|
|
|
|
|
||
Onésime a háború előtt egy idegen házaspárnál dolgozott. Mint kertész. Locsolta a gyepet, gondozta a virágágyásokat, nyeste a fákat, összegyűjtötte a lehullott pálmaágakat, és szélesre tárta a kaput, ha a gazda dudált neki. Nagyon kedves úr volt, mármint a gazda, mindig udvarias, a világért sem emelte volna fel a hangját. Valahányszor meglátta Onésime-et, megkérdezte, hogy van a családja, akár napjában kétszer-háromszor is, és mindannyiszor mosolyogva elismételte:
- Fő az egészség, barátom, az a legdrágább kincs.
Onésime-nek aztán igazán nem kellett mondani. Sokba volt neki a kórház: négy nehéz szülés, az egyik császármetszéssel. Lydie-nek, úgy tűnik, szűk a medencecsontja. A tetejébe még a gyerekek is folyton betegeskedtek: hörghurut, hasmenés, malária, mikor hogy. És amilyen áron a gyógyszereket adják, Onésime-nek inkább úgy tűnt, a patika a legdrágább kincs. De a fehérek már csak a maguk feje után gondolkodtak. Mindenesetre soha senki nem látta kórházban őket. Az úr és a nagyságos asszony például már jócskán elmúltak hatvanévesek, mégis, sehol semmi bibi. Hófehér haj, a foguk mind egy szálig ép, az egészségük pedig ragyogó, akárcsak a főnyeremény a tombolán, nem mint egy afrikainak, akit ennyi idős korára már rég szétrágtak a férgek. Mindenféle különleges módszerük volt, kímélték magukat, leszűrték az ivóvizüket, és hazamentek Európába szabadságra, amikor itt túl nagy volt a hőség. Egy szép napon aztán nem jöttek vissza többé, és csakhamar kirobbant a háború. Senki sem tudta, miért. A fehéreknek jó a szimatjuk, nem úgy, mint itt a többieknek.
A villa személyzetét elküldték, kivéve Prospert, az intézőt, aki azt állította, nincs miből kiadnia a fizetéseket, mert a bank bezárt. Minden gallyra ment. A városon kívül már lövöldözés folyt, időnként a nyílt országúton fegyveresek támadtak az autókra. Családok menekültek ide a hegyekben folyó harcok elől, és borzalmas dolgokat meséltek arról, ami ott történik. De bizony a városban sem volt sokkal jobb a helyzet, a piacok kiürültek, a hivatalnokokat senki nem fizette, mindenhol fosztogatás. Tíz nap múltán Onésime úgy határozott, leviszi családját édesanyja falujába, ott legalább nem vesznek éhen. Megpróbálta dobra ütni a bútorait, a székeket, a ládát, a priccseket, de sajnos senki sem vett ilyesmit, úgyhogy egy szomszédnál hagyta a holmit, hiszen úgy számított, hamarosan visszatér. Csak a ruháikat meg némi edényt vittek magukkal. Nagy üggyel-bajjal utaztak: hogy elkerüljék a lakott területeket és a túlságosan veszélyes országutakat, az erdőben kellett gyalogolniuk. Napokig banánon és gyökereken éltek. Lydie a hátán cipelte Marie-Clémentine-t. A kicsi nem bírta az éhezést, a hideget, a kimerültséget, meghalt nem sokkal a faluba érkezésük után. Ott már nagyobb volt a nyugalom, de szegényebbek is voltak, mint régen: a kereskedők nem jöttek felvásárolni a terményt, és a pásztoroknak is nyomuk veszett a rájuk bízott nyájjal együtt. Már csak tyúkok maradtak, meg néhány kecske és kóbor kutya. Így éltek hónapokon át. Amint tudomására jutott, hogy az utak járhatók, Onésime visszament a városba, a nagymamánál hagyva feleségét és gyermekeit. Szerette volna látni, mi maradt a házából, s vajon visszatértek-e a fehérek.
A háznak már csak a falai álltak: a függönyrudakat, a kampókat, az ajtókat, a keresztgerendákat és a szarufákat, egyszóval mindent elloptak. Onésime jobb híján mégis beköltözött. Nádat és bambuszt font, agyaggal betapasztotta a lyukakat, hogy meghúzhassa magát egy sarokban, s még egy gyékényt is sikerült visszaszereznie a szomszédasszonyától, aki szintén mindenét elvesztette. Aztán elballagott a fehérek folyóparti villájához, és megörült, amikor látta, hogy minden, a tető, a kertben a fák, de még a tévéantenna is épen maradt. Prosper is ott volt, ha lehet, még jobban virult. Hímzett mellényzsebes fehér ingben feszített, övéről mobiltelefon lógott. Az öreg házaspár nem tért vissza. Kiadták a házat egy humanitárius szervezetnek. A humanitáriusok a világ négy sarkából jött idegenek voltak, akik rögtön oda mennek, ahol háború tör ki, hogy segéllyel lássák el az özvegyeket és a lerombolt kórházakat. Tulajdonképpen kedvesek voltak. Prosper szerencsésen megőrizte az állását, de rajta kívül senkit nem akartak felvenni.
- Még kertészt sem?
- Ma már nincsenek kertészek. Onésime, szegény öregem, stílust kell váltani, tanulj meg írni, olvasni, gyürkőzz neki az angolnak, az informatikának. A mai időkben csak szakemberekre van szükség, orvosokra, mérnökökre, könyvelőkre. Ilyen a háború, öregem. Világjelenség.
Prosper mestere volt a szónak, Onésime amúgy nem is csodálkozott, hogy nem segít elhelyezkednie a humanitáriusoknál, de azért szeretett volna beszélni a régi gazdával. Szentül meg volt győződve, hogy az nem feledkezhetett meg róla: olyan jóságos úr volt, érdekelte az alkalmazottai egészsége, az egészség pedig, ugye, hamar megromlik, ha üres a bendő. Biztosan adna egy ajánlást, amellyel Onésime más fehérekhez is bejuthat. Még az sem kizárt, hogy Európában szüksége lenne kertészre.
- Írni kell neki - jelentette ki Prosper.
- És ha felhívnád? - kérdezte Onésime az övön lógó mobilra mutatva.
- Viccelsz? Ezt nem használhatom magánbeszélgetésekre. És amúgy is, mi biztosíthatná afelől, hogy tényleg én telefonálok. A mai szatellitrendszerben bárki bárkinek a hangját képes utánozni. Mondom neked, nem kell ide más, mint egy jó papirosra írt szép levél. Bármire van szükséged, legyen az ajánlás, oklevél, engedély, segély, állás, manapság mindent csak írással lehet elérni. Ha meg szép levelet szeretnél, fordulj bátran valamelyik írnokhoz. Ilyen modern időket élünk, édes öregem, alkalmazkodni kell!
Onésime nem szeretett melóról vitatkozni a fajtájával, mert abból mindig ricsaj és civakodás lett. Visszament hát a városba. Így messziről azt mondaná az ember, semmi sem változott, zöld szín, fehér meg tégla, de járkáljunk csak kicsit az utcákon, mindenütt felfordulás, csőstül a baj. Egyes házak leégtek, mások ragyásak, mint a szűrő, a földúton tátongó gödrök. A bódék és gyárak zöme bezárt, az utcákat mindenütt ellepte a tömeg, jöttek-mentek, nyüzsögtek, mint a legyek, de nem volt mit tenni, bár akadt, aki ócskavasat gyűjtött vagy a himihumiját fuvarozta. Gyerekek csöves kukoricával vagy gyümölcsitallal házaltak. A várost mintha elhagyták volna lakói, s most csupa dologtalan, mégis állandóan loholó átutazóval telt volna meg. Riadt, bujkáló tekintetek. Estefelé pedig mindenki sietve elrejtezett.
Másnap Onésime elindult a főposta irányába, arrafelé álltak ugyanis az írnokok bodegái. Afféle zsákutca volt ez, egymás hegyén-hátán zsúfolódtak itt az asztalkák, zsámolyok, hokedlik, napernyők, ponyvatetők, miniatűr piacra hasonlított az egész, ahol a szót papírra cserélik, az írást papírpénzre. A sikátor minden reggel megtelt hablatyolással, töprengő arcokkal, görnyedt hátakkal, és csak úgy röpködtek a kérdések, a mondatfoszlányok, a helyesbítések, ismétlések, kattogtak az írógépek, mint megannyi bádoglemezen kapirgáló csirke. Öreg, még a gyarmati irodákból származó gépek voltak, minden huzaluk és eresztékük kilátszott. Csupa csontváz, ám a csontok vitustáncot jártak, rázkódtak, szökdécseltek, ütötték-vágták a szegény, hengerre feszített, mozdulatlan papírt nagy csilingelés és a sorváltó kereplése közepette. Hatalmas és aprólékos nyüzsgés, akárha egy kondérra való izgatott rovar motozna.
Hát munkában aztán nem volt hiány! Mindenkin eszelős írhatnék lett úrrá. Panaszlevelek, kérelmek, munkaajánlatok, sirámok, tervezetek, beadványok, szabályzatok, folyamodványok, igazoláskérések, fenyegetések, adóslevelek, felszólítások. Minél rosszabbul állt az ország szénája, minél kevesebb volt a munka, annál többet írtak az emberek. Ezek a levelek alighanem megnyugtatták, megvigasztalták őket minden bajukért. Sorsuk alakítása érdekében mindössze ennyit tehettek: írtak és megint csak írtak. Ez amolyan komoly tevékenységnek látszott, társadalmi tettnek, amely beláthatatlan hatást válthatott ki ismeretlen hatóságok, kifürkészhetetlen hatalmak képviselői körében. Az írás megmarad, nyom a latban, rendbe tesz, birtokba vesz és mozgósít. Egyesek, ha tehetik, egy percig sem haboztak volna, és magához Istenhez folyamodnak írásban, hogy panaszt tegyenek a dolgok állását illetően. Az írnokok szerencsére végtelen mennyiségű formulát, megszólítást, üdvözlést, törvénycikkelyt ismertek, és megdöbbentő gördülékenységgel kombinálták is ezeket. Egyvalamiben mutatkozott hiány, ez pedig a papír volt. Ínséges idők jártak, s így ki-ki bármiféle lapot összeszedett, a használt csomagolóanyagot éppúgy, mint a borítékokat, szórólapokat, kartondarabokat, ám sosem volt elég, ezért az írnokok kénytelenek voltak tömöríteni mondandójukat.
Onésime kiszemelt egy szabad bodegát az egyik fal tövében. Meghatározhatatlan korú férfi ült benn, homlokáról csurgott az izzadság, pápaszemének üvege sárgásra színeződött, bár nem lehetett tudni, ez a pornak vagy a lencse vastagságának köszönhető-e. Éppen a billentyűzetet tisztogatta aprólékosan kabátkája egyik csücskével, ám alighogy Onésime leült a járdaszegélyre, az írnok, bár még rá sem nézett, máris kérdések zuhatagát zúdította rá: egyszerű vagy kettős levél, postai vagy hivatali formátum, hártyapapír vagy famentes, tárgy, hivatkozás, másolatok száma, udvariassági fokozat, idézetek, megjegyzések, sorköz, eljárás, ajánlva vagy simán? Onésime próbálta megmagyarázni, hogy ő egy kedves uraság derék kertésze, és ajánlásra lenne szüksége...
- Hat új frank borítékostul - szakította félbe az írnok, és egy papírt csúsztatott a gépbe, mint aki biztos a dolgában.
- De hát értse meg, a feleségem, a gyerekek...
- Tudom - vágta rá a másik -, mindig ugyanaz a nóta...
Onésime rosszul érezte magát, habozott, szerette volna kialkudni az árat, a levél hosszát, s tekintetével épp másik bódé után kutatott, amikor észrevett egy ellenzős sapkás fickót, aki lustán ringatózó léptekkel haladt a sikátorban, mint valami szemleúton lévő zsaru. Ekkor hirtelen elszánta magát. Prosper is megmondta neki, hogy a humanitáriusok nem alkalmaznak bárkit bárhogyan. Az ajánlásnak megvolt az ára, ami érthető is, de ugyan miféle ördöngös érzékkel találta ki ez az írnok, hogy Onésime-nek éppen hat frank lapul a zsebében? Nem maradt ideje a töprengésre, a gép már zakatolt. Elkezdett hát mesélni kertészi munkájáról, arról, milyen gonddal ápolta a virágokat, miként érdeklődött a gazda az ő egészsége iránt, hogyan csapta földhöz a háború, de az a fickó mintha nem is figyelt volna rá. Ütötte, ütötte a billentyűket megállás nélkül. A gép szinte magánkívül dübörgött, zörömbölt, csilingelt, rázkódott. Pedig Onésime biztosan tudta, hogy azelőtt sose látta ezt az embert. De akkor hogyan írhat az ilyen gyorsan, az ő szavai elébe vágva? Netán tudja, mi van a fejében, ahogy tudott a zsebében lévő hat frankról is? Hát ez a gép, ez megbolondult, hogy egyetlen billentésre vagy három acélujját is felemeli? Onésime már-már abban is kételkedett, hogy az ő szavai jelennének meg a gépiraton olyan szédületes sebességgel. Elhallgatott, de az írnok rögtön sürgetni kezdte, megkérdve, mekkora fizetésre tart igényt. Vagyis egyszerre tudott írni és figyelni, mint a fuvolások, akik fújják hangszerüket, de közben levegőt venni is képesek. A papírlap, amelyen már százféle betű zsúfolódott, a henger mozgása ütemére úgy libegett-lobogott, úgy csüngött alá a semmibe, mint valami rejtelmes, bepiszkolódott kis zászló.
Aztán hirtelen vége lett. Az írnok kitépte a levelet a gépből, és elkezdte újraolvasni. Minthogy Onésime-nek fogalma sem volt régi gazdája lakcíméről és teljes nevéről, a címzés egyszerűen így szólt: Pierre úrnak. Majd megkéri Prospert, juttassa el neki. Az írnok sebesen átfutotta a szöveget. Rövid volt, talán túlságosan is, gondolta Onésime, aki félt, nehogy udvariatlannak higygyék. Több olyan szó akadt, amelyeket nem ismert, tehát nem is mondhatott, másokat azonban felismert, s ez megnyugtatta. Mindenesetre, mondta az írnok, nem a hosszúság számít, hanem a jól eltalált stílus. Hat frankért pedig lehetetlen ennél stílusosabban és tömörebben fogalmazni. Onésime fizetett, és távozott a gondosan összehajtott, zöld borítékba csúsztatott levéllel.
De azért nem merte azon nyomban elvinni Prospernek. Félt, hogy a különleges szavak galibát okoznak. Minthogy útja épp a vasbolt előtt vezetett, az az ötlete támadt, hogy megkérdezi Bienvenut, mi a véleménye. Bienvenu megdörzsölgette a papírt, a fény felé tartotta, mintha hamis bankjegy volna, aztán száját mozgatva elolvasta, és grimaszt vágott. Pontos ugyan, de ő például nem említette volna a fizetés összegét, vagy ha igen, hát dollárban, hiszen amilyen infláció van, a frank egyik napról a másikra tönkretehet bárkit. Onésime elismerte, hogy melléfogott, köszönetet mondott, és gondterhelten tért haza. Volt hát oka az aggodalomra. Hogy még biztosabbra mehessen, elolvastatta a levelet a környékbeliekkel, a tanítóval, a plébániai sofőrrel, az agronómussal, a kórházi gyógyszerésszel, a vámőrség parancsnokhelyettesével, a villanyszerelővel. És mindenki talált egy-egy apró fogyatékosságot. Semmi komoly, épp csak annyi, amennyi biztosan romba dönti a tervet. Onésime a kínok kínját állta ki. Ez a papírlap volt minden reménye. Latba vetette minden tapasztalatát, odaadását, feleségét, gyermekeit, jó szándékát a mostoha sors ellenében, s lám-lám, holmi tanácsokat kap, hogy tegye hozzá ezt, húzza ki amazt, a megkergült tehenet cserélje ki a sors szeszélyére, írjon dicsteljes emlékezetet, és ne kellemes emlékeket, vagy fent említettet és ne alulírottat, és így tovább. Már azt sem tudta, mit higgyen, mit ne higgyen. Egyesek odáig ragadtatták magukat, hogy átfirkáltak ezt-azt, széljegyzeteket tettek. Szegény jó papírlap annyi kézen ment át, annyi kritikus tekintetet állt ki, hogy a nap végére felismerhetetlenné vált, zsírosabb, foltosabb, feketébb volt, mint ha az egész földkerekség elolvasta volna, Onésime pedig már csupán egyvalamiben volt biztos: ez a levél kész katasztrófa. Hat frank ára katasztrófa.
A legsúlyosabb csapást az ultrahangos Félix megjegyzése mérte rá. Ez utóbbi kijelentette, hogy jobb nem írni: csókolom a kezét, mert ennek obszcén értelme is van, és bizony vigyázni kell a kiöregedett írnokokkal, akik már nem ismerik a dörgést. Onésime először el sem akarta hinni: egy írnok, akinek mestersége, hogy komoly leveleket írjon tiszteletre méltó embereknek, nem követhet el ekkora baklövést! Félix azonban megmondta kerek perec: Európában mindenki így értené a dolgot. Onésime másnap halálra sebzetten tért vissza a főposta környékére, elszánta magát, hogy kijavíttatja ezt az egész borzadályt. A piszkos szemüveges írnok sajnos nem jelent meg, sőt a hét további napjain sem került elő. Tehát nem is írnok volt az, maga az ördög szedte volna rá? És most mit tegyen? Egy másikhoz forduljon? Nem tudná megfizetni. Meg aztán miről lehet felismerni a megbízható írnokot? Prosper pedig, akihez végső kétségbeesésében tanácsért fordult, rövid úton megtagadta, hogy véleményt mondjon: nem akarta, hogy részrehajlással vádolják. Egyébként is manapság, ugye, kár illúziókat táplálni: egy egyszerű levéltől nem sokat várhat az ember.
Attól a naptól fogva a kertészt senki sem látta többé, de Adélaide mama, aki az Örvendező Szent Szűz plébánián takarít, az oltár egyik gyertyatartója alatt nem sokkal később felfedezett egy négyrét hajtott, viaszfoltokkal és áthúzgálásokkal teli öreg papirost, amelyen ez állt:
Gazdám, a Jóisten áldja meg örökkön-örökké, és óvja meg Önt attól a nagy-nagy bajtól, amely országunkat, az Ön alkalmazottját és e világot sújtja, és amelynek alantabb széljegyzett eredménye, amint az kiviláglik, az Ön jóságának és legfensőbb pártfogásának van kitéve. (...) A háború, kedves gazdám, mindent földhöz csapott. Családom, gyermekeim, derék Lydie-m és én mindent elvesztettünk, még a mennyezetet is, a szegényke Marie-Clémentine pedig útközben meghalt. Nincs már mit ennünk. El nem tudom Önnek mondani, hogyan élünk. Ezt a nyomort Ön el sem tudja képzelni. Isten szebb álmokat adjon Önnek. (...) De bennem van még erő, dolgozni akarok, amint az járja, és pénzt keresni, hogy ne kelljen megzabálnunk ezt a megkergült tehenet (...) a fűbe harapok (...) soványabban, mint egy paszulykaró. Jelentkeztem az Ön házánál, ahol most a humanitáriusok vannak (...), és most hitelesen állítom, láttam és ellenjegyzem, hogy ott minden a legnagyobb rendben, egy szeg vagy egy csavar se hibádzik. De a virágok és a pálmafák, Uram, azokat még látni is nyomorúság! Hát szabad így megfeledkezni a kertjéről? (...) A humanitáriusoknak hiteles ajánlás kellene (...), hogy engem alkalmazzanak. Mondja meg nekik, hogy Onésime érti a dolgát, locsol, kapál, nyes tisztességgel. Ígérem, hogy énvelem a kert földi paradicsom lesz, akárcsak azelőtt. Mondja meg nekik azt is, hogy állítsák le ezt a háborút (...) és adjanak nekem fizetést. Legteljesebb tisztelettel (...) szívből (...) irgalom.
A levélen aláírás nem szerepelt, Adélaide mama pedig úgy gondolta, hogy a Szent Szűzhöz írta valaki, ez a valaki pedig bárki lehetett. Elmondott hét Ave Mariát, és feltornázta száz kilóját az oltárhoz, hogy a cédulát elhelyezze a szobor háta mögött, az égszínkék köpeny alatt rejtőző kis tokban. Aztán lekászálódott, és hétszer keresztet vetett. Tisztelendő úr rossz néven ne vegye, ebben az országban már egy örökkévalóság óta nem látott senki csodát.
LACKFI JÁNOS fordítása
