalmi jelenségek iránt? A mayday - a veszélybe került hajók, repülőgépek stb. nemzetközi segélyhívó jelzése, amely gyakran a science fiction filmekben szerencsétlenül járt űrhajók S. O. S.-hívására is szolgál (a fr. m'aidez - segítsetek nyakatekert angolosítása). A helyzet, amely ennek a hátborzongatóan ironikus, műszaki szakszónak ("májusi nap" mint kódszó - milyen "költői ötlet": érzékletes, drámai) a távközlés nyelvéből átvett felhasználásával kifejezésre jut, egyértelmű: az "irányt vesztett" gép (hajó, űrhajó) kiszolgáltatott legénységével (- munkacsapat, semmi más!) fedélzetén hányódik egy halálosan ellenséges tenger (óceán, világűr - természet) közepén. A virágzó tavaszi nap/fenyegetés/katasztrófa fogalmainak ambivalenciája érzékletesen fejezi ki, hol táncol a techno: egy egzisztenciális válsággal küszködő virágzó jóléti társadalomban, ahol a "legénység" állandó tanácstalansága miatt a jövőbeni problémák megoldásába vetett hit affirmatív bohózattá válik. A hullámok - a tömegmédia, az elbocsátások, a bevándorlók, a tőzsde ingadozásai, a természeti katasztrófák, a kereslet és kínálat stb. - már régóta úgy befolyásolják a menetirányt, hogy aligha van esély hitelt érdemlő előrejelzések megfogalmazására. A techno ezzel szemben itt és most kívánja megcsinálni a szerencséjét (nem állítható, hogy teljesen el volna lazulva - ellenkezőleg: tökéletesen fel van töltődve), és próbálja meg saját erejéből, guruk segítsége és az üdvözülés ígérete nélkül elhagyni a süllyedő hajót: a pillanat esztétikailag egységes megrendezésének lehetünk tanúi.
Ha egy megrekedt helyzetben tombolás (ravelés) lesz úrrá az embereken, vajon irányítható-e ez a mozgás annak ellenére, hogy ez sem változtat a körülményeken? Nem, hiszen ez nyomás növekedését eredményezné. A tombolás egy határok nélküli szabad térben, egy valóban új dimenzióban terjed szét: az érzékiség gépek által létrehozott világában: a képzelet megvalósult közegében (tehát a művészetben).
Minden szó és előrejelzés felesleges, itt anélkül lehet egyedül az ember, hogy magányossá válna.
A fekete lyukak olyan saját gravitációval rendelkező biztonságos barlangoknak/zárt tereknek/mezőknek bizonyulnak, amelyek nem vetik fel az irányítás nehézségeit. A techno a társadalom szükségszerűen kialakult "szerve", amely nemrégen még fölöslegesnek vélt "immunanyagot" termel az ismeretlenbe tartó - legkésőbb '89-ben útjára indult - "posztmodern" utazás számára.
Az a felismerés, hogy az ilyen "szelepek" (több annál!) rendkívül fontosak és hatékonyak a "legénység" jó közérzetének megőrzése érdekében - minél zártabb a tér, annál inkább -, nem is annyira annak az igénynek köszönhető, hogy ne terheljük feleslegesen a szülők idegzetét, sokkal inkább abból a tényből következik, hogy egy a fennálló struktúrát megváltoztató lázadás az űrhajóban mindenkire (minden nemzedékre) nézve veszélyes lehet. Schönbohm tábornok, aki vasseprűvel a kezében minden "zűrzavartól" megtisztítva kívánja visszaadni a német fővárost nagyapáink nemzedékének, a love parade-tól egyenesen el van ragadtatva... A '96-os love parade mottója: "We are one family", nem a ravereknek szánt üzenet! (Nekik nincs szükségük jelszavakra ahhoz, hogy egymásra találjanak...) A "Let the sun shine in your heart" ('97 mottója) a '68-asok nyelvére lefordítva anynyit jelent: "tak it easy, schönbohmi" - nagyapai nyelven pedig így hangzik: "a te lelkedben mindig süssön a nap, akár szél fúj, akár havazik..." - Ezek a jelszavak mind a kitartásról szólnak. Aki az ilyen mondásokat komolyan veszi, mint például a Chaosstage-punkmozgalom, amely felháborodásában 1997-ben kiadta a "Let the gun shine in your heart!" ellenjelszavát - (ritkán nevettem ilyen jót...) a semmibe tenyerel, a raverek fékevesztett-érzéki örvényébe zuhan, amely boldogan elnyeli, belerántja a ritmusok dübörgésébe, aminek hatása alatt aztán minden agresszivitás a kimerülésig tartó közös tombolásba fordul át. (Ahogy 1997-ben Berlinben az elszántan verekedő punkokkal történt...) A techno mindenkit magával ragad, akár akarja, akár nem. (Véletlenül nem Mosolygó Sámánnak hívták az akkori DJ-t...?)
Az első love parade mottóját: "Szeressük egymást, gyerekek" ("Friede, Freude, Eierkuchen") tulajdonképpen egy a Kurfürstendammon rendezendő politikai tüntetésre engedélyezték a hatóságok. Az ironikus szándék - még - nyilvánvaló volt, a demokrácia szempontjából azonban nem lehetett ellene senkinek komoly kifogása. A csapda (humor?! Na jó...) bevált. A (még) nem ravelő társadalomnak küldött üzeneteknek egyszerű a tartalmuk: vitustáncunk több villámhárítónál, de ne aggódjatok, megkímélünk benneteket - ha összeütközésre kerül sor, őrizzétek meg a nyugalmatokat, csak játszunk, úgy teszünk mintha támadnánk - de nem támadunk!
És ez így is van. Az ilyen folyamatokat pótcselekvésnek nevezik a viselkedéspszichológusok, és állítják, hogy fontos szerepük van a csoportok békéjének megőrzésében. A színháznak, a televíziónak, a parlamentnek és más hasonló eseményeknek eddig többnyire csak nézőként lehettünk részesei. Most azonban végre megint itt van egy mindenki előtt nyitva álló mozgalom, amely senkinek nem okoz komoly veszteségeket. Igaz ugyan, hogy fogyasztói és politikamentes.
A következetes mesterségesség kultúrája szintek fölötti szintet (vagyis szuprakultúrát, nem szubkultúrát) teremt, miközben nincs szüksége a logosra, egyáltalán a szavakra! Kezdetben vala - a ritmus. DJ Orpheus a keverőpultnál szikladübörgéssel (szilícium és vas) vezényli a beleszületettek babiloni zűrzavarát. A gondolkodás nem szűnik meg, hanem egyenrangú részesévé válik az érzékek "körtáncának". Aki táncol, vajon testi vagy szellemi lény?
Nem, a "test" és szellem ellentéte itt már elveszíti értelmét - a táncot intelligens testek lejtik. Más lett a cél, szó sincs holmi erkölcsről: éljen az érzékek katarzisa! (Ne akarjon engem senki jobbá tenni!, mondta a lány, és felkapaszkodott - nem a gyóntatószékbe vagy a pszichiáter foteljébe - a 100 000 wattos erősítőre...)
A mozgalom "szócsövei", mint például az időközben megszüntetett "Frontpage" fölöslegesnek, mondhatnánk, groteszknek bizonyulnak - a nem technoszint (kereskedelem, újságírás, kultúrtudomány stb.) ama próbálkozásai, hogy valamiképpen kezeljék a jelenséget, hiábavalók. Aki nem beszél, nem kell, hogy állást foglaljon egyetlen szó vagy jelentés mellett, merev magatartás helyett rugalmasan viselkedhet, és ezért óhatatlanul életszerű, friss marad. Beszélni annyit jelent, mint állást foglalni, elemezni, megkülönböztetni. Ezért hasonlítanak a DJ-k nevei a kultuszkellékek, a stílusirányzatok, a műszerek, az ipari termékek és a művészeti formák elnevezéseihez: mindennek lebegőnek, szabadon értelmezhetőnek, rövidnek (semmi litánia!) és mindenekelőtt mesterségesnek kell lennie.
A techno a másik irányba tekint: mozogjunk, integráljunk, segítsük az egybeolvadást. Csak azért sikerül magára vállalnia ezt a feladatot, mert a társadalom többi alkotója máris túl sokat beszél; a média által kibocsátott beszédáradat az az óceán, amelyen a techno hiperkollázsa szörföl - igazi szimbiózis.
Ahol a valóság mindenekelőtt szavakból és képekből áll, ott a test dologtalanul maradt érzékszerveit - amelyeket egykor, a mitikus régiségben a természet fenyegető veszélyeinek legyőzésére használtak - egy saját magunk által választott valóság, a techno veszi igénybe.
VI
Jövőnk már elkezdődött (emlékezetem szerint ez volt a kilencvenes évek elején megrendezett egyik protestáns egyházi találkozó mottója). "Welcome to tomorrow" énekli 1995-ben a Snap a legkitűnőbb techno-pop stílusban. Miért változott meg hirtelen az idő gondolati perspektívája? Hogy lehet, hogy a jövő nem előttünk van ("Öt perc múlva tizenkettő!"), hanem hirtelen benne találjuk magunkat? Talán azért, mert ami ma történik, azon húsz évvel ezelőtt a fantasztikus irodalmat olvasva hitetlenül mosolyogtunk (még mindig vannak emberek, akik azt hiszik, hogy a science fiction a jövőről beszél?).
Valószínű, hogy ennek a különös már benne vagyunk érzésnek, csakúgy, mint a médiában és az egyetemeken tomboló internetes, szuper klassz szólamokat harsogó számítógépkorszaknak (what a feeling: itt van a jövő, és mi vagyunk az elsők, akik ezt érzékeljük! - Milyen nevetségesen igyekszik az ember, hogy ne kelljen bevallania, hogy egyszer s mindenkorra egy másik nemzedékhez, az azelőttihez tartozik...) van valami köze a technóhoz, annak az ösztönös felfogásához, hogy a kultúra először azonosult maradéktalanul a művészet pólusával, ami azt is jelenti, hogy a természet helyett az ember vette a kezébe az irányítást, bármilyen kockázattal és félelmekkel járjon is ez a változás.
Ez egy kicsit olyan, mint amikor a tizenéves kamasz elhagyja a szülői házat: vajon éhen hal-e? Az ágyban cigarettázva magára gyújtja a házat? Éjszakánként életveszélyes száguldozásokat rendez majd az autópályán? Légpuskájával kiirtja a környék összes vörösbegyét? Minden lehetséges.
Micsoda veszélyek! Milyen kockázatos őrültség jóisten és anyatermészet nélkül tévelyegni a világmindenség ismeretlenjében (és még az is lehet, hogy egy raver bejut a parlamentbe)! Nem akarsz inkább itthon maradni, kisfiam?
Már késő.
CSÉPÁNYI ZSUZSANNA fordítása
Simone de Beauvoir, 1976-ban
