|
|
|
|
|
||
Nyina átlagos és szép nő volt, orvos, és kétségtelenül, csakúgy, mint mások, megszolgálta a személyes boldogságra való jogot. Mindezt nagyon is jól tudta. A szomorú kísérletezések és hibák - nem is érdemes róluk beszélni - hosszú periódusát követően, harmincöt éves korára világosan megértette, mire van szüksége: esztelen, őrült szerelemre, zokogással, csokrokkal, éjféli telefonhívásokkal, éjszakai taxikereséssel, sorsszerű akadályokkal, hűtlenséggel és megbocsátással, szüksége van egy ilyen, hogy úgy mondjam, állatias szenvedélyre - fellángolásokkal teli sötét, szeles éjszakára, hogy a klasszikus női hőstett semmiségnek lássék - elnyűni hét pár vascsizmát, eltörni hét vaspálcát, elrágcsálni hét vaskenyeret - és mint legnagyobb kitüntetést, jutalmul ezért nem aranyrózsát, nem is fehér piedesztált kapni, hanem egy leégett gyufaszálat vagy egy galacsinná gyúrt buszjegyet - morzsát arról az ünnepi asztalról, ahol a fényességes uralkodó, a szív kiválasztottja lakmározott. Természetesen sok más asszonynak is nagyjából ugyanerre van szüksége, úgyhogy Nyina, mint már szó volt róla, ebben az értelemben átlagos nő volt, csodálatos nő, orvos.
Volt ő férjnél is - ez pontosan olyan volt, mintha két város közötti hoszszú, unalmas vonatutat ült volna végig ugyanazon az ülésen, s aztán fáradtan, összetörten, ásítástól gyötörten szállt volna ki egy csillagtalan éjszakán valami idegen városban, ahol nem találni egyetlen rokon lélekre sem.
Aztán valamennyi ideig remeteként élt, takaros kis lakásában örömöt szerzett neki a mosás, a padlósúrolás, érdeklődni kezdett a szabás-varrás iránt, majd ismét unatkozni kezdett. Enervált kapcsolatot tartott fenn egy bőrgyógyásszal, Arkagyij Borisziccsal, akinek Nyinát nem számítva másik két családja is volt már. Munka után Nyina bement érte a szobájába - semmi romantika: a takarítónő kiüríti a kukákat, vizes ronggyal összemaszatolja a linóleumot, Arkagyij Boriszics pedig hosszasan mossa a kezét, gyanakodva vizsgálgatja rózsaszínű körmeit, és undorodva nézegeti magát a tükörben. Rózsaszínűen, jóllakottan, telten, mint egy tojás, álldogál, észre sem veszi Nyinát, aki pedig már kabátban várja a küszöbön. Aztán kinyújtja nyelvét, forgatja ide-oda - fél a fertőzéstől. Miféle szenvedélyek lehettek volna Arkagyij Borisziccsal - semmilyenek, természetesen.
Nyina pedig megszolgálta a boldogságra való jogot, minden alapja megvolt rá, hogy sorba álljon ott, ahol osztogatják: arca hamvas volt és csinos, szemöldöke dús, egyenes, hosszú, fekete haja mélyen a homlokába omlott, hátul pedig kontyba volt fogva. A szeme is fekete volt, annyira, hogy a férfiak az utcán moldávnak nézték, és egyszer a metrón, a Kirovszkaja átjárójában mellé csapódott egy alak, aki arról győzködte, hogy szobrász, és hogy azonnal menjen vele modellt ülni egy huri fejhez, de tüstént, mert kiszárad az agyag. Nyina persze nem ment el, mégpedig az alkotóművészekkel szembeni természetes gyanakvása okán, mert volt már egy szomorú tapasztalata, amikor belement abba, hogy együtt kávézzon egy állítólagos filmrendezővel, és épp hogy megúszta szárazon - hatalmas lakás volt egy régi házban, kínai vázákkal és ferde plafonnal.
...Az idő pedig szaladt, és arra a gondolatra, hogy az országban él vagy százhuszonötmillió férfi, és a sors a maga bőkezűségében mindösszesen Arkagyij Boriszicsot osztotta ki neki, Nyina időnként majď eszét vesztette. Lehetett volna éppen valaki mást is keresnie, de aki más még útjába akadt, nem kellett neki. Lelkiekben az évek során egyre gazdagabb lett, ugyanakkor egyre aszottabbnak érezte magát, őszi estéken egyre többet sajnálkozott magán: itt egy csinos, fekete szemű nő, és nincs kinek odaadja magát.
Időnként elment látogatóba valamelyik férjes barátnőjéhez, és miután a nagy fülű, idegen gyereknek odaadta a tábla csokoládét, amit a közeli boltban vett, teázgatott, sokáig beszélgetett, miközben egyre csak nézegette magát a konyhaajtó sötét üvegében, ahol a tükörképe még rejtélyesebbnek, még előnyösebbnek hatott, és még jobban elütött a barátnője szétfolyó sziluettjétől. És nagyon is helyénvaló lett volna, ha valaki megénekli őt. S miután meghallgatta a barátnőjét - mit vettek, mi kozmált oda, milyen betegsége volt a nagy fülű gyereknek -, és végigmustrálta az idegen, standard férjet - kopaszodó homlok, kitérdesedett tréningnadrág, nem, ilyen sem kell -, kiábrándultan távozott, vitte csinos önmagát az ajtón kívülre, a lépcsőházba, le a lépcsőn, ki az üdítő éjszakába - ezek nem neki való emberek, hiába jött ide, fölöslegesen hozta magát ajándékba, és kár volt ott hagynia a homályos konyhában illatlenyomatát, fölöslegesen tömte finom keserű csokoládéval a más gyerekét, csak majszolta, és összekente vele magát, nem értékelte - hogy legyen tetőtől talpig diatézises.
Ásított.
Aztán jött egy influenzajárvány, amikor a rendelőkből minden orvost mentőszolgálatra osztottak be, és Arkagyij Boriszicsnak is ki kellett járnia, és felvette gézmaszkját és gumikesztyűjét, hogy a vírus meg ne támadja, de nem úszta meg, ágynak esett, betegei pedig Nyinára maradtak. És ekkor, mint kiderült, Nyinára a sors leselkedett, mégpedig Grisa személyében, aki egy priccsen, horgolt takaró alatt, felfelé meredő szakállal, eszméletlenül feküdt. Hát így kezdődött minden. A félholt férfi azonnal elrabolta Nyina várakozó szívét; porcelánállának szomorú árnyéka, beesett szemgödrének sötétje, puha, az áttetsző tavaszi erdőt idéző szakálla varázslatos díszletté olvadt, a láthatatlan hegedűk esküvői keringőt játszottak - és a csapda bezárult. De hát úgyis tudja mindenki, hogy szokott ez lenni ilyenkor.
A haldokló mellett ott tördelte kezét egy utálatosan szép nő, tragikus hatást keltőn kibomlott hajjal (igaz, a későbbiekben kiderült, hogy semmi különös, ez csupán Agnyija, Grisunya egyik iskolatársa, egy félbemaradt színésznő, aki gitárkísérettel szokott énekelgetni, badarság, a veszély nem ebből az irányból fenyegetett) - igen, igen, ő hívta ki az orvost, mentse meg Grisát! Csak véletlenül ugrott be hozzá, mert Grisa sosem zárja be az ajtót, és sohasem hív segítséget, Grisa - a házmester, a költő, a zseni, a szent. Hát igen... Nyina elszakította tekintetét a démonian vonzó házmestertől, körülnézett a szobában - nagy helyiség, sörösüvegek az asztal alatt, poros stukkódíszítés a mennyezeten, hófúvások kékes fénye szűrődik be az ablakon, egy felesleges, szeméttel és kacattal megtömött kandalló.
- Grisa költő, költő, csak a lakhatás miatt dolgozik házmesterként - mormogta Agnyija.
Nyina kizavarta Agnyiját a szobából, levette válláról a táskáját, felakasztotta egy szögre, kivette Grisa kezéből a szívét, és az ágy fejtámlája fölé szögezte. Grisa lázas rímeket motyogott. Arkagyij Boriszics pedig felszívódott, mint cukor a forró teában. Megnyílt a tövises út.
Amint Grisunya újra visszanyerte látását és hallását, megtudta, hogy a boldog Nyina vele marad a sírig; eleinte csodálkozott egy kicsit, és késleltetni akarta ezt a nem várt boldogságot, vagy ha ez nem lehetséges - közelebb hozni a gödörrel való találkozást, de aztán szelíd természetéből adódóan simulékonyabb lett, és csak azt kérte, ne szakítsa el a barátaitól. Ideiglenesen, amíg meg nem erősödött, Nyina a segítségére volt. Ez, természetesen, hiba volt: Grisa gyorsan talpra állt, és újra értelmetlen beszélgetésbe elegyedett ezzel az egész végeláthatatlan csőcselékkel: voltak ott meghatározhatatlan foglalkozású fiatalemberek, egy öreg gitáros, kilencedik osztályos költőpalánták, aztán olyan költők, akikről kiderült, hogy sofőrök és olyan sofőrök, akikről kiderült, hogy költők, egy kimustrált balerina, aki azt mondogatta: "Ó, idehívom még a mieinket" - briliánsokat hordó dámák, félreismert ékszerészek és senkihez sem tartozó leányok kérdéssel a szemükben, félművelt filozófusok, egy novorosszijszki diakónus, aki mindig hozott magával egy bőröndnyi sózott halat, meg egy Moszkvában tartózkodó tunguz, aki attól félt, hogy elrontja a gyomrát a fővárosi koszttal, ezért csak a sajátját ette - ujjával valami zsírfélét egy befőttesüvegből.
Mindannyian - hol ezek, hol amazok - esténként bevették magukat a házmesterlakásba; a kétemeletes épületszárny recsegett, jöttek a lakók is a felsőbb emeletekről, nyúzták a gitárt, énekeltek, felolvasták a maguk és a mások verseit, de főként a házigazdáét hallgatták. Grisunyát zseninek tartották, és persze a kötetének már évek óta meg kellett volna jelennie, de megakadályozta valami kártékony Makuskin, akitől minden függött, és aki állítólag megesküdött, hogy csak a holttestén keresztül. Szidták Makuskint, dicsőítették Grisát, a nők kérték, hogy olvasson még, Grisa zavarba jött, de olvasott - sűrű, mély értelmű verseket, amelyek hasonlatosak voltak a drága cukrászdai tortákhoz, cikornyás feliratokkal, ünnepélyes habcsók tornyokkal, verseket, amelyek nehezek voltak a ragacsos szó-krémektől, a hangtorlódások váratlan dióreccsenésétől, a rímek kínzó, gyomorrontó karamelljétől. "E-e-e-e-e" - ingatta fejét a tunguz, aki láthatóan egy szót sem értett oroszul. "Mi az, nem tetszik neki?" - kérdezték halkan a vendégek. "Dehogynem, csak úgy látszik, náluk ez a dicséret" - rázta meg a haját Agnyija, és attól félt, hogy a tunguz szemmel veri. A vendégek a szemüket legeltették Agnyiján, és hívták, hogy folytassák az estét valahol másutt.
Természetesen ezt a néptömeget Nyina kellemetlennek érezte. De a legkellemetlenebb mégis az volt, hogy minden áldott nap, akármikor szaladt is be Grisához - napközben vagy az esti ügyelet után -, a házmesterlakásban állandóan ott ült, teázgatott és leplezetlenül gyönyörködött Grisa puha szakállában egy nyamvadt kis teremtés, nem kövérebb egy villánál - fekete, bokáig érő szoknya, fénytelen hajában műanyag csat -, valami Lizaveta. Természetesen Grisunyának ezzel a hervatag tetűvel semmiféle viszonya sem lehetett. Nem kell ehhez mást nézni, csak azt, hogy vörös, csontos kezét kidugva a ruhaujjból, miként nyúlt egy kőkemény, száz éve ott heverő mézeskalács után - mintha arra számított volna, hogy valaki mindjárt megveri, a mézeskalácsot meg elveszi tőle. Az arca kisebb volt, mint amilyen egy normális embernek lenni szokott, az állkapcsa meg nagyobb, az orra porcos, és egyáltalán, volt benne valami halszerű - mint egy fekete, fénytelen mély vízi hal, amelyik a tengerfenéken, áthatolhatatlan homályban kúszik, és nem mer feljebb emelkedni a világos, napfényes rétegekbe, ahol a sekély part lakóinak tengerkék és mélyvörös fajai hancúroznak.
Nem, miféle viszony is lehetett volna. De Grisunya, a kis együgyű, elégedetten nézett erre az emberi csontvázra, verseket olvasott fel neki, a rímeknél felüvöltött és térdre hullott, majd mintegy a saját művészetétől elragadtatva erősen könnyezett és pislogott, elfordult, és a plafont bámulta, hogy a könnyei visszafelé folyjanak, Lizaveta pedig a tincseit rázta, ezzel mutatva egész organizmusa megrendültségét, szipogott, és a szaggatott, gyermeki légzést imitálta, mintha ő is kiadós bömbölés után lenne.
Nem, Nyinának ez felettébb kellemetlen volt. Valahogy meg kellett szabadulni Lizavetától. Grisunyának viszont tetszett ez a szemtelen behódolás; bár neki, aki nem volt válogatós, minden tetszett ezen a világon: reggel a porhanyós hó lapátolása éppúgy, mint a törmelékkel teletömött kandalló a szobában, vagy az, hogy tárva-nyitva az ajtó, és az egész földszint - csak az nem jön be, aki nem akar -, és a lökdösődés, és a kószálás, és az elolvadt hó után maradt tócsa a tornácon, és mindezek a lányok és fiúk, színészek és öregek, és a gazdátlan Agnyija, ez az állítólagos jótét lélek, és a ki tudja, miért idejáró tunguz, és mindezek a félkegyelműek, elismertek és félreismertek, zsenik és kitaszítottak, és a lerágott csont Lizaveta, és - a teljesség kedvéért - velük együtt Nyina is.
Az épületszárny látogatói Lizavetát festőnek tartották, és valóban, ki is állított valami másodrangú kiállításokon, és Grisunyát megihlették ezek a sötét mázolmányok, és versciklust írt róluk. Hogy festményeit elkészíthesse, Lizavetának, mint valami afrikai varázslónak, eszeveszett állapotba kellett hoznia magát, ilyenkor fénytelen szemében tűz gyúlt, és kiáltások és hörgések közepette, valami piszkos haraggal nekiesett, és puszta kézzel kente a vászonra a kék, fekete, sárga festéket, és körmével karmolászta a még meg nem száradt olajos masszát. Az irányzatot elnevezték karmolizmusnak, a látvány pedig szörnyű volt. Igaz, a dologból kikerekedtek valamilyen víz alatti növények, csillagok, az égen úszó kastélyok, szóval valami, ami egyidejűleg kúszik és repül.
"És miért nem lehet ezt visszafogottabban?" - suttogta Grisunyának Nyina, aki egyszer véletlenül végignézte a karmolizmus egyik szeánszát. "Hát, úgy látszik, nem lehet - suttogta a drága Grisunya, miközben édes íriszt szagolgatott -, ez az ihlet, a szellem, az pedig, mit tegyünk, ott tévelyeg, ahol akar." És szeme kedvességgel és tisztelettel telt meg a megszállott mázolónő iránt.
Lizaveta csontos kezén fekélyek tündököltek a mérgező festékektől, és ugyanilyen fekélyek lepték el Nyina féltékeny szívét is, amit Grisa ágya fölé szögezett a falra. Nem akart Grisán senkivel sem osztozni; hozzá és csakis hozzá kellett tartozzék a szépséges házmester kék szeme és áttetsző szakálla. Ó, ha nemcsak esetleges, bizonytalan barátnő lehetett volna, hanem teljes jogú háziasszony, aki belegyömöszölhetné Grisunyát egy ládába, beszórhatná naftalinnal, letakarhatná egy vászonronggyal, rácsaphatná a fedelét, a tetejére ülhetne, és megforgathatná a lakatokat: jól zárnak-e?!
Ó, lehetne akkor bármi, hadd legyen akkor Lizaveta is. Hadd éljen, és hadd karmolássza akkor a képeit, akár a fogával is rághatná őket, akár a feje tetejére is állhatna, és úgy is maradhatna, mint egy ideges oszlop, felcicomázva, narancsszínű szalaggal a fénytelen hajában, évenkénti kiállításain a barbár vásznai előtt, vörös kézzel, vörös képpel, izzadtan és sértettségtől vagy boldogságtól sírásra készen, amíg a sarokban egy bicegő asztalkán, tenyerükkel a kíváncsiskodó pillantások elől eltakarva, egy pompás, piros fóliánsba beírnák az emberek a véleményüket: talán azt, hogy "gyalázat", vagy azt, hogy "nagyszerű", vagy hogy "mire figyelnek a hatóságok", esetleg valami nyálasat, esetlent egy vidéki könyvtárosnőkből álló csoport aláírásával - hogy állítólag mennyire áthatotta őket a szent és örök művészet.
Ó, ki kell ragadni Grisát ebből a rothasztó közegből, meg kell tisztítani a rátapadó idegen nőktől, mint hajófenéket a kagylóktól, kihúzni a viharos tengerből, felfordítani, bekátrányozni, betömíteni és állványra állítani valami csendes, békés helyen!
Grisa pedig, a nemtörődöm, aki képes lenne hozzászegődni akármelyik kóbor kutyához, képes lenne megmelengetni akármelyik antihigiénikus csavargót, elpazarolta magát a tömegre, marokszámra szórta szét magát; ez az egyszerű lélek fogta a bevásárlószatyrot, megrakta aludttejjel meg tejföllel, és ment meglátogatni a betegeskedő Lizavetát, és vele kellett menni, és istenem, micsoda odú, micsoda szoba, sárga, szörnyűséges, ellepte a kosz, és vak, mert nincs ablaka! És egy vaságyon, katonai takaró alatt ott feküdt az alig kivehető Lizaveta, és együgyűen tömte fekete szájába a fehér tejfölt, Lizaveta ijedt, kövér, az anyjára csöppet sem hasonlító lánya pedig füzetei fölé hajolt.
"No, hát hogy s mint?" - kérdezte Grisunya. És Lizaveta mozgolódni kezdett a sárga fal mellett: "Megvagyok." "Nincs szükséged valamire?" - akaszkodott rá Grisunya. De a vaságy azt nyikorogta: "Nasztya mindent megcsinál." "No, tanulj csak" - topogott a költő, amint megsimogatta a kövér Nasztya fejét, aztán kihátrált a folyosóra, mert a legyengült Lizaveta már aludt.
"Össze kell... szóval össze kellene költöznöm vele - mutatta határozatlan kézmozdulattal Grisunya, és elkapta a tekintetét. - Látod, milyen nehéz körülmények között él. Totymából jött ide, kibérelte ezt a kamrát, pedig micsoda tehetség, igaz? És a lánya is komolyan vonzódik a művészetekhez. Nagyon ügyesen formáz, de hát Totymában ki fogja tanítani?" "Te meg én össze fogunk házasodni, a tiéd vagyok" - emlékeztette szigorúan Nyina. "Hogyne, persze, el is felejtettem" - mentegetőzött Grisunya. Szelíd ember volt, csak éppen bolondságokkal volt tele a feje.
Lizavetát megsemmisíteni éppolyan nehéz volt, mint kettévágni egy almakukacot. Amikor kiszállt a hatóság, hogy megbüntesse az útlevéltörvény megsértéséért, már más helyen húzta meg magát, erre Nyina odaküldte a különítményét. Ha Lizaveta pincébe rejtőzött - Nyina kifüstölte a pincét; ha fészerben éjszakázott - Nyina lebontotta a fészert; végül Lizaveta megelégelte a dolgot, és árnyékká változott.
Hét pár vascsizmát elnyűtt Nyina az útlevélosztályokon és rendőrőrsökön, hét vaspálcát eltört Lizaveta hátán, hét kiló vaskenyeret elrágcsált az undorító házmesterlakásban - házasságot kellett játszani.
Már ritkult a tarka társaság, esténként már kellemes csend honolt az épületszárnyban, már tiszteletteljesen kopogtatni is megtanult egy-egy merész betolakodó, és miközben azonnal sajnálkozni kezdett, hogy eljött, Nyina pillantására gondosan letörülgette lábát az ajtóban. Nem sokáig kellett Grisunyának a lapáttal szégyenkeznie és a hóbuckákba temetnie tehetségét, hamarosan átköltözött Nyinához, ahol várt rá egy masszív, terebélyes, üveglappal borított íróasztal, balról az asztalon kis vázában két szál fűzfabarka állt, jobbról Nyina fényképe mosolygott ígéretesen, mintha azt mondaná, "arcod egy egyszerű keretben". És a mosolya azt ígérte, hogy minden jó lesz, jóllakottság, melegség, tisztaság vár rájuk, hogy Nyina maga megy majd el Makuskinhoz, hogy megoldódjék végre a verseskötet hosszan elnyúló ügye, és megkéri Makuskint, hogy nézze át figyelmesen az anyagot, adjon tanácsokat, ezt-azt javítson ki, és Grisa művészetének ragacsos tortáját vágja ehető szeletekre.
Nyina megengedte Grisunyának, hogy még egyszer elbúcsúzzék a barátaitól, és a búcsúvacsorára felbecsülhetetlen számú horda tódult be - lányok és torzszülöttek, öregek és ékszerészek, és eljött lábát tekergetve a három lányszemű balett-táncos is, és elbicegett mankóján a sánta, idevezették a vakot is, és felbukkant a szinte már testetlen Lizaveta árnya is, és a tömeg egyre csak nőtt, morajlott, és úgy áradt, mint porszívóból a por, ha fordítva szerelik fel a csövét, és odamásztak valami szakállasok is, és az épületszárny falai szétfeszültek az embertömeg nyomására, és volt ott kiabálás, sírás-rívás, hisztéria. Összetörték az edényeket. A balett-táncosok elcipelték a hisztériás Agnyiját, s közben beakasztották haját az ajtóba, Lizaveta árnya a padlón fetrengett, kezét harapdálta, és azt követelte, hogy tapossák meg - kérését tiszteletben tartották; a diakónus berángatta a tunguzt egy sarokba, és mindenféle jelekkel kérdőre vonta, milyen hitet vall, a tunguz pedig szintén kézjelekkel azt válaszolta, hogy az ő hitük a legeslegjobb.
Grisa pedig porcelánfejét a falba verve azt kiabálta, hogy rendben van, most meghal, de halála után, majd meglátják, vissza fog térni a barátaihoz, és aztán már sohasem fog elválni tőlük.
De a diakónus nem helyeselte az ilyen beszédet. És Nyina sem helyeselte.
És reggelre mindez a tisztátalanság eltűnt, és Nyina taxiba tuszkolta Grisunyát, és magával vitte az ő kristálypalotájába.
...Ó, tudják, senki sem képes arra, hogy megrajzolja a szeretett férfi portréját, amikor az megdörzsöli kialudt kék szemét, kidugja a takaró alól fiatal, szőrös lábát, és teli szájjal ásítozik! És úgy nézel rá, mint akit megbabonáztak, és benne minden a tiéd, a tiéd: fogsorának hiányossága is, fejének tar foltja is, csodálatos szakálla is!
És királynőnek érzed magad, és az emberek kitérnek előled az utcán, és a kollégák tiszteletteljesen fejet hajtanak, és Arkagyij Boriszics nyájasan nyújtja oda steril papírba tekert kezét.
Jó volt gyógyítani a bizalomteli betegeket, jó volt hazacipelni a finomságokkal megrakott szatyrokat, jó volt esténként, mint valami gondoskodó nővér, ellenőrizni, mit írt aznap Grisunya.
Csak hát Grisa gyengécske volt, sokat sírt, nem akart enni, és nem akart rendesen a szép tiszta papírra írni, hanem régi szokása szerint fecniket és széttépett cigarettásdobozokat szedett össze, és ákombákomokat vagy egyszerűen csak cikornyákat és kacskaringókat rajzolgatott rájuk. És valami sárga-sárga útról írt, folyton csak egy sárga útról és az út felett egy fehér csillagról. Nyina a fejét ingatta: "Gondold meg, aranyom, ilyen versekkel nem mehetünk oda Makuskinhoz, gondolnod kell a kötetedre, hisz reális világban élünk." De nem hallgatott rá, és egyre csak az útról és a csillagról írt, Nyina meg kiabált vele: "Megértettél, aranyom?! Ne merészelj ilyeneket írni!" Ő pedig csak lehorgasztotta a fejét, és Nyina megenyhülve azt mondta neki: "Na-na-na" - aztán ágyba fektette, megitatta menta- és hársfateával, megitatta adonisz- és gyöngyajakteával, ő pedig, a hálátlan, könnytelenül sírt, és Nyinára nézvést sértő verset gondolt ki arról, hogy azt mondja, gyöngyajak nőtte be a szívét, és elvadult a kertje, és leégtek az erdők, és mintha egy varjú felcsippentette volna az elnémult égboltról az utolsó csillagot, és mintha ő, Grisunya valami meghatározhatatlan kalyibában lökdösné és lökdösné a befagyott ajtót, de nem tud kijutni, és csak a távolból hallatszik egy piros cipősarok kopogása... "Kié az a cipősarok? - rázta meg a papírlapot Nyina. - Nagyon jó lenne megtudni, kié az a cipősarok!" "Nem értesz te semmit" - tépte ki kezéből a lapot Grisunya. "Nem, értek én mindent kitűnően - válaszolta Nyina keserűen -, csupán azt szeretném tudni, kinek a cipősarka az, és hol kopog!" "Á-á-á-á-á!!! Hát hiszen az agyamban kopog!!!" - üvöltötte Grisunya, és fejét a takaró alá rejtette, Nyina pedig bement a vécébe, összetépte a verset, és rázúdította a vizes poklot, a kis házi Niagarát.
Hetente egyszer ellenőrizte az íróasztalt, és kihajította azokat a verseket, amilyeneket egy nős férfinak nem illendő írnia. Éjszakánként pedig felkeltette és vallatóra fogta, ír-e valamit Makuskin számára vagy csak a napot lopja? Grisa pedig karjával takarta el arcát, mert nem volt hozzá ereje, hogy elviselje Nyina kíméletlen igazságának vakító fényét.
Így, ilyen pocsékul éltek le két évet, és Grisa, bár gondoskodás vette körül, nem értékelte Nyina szerelmét, és már nem is törte magát. Bolyongott a lakásban, és egyre csak mormogta, mormogta, hogy hamarosan meghal, földdel és agyagtáblákkal fedik be, és könyöradományok nyírfakopejkáinak apró aranya teríti majd be a sírdombját, és az őszi esőben elkorhad a fakereszt vagy a furnér fejfa - majd amit nem sajnálnak fölé állítani -, és mindenki elfelejti, és senki sem megy ki hozzá, csak egy véletlen járókelő szenved majd ott egy kicsit, amint elolvassa a négyjegyű számokat - és a versről áttért valami súlyos, a felvágott fenyőhöz hasonló ragacsos szabad versre vagy mélabús ritmikus prózára, és ezekből a rosszindulatú sorokból tiszta láng helyett olyan fullasztó, fehér füst támadt, hogy Nyina erőteljes köhögésbe kezdett, csapkodott a kezével, és fuldokolva kiabálta: "Hagyd abba az írást!"
Aztán jóakarói elmesélték neki, hogy Grisunya vissza akar térni abba a bizonyos épületszárnyba, hogy ott járt a helyére felvett házmesternőnél - egy kövér nőszemélynél -, és egyezkedni kezdett vele, hogy mennyiért engedné át neki a korábbi életét, és ez a nőszemély tárgyalásokba bocsátkozott vele. Nyinának voltak kapcsolatai a városi egészségügynél, ahol elejtette, hogy ott van a központban az a kétemeletes épület, azt elfoglalhatná a hivatal, úgyis helyet keresnek maguknak. Ott, a városi egészségügynél megköszönték az ötletét, épp megfelelt nekik az épület, és a házmesterlakás hamarosan eltűnt, lebontották a kandallót, és az egészségügyi főiskola beköltöztette az épületszárnyba a tanszékeit.
Grisa elcsendesedett, és két héten át szótlanul és engedelmesen járt-kelt. Aztán szinte még fel is vidult, énekelt a fürdőszobában, nevetgélt, éppen csak semmit sem evett, és állandóan a tükörhöz mászkált, és tapogatta magát. "Mitől lettél ilyen vidám?" - vonta kérdőre Nyina. Grisa kinyitotta és megmutatta neki igazolványát, melyben kék mezőbe széles, lila pecséttel azt pecsételték, hogy "Nem temetendő el". "Mit jelentsen ez?" - ijedt meg Nyina. És Grisunya ismét nevetni kezdett, és azt mondta, hatvan rubelért eladta a csontvázát a Tudományos Akadémiának, s hogy túl fogja élni a földi porát, és el fogja kerülni az oszlást, és hogy nem fog, mint tartott tőle, a nedves földben feküdni, hanem egy tiszta, meleg teremben fog álldogálni az emberek között, összefűzve és megszámozva, és az egyetemisták - vidám népség - vállon fogják veregetni, homlokon fogják koppintani, cigarettával fogják kínálni; ugye, milyen jól kigondolt mindent? És Nyina kiabálására semmi többet nem mondott, csak javasolta, hogy feküdjenek le aludni, de Nyina vegye figyelembe, hogy mától fogva állami tulajdont ölel magához, és a törvény előtt anyagi felelősséggel tartozik hatvan rubel huszonöt kopejka erejéig.
És ettől a pillanattól, mint Nyina később elmesélte, szerelmük megbicsaklott, mert képtelen volt forró szenvedélyt táplálni egy állami tulajdon iránt és megcsókolni egy akadémiai leltári tárgyat. Grisából többé már semmi sem tartozott hozzá.
És gondolják csak meg, micsoda érzelmeket kellett hogy átéljen Nyina, a gyönyörű, átlagos nő, az orvos, aki, mint mindenki, kétségtelenül rászolgált már egy jó kis életszeletre - egy nő, aki - mint azt nálunk tanították - harcolt a személyes boldogságáért, és aki, mondhatjuk, megszerezte rá a jogot a harcban.
Eltekintve attól, hogy Grisa mennyi keserűséget okozott neki, mint Nyina mondta, szép emlék maradt utána. És ha ez a szerelem nem olyanra sikeredett, mint amilyenről Nyina ábrándozott, azért nem ő a felelős, hanem az élet. És Grisa halála után Nyina nagyon szenvedett, és a barátnői együtt éreztek vele, és a munkahelyén is segítségére siettek, és adtak neki tíz nap fizetés nélküli szabadságot. És amikor minden procedúrának vége lett, Nyina vendégségbe kezdett járni, és mindenütt elmesélte, hogy Grisa most ott áll abban a bizonyos épületszárnyban mint oktatási segédeszköz, és leltári számot kapott, és ő már el is ment megnézni. Éjszakára beteszik ugyan egy szekrénybe, de nappal emberek között lehet.
És Nyina még azt is elmesélte, hogy eleinte nagyon megviselte ez az egész, de aztán semmi, megnyugodott, különösen azután, hogy egy aszszony, igen szimpatikus, akinek szintén meghalt a férje, elmondta, hogy ő például tulajdonképpen még elégedett is. A helyzet az, hogy ennek az aszszonynak van egy kétszobás lakása, és az egyik szobát mindig is orosz stílusban szerette volna berendezni, úgy, hogy középütt ne legyen semmi más, csak egy asztal, oldalt pedig lócák, egészen egyszerű, gyalulatlan lócák. És a falakra mindenféle bocskorokat, ikonokat, sarlókat, rokkákat - szóval ilyesmiket aggatna. És most, hogy az egyik szobája felszabadult, állítólag ez az asszony meg is csinálta így, és ezt a szobát kialakította étkezőnek, amit a vendégei egyfolytában csak dicsérnek.
GORETITY JÓZSEF fordítása
