|
|
|
|
|
||
1
Ne féltsd a fiút a munkától, mondta Gustav Dorn a feleségének az Újvárosi pályaudvaron. Akkoriban már elképzelhetetlen volt, hogy ketten együtt várják meg, amíg Alfred vonata megérkezik, túl sok veszekedés volt már a hátuk mögött. Alfrednak bizonyára elégtételt jelentett, hogy az apja kijött a pályaudvarra elbúcsúzni tőle. Az apja már három éve elköltözött a Bauernbuschon lévő lakásukból, és a rendelőjében rendezkedett be az Elba túlpartján, a Schillerplatzon. Azóta sürgette a válást, amibe a felesége még mindig nem egyezett bele. Egyikük sem vehette észre, hogy Alfred örül, amiért az apja kijött elbúcsúzni tőle. Talán még sajnálta is egy kicsit, hogy neki is úgy kell kezelnie az apját, ahogy az anyja bánt vele. Az anyja a gyengédség legkisebb jelét is azonnal észrevette, és ilyenkor rögtön anynyira boldogtalan lett, hogy azt nem lehetett kibírni. Valószínűleg az anyja is hasonló elégtételt érzett, hogy a férje, aki most egy húsz évvel fiatalabb kolléganőjével él együtt, megjelent a pályaudvaron, hogy elbúcsúzzon a fiuktól. De ez az érzés csak addig tartott, amíg a férfival éreztetni tudták, hogy egyiküktől sem várhat mást, mint megvetést. Ha a fia meghatottnak mutatkozna, vagy éppen búcsúképpen az apja nyakába borulna, ezt az apja győzelemnek könyvelhetné el, és az apja sikere az anyja kudarcát jelentené, amitől Alfrednak meg kellett kímélnie az anyját. Így hát valószínűleg csak a szemöldökét húzta fel, és az apja kézszorítását sem viszonozta. Az anyja észrevette volna, ha megszorítja az apja kezét. Alfred irtózott attól, hogy becsapja az anyját. Azonosulni akart vele - mindenekelőtt az apjával szemben. Talán még az anyjának az a vissza-visszatérő mondata is eszébe jutott: "Úgyis rájövök mindenre." Ezt a mondatot éppen úgy nem lehet elfelejteni, mint azt, hogy "ne féltsd a fiút a munkától". Alfred ebben a pillanatban valóban hű volt az anyjához, és nem csak attól való félelmében, hogy anyja felfedezi hűtlenségét. Erősebb volt, ami az apjától elválasztotta, mint ami összekötötte őket. Alfred ugyanolyan magas és karcsú volt, mint az apja: szemből még arcának keskeny formája is az apjáé, de a profiljuk teljesen más. Anyja sokszor mondogatta, miközben látható élvezettel végigsimította Alfred hátul szépen kidomborodó koponyáját: "NEKI", mármint az apjának, bezzeg nincs ilyen szép koponyája, az "Ő" feje hátul teljesen lapos. Az anya mindig csak "Ő"-nek nevezte Alfred apját. Hogy érzékelje, valójában milyen távol van az apjától, Alfrednak elég volt az apja újévi üdvözletére gondolnia. A levelet Drezdából Nyugat-Berlinbe is magával vitte. Újra és újra el kellett olvasnia, hogy minden alkalommal ismét átélje, milyen ellenérzések ébrednek benne azzal szemben, ami ott állt: apja szerint egyes-egyedül Alfred volt a hibás, amiért megbukott a lipcsei joggyakornoki vizsgán, majd az utóvizsgán is, mert nem szívlelte meg az apai figyelmeztetést. Egyik kudarc ér majd a másik után, mert puhány, elkényeztetett alak vagy. Alfredot felháborította az apai jövendölés. Ő maga inkább dörzsöltnek nevezte volna magát. Ha valaki többet szerzett magának, mint amenynyit megérdemelt, az Alfred Dorn szerint dörzsöltség volt. Tudta azt az apja nagyon jól, miért bukott meg kétszer is Lipcsében. Magánjog: jó, büntetőjog: jó, társadalomtudományok: elégtelen. A házi dolgozat témája: Az NDK gazdasági tervei. A vizsgabizottság értékelése: Alfred Dorn nem vette figyelembe az államnak a gazdasági tervek kialakításában betöltött vezető szerepét, ezért: nem kielégítő. Az apja pontosan tudta, mi a helyzet, még ha ilyesmi nem sújtotta is olyan gyakran, mint a fiát. Gustav Dorn 1945-ben lépett be az SPD-be, és 1946-ban, amikor az SPD-t beolvasztották a SED-be, nem tartozott azok közé, akik a kilépésükkel tiltakoztak. A családban ezt azzal magyarázta, hogy mindig is szocialista érzületű volt. Talán szociális érzékenységet akartál mondani, mondta Alfred. Amikor az apja szemére hányta, hogy puhány és elkényeztetett, mindig eszébe jutott, hogy az ifjú Frigyest, akiből később Nagy Frigyes lett, zord apja mindig elnőiesedett fiúcskának csúfolta. Ezen az újévi levélen képtelen volt túltenni magát. Apja a legrosszabb szülői szerepben, a balsors prófétájának szerepében tetszelgett. Alfred fogékony volt a jóslásokra, szinte megbénították őt. Neki a jóslás valóban azt jelentette, hogy az ördögöt festik a falra. Ezt egy apának tudnia kellett volna. Valóságos edzéstervet kellett kidolgoznia az apja jóslásaival szemben.
Az apa valószínűleg nem tudta, hogy Alfred és az anyja addig néztek utána, míg el nem tűnt a szemük elől. Gustav Dorn télikabátot viselt, amelyet a családban azonban csak felöltőnek neveztek, és amelyet egy széles prémgallér tett tiszteletreméltóvá. Mivel még kora reggel volt, Gustav Dorn áthajthatott az ősrégi Steyrjével az Augustus hídon, amit a Dorn családban soha nem hívtak Dimitrov hídnak; az apa ugyan megpróbálta bevezetni a Dimitrov nevet, de még neki magának sem állt rá a nyelve. Az apa a rendelő irányában indult el. Az anyára és a fiúra akár kicsit engesztelően is hathatott, hogy most nem a húsz évvel fiatalabb Judith Zemlinskihez tart, aki ilyenkor valószínűleg még ágyban van. Aztán az anya és a fia is elköszönt egymástól. Ha úgy történt minden, ahogy igazán szerették, Martha Dorn szeméből ilyenkor néhány könnycsepp is kicsordult. Anyjától, aki Herberg lány volt, megőrzött egy mondatot, amely nagyszerűen kifejezte a Herbergek sírásra való hajlamát is. Alfred e mondatot később többször is feljegyezte: "Nálunk, Herbergeknél vízből aztán mindig volt elég." Alfred biztosan meg is simogatta anyját, de közben a vitathatatlanul heves fájdalmat valahogy át tudta fordítani vidámságba, egészen a groteszkségig fokozva a jókedvet. Ilyen volt a természete.
2
Alfred nem lehetett igazán nyugodt, amikor Berlinben a friedrichstrassei állomáson a táblákat követve a mustársárga falak között fölment a peronra, hogy felszálljon a vonatra, amellyel elhagyhatja a demokratikus szektort. Félt, hogy mindaz a hivatalos irat, amellyel felszerelkezett, nem lesz elég. A szász tartományi egyház dokumentumait kellett átvinnie az odaát működő egyháznak. Az egyházi főtanácsos, aki megbízta az utazással, tudta, hogy futárja nem tér vissza az NDK-ba.
A vonat indulása előtt Alfredot leszállította a közlekedési rendőrség. Ő szépen megmutatta a papírjait, az egyházi főtanácsos levelét is, amelyben igazolja, hogy Alfred a tartományi egyház futára, de ennek ellenére ki kellett nyitnia a táskáját. Legfelül egy könyv volt, amit utazás közben akart olvasni, Hubert Ermisch munkája a Zwingerről. A rendőr elmosolyodott és tökéletes szász dialektusban azt mondta: - Szép könyv. És Alfred máris mehetett. Megmentette a Zwinger, Drezda építészeti remeke. Meg az egyházi főtanácsos. Most mégiscsak megtérültek élete legunalmasabb hónapjai, melyeket az egyházügyi adóhivatalban töltött. Amikor Lipcsében másodszor is megbukott a joggyakornoki vizsgán, a nagynénje benyomta valahogy az egyház adóügyi hivatalába.
Amikor végre elindult a vonat, legszívesebben fellélegzett volna, de észrevette, hogy szemben egy ismerőse ül. Traude Höller. A tánciskolában ő volt a partnere '48 nyarán. Egy ideje már itt jár egyetemre, orvosnak készül. Alfred érezte, hogy nem tud igazán odafigyelni a lányra. Traudének mindennapos volt, amit ő élete eddigi legnagyobb kalandjaként élt át. Nem mondhatta el a lánynak, hogy nem tér vissza. Ez a Traude már '48-ban is csalódás volt. Már nem emlékezett pontosan, de valószínűleg csak úgy kijelölték neki a lányt. Vele kellett volna megtanulnia táncolni. Ahogy most ott ült szemben a még mindig karcsú Traudéval, eszébe jutott apja mondása: Alfred, a lányokat nem lehet úgy adni-venni, mint valami piaci árut. Alfred nyilvánvalóan azt mondhatta, hogy szívesen elcserélné Traudét valami jobbra.
Míg Traude Höller még mindig az orvosi egyetem nehézségeiről mesélt, Alfred megértette, hogy most már nem szabad bosszankodnia - sőt hálásnak kell lennie, mert a lány megjelenése felidézte benne az apai mondatot: Alfred, a lányokat nem lehet úgy adni-venni, mint valami piaci árut. Ez a mondat huszonhat éven át várakozott benne anélkül, hogy bármikor szüksége lett volna rá, mígnem később, Bellagióban töltött szabadságán lejegyezte egy szalvétára; azt aztán magával vitte Wiesbadenbe, betette az irattartóba az ott őrzött többi mondat mellé, amelyek mind abban az évben merültek fel emlékezetében. Alfred soha nem írt, de rendszeresen készített jegyzeteket. Vajon azt mondta-e az anyja: hiszen úgyis rájövök mindenre, vagy azt: látod, rájövök mindenre? Mindkét változatot feljegyezte. Kínozta a tudat, hogy már nem tudja biztosan eldönteni, hogy is hangzott ez a mondat valójában. Alfred mindent meg akart menteni, ami valaha volt. Ha egy mondatból akár csak egyetlen szó is feledésbe merült vagy csak kicserélődött, már semmit sem ért az egész. Szerencsére az apjának, az anyjának és másoknak is voltak olyan mondatai, amelyekben nem kellett kételkednie. Amit ő maga mondott, azt nem írta fel, amikor a hetvenes években bármilyen keze ügyében lévő papírra, akár egy szalvétára is, elkezdte feljegyezni a valaha elhangzott mondatokat. Nyilvánvalóan csak az maradt meg emlékezetében, amit mások mondtak neki.
Bellagióban 1979 szeptemberében hat képeslapot írt a Belvedere Szálló kertjéből, ebből ötöt az NDK-ba. Amikor a képeslapokat borítékba tette és be akarta dobni őket, hirtelen felötlött benne, hogy sem a lapokat, sem azt, amit rájuk írt, nem látja soha többé. Visszament a szállóba, másodszor is megvette ugyanazokat a lapokat, és még egyszer megírta, amit először, és csak ezután adta fel őket. A lapokra hatszor írta le szó szerint ugyanazt: hogy Bellagio egy félszigeten fekszik, hogy itt ömlik egymásba a Comói-tó és a Leccói-tó, hogy a hely a XIX. század pompájának hangulatát árasztja, és hogy régen Drezdában így képzeltek el egy olasz fürdőhelyet, meg hogy őelőtte már volt itt Liszt Ferenc is ďAgoult grófnéval, aki állítólag itt, a Comói-tó mellett adott életet második gyermekének, Cosimának. A Drezdából Bad Homburgba költözött Lotte nénjének szóló lapra ráírta még: "Kérek két csomag húszdarabos Coffetylint, hogy a migrén ne tegye tönkre napjaimat." A Lotte néninek címzett lapot így írta alá: "Szívélyes üdvözlet elbűvölő unokaöcsédtől, Alfredtól." Akkor volt ötvenéves. Védekeznie kellett a megsemmisülés ellen. 1953 februárjának végén még nem gyűjtötte a múlt mondatait. Akkoriban megelégedett a fényképekkel. A régi fényképek iránt 1945. február 13-a után ébredt benne szenvedély, amikor Drezdával együtt a Borsbergstrasse 28/d-ben lévő Dorn-lakás is elégett a család fényképalbumaival és három filmmel együtt: Első nap az iskolában, Ezüstlakodalom, Konfirmáció. A filmek közül legalább kettőben Alfred játszotta a főszerepet. Néhány utcával arrébb, a Kaulbachstrassén pedig anyai nagyszülei hamvadtak el. Ugyan mije marad az embernek, amikor észreveszi, hogy a múlttól függ? Alfred Dorn soha nem jutott volna arra a következtetésre, hogy ebben a művészet szerepet kaphat. Számára a tényeken kívül semmi sem volt fontos. Amit azután a tényekkel művelt, azt egy úgynevezett épeszű ember aligha értheti meg. Mihez akart kezdeni a pénzével az a férfi, akit mindenki zsugorinak tartott, és akinek a szegényes matracában halála után félmilliót találtak? Ahogy annak a férfinak soha nem volt elég a pénzből, úgy Alfred Dorn sem tudott betelni a múlttal.
Amikor kiszállt az Állatkertnél, kedvesebben búcsúzott el Traude Höllertől, mint ahogy üdvözölte. Talán ő is itt marad, mondta. Aztán kiment a berlini hidegbe, át a Ku-Dammon, az útirányt tudta, hiszen tanulmányozta a térképet, végig a Joachimstaleron, amely később a Bundesalleeban folytatódott.
Miközben ment és megpróbált hozzászokni, hogy a kirakatokban a legapróbb dolog is annyiba kerül, amennyije neki nem volt, így tűnt fel neki, mintha az utcák nem arra vezetnének, amerre az otthon megtanultak szerint kellett volna. Amióta elhagyta az Állatkert állomást, úgy érezte, észak felé halad. A térképen viszont a Joachimstaler Straße és a Bundesallee inkább déli irányba vezetett. Az egész nem lett volna különösebben fontos, ha nem ettől függött volna, merre van KELET és NYUGAT. Mivel azt hitte, hogy észak felé halad, úgy képzelte, balra van nyugat és jobbra kelet. Most mindent meg kellett volna fordítania magában. Mivel az idő borult volt, a Nap állása sem segített. Úgy érezte, beleszédülne, ha megpróbálná végrehajtani fejében a cserét. Míg Berlinben volt, végig fordítva képzelte el a Kurfürstendammot. Az első benyomásokat soha nem tudta kiigazítani magában. Nem tudott elszakadni a kezdetektől. Ezzel összefüggésben aztán mindig eszébe jutott, amit egy kirándulás alkalmával az apja mondott: a nők képtelenek tájékozódni. Apjának soha nem árulná el, hogy nem tudta összeegyeztetni a várost a térképpel. De talán nem is fogja viszontlátni az apját. Ha viszont az anyjának vallaná be, hogy nem volt könnyű tájékozódnia, jót nevetnének mindketten.
3
Alfred már járt egyszer Hartlebenéknél. Nem, már kétszer volt ott. Először a háború előtt. Apja és Arthur Hartleben elmentek megnézni a stadionban a Németország-Anglia meccset; közben az asszonyok, Alfred anyja és Aenne Hartleben, valamint dr. Halbedl és Wiltrud, Halbedl lánya, Alfreddal együtt kirándultak Potsdamba.
Alfred volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy ha már Berlinben van, látni akarja Potsdamot. Dr. Halbedl egyetértett vele. Ő is inkább Potsdamba ment, mint a meccsre. Potsdamban azonban feltartóztatták őket, nem léphettek be a gyöngyházterembe és a trónterembe, mert a birodalmi külügyminiszter épp vendégeket vezetett végig a Neue Palais-n. Amikor odaértek, a küldöttség a márványteremből jött kifelé. Von Ribbentrop asszony magas cipősarkai kopogtak a történelmi parkettán, amelyet megkímélendő a látogatóknak, köztük Dornéknak, Halbedléknek és Aenne Hartlebennek is kopott filcpapucsban kellett csoszogniuk. Alfred fel volt háborodva. Ha valamivel nem értett egyet, képtelen volt megbékélni vele. Talán Wiltrudnak és a lány apjának is meg akarta mutatni, mennyire fel van háborodva. Dr. Halbedl zsidó, Wiltrud pedig félzsidó volt az akkori törvények szerint. Lehet, hogy Alfred félt is egy kicsit? Mi lett volna, ha a birodalmi külügyminiszter kíséretéből valaki észreveszi, hogy zsidó van a csoportban! Halbedl nem látszott zsidónak, de Wiltrudnak, akinek az anyja az akkori kategóriák szerint árjának számított, fekete haja volt, és szemformája és szemének színe is feltűnhetett volna.
Amikor Alfred megérkezett Hartlebenékhez a Bornstrasséra, Aenne éppen vasalt. Arthur kiment a pályaudvarra Leverkusenből érkező két nővére elé. Mint mindig, most is váratlanul jöttek. Kitessékelni viszont nem lehetett őket. Aenne teljesen kétségbe volt esve. Igen, azt írta Marthának, hogy Alfred náluk maradhat, amíg talál valami szállást, persze, számára is van hely, csak hát egy kicsit szűkösen lesznek. Alfred illendően meghajolt, még jobban összehúzta magát, pedig így is vékony volt. Hiszen úgyis csak néhány éjszakát tölt itt, például a folyosón álló heverőn, napközben úgyis hivatalból hivatalba kell rohangálnia, mert be kell iratkoznia a tavaszi félévre, ahhoz pedig szüksége van ideiglenes tartózkodási engedélyre, kérvényt kell írnia az ösztöndíj és a tandíjmentesség érdekében, és szobát is kell keresnie. Természetesen átadta anyja üdvözletét is, hisz Aenne tudta, hogy apja már három éve nem él együtt a feleségével és a fiával. A Hartleben család szemében Alfred az anyjához tartozott. Apját már házasságkötésük előtt is ismerték. Arthur és Aenne a húszas években költözött el Drezdából.
Az alatt a tíz nap alatt, amíg Alfred Hartlebenéknél lakott, gyakran gondolt arra, megkérdezi Aennét vagy Arthurt, ott voltak-e a szülei ezüstlakodalmán 1942. május 26-án Drezdában. Amint ugyanis megérezte, hogy a múlt egy része bizonytalanná válik vagy egyenesen feledésbe merül, nyugtalanná vált. De Hartlebenék nem adtak módot, hogy megkérdezze. Akármikor lépett be a lakásukba, minden helyiségben határidők, célok, adatok, nevek, telefonhívások, megbeszélések kavarogtak. És mindez a lakásban! Akkor mi lehet a Hartleben-irodában?! Mivel ott kevés volt a hely, már a lakásban is dolgozott egy titkárnő. Alfrednak az volt az érzése, hogy egy másik földrészre vagy egy másik évszázadba került. A Bornstrasse 16.-ból nézve Drezda, Lipcse és az egész szovjet övezet aludt. A tervek teljesítéséről és túlteljesítéséről szóló locsogás volt az a moraj, amely ott mindenkit elaltatott. Alfred másodszor 1947-ben járt Hartlebenéknél. Akkor anyjával Albertet, az unokatestvérét látogatta meg, aki amerikai kapitányi rangban állomásozott Dahlemben. Izgalmas volt a mama nővérének egyetlen fiával amerikaiként találkozni. Ahogy unokabátyja mesélte, 1926-ban volt utoljára Drezdában, és akkor, tizenegy évesen megengedték egyszer neki, hogy közlekedési rendőrt játsszon az Albert téren. Mivel anyja ismét rögtön csodagyerekként mutatta be Alfredot, koncertet kellett rögtönöznie a tiszti kaszinó zongoráján. Chopint és Lisztet játszott. Albert bátyja és az alárendelt tisztek dzsesszt reméltek. Albert csak annyit jegyzett meg, hogy "a fenébe".
Azután Albert elvitte őket az amerikaiak mozijába. Marked woman volt a film címe. Egy éjszakai lokál hölgyei kicsinálják a zsarnokoskodó gengsztert. Ennyit értett meg Alfred a filmből. Az ügyészt játszó fiatal színész lenyűgözte. Nagyon boldog volt, amikor később, evés közben unokatestvére mókásnak találta, hogy Alfred úgy néz ki, mintha Humphrey Bogart ikertestvére lenne. Alfred is úgy érezte, mintha az a férfi ott a filmvásznon, akit nem is ismert, a rokona lenne. Ahogy a homlokát ráncolta, dús, de már ritkuló haja, keskeny arca, leginkább mégis résnyire nyitott szája és gondterhelt, nagy szeme hasonlított Humphrey Bogartéra.
Akkor is Aennénél és Arthurnál laktak. Csakhogy akkor egy amerikai kapitánytól jöttek, aki annyi csodával ajándékozta meg őket, amennyit csak elbírtak. Ebből Hartlebenéknek is csurrant-cseppent valami. Arthur, aki erős dohányos volt, úgy babusgatta a fényes Lucky Strike-ot, akár egy csecsemőt, és körbetáncolta vele a szobát. Alfred számukra az a fiú volt, aki Lipcsében megbukott, és aki a Dorn házaspár háborújában az anyja oldalán küzd. Hartlebenék ennyit fogtak fel a helyzetéből. De az is lehet - hiszen apja gyakran szemére vetette, hogy olyasmit képzel be magának, ami nincs -, hogy csak ő érzete úgy, hogy ennyit értenek.
A hivatalból hivatalba való rohangálás nehezére esett. Még húsvét előtt talált szobát egy bizonyos Standke asszonynál, a Berliner Strasse 112. számú házban, a város szélén, az egyetem közelében. A szoba egy hatalmas épülettömbben volt, amelynek legalább húsz bejárata nyílt a zajos utcára. Egyedül egyházi kapcsolatainak köszönhette, hogy megkapta a szobát. Standke asszony ugyanis nagyon vallásos volt, lányát, Carlát egy hamburgi misszionárius jegyezte el, aki szerint az araboknak sajátságos szaguk van. Carlának hívták Alfred nővérét is, aki 1928-ban, az ő születése előtt huszonegy hónappal halt meg. Csak ez a keresztnév enyhített valamit azon a közönségességen, amit a Standke család és a lakás árasztott magából. Alfred mindenféle kispolgári közönségességnek ellensége volt. Mivel olyan családban nőtt fel, amelyben a zene és nem az irodalom játszotta a főszerepet, és mivel Gustav Dorn fogorvos, bár legendásan szorgalmas volt, sosem sikerült kivezetnie családját az örökölt kispolgári viszonyok közül, Alfred túl későn értette meg, hogy a kispolgáriság rendelkezik valamiféle keresésre, sőt valódi teljesítményekre sarkalló bájjal. Barátja, Detlev Krumpholz, aki kettejük között az irodalmat képviselte, ahogy Alfred a zenét, az érettségi előtti évben folyton Thomas Mann egyik művésznovellájáról áradozott, amelyben a szerzőnek nyilvánvalóan sikerült megmutatnia a közönségesben rejlő szépséget. Így a szintén a közönségesért rajongó Detlev minden adandó alkalommal büszkén gúnyolta ki azt a régi értelmiségi családot, amelyből származott. Alfred nem találta mulattatónak a származását, túl keveset kapott a családjától.
Alfred mindent megtett, hogy Standkéék ne vegyék észre, milyen szörnyűnek találja a szobát. Hartlebenéktől el kellett jönnie. Ezzel a Berliner Strassén lévő szobával igazán szerencséje volt: az ágyon kívül volt benne heverő is. Ha anyja meglátogatná, nem kellene Hartlebenéktől szállást koldulnia.
Anyja és dr. Goelz kisasszony első levelei még Hartlebenékhez érkeztek; mindet Arthur Hartleben úrnak címezték, mert nem akarták a posta cenzorainak figyelmét felhívni arra, hogy bizonyos Alfred Dorn nem tért vissza a keleti szektorba, miután eljuttatta a futárpostát a testvéregyházhoz Nyugat-Berlinbe. Anyja ügyesen hamis feladót adott meg a borítékon; csakhogy anyja a férje nővérének nevét használta fel: L. Ranke, címének pedig a Kaulbachstrassét választotta, ahol Alfred nagyanyja és a nagyanyja férje elpusztult a foszforbombázáskor; anyja ugyanis éppen olyan nehezen tudott kitalálni dolgokat, mint Alfred. A Kaulbachstrassét később nem is építették újjá. Az utca a levél megírásának idején már nem létezett. Anyja nyilvánvalóan nem számolt azzal, hogy a postai cenzúra esetleg tud erről.
Amint Alfred Standkéékhoz költözött, mindkét levélpartnerének rögtön megírta, hogy ezután a Berliner Strasséra címezzék küldeményeiket. Három vagy négy héten át naponta érkeztek Drezda-Bühlauból lapok és levelek. Anyja expresszleveleire Alfred is csak expresszlevéllel válaszolt, amit odaát, a Friedrichstrasse állomáson, olcsón, 1:4 árfolyamon adott fel. Az expresszlevél-forgalmat egyébként kevésbé szigorúan ellenőrizte a cenzúra. Mivel a leveleket mindig Inge Standke névre címezték, a zehlendorfi postás megkérdezte, hogy Standke asszony újból férjhez megy-e.
Semmi köze sem volt a postai cenzúrának ahhoz, hogy Alfred anyjának és dr. Goelz kisasszonynak - aki a pótnagymamájának nevezte magát - címzett leveleit aláírás helyett mindig olyan állatrajzokkal fejezte be, amelyek a legjobban kifejezték pillanatnyi hangulatát. Vágyakozó dévajsággal már Lipcsében is így tett. Az anyjának szóló levelek végén legszívesebben zsiráfként ábrázolta magát, kecsesen, törékenyen, mégis gőgösen. Ha szomorú volt, kisnyulat rajzolt az aláírás helyére, olykor síró nyuszit. A pótnagymamának elefántot vagy egérkét rajzolt. Ő pedig, aki büszke volt szűzies életvitelére, az egérkét hímneműnek látta, és megkérte Alfredot, hogy amennyiben lehetséges, ne mezítelen, hanem felöltöztetett állatkák képében ábrázolja magát, tartsa tiszteletben prüdériáját. Alfred már gyerekkorában is szívesen rajzolt fölismerhető dolgokat. Ilyenkor minden jellemző vonást eltúlzott. Talán született karikaturista volt. Minthogy gyerekként szívesen másolta a nagyapja által beragasztgatott állatképeket egy albumból, anyja elvitte Oskar Roitzschhoz, Alfred keresztanyjának férjéhez, aki grafikus volt, hogy tanítsa. Oskar Roitzsch megszállottan szerette a lábakat. - A lábak, a lábak! - kiabált tájszólásban, mintha fájna neki, ahogy Alfred a lábakat megrajzolta. A fiú az iskolában azzal járult hozzá az osztály jókedvéhez, hogy karikatúrákat készített a tanárokról, és körbeadta őket órák alatt, amiért a többiek vigyorgásukkal fizettek, végig, ahogy a lapok haladtak a teremben.
Leveleiben tehát szívesen ábrázolta magát nemes vagy mókás állatnak, de egyedül anyjával szemben engedte meg magának, hogy ugyanebben a stílusban szólítsa meg, ezzel mintegy szelíden kigúnyolva vagy éppen az egekbe emelve őt. És amikor szeretett lámájának nevezte, rögtön ki is oktatta, hogy Nietzsche szólította így hőn szeretett nővérét. Ezt Detlev Krumpholz mondta neki. Élete a szavak és a képek állandó keresésében telt, amelyekkel anyját és magát ünnepelhette mulatságosan, fellengzős túláradással. Egy-egy levél olykor nem állt másból, mint próbálkozásokból, hogy miként szólítsa meg anyját. "Drága Kis Bolondom!" - kezdi Alfred. Majd azzal folytatja, hogy megkérdezi, vajon találó-e ez a megszólítás, és mivel úgy ítéli meg, nem egészen az, tovább próbálkozik: "Kedves Tevém", "Sünikém", "Rinocéroszom", aztán mégiscsak a "Kis Bolondom"-at találja alkalmasabbnak. Bár tudta, hogy anyja nem fogja helyeselni, májusban mégis levelet írt az apjának, amely alighanem röviddel azelőtt érkezett meg Drezda-Blasewitzbe, hogy egy csomagot is kikézbesített a postás a Schillerplatzon. A levelet egy barátságosan lefelé tekintő zsiráffal szignálta. A kis csomagot gondosan állította össze, hogy az apja örömét lelje benne. Vásárolt egy papírhengert, amilyenbe az igényesebb rajzokat szokták csomagolni, ebben helyezte el kettejük kedvencét: fél kiló spagettit, egy kis doboz reszelt parmezán sajtot, egy tubus sűrített paradicsomot, és mindehhez hozzátett egy Kaloderma borotvaszappant is. Amikor e finom ízléssel összeállított csomag megérkezett Drezdába, apja a válaszában mellőzött minden fenyegető jóslatot, "előre megmondom" típusú figyelmeztetést, csak szívből jövő köszönetét fejezte ki. Ezt a levelet "Bölény" álnévvel írta alá, mert ő sem akarta, hogy rájöjjenek, hogy egy disszidens apja, akinek a fia Nyugatra távozott. Rajzolni nem tudott, és mivel Alfredhoz hasonlóan magas és karcsú volt, egyáltalán nem emlékeztetett bölényre; Alfred mégis azonnal megértette, milyen jól választott magának állatot. Apja egy hajszolt, kihalófélben lévő faj képviselőjének érezte magát, akit nem értenek meg.
Egyik este bekopogott Standke asszony, és elmondta, mennyire aggódik: ennyi keletről jövő expresszlevél, mind Inge Standkénak címezve, ő meg azt sem tudja, mi áll azokban a levelekben, persze nem is kíváncsi rájuk, csak hát a nyáron meg szeretné látogatni Hannoverben élő nővérét, vonattal menne, és fél, hogy a határon esetleg feltartóztatják. Alfred azt mondta, mostantól kezdve minden küldeményt neki fognak címezni, beiratkozott az egyetemre, van ideiglenes tartózkodási engedélye, úgyhogy nincs ok aggodalomra. Rögtön írt is az anyjának, jó nagy betűkkel - amelyben olyan változatot tálalt fel a Stasinak, hogy az anyja ne legyen támadható. "Kedves Anyám," kezdődött a levél hűvösen, holott e helyütt máskor a közelséget áhítozó megszólításfüzér szerepelt! Bizonyára tudja, hogy a fia Berlin demokratikus szektorába utazott, hogy megérdeklődje az Igazságügyi Minisztériumban, hogy két sikertelen lipcsei vizsgája után van-e még egyáltalán esélye jogi tanulmányainak befejezésére. Berlinben összefutott egy volt iskolatársával, aki nyugat-berlini kapcsolatokkal rendelkezik, és állást ajánlott neki - de odaát. Sokáig gondolkozott, hiszen dehogy akarta ő elhagyni a hazáját, sokat gondolt az anyjára is, aki az ilyesmitől mindig is elzárkózott, végül mégis elfogadta az ajánlatot, mert ideát olyan állás várta, amilyet az NDK-ban a sikertelen vizsgák után még csak nem is remélhetett. Kérte az anyját, ne haragudjon.
Az anyja ezt a levelet eljuttatta az apjához is, akivel már csak vitatkozva tudott érintkezni, ő pedig megfogalmazott egy ugyanolyan stílusú műlevelet, amely tisztára mosta minden lehetséges gyanú alól, és bizonyította, hogy ő sem tudott a fia tervéről, nemhogy segített volna, hiszen SED-tag volt és a fogászok szakcsoportvezetője.
A keleti szektor kötelességtudó hivatalnokait sajnos a hivatalos expressz felirat sem tartotta vissza attól, hogy egy-egy csomagot föl ne bontsanak. A fél kilónál súlyosabb csomagküldeményeken föl kellett tüntetni a tartalmukat, más szóval szabad volt ellenőrizni, hogy tényleg az van-e bennük, amit ráírtak. És ha már megtették, fölvágták és darabokra törték a mama gyönyörű fatörzs- és márványtortáit, mert arra gondoltak, hogy az állam rendjét veszélyeztető iratokat vagy tárgyakat süthettek beléjük, majd feltüntették a csomag roncsain, hogy: "Hatóságilag átvizsgálva." Ez mindig elvette Alfred étvágyát. Jogász lelke háborgott. Arra gondolt, hogy esetleg pert lehetne indítania, mert az ellenőrzésnek, még ha törvényes is abban az államban, nem szabad használhatatlanná tennie az ellenőrzött tárgyat. De mivel a tiltakozás sem tenné újra élvezhetővé a süteményt, nem emelt kifogást. Ha már mindenből teljesen elege volt, elment a Rheinstrasséra, felfedezett ott egy szép nagy húsboltot, amely egyben falatozó is volt. Főtt vagy pácolt disznóhúst, esetleg nyelvet lehetett enni. A szoba árában Standkééknél nem volt benne a fürdés, így mikor Alfred szombatonként fürödni ment Schönebergbe, mindig a hentes felé vette útját. Ha az anyja valahogy átjutna a szovjet övezetből, azonnal elvinné oda, és annyit rendelnének, hogy meg se tudnák enni. És moziba is elmennének! Arthur Hartlebennek volt néhány mozitulajdonos ügyfele, így Alfred könnyen hozzájutott ingyen mozijegyekhez. Első Nyugaton látott filmje a Támadás a Kígyó-folyónál volt.
Először azonban apja jött el. A bölényes levél után biztonsági okokból Lotte néni vette át a levelezés gondját. Anyja leveleiben kissé kíméletlenül csak "özv. Lotte"-ként emlegette. A férje, Fritz Ranke 1914 novemberében Flandriában esett el; Lotte akkor huszonhárom éves volt. Azóta Lotte Ranke az özvegységnek szentelte magát. 1914-ben született egy fia, Frieder, aki 1941 januárjában elsüllyedt a Wolf torpedóromboló fedélzetén, pár kilométerrel nyugatra attól a helytől, ahol az apja huszonhét évvel azelőtt elesett. Lotte néni még akkor is virágnyelven írta leveleit, amikor Alfred már régen nem tartotta szükségesnek az ilyen óvintézkedéseket. Üzent neki, hogy egyik ismerőse 22-én tizennégy órakor várja Alfredot H.-nál, közös ismerősüknél. Azt kérte, pntosan érkezzék, és hagyja szabadon az egész napját. Alfred rögtön elment a Bornstrasséra. Aenne éppen vasalt. Alfred azt szerette volna megtudni, hogy apja Judith Z.-vel vagy egyedül jön-e. Aenne nem tudta, de feltételezte, hogy nélküle. Alfred megegyezett vele, hogy szombaton röviddel kettő előtt megtelefonálja, egyedül jött-e az apja, mert ha igen, akkor eljön, különben viszont nem. Aenne megértette ezt, de azt javasolta, hogy legalább Standkeéknál bérelt szobáját mutassa meg az apjának, hogy láthassa, milyen szűkös körülmények között él. És egyáltalán: Alfred örülhetne, hogy az apja végre megtudja, milyen is a fia most, hogy megszabadult anyja majomszeretetétől. Alfred igyekezett barátságosan bólintani.
Erre a szombatra szervezték a beiratkozási ünnepséget. El kellett menni az ülőhely sorszámáért: csak a kijelölt ülőhelyet lehetett elfoglalni, és tilos volt elhagyni a termet az ünnepség befejezte előtt. A műsor néhány perccel tizenkettő után kezdődött. Az ünnepi beszédet Conant, az Egyesült Államok németországi erőinek főparancsnoka tartotta. Alfrednak tetszett, hogy nyomtatásban olvashatta a nevét a beiratkozási okmányon. Kettőkor ellógott Hartlebenékhez, de előtte még elhozta a fényképeket a Drakestrasséról, hogy adhasson magáról egy felvételt az apjának. Minden városban, ahol megfordult, lefényképeztette magát.
Aenne Hartleben odasúgta neki a folyosón, hogy a vendég őnagysága nélkül jött. Az apja a nappaliban borozik Arthur Hartlebennel. Amikor Alfred belépett, apja így szólt hozzá: - Fiam, siralmasan nézel ki. - Aenne már hozta is a krumplilevest. Apja jótállási jeggyel együtt átnyújtott Alfrednak egy karórát, amelyet Weddingben vett, és mellé hetven nyugatnémet márkát. Megjegyezte, hogy Alfrednak rendszeresebben kellene táplálkoznia. Majd bejelentette, hogy el szeretne menni vele vásárolni. Mire is van legsürgősebben szüksége? Egy kétrészes öltönyre. De sietni kell, mert fél négykor várja őt Zemlinski kisasszony a Ku-Dammon. Alfred tétovázott. Miért nem képes az apja egyedül meglátogatni? Apja erre azt felelte, hogy az óra ára és a bevásárlásra szánt pénz Zemlinski kisasszony Weddingben élő nagybátyjától van. Alfrednak meg kellett értenie, hogy ez valóban rengeteg pénz. Alfred meg is értette, de azt mondta, nem megy el az apjával. Erre az apja kijelentette, hogy néhány perc múlva indulnia kell, nem várakoztathatja Zemlinski kisasszonyt. Erre Alfred megijedt. Arthur Hartleben szerint nem árt, ha nő is van bevásárláskor az emberrel. Utána meg úgyis moziba mennek, ott biztos nem esik szó a dologról, mondta Aenne. Apja ekkor kiabálni kezdett, ami elég ritkán fordult vele elő. Ne befolyásolják a fiát, mert ő, Gustav Dorn, mindig csak a szabad belső elhatározásokban bízott.
Alfred tizennégy óra ötvenkettőkor csöngetett be a Hartlebenékhez, és apja negyed négykor már el is ment. A beiratkozást igazoló okmányra sem volt kíváncsi, amit pedig Alfred direkt miatta hozott el. Csak az érdekelte, hogy Alfred egészséges-e és van-e elég pénze. A mozi pénztárában majd hagy pénzt egy Hartlebenéknek címzett borítékban. Erre Alfred azt mondta, úgyis nemsokára találkoznak. Apja nem zárkózott el ettől, de csak Zemlinski kisasszonnyal együtt, mert csak rajta keresztül tud pénzt juttatni a fiának. Látogatni pénz nélkül is lehet, válaszolta Alfred. Apja ezzel egyetértett, de kifejezte, számára az a legfontosabb, hogy Alfrednak legyen pénze. És megint nem bírta kihagyni, hogy mások jelenlétében a nemi élet fontosságára buzdítsa. E téren Drezdában igazán nem lehetett Alfredra panasza, de mi a helyzet most? Alfred megtagadott mindenféle választ.
Amikor Gustav Dorn elment, Arthur Hartleben úgy vélekedett, hogy az anyagi előnyök érdekében nyugodtan alkalmazkodhat egy kicsit az ember. Aenne azonban elismerte, hogy arra igazán nem számított, hogy így fog lezajlani az apa és a fiú viszontlátása. Nyilvánvaló volt, hogy Alfrednak még egy kis időre szüksége van, nem tudja rögtön elhagyni Hartlebenék lakását. Valakivel beszélnie kellett az apjáról. Csak este hatkor ment el az Uhlandstrasséra, de a mozi pénztárában nyoma sem volt borítéknak, így aztán beült a Joachimstaleron egy híradómoziba, majd visszament a uhlandstrassei mozi pénztárához, és most már ott volt a boríték. Amikor a Ku-Dammon - miközben feltételezése szerint nyugat felé, a valóságban keleti irányba igyekezett -, meglátta apját és Zemlinski kisasszonyt, amint egy autószalon kirakata előtt nézelődnek. Átrohant az utcán, vissza a földalatti-állomáshoz, és kiment Zehlendorfba.
Még a fényképet sem sikerült apjának átadnia. Pedig ezen a képen nem is nézett ki siralmasan! De hát apját csak Zemlinski kisasszony érdekli. A borítékban semmi más, csak egy nyugatnémet húszmárkás. Üdvözlet egy sor sem. A szobájában három órán keresztül fogalmazgatott egy hosszú levelet az anyjának. "Szeretett Anyácska", kezdte, ahol pedig az aláírásának kellett volnia következnie, odarajzolt egy összekuporodott nyulat, amelynek a szeméből éppen hatalmas könnycsepp csordul elő.
Könnyű dolga lett volna, ha apját szörnyetegnek tarthatta volna. Ám apja, már elmenőben, visszafordult a folyosóról és előhúzott egy régi borítékot. Ha Alfred olyan buzgón gyűjti ifjúsága fényképeit, hát tessék, itt van kettő. Dr. Sattmann üdvözletét küldi. Alfred csak most nézte meg a képeket. Az egyiken néhány papírlapot tart a jobb kezében, a másikon ugyanez a keze kinyújtva pihen egy szék háttámláján. Sportos öltöny, sötét nadrág, nyakkendő van rajta. A képek 1948-ban készülhettek, valamikor az érettségi környékén. És most elhozta neki őket az apja. Alfred hálás volt ezért. De anyjának írott levelében nem említette a képeket. Elvégre ezt nem kívánhatja anyjától. Csak apjával történt szörnyű találkozását vázolta neki. És a találkozás valóban szörnyű volt. Minél rettenetesebbre sikerült, annál vigasztalóbb volt ez az anyja számára. Mindketten eszeveszetten takarékoskodtak, és expresszlevelekben tudatták egymással, hogyan és hol tudtak egy kisebb összeget megtakarítani, hogy ha majd együtt lesznek, ne kelljen minden fillért a fogukhoz verniük. Standke asszonnyal Alfred megbeszélte, hogy anyja alszik az ő helyén, ő pedig a heverőn. Alfred szerette volna, ha anyja arra a hétre érkezik látogatóba, amikor a Titania-palotában három egymást követő estére Furtwänglert és Schneiderhant hirdettek meg. Anyjával egy Furtwängler-esten! Előtte pedig délután vennének anyjának egy igazi nyugati ruhát. No és cipőt is, kézitáskát meg egy összecsukható ernyőt. Már ki is választotta az üzleteket, összehasonlította az árakat, tehát felkészült, hogy anyját ügyesen boltról boltra kísérje.
Csakhogy mire sorra került a Furtwängler-hangverseny elővételi pénztáránál, minden jegy elfogyott. Ráadásul Drezdából is olyan hírek érkeztek, hogy anyja nem tud eljönni. Miután Alfred elutazott, anyja kiadta a szobáját két mittweidai egyetemistának, ezért az apja levonta a havi százötven márkából azt a hatvanat, amit az egyetemisták fizettek. Anyjának ismét zúgni kezdett a füle, mint két éve, amikor Pietzsch ügyvéd hathatós közreműködésével a bíróság elutasította apja válási keresetét. Dr. Halbedl írt Hofból, hogy sajnos szüneteltetnie kell a kifizetéseket, mert Dorn úr értesítette Drezdából, hogy nem áll módjában teljesítenie kötelezettségét, amíg az őszre várható per be nem fejeződik. Apja a pénz megvonásával igyekszik rákényszeríteni anyját a válásra! Amikor dr. Halbedl meglátogatta Oberlauschwiztben élő anyósát, megegyeztek az átutalás rendjében: dr. Halbedl havonta harminc márkát küld Alfrednak, amit Alfred apja százhúsz kelet-német márkával viszonoz, és átutalja Ostermuth asszonynak, Halbedl anyósának. Miután pedig Alfred befejezi a tanulmányait, következhetne egy minden árfolyamváltozást figyelembe vevő végelszámolás.
Valahányszor megérkezett a harminc márka Hofból, Alfrednak mindig eszébe jutott az az oroszlán, amelyik '45-ben a februári támadás napján szökött meg az égő Sarrasani cirkuszból. Dr. Halbedl és felesége az égő zsidóházból menekültek; a feleségét elragadta a tomboló tűz, míg dr. Halbedl az Elba partján feküdt egy mezőn, körülötte megégett és a sebesülésekbe belepusztult emberek. 1945 őszén aztán részletesen elmesélte, hogyan ért hozzá egyre közelebb az oroszlán, miként szaglászta körül a holtakat, eljutott hozzá is, de megérezte, hogy még él, és nyomban lefeküdt mellé, sőt egészen hozzásimult.
Alfred 1945 ősze óta levelezett Wiltrud Halbedllel. Wiltrud minden levelében megírta, mennyi a súlya. 1950 őszén már hetvenhat és fél kilót nyomott. Dorn asszony úgy adta tovább barátnői körében ezeket a számokat, mintha egy kedves rokon nyertes lottószámai volnának. Ekkoriban Drezdában senki sem hízhatott volna meg ennyire. 1950-ben Wiltrud férjhez ment egy fogorvoshoz. Ettől kezdve Wiltrud Eberhardnak hívták, Münchenben lakott, két gyereke volt és egy miómája.
Aztán befutott Lotte néni levele, amely újabb intézkedéseket kívánt. A levében az állt, hogy anyja esztelen makacsságán, gyűlöletén és azon bukott meg apja minden kísérlete, hogy ezt az egész ügyet jóindulattal elrendezzék, hogy az anyja nincs tekintettel senkire. Apjának most, amint Lotte néni írja, újabb pert kell indítania, ezért nem folyósítja az albérletre eddig adott hatvan márkát. Ha anyja nem csak magára gondolna, akkor a fia érdekében józanul kellene gondolkodnia. Végtére is Alfrednak jószerivel a gyakornoki idő végéig szüksége van az apjára, és hát nem lehet egyedül a pénz miatt rabszolgaként visszatartani egy férfit, aki már évek óta menni akar. Apja most megkeményítette a szívét, és már nem lehet eltántorítani.
No de erre már Alfred is válaszolt! Talán nincs az apjában annyi felelősségérzet, hogy a fia felsőfokú tanulmányairól a házassági problémáitól függetlenül gondolkodjék? Alfred azt írta, amennyire tudja, korlátozza a kiadásait, de ilyen körülmények között soha nem tanácsolná az anyjának, hogy váljon el. A tartásdíj hatvanmárkás önkényes megkurtításáról pedig sürgősen lebeszélné az apját, mivel ezzel vét a jogerős bírósági végzés ellen, amely nem tiltja, hogy anyjának a lakás egy részének kiadásából haszna származzék! Majd nyíltan rápirított nagynénjére: nem illendő egy neki írott levélben az anyja szemére hányni, hogy számító, gyűlölködő és esztelenül cselekszik. Kínos, írta Alfred, hogy neki kell figyelmeztetnie nagynénjét a jó ízlés határaira.
Azt tanácsolta anyjának, nyomban tegyen panaszt. Hadd vezessen a dolog kenyértörésre! A Dorn családnak ezennel vége!
Anyja százötven keletnémet márkáért azonnal eladta a régi rádiókészülékét, és újra bevonta a tárgyalásokba Pietzsch ügyvéd urat is.
Alfred a zárthelyi és a házi dolgozatokra az első Nyugaton töltött félévben elég gyenge osztályzatokat kapott, és mivel bizonyos zárthelyiknek és gyakorlatoknak feltétlenül sikerülniük kellett, különben nem kaphatott volna ösztöndíjat, néha egyszerűen elege lett mindenből. Ahogyan szász dialektusban kifejezte magát: nyomasztó ez az egész, ott egye meg a fene, ő hazautazik. Erre azonban anyja azt válaszolta, eszébe ne jusson, majd ő elmegy hozzá. Még rímbe is szedte: semmink sincs ugyan, de egymásnak itt vagyunk, fiam. Szinte naponta küldött csomagot süteménnyel és kolbásszal. De hiába adta fel Drezdában expresszküldeményként a kolbászt, mire Berlinbe ért, élvezhetetlenné vált. Tehát maradt a sütemény. Amikor anyja kénytelen volt fehérneműt is küldeni - Alfred minden szennyesét hazaadta Drezdába, mert a mosatás Nyugat-Berlinben nagyon drága volt -, a drezdai postán anyjával néha kicsomagoltatták a süteményt, és le kellett belőle vágnia annyit, hogy a csomag összsúlya ne haladja meg a két kilót. Az expresszcsomagok maximális súlya csak ennyi lehetett. Azonkívül a fürdőköpenyére, ingekre, zsebkendőre, levélpapírra és bélelt borítékra is szüksége volt, meg Schwarz Családi jogára, Nikisch Földtulajdon- és perlései jog című tankönyvére és Lehmann A PTK általános szabályai című összefoglaló munkájára, hiszen a Szász Tartományi Egyház futára mégsem vihetett magával túl sok ruhaneműt és jogi szakirodalmat, különösen, ha állítólag még aznap vissza is akart térni. Amilyen gyorsan csak lehetett, szeretett volna venni egy párat a nyugati világ mesés perlonzoknijaiból is. A szoba Standke asszonynál havonta huszonnyolc márkába került. Ebben a kínos helyzetben segítette ki anyja ötlete. Anyja megkérdezte Berthel Mewaldot, a barátnőjét, akivel az első világháború előtt együtt dolgozott az Ehrlich Alapítványban, hogy nem ajánlaná-e fel megvételre Amerikában élő sógorának, John Mewaldnak, a Dorn család legszebb meisseni vázáját. Az ára kétszázötven dollár vagy ezer nyugatnémet márka lenne, Nyugat-Berlinben kellene kifizetni Türke úrnak a Schlüterstrasse 6. szám alatt, ahová Alfred érte mehetne. És így is lett! A váza Bauernbuschból a Langenauer Wegre került. Berthel és Norbert Mewald átvették megőrzésre a szép darabot az amerikai sógor nevében, mondván, majd elviszi, amikor megint jön a lipcsei vásárra. Ez lett Alfred legmegbízhatóbb pénzforrása: évente négyszer százhuszonöt márka két éven át. Alfred tíz vagy húsz márkánként vette fel a pénzt. A menzán ingyen lehetett ebédet kapni, ha időben ment a jegyéért. Többnyire sűrű zöldségleves volt, néha viszont a kedvence: főtt tészta; gyakran elfőve, de leveses pörköltszósszal leöntve adták, utána tejberizs volt kompóttal. Ha már nagyon unta, fölment egy emelettel följebb, és az a la carte étteremben ebédelt; az ablakon át kilátás nyílott a zöldre, és eszébe jutott Bühlau, ahol mindenféle növény otthon érezte magát.
Az első hallgató a lipcsei időkből, akivel Alfred a Szabad Egyetem területén összefutott, Harald Hunger volt. Alfred meg volt lepve, Harald azonban egyáltalán nem. Szerinte manapság sokkal különösebb, ha valaki a keleti zónában marad, mint ha Nyugat-Berlinben bukkan föl. Aztán elmondta, úgy tervezi, két-három félévet itt jár egyetemre, levizsgázik és itt hagyja Nyugat-Berlint. Ezt könnyen el lehet intézni. Kell hozzá egy meghívó, a látszat kedvéért, a meghívóval irány Schöneberg, az Eissholzstrassén a Combined Travel Board, ott kap egy övezetek között érvényes útlevelet és egy nyugat-berlini személyi igazolványt, azzal már meg lehet venni a repülőjegyet, az már nem gond, ha elismernek politikai menekültnek...
Alfred csak fél füllel hallgatta, tudta, hogy ez nem az ő útja. Ő nem hagyhatja el Nyugat-Berlint Drezda, illetve az anyja miatt. Szóba sem jöhet, hogy politikai menekültté nyilváníttassa magát, nyitva kell hagynia a Drezdába vezető utat. Jólesett viszont neki Harald Hunger elismerése, hogy Alfred lipcsei megnyilvánulásai alapján biztosra veszi, hogy megkapná a politikai menekült státust. Bárcsak apja fülébe jutna, ahogyan a lipcsei jogászhallgatók egymás között emlegetik, gondolta Alfred. Apja persze mindazokat a politikai nehézségeket, amelyekkel Lipcsében szembe találta magát, ezúttal is puhányságával és más hasonló dolgokkal magyarázná. Szerinte úgy kellett volna viselkednie, hogy ne kerüljön ilyen helyzetbe, és ha mégis, akkor úrrá kellett volna lennie a bonyodalmakon. "Úrrá lenni", ez volt az apja kedvenc kifejezése.
4
Alfred péntekre várta anyját. Nem vásárolgatnának hosszasan, helyette végre újra beszélgethetnének. Mielőtt Alfred kedden reggel elment otthonról, még érkezett egy ép süteményes csomag Drezdából. Standke asszony hozta és közben elmondta, hogy a keleti szektorban állítólag tüntetések vannak. Alfrednak délelőtt tízig órája volt az egyetemen (Heinitz a büntetőjogról, Hirsch pedig a kereskedelmi jogról adott elő). Tíz és tizenkettő között Lübtow professzor római jogtörténet-előadása helyett felment a tanszékre, hogy megírja Bandtnak készülő házi dolgozatát. Először úgy akarta megírni, mintha zárthelyi dolgozat lenne, és úgy tervezte, hogy csak később keresi ki hozzá és használja fel az irodalmat. Azt hitte, a tényállás jogi értékelésével túl van a nehezén, és már csak az van hátra, hogy a követelményeknek megfelelő formába hozza a dolgozatot. Ám ahogy körbeérdeklődött a tanszéken, megtudta, hogy ebben az esetben a formai követelmények kielégítése a legfontosabb. Mivel Brandtnál nem írta meg az első házi dolgozatot, az első zárthelyit pedig nagyon elrontotta, és bár épp előző nap a másodikat ugyan megírta, ám nem adta be, ennek a házi dolgozatnak mindenképpen sikerülnie kellett, különben nem fog aláírást kapni polgári jogból; ez azt jelentené, hogy az első nyugati féléve elúszott. A házi dolgozatot június 25-ig kellett leadni. Anyja 19-ére ígérte érkezését. Alfred úgy képzelte, ha anyja a közelében lesz, sokkal jobban megy majd a munka. Ez mindig így volt. Bár anyja a négy elemi után csak az Ehrlich Alapítvány tanfolyamát végezte el, mégis talált megoldást Alfred minden iskolai problémájára. Dr. Goelz kisasszonyt, a pótnagymamát is az anyja találta ki. Alfred kedvéért dr. Goelz kisasszony, aki korábban földrajzot és matematikát tanított, nyugdíjba menetele után szinte ugyanannyira beleásta magát a jogtudományba, mint maga Alfred. Lipcséből minden pénteken hazajárt és dr. Goelz kisasszonnyal átvett mindent. Mióta Nyugat-Berlinben élt, folyamatosan jöttek-mentek a levelek. Csillapíthatatlanul szomjazta a biztatást. Anyjától és a "virgo doctissimá"-nak nevezett pótnagymamától megkövetelte, hogy éjjel-nappal odafigyeljenek rá és ellássák tanácsaikkal. Nemrég elküldte dr. Goelz kisasszonynak a polgári jogból készült házi dolgozatát, de válasz még nem érkezett. Valószínűleg dr. Goelz kisaszszony is ugyanúgy rágódik rajta, mint ő. A dolgozat által feldolgozott eset a következő:
"Ritter kölcsönadott Fuss nevű barátjának egy bundát. Fuss leadta a bundát a színházi ruhatárban. A ruhatárosnő figyelmetlensége folytán a bunda egy bizonyos Mosbach úrhoz került, Mosbach úr bundája pedig egy ismeretlenhez, és mivel Fuss visszautasította a silány, ismeretlen felöltőt, kénytelen volt hazáig fagyoskodni. Fuss most visszaköveteli Mosbach úrtól a Ritter úr bundáját. Mosbach úr azonban nem teljesíti a kérést, ő a bundát csak a színház vezetőségének adná vissza, mégpedig a saját bundája ellenében. Fuss legszívesebben meg sem említené Ritter úrnak az esetet. Mi a jogi tényállás?"
Amikor meghallotta, miről beszélnek az évfolyamtársai, nem merte megkérdezni, milyen formai követelményeket kell kielégítenie a bundaügy jogi kifejtésekor. Arról volt ugyanis szó, hogy a kelet-berlini tüntetések állítólag átterjedtek a nyugati övezetre. Tehát előfordulhat, hogy anyja nem tud eljönni pénteken. A friedrichstrassei állomáson várta volna, és odaát keletnémet márkáért ebédelhettek volna. A Sztálin úton a munkások a normák csökkentéséért és az életszínvonal emeléséért tüntettek. Állítólag a Leipziger Strassén lévő egykori birodalmi légügyi minisztérium elé vonultak azt akarván, hogy átadhassák követeléseiket Ulbrichtnak és Grotewohlnak. Selbmann beszélt hozzájuk. Ő maga is munkás volt, mondta. Erre egyesek szerint a tömegből többen azt válaszolták neki, hogy ezt mostanra sikerült elég jól elfelejtenie.
Tizenhetedikén első ízben fordult elő, hogy Alfred a Corrensplatzon odament az újságosbódéhoz, amely mellett eddig minden nap elment. De már elkelt az összes aznapi újság. Este aztán hallotta a rádióban, hogy a Brandenburgi kapu tetejéről levették a vörös lobogót és helyébe a fekete-vörös-arany zászlót húzták fel. Az Unter den Lindenen vörös lobogókat égettek. Felgyújtottak egy propagandakioszkot, erre szovjet páncélosok vonultak fel, lövöldözés támadt, még halottak is estek. Este égett a Columbia-ház, a népi rendőrség székháza. Alfred nem hagyta magát hosszabb időre zavartatni a házi dolgozat elkészítésében, pedig August Polenz és Jochen Sequenz, akik szintén Lipcséből jöttek át, kérték, hogy ő is menjen velük. Alfred azonban nem ment. Azt mondta, nem akar nézője lenni, ahogy ezek a szerencsétlenek kitörnek börtönükből. Adenauer Berlinbe repült. Eisenhower pénzt küldött. Gyászünnepséget tartottak az áldozatok emlékére. A Charlottenburger Chaussee-t átkeresztelték Június 17. útnak. Az első Drezdából érkező hírekről a pótnagyi leveléből értesült. Csoportosulások voltak az Albertplatzon, vadidegen emberek vitatkoznak a jogbiztonság helyreállításáról. Dr. Goelz kisasszony, aki öreg és mozgáskorlátozott, soha nem érezte még magát ennyire haszontalannak. Aztán a 126. zsoltárból idézett, de a jövőre értve az Írás szavait: Mikor az Úr majd visszahozza Sion foglyait, olyanok leszünk, mint az álmodók. Egy hónappal később dr. Goelz kisasszony hírül adta, hogy Hilde Benjamin lett az NDK igazságügy-minisztere. Ezt derült égből villámcsapásnak nevezte. Dr. Goelz 1881-ben született.
Alfred anyja nem jött, így a dolgozat sem lett készen június 25-re. De Brandt professzor a lehető legbarátságosabban halasztást adott. A doktori címmel rendelkező pótnagyi azt állította, hogy a halasztgatás Alfred egész jellemében benne van. Anyja, akit 1904-től 1910-ig az Ehrlich Alapítvány nevelt, kijelentette, hogy Alfred mindig mindent az utolsó pillanatban csinál meg, már a születését sem siette el. A család ugyanis azt szerette volna, ha Alfred vasárnap, 1929. szeptember 8-án születik meg - Dornné maga is vasárnap látta meg a napvilágot -, de eljött a hétfő, majd hétfő este is, és Alfred csak este tíz után született meg.
A június tikkasztóan fülledt volt. 18-án többször eleredt az eső, utána megint hét ágra sütött a nap. Az a fajta időjárás, amit Alfred a legkevésbé viselt el. És ilyen időben legyen túl az ellopott bunda tényállásán! A Thielallee, amerre az egyetemre szokott menni, víz alá került. Standke asszony azt tanácsolta, amikor a kötelező büntetőjog-előadásra sietett, hogy gyűrje föl a nadrágszárát. Ez a nő tényleg képtelen volt Alfred természetéből bármit is megérteni. Egy Alfred Dornnak azt javasolni, hogy tűrje fel a nadrágja szárát! Azt pedig nyilván az asszony fogta föl sértésnek, ahogy Alfred visszautasította az ötletet. Azzal fenyegetőzött, hogy nem fogja ám Alfred piszkos holmiját rendbe hozni! És ezzel sarkon fordult. A fenébe! Alfredot kínozta annak rémképe, hogy hosszabb időre, sőt talán végleg el van vágva Drezdától, illetve az anyjától. Csak július 2-án estére lett kész a házi dolgozattal. Harmadikán délután adta át a gondnoknak, aki majd beteszi Brandt professzor szobájába. Alfred Dorn nem volt az a típus, aki szélvészként rohan lefelé a lépcsőn, de most, megszabadulván a dolgozattól, olyan könnyűnek érezte magát, hogy végig rohant. Egyenest Türke úrhoz ment a Schlüterstrasséra, hogy pénzt vegyen fel. Ilyenkor sosem győzött eléggé örülni annak a rendszernek, amelyet anyja szervezett meg. Drezdában Bauernbuschból átvisznek a Langenauer Wegre egy szép meisseni vázát, ő pedig itt, Nyugat-Berlinben pénzt kap érte. Türke úr azt mondta, ha Alfred nem tíz vagy húsz márkánként venné fel a pénzt, hanem ötven márkánként, megspórolna magának néhány utat. No, ma nem is egy, hanem két ötvenest kér. Ám ahogy buszozott, könnyedsége elillant; a házi dolgozat még mindig foglalkoztatta. Rájött, hogy elkövetett egy durva hibát és hogy az egyik indoklás teljesen félresiklott. Amint megszerezte a pénzt, már indult is viszsza a tanszékre. Meg fogja mondani a portásnak, hogy a dolgozatot majd személyesen adja oda a professzornak szombaton reggel. A gondnok éppen felszállt a kerékpárjára, már becsapta maga mögött ajtót, és ő sem tudott visszamenni, mert az épületet a sportünnepély miatt délután fél négytől zárva kellett tartani. Mindenesetre megnyugtatta Alfredot, hogy a dolgozata a többi még ki nem javított házi dolgozat tetején van. Biztos, hogy nem kallódhat el. Albérleti szobájában Alfred fellapozta a szakirodalmat, és megállapította, hogy amit ki akart javítani, nem is volt hiba. A gyengének vélt indoklás nem is volt olyan rossz. Még szerencse, hogy a gondnok már bezárta az épületet!
Vasárnap az a hír járta, hogy megnyitották a határokat Berlin keleti és nyugati része között, kilépési engedéllyel át lehet menni. Kedden Alfred felszállt egy villamosra, elment a Prinzenstrasséig, majd onnan gyalog a két szektor határához. A nyugat-berlini rendőrök azt mondták fényes sisakjaik alól, csak nyugi, nem nyílnak meg olyan gyorsan újra a határok. Egy nő berlini dialektusban viszont azt mondta, figyelje meg, hamar ki fogják ezek nyitni az átjárókat. És neki lett igaza. A keletnémet munkások a szektorhatárok megnyitását követelték. Alfred azt írta az anyjának, hogy utazzon pénteken, július 17-én, és érkezzék a Friedrichstrasse állomásra. A levélben kétszer is lerajzolta a Brandenburgi kaput, először romokban, a levél végén pedig újjáépítve, úgy, ahogy most volt, határátlépőként. Még apró játék vonatot is rajzolt a levél végére. A mozdony teli szájjal nevetett és füst helyett a következő mondat szállt fel belőle: Ma aztán izgalmas napja van Marthának!
Június 27-én volt apja születésnapja. Alfred minden veszekedésük ellenére sem tudta megtenni, hogy ne emlékezzék meg róla. Amint végigment kedvenc utcáján, amelynek alsó szakaszát Potsdamer Chaussee-nak hívták, feljebb pedig, a Steglitz, a Friedenau és a Schöneberg kirakatánál, amerre most Alfred járt, a Berliner Strasséban folytatódott, Alfred, semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy olyan csomagot állítson össze az apjának, amelynek örülni fog. Vett megint egy grafikákhoz való papírhengert: bele spagettit, paradicsompürét, parmezán sajtot, Kalodermát, és, hiszen születésnapja van, tíz Villiger szivart is. A postán azt a felvilágosítást adták, hogy az egészet nyugodtan feladhatja a hengerben. Bár az ajándékcsomag belekerült néhány márkába, ez mégis könnyebb volt neki, mint ha levelet kellett volna írnia.
Most végre minden készen volt, jöhetett az anyja. De nem jött. Mivel apjától szép hangot örökölt, tagja volt a Drezdai Dalkörnek, és július 26-án fellépésük volt a pillnitzi kastélyban, ezért minden este próbáltak. Szóval még egy utolsó halasztás, augusztus 5-re, péntekre. Alfred azt írta neki, ha bárhol viszketést érez, el ne felejtse használni a pokolkő kenőcsöt. A "poloska" szótól iszonyodott.
Alfred megajándékozta magát Laurence Olivier egyik filmjével, akiről a pótnagyi azt mondta, ő az angol Gustav Gründgens. A doktor kisasszonynak minden filmről pontosan be kellett számolnia, amelyet megnézett. Egy napon a hetvenkét éves hölgy Mecki-jegyet kért tőle. Aztán a reklám sündisznóba habarodott bele. Valóban kelet-berlini módra reagált: a legaranyosabb és legtréfásabb kis fickó sokkal jobban megfelel az ízlésünknek, mint az amerikai Micky Mouse, amelyet annyira reklámoznak. A csodás Mecki Alfred levélillusztrációira emlékeztette dr. Goelz kisasszonyt, ami nagyon hízelgett Alfrednak. Amikor a Schloss-Rhein-Hauptstrassén megvette élete első ananászát - három nyugatnémet márkáért -, nemcsak azt írta le, milyen íze volt az ananásznak, hanem önmagát is odarajzolta a levél aljára egy boldog kis zebra képében.
Pénznélküliségében az áruk egyre harsányabb világa azt az érzést keltette benne, mintha csak vendégségben lenne itt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Nyugat-Berlinből még nyugatabbra menjen. Az utóbbi hónap eseményei nyomán ugyanakkor az is elképzelhetetlen volt, hogy valaha is dolgozni és élni tudjon az NDK-ban. Amikor Adenauer Nyugat-Berlinbe látogatott, kihirdette, hogy június 17. ezután a német egység napja lesz. Na bumm, gondolta Alfred. Anyján kívül soha senkitől nem hallotta még ezt a kifejezést. Mindig ezt mondta, amikor más azt, hogy "na ne beszélj!".
És augusztusban valóban eljött az anyja.
Szinte napra pontosan hét évvel az első nyugat-berlini látogatása után itt is temette el őt Alfred. Méghozzá Zehlendorfban, ahol most, Standke aszszony engedélyével, péntektől hétfőig együtt lakhattak. Anyja azt mondta, szívesen aludna Hartlebenéknél, de Alfred elutasította ezt az ötletet. Majomszeretet, mondta egyszer Aenne Hartleben és közben furcsán nevetett. Oda semmilyen körülmények között nem mehetett az anyja.
Alfred természetesen nem mulasztotta el elvinni anyját a határon lévő Lichterfelde-Westbe, Paul Pawlowski fotószalonjába, hogy lefényképeztessék magukat együtt. Martha Dorn akkor már ötvenhét éves volt, és amenynyire tőle tellett, bánattól tönkrement arcát megpróbálta ha nem is mosolygó, de azért barátságos ábrázattá változtatni, de erőfeszítéséből csak valami bohócfintor kerekedett. Anya és fia szája teljesen egyforma volt. Hosszan szétfutó ajak. Az anyja kerek arcához azonban sokkal jobban illett ez a szájforma, mint Alfred keskeny vonásaihoz. A rengeteg Drezdában, Nyugat-Berlinben, Wiesbadenben, Frankfurtban és Mainzban felkutatott fénykép közül egy sem volt, amelyen legalább egy kicsit mosolygott volna. A széles, nem éppen vastag száj nemcsak lezárja alul az arcot, hanem szabályosan be is fejezi. Amint megengedhette magának, színes leporellókat csináltatott a róla készült képekből. Alfred Dorn kedvenc mérete a 12x17-es volt, amelyen már jól megfigyelhető, hogyan próbálták a különböző fotósok mosolygásra bírni; a fényképészek biztatásait mindenki ismeri; de még a legrámenősebbeknek is csak annyit sikerült elérniük, hogy Alfred egyébként szorosan összezárt ajka kifejezéstelenül szétnyílt. Ebből aztán nem lesz mosoly, Alfred ajka kényszeredetten szétnyílt, és nem tudta, mitévő legyen. Még a kirándulásokról, táncesteken és egyéb, ivászattal egybekötött ünnepségeken készült fényképeken sincs nyoma a mosolynak. Az ilyen képeken ez különösen feltűnő, mert ezeken a gátlástalanul nevetők vannak többségben. A fényképészek gyakorta ott írták alá a róla készült képeket, ahol régen a festők szignálták műveiket. Alfred Dorn a fényképezkedéshez mindig alkalomhoz illően felöltözött. Felnőttként később finom, sötét, kéken csillogó anyagból készült öltönyöket viselt, majdnem fehér, kékbe hajló inggel és kék, mondjuk lotaringiai keresztekkel mintázott selyem nyakkendővel. Díszzsebkendőt is hordott a szivarzsebében, amely másoknál olyan nevetségesen üres volt. Alfred megjelenése egy az egyben az anyjáé volt, termete viszont az apjáéra ütött, és ő maga úgy érezte, hogy profilja nagy és ívelt orra miatt kiköpött Daumier-karikatúra. Ezt az orrot sem az anyjától, sem az apjától nem örökölhette, nagyszüleiről viszont sajnos soha nem sikerült olyan képet szereznie, amelyen profilból láthatók, pedig évekig fáradozott ezen.
Dorn asszony érkezését valószínűleg a házasságával kapcsolatos hírek odázták el. Ha valaki tanúja volt annak, ahogyan anya és fia viselkedett egymással, gyorsan véleményt alkothatott magának, úgy érezhette, minden világos. Amíg azonban lehet, igyekezzünk távol tartani az elbeszéléstől a tudományos kifejtés szókészletét. Akkor inkább ne legyenek a dolgok egyértelműek. Vagy akár semmi se legyen érthető. Vajon nem képes-e az ember megérteni olyasmit is, ami egyáltalán nem világos? "Kedves Csacsikám": Alfred így szólította meg anyját leveleiben, és millió puszit küldött neki, majd elköszönt az ő csacsikájától. Ez a gyengédség nem látszott erőltetettnek anya és fia között. Leveleik tanúsága szerint meglehetősen őszinték voltak egymással. A gazembertől a hercegig egyetlen szóalak sem hiányzott anyja leveleiből, ha Alfredot kellett megszólítania. Alfred pedig nem hagyott ki semmit, ami a bárány és a királynő között alkalmasnak mutatkozott a becézésre. Az asszony belement fia játékába, amit Alfred a lehető legkomolyabban vett. Alfred jobban örült anyjának, mint amennyire nyomasztotta, amire apja vagy a pótnagyi utalt rá jóindulatúan.
Az örömteli viszontlátás okozta megrázkódtatás után anyja azonnal benyújtotta a számlát. Jókora galibát csinált! Alfred spagetti-parmezán-kaloderma-szivar-küldeményéről volt szó. Amikor háromszor is meg kell nézni, mire adjuk ki azt a néhány garast, Alfred nekiáll "gazdag" nyugati bácsit játszani, no persze! Zemlinski kisasszony meg két pofára zabálja a makarónit! Alfred talán már elfelejtette, hogyan reagált apja kezdettől fogva az ajándékokra? Mindig azt mondta, ha vesztek nekem valamit, a saját pénzemből veszitek! Hát érdemes az ilyennek bármit adni?
Alfred anyja természetesen a kikerülhetetlen Lotte nénitől tudta meg a titkot, aki el volt ragadtatva ennyi fiúi szeretet láttán. Az anya tudni akarta, hogy fogadta válófélben lévő férje az ajándékot. De az apa még csak nem is reagált a csomagra, és Alfred anyja ezt jellemzőnek találta. Alfred viszont úgy vélte, nem lehet ennyire leegyszerűsíteni a dolgot. Apa egyszer így, máskor másként reagál, előre sose lehet nála tudni. Nem fogja megtenni apjának azt a szívességet, hogy éles hangú levelet írjon, amiért nem nyugtázta a küldeményt, ami már csak a kellemetlen postai állapotok miatt is szükséges lett volna. Ha írna, az apja győzedelmeskedne, bizonyítottnak látná, hogy hátsó szándékkal küldte az ajándékot. Még az is lehet, hogy azért hallgat, hogy Alfredot ilyen levélre ragadtassa. Csakhogy apja csalódni fog, Alfred ennél sokkal erősebb. Hiába hallgat Drezda, ő kibírja, mégpedig anélkül, hogy mindenféle találgatásokba bocsátkozna a hallgatás valódi okairól. Sőt, amint mondta, ezt tanácsolja anyjának és dr. Goelz kisasszonynak is. Majd a következőképpen zárta le a dolgot: "Sosem tudhatjuk, mire készül a papa. Vele szemben minden cselekedet nagyon kockázatos." Erre anyja csak annyit felelt, hogy legyen szíves ne becézze többet az apját, különben ő inkább hazautazik.
Alfred elvitte anyját az egyetemre, megmutatta neki a menzát, a tanszéket, a hetes előadót, ahol beiratkozott - apjával ellentétben anyját érdekelte az igazolás -, majd remélve, hogy anyja megjelenése javítja a hitelképességét, bementek az Eckert könyvesboltba, ahol Alfrednak volt némi tartozása. Végül elvitte a Courbierestrasséra Ursula Kardoshoz is.
Alfred ugyan határozottan megmondta Lotte néninek, nem fogja azt tanácsolni anyjának, hogy váljon el, de az apjával való találkozás óta azt is tudta, hogy apja soha nem fog visszatérni anyjához. Azt viszont csak most vette észre, hogy anyja még mindig reménykedett apja visszatértében. Így a hajdani színjeles iskolaelső, aki most jogásznak tanul, elvitte anyját egy jósnőhöz, aki azt mondta: legyen csak nyugodt, fog még írni a férje. Alfrednak pedig megjósolta, hogy sikeres lesz az üzleti életben. Ezután anya és fia beültek egy moziba a Steinplatzon. Alfred választotta ki, mit nézzenek meg. A notre-dame-i toronyőr volt az. Neki tetszett a megfilmesítés, a sok gótikus részlet, az anyja viszont irtózott a púpostól. Alfred elmagyarázta anyjának, mit jelent a falon lévő görög domborfelirat. Gina Lollobrigidáról nem beszéltek.
Természetesen elvitte az anyját kedvenc hentesüzletébe is, hogy harapjanak valamit. Anyja eddig meg volt győződve arról, hogy Alfred kedvence a makaróni - amin bármilyen száraztésztát értett -, és most csodálkozott, hogy a fia főtt és pácolt húst meg nyelvet ajánlott. Többet rendeltek, mint amennyit meg tudtak enni. Anyja elmesélte, hogy Alfred születése előtt mindig sertéscsülköt kívánt. Ez a mondat olyan volt, mint egy gyerekkorból előkerülő fénykép.
No és mi van azzal a híres nyár végi kiárusítással?, bökte ki végül anyja.
Mivel a hivatalban lévő polgármester a berlini felkelés után rögtön New Yorkba repült és az International Rescue Committee segítségével pénzt gyűjtött - ekkor már működött a Reuter Alapítvány -, Alfred könnyedén elmehetett az egyetem hallgatói önkormányzatához, kitöltött egy kérelmet és segély gyanánt felvehetett hetven márkát. A segély célja: starthitel.
Az anyja tiltakozott, de Alfred mégis ráerőltetett egy fehér vászonblézert és egy összecsukható esernyőt. A további vásárlást későbbre halasztották.
Megmutatta anyjának a nyár végi kiárusítás legharsányabb kirakatait. Ott van, tessék, olvasd: "A Wertheimer seprő söpör!" Alfred ehhez a következőt fűzte hozzá: üsse talán kupán az apját amiért semmit sem tudnak vásárolni! Anyja persze rögtön azt mondta, ez is miatta van, ha beleegyezne a válásba, csak úgy ömlene hozzájuk a pénz. Hogy kizökkentse anyját a nyári kiárusítás által okozott elragadtatásból, Alfred a kirakatokra mutatva így szólt: - Ha egyszer ez az egész az enyém lesz, semmit se fog már jelenteni nekem. - Erre aztán az anyja ugyanazt válaszolta, amit ilyenkor szokott mindig mondani: - Ugyan, Alfred, ne nagyzolj! - Amikor aztán a fia kissé izgatottan magyarázatot kért, kifejtette: akinek pillanatnyilag olyan kevés pénze van, mint neki, mégis havonta kétszer megy fodrászhoz, hogy fejet mosasson és megmasszíroztassa a fejbőrét, és rendszeresen jár lábápolásra dr. Schollhoz a Ku-Dammra, az ne próbálja elhitetni vele, hogy valamikor ez az árubőség nem fogja érdekelni.
Még mindig Alfred kedvenc utcájában voltak, elmentek a Titania-palota mellett, ahová olyan szívesen elvitte volna az anyját Furtwängler és Schneiderhan koncertjére. Az egyik lebombázott szomszédos telken tombolát árultak a Berlini Filharmonikusok javára. A kioszk tele volt nyereményekkel: ruhákkal, bútorokkal, sőt egy Volkswagent is lehetet nyerni. Alfred, akit ugyanúgy, mint régen az Elba partján, magával ragadott a népünnepély hangulata, vett egy ötvenpfenniges sorsjegyet, feltépte: nyert. Anya és fia egymásra néztek, ami azt jelentette, világos, mi ketten csak nyerhetünk. Odamentek, ahol kiadták a nyereményeket. Apró faház volt. Dornné inkább kint maradt. Alfredon kívül mások is sorban álltak nyertes sorsjeggyel, leadták a jegyüket, csokoládét vagy szappant nyertek. Alfredot a mikrofonhoz kérték. Csak nem ő nyerte meg a Volkswagent?! Egy férfi azt mondta: - Ön megnyerte a főnyereményt. Az erkélyen mindjárt át is fogják adni. - Megkérték, mondjon néhány szót a mikrofonba, amit legszívesebben elhárított volna, de megkérték, tegyen meg ennyit a filharmonikusokért. Higgye el, amint elkezd beszélni, nyomban elmúlik a lámpaláza. Szabadkozott, hogy nem a mikrofon, hanem a szereplésnek ez a formája idegen számára, ha sejtette volna, nem is vett volna sorsjegyet, de az előző úr a mikrofonhoz ugorva már bele is kiáltott: szenzációs bejelentés!, és egy lány kitessékelte Alfredot a színpadra. Megkérdezték a nevét, majd:
- Dorn úr, mi volt a terve, amint itt Steglitzben meglátta, hogy tombolát árulunk?
- Vásárolgattam.
- Nagyon jó! Mit akart nyerni, amikor megvette a sorsjegyet?
- Csak a filharmonikusokra és a jótékony célra gondoltam - mondta Alfred.
- Dorn úr, nyert már ön ilyen módon valaha valamit?
- Igen, Drezdában, a Vogelwiesén, apróságokat.
- Élnek még a szülei?
- Igen.
- Náluk lakik itt?
- Nem, itt járok egyetemre, albérletben lakom - mondta Alfred. Erre átnyújtottak neki egy cserép fuksziát. A nézők nevettek. Majd azt kérdezték:
- Dorn úr, egy ilyen jóképű fiatalembernek, akit mintha skatulyából húztak volna elő, biztos van Berlinben egy aranyos kis barátnője, igaz? - Alfred megpróbált mosolyogni.
- Ez igazán indiszkrét kérdés. - Tétovázott, mit válaszoljon. Az emberek még jobban nevettek.
- Dorn úr, ha megtagadja a választ, az is válasz ám! Tessék, két utalvány a Huthmacher cukrászdába. Mindkettőjüknek jó szórakozást kívánunk!
Lent egyre duzzadt a tömeg. A játék, mely Alfred számára oly kínos volt, folytatódott.
- Ha a szülei a keleti szektorban laknak, akkor ugye támogatja őket?
- Igen.
- Mikor küldött legutóbb csomagot Drezdába?
- Múlt héten.
- A közeljövőben ünnepli az édesanyja a születésnapját?
- Igen, november 4-én.
- Nos, akkor neki is szolgálhatunk valamivel.
És átnyújtottak egy női hálókabátot. Az emberek ujjongtak elragadtatásukban. A gömbölyded úr úgy érezte, föltétlenül fel kell tennie még egy kérdést:
- Ki fogja kapni a hálóköntöst, az édesanyja, vagy a megtagadott válasz?
Még nagyobb ujjongás támadt a nézők között. Alfred megköszönte a nyereményeket és lement. Az emberek azt kiabálták: - Több, mint a semmi! - Ilyen körülmények között azonban nem mehetett oda az anyjához, az további kiabálásokat váltott volna ki, tehát amint meglátta anyját, elindult felé, de elment mellette és intett neki, hogy menjen utána. Később anyja úgy találta, hogy Alfred nagyszerűen helytállt élete első interjújában. Ő persze azt hitte, hogy tényleg a Volkswagent nyerte meg, és úgy érezte, mindjárt elájul. Szóval ez a Nyugat, hát nem mondom, izgalmas. Egy napja van itt, és a fia hajszál híján máris nyert egy Volkswagent. Alfred erre azt mondta: - Egyszer veszek majd neked egy ilyet. - Anyjának tetszett a hálóköntös. Úgy látta, egy kicsit hasonlít ahhoz, amelyik a nagy támadáskor égett el a Borsbergstrassén. Alfred is biztos emlékszik rá, tintakék steppelt köntös volt, világoskék béléssel. És lám, Alfred valóban emlékezett az anyja hálókabátjára.
Standke asszonynak, aki a fuksziát kapta, nem tetszett a málnaszínű atlaszselyemmel bélelt kék köntös. Azt mondta, legfeljebb huszonöt márkát ér, de huszonöt márkáért akkor már valami mást venne magának.
Amint az anyja hazament, Alfred hirtelen el sem tudta képzelni, hogyan fogja eltölteni a szünidőt egyedül Nyugat-Berlinben. Szüksége volt tehát egy nyugat-berlini személyi igazolványra, amellyel aztán kérvényezheti, hogy beutazhasson Drezdába; ehhez azonban be kellett iratkoznia a második egyetemi félévére is.
Hoppe úrral, az illetékes asszisztenssel kellett megbeszélnie, hogyan folytathatja nyugati tanulmányait. Az első félévben három tanegységet teljesített. A bundáról szóló dolgozatra csak elégségest kapott. Heinitz dékán úr azonban megfelelőnek értékelte a teljesítményét. Az biztos, hogy Heinitzet szerette a legjobban; ő ugyanis el se tudta képzelni, hogy egy jogász ne legyen jártas a történelemben és a filozófiában. Hoppe azt mondta, hogy a tanács csak hat, legfeljebb hét félévre fizet ösztöndíjat. Csakhogy Alfred Lipcsében már hét félévet járt a jogi karra. Ebből most Hoppe kihúzott kettőt, hogy az 1953/54-es tanév téli szemesztere legyen Alfred hetedik féléve, tehát kaphasson ösztöndíjat. 1954 nyarán ez már nem fog sikerülni. Alfred tudta, két Nyugaton töltött félév nem elég, hogy letegye a vizsgát, de egyelőre csak azzal foglalkozott, hogy hazamehessen. Hiszen például már öt hónapja nem zongorázott. Képzeletben beszélgetett az anyjával. Ezek a beszélgetések legalább minden tekintetben úgy zajlottak, ahogy neki tetszett. Anyja biztosan alig várja már, hogy hőn szeretett fia hazaérkezzék. Erre gondolt ezekben az utolsó hetekben, ez adott erőt ahhoz, hogy eljárjon különböző hivatalokba. Ahhoz, hogy megkapja a nyugat-berlini személyit, esküt kellett tennie, amit a zehlendorfi járásbíróságon hitelesítettek, aztán el kellett mennie a clayaallee-i rendőrőrsre, ott kitöltettek vele egy kérdőívet, azzal átirányították a rendőr-főkapitányságra, onnan az Állatkerthez ment a kedvezményes diákutazáshoz szükséges nyomtatványért, amelyet a tanulmányi osztályon le kellett pecsételtetnie, lepecsételve pedig el kellett küldenie az anyjának, aki majd a naumannstrassei rendőrőrsön, ahová Alfred már korábban ajánlva elküldte a Clayaallee-n kapott személyi igazolványát, igazolja, hogy Alfred valóban a fia, és amikor onnan (remélhetőleg) hitelesítve visszakapja, elküldi a fiának Berlinbe. Mégpedig postafordultával! És még a keleti övezetbe küldött csomagokra érvényes kedvezményes akciót is ki szerette volna használni. Akik Szászországba kívántak csomagot küldeni, A-tól M-ig a schönebergi tanácsházán jelentkezhettek. Odament, fél Szászország ott állt sorban, legtöbben összecsukható székkel is felszerelkeztek, néhány várakozó orvosi segítségre is rászorult. A várakozók között rémhírek terjedtek: állítólag a határon elveszik, amit itt kijártak maguknak. De legalábbis megbélyegzésül lepecsételik azoknak a személyi igazolványát, akik Nyugatról ajándékot fogadnak el. Ha viszont anyja a maga és Berthel Mewald nevében is küldene meghatalmazást, amit az egyházi hatóság is lepecsételne, és ráírnák a személyi igazolványuk számát, akkor két csomagot is küldhetne. Standke asszony felajánlotta, hogy segít a csomagolásban, bár Alfred és a Standke család között napról napra romlott a viszony. Valószínűleg azzal kezdődött az elhidegülés, hogy Alfred egyszer azzal akart felvágni, hogy ha már nincs gusztusa az ingyenes menzai koszthoz, felmegy az emeletre és egy márka ötvenért eszik májat krumplipürével. Ezt Standke asszony pazarlásnak tartotta. Másnap megmutatta Alfrednak a villanyszámlát. Megemelkedett az ő rádióhallgatása miatt. Két márkát kért utólag Alfredtól. Ő kifizette. Nyilvánvalóan a lányuknak kellett a pénze, mert stoppal (ezt a kifejezést először el kellett magyaráztatnia) akart eljutni Hamburgba, a misszionárius vőlegényéhez, aki szerint ugye az araboknak olyan átható szaguk van. Standke asszony hirtelen mindenbe belekötött, főleg Alfred pazarlása szúrt neki szemet. A kritikája erősen vallásos indíttatású volt. Alfred egyházi kapcsolatai révén kapta meg a szobát, de egy hívő lélek számára nagy csalódást okozhatott. Ajánlatos lenne valami más helyet keresnie. Mindezt kizárólag az anyjával folytatott képzeletbeli párbeszédek segítettek elviselni, mert ilyenkor az anyja mindent úgy csinált, ahogy neki jó volt. És ha mindent úgy csinált, ahogy Alfred szerette volna, a fia még azt is megengedte neki, hogy reggelente annyi időt töltsön a fürdőszobában, amennyit csak akar, sőt Alfred még be is kiabált neki: - Mindig arra vágytam, hogy ilyen sokáig piszmogj a fürdőben. - Amikor aztán anyja kijött a fürdőszobából, azt kellett mondania: - Alfred, ma olyan jól nézel ki, mi változott rajtad? - És, képzelődött tovább Alfred, az anyja csak akkor fedezné fel, hogy nincs megborotválkozva, ettől nagyon meg lenne lepve, és megígérné, hogy ezentúl nem idegesíti minden levelében azzal, hogy ki ne menjen a házból borotválkozás nélkül. Épp ellenkezőleg. Megdicséri, hogy nagyon csinos. Alfred el volt szánva, hogy visz egy kis nyugati levegőt Drezdába.
Amikor kezében tartotta a határátlépési engedélyt, amely 1953. szeptember 1-jétől szept. 30-ig volt érvényes, igazán nagyon hálás volt az NDK-nak. Ha elküldték volna, azt nem bírta volna elviselni. Kilencedikén van a születésnapja, és eddig még soha nem kényszerült arra, hogy ne Drezdában ünnepelje. Pontosan érezte, hogy erre még nincs felkészülve.
ANTAL KIS ÁGOTA fordítása
* Részlet Martin Walser azonos című, 1991-ben megjelent regényéből.
Ország Lili: Jeruzsálem falai, triptichon
