|
|
|
|
|
||
Hannah és Hermann Lenznek
Összezárták ajkukat
a virágok az éjben,
a fenyő kopasz ágai
keresztbe nőttek,
megőszült a moha, megrendült a kő,
a gleccser fölött felébredt, kész
a végtelen repülésre a csóka:
íme, a vidék, hol megpihentek,
kiket beértünk:
nem nevezik meg az órát,
nem számlálják a pelyheket,
nem követik a tárolóba a vizeket.
A közel s távol derével bevonva,
hajadonfőtt, mogorván,
éjük oldalán,
haláluk oldalán
állnak a világban.
Leróják a tartozást, mitől kezdetük megéledt,
leróják egy szónak,
mely mint a nyár bitorolja a létet.
Egy szó - hisz tudod:
holttest.
Hadd mosdassuk meg,
hadd fésüljük meg,
hadd fordítsuk
a szemét az égre.
Szólj te is,
utolsóul szólj,
mondd igédet.
Szólj -
De ne válaszd szét az igent és a nemet.
Igédnek adj értelmet:
adj árnyékot neki.
Adj neki árnyékot bőven,
annyit adj,
mint amennyit magad körött tudsz
elosztva éjfél és dél és éjfél között.
Tekints körül:
nézd, minden éled -
Éled! A halálban!
Igazat szól, ki árnyékot szól.
De zsugorodik már a hely, hol állsz:
Hova, most hova, te árnyéktalan?
Emelkedj. Tapogass fölfelé.
Vékonyabb, elvéthetőbb, finomabb leszel.
Finomabb: fonál,
melyen leereszkedik a csillag,
hogy lent ússzon, lent,
hol tükröződik: a gördülő szavak
hullámain.
Mit
tettem?
Megfogant az éj, mintha
szülhetne másikat, magánál
éjebbet.
Madár repülése, kő ívelése, ezerszer
befutott pályák. Pillantások,
leszaggatva, kifosztva. Megízlelve,
kiábrándozva, eldorbézolva a tenger. Egy lélekborús
óra. Őszi fény, odaajándékozva
az első vak érzésnek:
egy másik. A többi, szép számban,
hely nélkül és magából súlyosan: megpillantva
és körüljárva.
Vándorkövek, csillagok,
feketén, tele beszéddel: a rongyosra
hallgatott esküről elnevezve.
És egyszer (mikor? - feledésbe merült ez is):
horog érződött,
hol az ütőér ellenütemmel próbálkozott.
Gömbsírok, lent. Körös-
körül egynegyedes ütemben az esztendő lépte
a meredélyen.
Láva, bazalt, világszív
izzította kőzet.
Forrástufa,
melyből nekünk a fény fakadt,
a lélegzet előtt.
Tenger porlasztotta, olajzöld
a járhatatlan óra. Közép-
tájt, szürke
kőnyereg rajta,
elszenesedve, kidudorodva
villog a csillagos
állati homlok.
Pályatestek,
útperemek,
lerakóhelyek,
törmelék
Fényszökés, mérhető, a
bogáncsformából:
némi
vörös némi
sárgával beszélget.
Kétségbeesett tekinteted
légfátyla.
Az utolsó
lovagló homokszem.
(A kertek
a lapályon, hajdan, a
morva mező, az
árvalányhaj
megmosolygott szava.
A halott körhinta, koccanás.
Keringtünk
tovább.)
A lovagló homokszem, a
ráfüggesztett tekintet.
Az óraajtó és
csapódása.
A be-
vált, a be-
teljesült sor: ...két kezed
áldozóhelye - lesz
Párizsban a házad.
Háromszor keresztüllélegzett,
háromszor keresztülfénylett.
.....................................
Csend lesz, nagy csend lesz
a szemek mögött.
Látom, mint virágzik a méreg.
Minden szóban, minden képben.
Menj. Jöjj.
A szerelem kioltja nevét: oda-
írja magát hozzád.
Az egyik, az
egyetlen
szálat, azt
fonod, te - szálba-
font, míg abba nem ér,
mi laza,
mi szoros.
Nagy
orsók, fák
nyúlnak az ugarba:
alulról fényt
fűztek a levegő-
gyékénybe, melyen megterítesz, az üres
székek és a szombat
mázának dicső - -
dicsőségére.
*
ha lefekszel az elveszett
zászlóból vetett ágyba,
a kékesfekete szótagok mellé,
a hószemöldök árnyékába,
úszva jön a gondolat-
záporokon át
a daru, a fémes -
s te kinyílsz előtte.
Csőre minden szájba ketyegi neked
az órát - a hallgatás
évezrede tűzpiros kötélen minden
órában harangoz,
halálra pénzveri egymást
a Nyomban s a Bármikor,
pórusaidból fájón előtör
az apró, a fillér,
másodpercenként
odaröppensz, és eltorlaszolod
a Tegnap és a Holnap
ajtaját - foszforosan
mint az öröklét foga
bimbózik a karmok felé
az egyik, bimbózik a másik
melled, míg
döfköd -: oly sűrűn,
oly mélyre
lövellt
a csillagos
daru-
sperma.
*
húsvét füstje, gomolyog, középen
a betűforma
tőkenyommal.
(Sosem volt menny.
De tenger van még, tűzvészpiros
tenger.)
Mi itt,
átkelésderűsen, a sátor előtt,
hol a hozzád szegődött beszédből
sivatagi kenyeret sütöttél.
Egészen a tekintet peremén: két
penge táncol
a szívárnyékkötélen.
Alatta háló, gondolat-
végződésekből - milyen
mélyen?
Ez: az öröklét
szétrágott fillére, a közökön át
köpték fel hozzánk.
Három homokhang, három
skorpió:
a vendégek, a
csónakban ők is.
Hadd használjam
az álmodva vivő gabonahágcsót,
hadd járjak
az álomösvényen,
hadd fejtsek
tőzeget holnap
a szívoldalban.
ORAVECZ IMRE fordításai
