|
|
|
|
|
||
Elővettem egy téli napon,
egy temetésre, mert az én kabátom színe
túl élénk volt. Meglepett, hogy jó rám,
a merev gabardin beburkolt
mint egy sötétkék takaró.
Vállban egy kicsit szorított,
a súly lehúzta nyakam,
meggörnyesztett egy kicsit.
A zsebek éppen megfeleltek,
melegen tartották a kezem
a nyirkos időben a sír mellett.
Emlékszem, ahogy gyerekként
aprópénz után kutattam bennük.
Ahogy ott álltam a kabátodban,
majdnem azt éreztem, amit érezhettél
zsibbasztó súlya alatt. Egy kisvárosi
kiárusításon vetted, alkalmi vétel,
tiszta gyapjú, azon a nyáron, mikor beteg lettél.
Még most is vadonatújan
lóg a hálószobaajtómon.
Néha csábítást érzek rá, hogy túladjak
rajta, de megtartom. Olykor-olykor
leemelem és felpróbálom,
csak hogy érezzem a súlyát.
Alszol füles karosszékedben,
a hátsó szobában. Ez szokásos napi halálod.
A légzésed gyenge,
míg a tévében egyre vágtat az élet. Lovak
haladnak el a céloszlop mellett, gyerekek
halnak meg Afrikában, csillagok születnek
a világűrben, mialatt te alszol.
Arcod, a valaha gyönyörű, még őrzi körvonalait.
"Nincsenek ráncaim", mondod,
míg elsimítod őket a kezeddel, ugyanazzal,
amely a szék karfáján pihen, mialatt alszol.
Művész-kezed van,
jóllehet minden valahai tevékenységed
a gyereketetés, lepedőmosás volt.
Csodálom a kezed: egy Dürer-rajz szoborműve.
5-kor főnixként felkelsz a székből
teát csinálni, újságot olvasni.
"Ó, tudod, ki halt meg?", mondod.
Várom, hogy kulcsot adj a megfejtéshez,
de belemerülsz a gyászjelentésbe.
"Mount Jerome-ban lesz a temetése."
Még mindig nem tudom a nevét.
Valószínűleg lánykorodból ismerted.
"Remek táncos volt", mondod.
Elképzellek, ahogy táncolsz egy jóképű
férfi karjaiban. Ahogy finom porcelán-kezed
a kezében tartja, a tekintetét
fiatal arcodra szegezi, ahogy táncoltok
egybeforrva körbe a szobában.
Az életet kezekben mérik.
Bemásztam sötét odúdba
a lépcső alá, ahol annyi éven át
hevertél, és megtaláltalak
régi iskolaköpenyek, bevásárlószatyrok,
könyvkötegek közt.
Kirángattalak téli álmodból.
Újból életre öleltelek,
nem törődve hiányzó bal karoddal,
megrövidült jobb lábaddal.
Te nem láthattál engem.
Valaki kiszedte szemedet.
Orrod elmosódott az arcodban,
lábfejedre egy régi barna zoknit varrtak,
hogy helyén tartsa a fűrészport.
A karomba vettelek, úgy ringattalak,
ahogy, emlékszem, engem ringatott valaki
réges-régen. Megmaradt ép füledbe
mindkettőnk számára érthető szavakat suttogtam.
Érintésedtől megújultam.
Egyszer volt, hol nem volt bundás vállad
valaha erősebbnek látszott, mint az enyém.
Emlék, biciklivel a Körpálya úton.
Egy piros, pliszírozott ruha, s mi ketten együtt.
A magunk együgyű módján ikrek vagyunk -
egy öreg játék mackó és felnőtt gyereke.
KÁNTOR PÉTER fordításai
