|
|
|
|
|
||
- Na akkor mi legyen - kérdeztem a nevelőtiszttől -, menjek vidékre palántázni, ezt akarja a bíró?
Akárhogy is, nem volt választásom, aztán meg nemsokára úgyis nagykorú leszek, fő a türelem.
- Jó - mondtam -, akkor jöjjön a krumpli.
Fogtam a bőröndömet és vonatra ültem.
A nő a peron végén várt, aznap esett, nem volt ernyője, a haja csuromvizes lett. Csak mi ketten voltunk, akár egy cowboyfilmben.
- A nanterre-i refről jöttem - mondtam -, én vagyok az.
Kezet nyújtott, Nicolette-nek hívták, kiléptünk az állomásról, egy R8-as Gordinije volt, nem éppen a legutolsó modell.
- Nem az enyém - magyarázkodott -, szomszédomé, az enyém bedöglött.
Kis utakon mentünk, a Gordini durrogott a kanyarokban, elmesélte, hogy én vagyok az első fiatal, akit fogad, azelőtt egy intézetben dolgozott, és hogy fontos, hogy legyenek más választási lehetőségek a fiatalok számára, remélte, minden stimmelni fog a fogadó családom és köztem, a jövőben szeretne szervezni egy közösségi házat és összehozni mindenkit, de egyelőre még a támogatásokat várják.
Ütemesen bólogattam minderre, ugyanolyan hangja volt, mint Minnie-nek az Egérlánynak; beértünk egy faluba, még mindig esett, a falu neve Beaumont-Pied-de-Boeuf volt.
- Mulatságos név - jegyeztem meg.
Nem is válaszolt, gondolom, számára a szarvasmarhák meg a többi ilyesmi csupa jelentéktelen, hétköznapi dolog.
Mondhatnak bármit a városra, hogy környezetszennyezés van, hogy rossz a közbiztonság, de ott legalább vannak járdák. Ahogy kiszálltam, az edzőcsukám telement sárral, csupa trutyi volt minden, és egy kutya rám ugrott, direkt hogy összedzsuvázza a nadrágomat.
- Hohó! - Magam elé kaptam a bőröndömet, egy nénike jelent meg az ajtóban, a fogadó családom női tagja.
Beszélgettek öt percet egymás között, aztán a másik elhúzott a Gordinivel, indulás előtt még intett nekem. Az öregasszony megmutatta a szobámat, zöld függönyök voltak, a veteményesre nézett, leraktam a táskámat, és asztalhoz ültünk, ebédidő volt.
- Isten hozott nálunk - mondta az öreg, amikor leültem -, mindannyian reméljük, hogy jól fogod érezni magad itt.
A fogadó család nem volt se rossz, se jó, de három hónapot tököltem már a tévé előtt, nem bírtam tovább, tavasszal beindult a szénanáthám is, így hát nem javult a helyzet.
- Na - kérdeztem Nicolette-től egy alkalommal, amikor meglátogatott -, az a közösségi ház mikor indul?
Szerettem volna mozdulni már.
- Hm - mért végig -, az ilyesmibe nem vág bele az ember könnyelműen.
És ekkor beszélt nekem a pszichoterápiáról.
- Kemény, költséges ügy, könnyen megeshet, hogy később megbánod.
Alulról ismét végigmért, bizalmatlan lehetett, én mélyen a szemébe néztem, bosszantott a kétségeivel, Párizs nem volt olyan messze, neki is bele kell valamit feccölnie, nem fogok örökre ott maradni a két öregemmel, hogy vasárnaponként az erdőben sétáljak vaddisznóra lesve. A többiek mind nyugisan éltek a nemrég beindult közösségiben, semmi logikus magyarázat nem volt, hogy nekem mért ne lehetne.
- Jól meggondoltam, Nicolette, azt hiszem, készen állok.
Fülcimpáját birizgálva emésztette az információt, csak rajta állt a dolog, nekem mi sem egyszerűbb, mint lelépni a papa R16-osával, aztán irány haza.
- Jó - mondta végül -, holnap visszajövök. - Belekotort a táskájába és átnyújtott egy könyvet. - Addig is szeretném, ha belepillantanál.
A borító sárga volt, a cím piros, Arthur Janov: Az elemi kiáltás, és egy kiabáló kisbaba rajza. Az odúmba érve rávetettem magam egy lexikonra, ellenőriznem kellett valamit. Úgy volt, ahogy gondoltam. Pszichoterápia: a pszichózisok kezelése. Pszichózis volt a címe egy filmnek is, amit a tévében láttam, abban csak azt mondták, hogy elmebetegség általában. Becsuktam a lexikont, az elkövetkezendő napokra a jelszó: óvatosság és bizalmatlanság.
Másnap visszajött, ahogy megbeszéltük, elhúztunk a közösségibe, az öregasszony balhézott, hogy szerinte beilleszkedési problémáim vannak, pedig tényleg beleadtam apait-anyait, még volt bőr a képén. És különben sem léptem le még végleg, csak találkozni akartam a fickóval, aki csinálja.
- Fura egy szerzet - figyelmeztetett Nicolette.
Lehet benne valami, gondoltam, mikor megérkeztünk, a fickó félmeztelenül gubbasztott egy kezeslábasban a tető gerincén és a cserepeket javította egy másik hasonló madárijesztővel, lent vártam, hogy lejöjjön. Nicolette azt mondta, hogy beszélni akar velem, neki ki kellett mennie az állomásra egy új srácért, bámultam felfelé a magasba, fogalmam sem volt, mit csináljak, a szemem szúrt a tűző naptól.
- Jövök - kiáltotta mégis egy idő után -, mindjárt lemegyek.
Elég jó helynek látszott, régi malom, meleg volt, levettem a pulcsimat.
- Nahát - mondta, ahogy leugrott a létráról.
Abban a vakító fényben elég rosszul láttam, szikrázó fénykarikák úsztak körülötte.
- Nicolette azt mondta, hogy beszélni akar velem - dadogtam.
- Nos, itt vagyok, hallgatlak.
Elfordítottam a fejem; hogy kikerüljem a pokoli sugarakat, ennek elment az esze, neki kellett beszélnie velem: nekem semmi mondanivalóm nem volt.
Mozdulatlanul nézett, várta, hogy elszánom magam, oldalt léptem, hogy fedezéket találjak, de nem sikerült, kész rémálom volt a szememnek.
- Jól meggondoltam a dolgot - mondtam végül, csak hogy megszabaduljak. - Készen állok egy kezelésre.
A tekintete továbbra is komoly maradt, enyhén előre-hátra ringatózott.
- Jó, nagyon jó.
Már egészen kis korom óta a szemem volt a gyenge pontom, könnyen kaptam kötőhártya-gyulladást, egyszer csak teljesen váratlanul megbökött az ujjával, épp csak egy picit, épp a mellkasom közepén, majdnem hátrazuhantam, vajon mi a francot akarhatott ezzel?
- Nincsenek alapjaid, nem vagy stabil.
Odatolta a felsőtestét.
- Gyerünk; próbáld meg te is, rajta!
Kinyújtottam a kezem, és meglöktem, csak vége legyen már egyszer, teljesen megvakultam, olyan volt, mintha lávasugár folyt volna a szemembe, egy könnycsepp gördült végig az arcomon, ő egy tapodtat sem mozdult, tiszta sor, legalább másfélszer olyan nehéz, mint én.
Megfogta a kezemet.
- Ki kell használni, még nagyon közel vagy az érzéseidhez, ez jó.
Abban a pillanatban Nicolette visszaérkezett az állomásról az új fiúval. Kamelnek hívták, Bondyból jött, magamban kíváncsi lettem volna, mit kapott, szívesen maradtam volna, hogy meghallgassam, miket halandzsázik neki össze a sámán, de Nicolette ragaszkodott hozzá, hogy induljunk.
- Elég jól ment? Brunóval rögtön érzed, hol tartasz, ez az egyik erőssége.
Még előjött két-három hasonló baromsággal, szavamra, nem bírt betelni azzal az ürgével, végül megígérte, hogy két nap múlva átköltöztet.
- Hát akkor, Nicolette, a holnaputáni viszontlátásra.
Komolyan fontolgattam egy esetleges gépesített lelépést, de végül mégis maradtam, látni akartam a majomkodásaikat, fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Hé - mondtam Nicolette-nek, amikor értem jött -, a kezelés részemről oké, de nem vagyok hibbant, he, remélem, ez Bruno számára is világos.
Kezét szája elé kapva felkacagott, a nevetése bántóan éles volt.
- Ugyan már, mindannyian bolondok vagyunk egy kicsit, nincs abban semmi különös.
Jól tettem, hogy bizalmatlan voltam, már ahogy megérkeztem, furcsa dolgokat hallottam, valaki torkaszakadtából az apja után kiáltozott, hogy szinte beleborzongtam, füleltem, de aztán abbamaradt, kicsomagoltam a cuccaimat, lehet, hogy hallucináltam, útközben észrevettem két pipit az ebédlőben, lementem, hogy megismerkedjem velük.
A malom három épületből állt, egy főépületből meg két helyrepofozott gazdasági szárnyból, az egyikben volt a szobám. Hogy a főépületbe jussak, keresztülvágtam a kerten, egész csinos, a rózsabokrok éppen tele virággal; a ház oldalán a régi kerék forgott és vizet locsbált a falra, az egész ragyogott a napfényben, hátulról a folyó hallatszott, megálltam a táj közepén és rágyújtottam egy cigire. Közösségi háznak háromcsillagos.
- Helló! - mondtam -, én vagyok az új fiú.
Felém fordultak, tényleg nem délibáb, hanem két kis bombázó.
- Jó napot - válaszolták kórusban -, kérsz egy teát?
Ha hiszik, ha nem, egy félórával később sortban hevertem a nappaliban egy díványon, klasszikus zene szólt, és Sabrina a hátamat masszírozta.
- Komoly feszültségek vannak benned, ezeknek ki kell jönniük...
Átdumáltuk a délutánt, az egyik Mureaux-ból, a másik Reimsből való, néhány hónapja voltak itt, ők is belevágtak egy kezelésbe, állítólag hiperhatékony, egy rakás dolgot megértettek, hogy pontosan mit is, az nem igazán derült ki számomra, de tényleg komoly dolgokat, aztán segítettem nekik kaját csinálni, leszállt az este, jól éreztem magam, egy fantasztikus nyári tábor jutott eszembe, ahol még kölyökkoromban jártam, csak ez most tízszer jobb volt.
Nyolc óra felé egy csomó ember érkezett, köztük Bruno is, voltak fiatalok, meg mások, akik nem voltak azok, Bruno gyülekezőt fújt, elérkezett a csoportfoglalkozás ideje.
Mindannyian körbe álltunk, néhányan bugyiban és pólóban, Bruno előrenyújtotta a karját, és mindenki követte a példáját.
- Egy kis bióval kezdenénk...
Elkezdett egy helyben ugrálni, közben kiáltozott, hogy ah! ah!, senki sem törődött velem, követtem a mozgást, Párizsban egy kissé belekóstoltam a harcművészetekbe, nem kellett félteni.
- Ah, ah! - kiabálta Bruno egyre hangosabban.
- Ah, ah! - visszhangozta utána mindenki. - Ah!
Egyik öklét a másik után lökte előre, szerintem egyetlen jó mozdulata sem volt, egy melltartós lány lehunyta a szemét és csépelt bele a semmibe, koncentráltam a horgaimra, azok után, amiken átmentem, jólesett egy kicsit sportolni.
Egyre jobban belehúztunk, Bruno elhagyta a helyét és beállt szorosan mögém.
- Most, gyerünk, lazíts.
Az öklével lapogatta a hasamat.
- Kemény belül, tele van agresszióval, meg kell majd dolgozni.
Sabrina rám kacsintott, látod, megmondtam, világos, hogy kemény, ez a célja a thai boksznak, hogy kemény legyen az ember, nem az, hogy puha.
- A thai boksz miatt van - próbáltam megmagyarázni, de a nagy zsivajban senkit sem érdekelt, Bruno matracokat húzott elő a fal mellől és ráfeküdtünk, a fejemben a Pszichózis zenéje ment, akár egy lemez.
Körös-körül mindenfelől kiáltások és üvöltések hallatszottak, próbáltam másra gondolni, de fura képek jöttek, éreztem, hogy Bruno leül mellém, alulról láttam, megint mélyen benyomta a belem.
- Lélegezz a hasaddal, engedd el magad!
Csiklandozott, bután nevetni kezdtem.
- Ez védekezés, el kell múlnia.
Szerencsére egy szakállas pali elkezdett óbégatni, és oda kellett mennie. Egy másik matracon megpillantottam Kamelt, a bondyi új fiút, ugyanolyan rémültnek látszott, mint én.
Amikor az egésznek vége lett, annyit üvöltöttek az apjuk meg az anyjuk után, hogy forgott velem a világ, asztalhoz ültünk, a lány, aki nem sokkal korábban melltartóban riszálta magát, velem szemben ült, nekik mindez természetes volt.
Az étkezés alatt vártam, hogy Bruno mond nekem valamit, de nem szólt semmit, mialatt leszedtük az asztalt, a szakállas hívott, hogy másnap menjek én is dolgozni a többiekkel a szőlőbe. Egy kicsit bosszantott a dolog a már említett szénanáthám miatt, de azért igent mondtam, gondoltam, viszek bele egy kis jóindulatot. A melltartós lány elégedettnek látszott, örült, hogy jövök.
- Aludj jól - suttogta, mikor megpuszilt -, és álmodj szépeket.
Kicsit megnyomta az alkaromat a kezével, nem volt túl szép, de nagy melle volt.
- Mondd csak - kérdezte Kamel, amikor fölmentünk -, te nem találod furcsának őket?
Két napja volt ott, de még csak az első csoportja volt. Ahogy nekem is.
- Nem tudom - válaszoltam -, egyelőre nehezen fogom a dolgokat.
Leült az ágyára és a felsőtestét tapogatta.
- Láttad, mit csináltatott velük, az nem normális, hogy valaki így bömböljön, még a csimpánzok se csinálnák, teljesen kiakadtam, ki nem állhatom az üvöltöző embereket.
- Ez a pszichoterápia, azt hiszem, épp ezért csinálják.
A pizsamafelsője nyitva volt, tenyerével a mellkasát simogatta.
- Ha tényleg bedurvul, én felhívom a bírót, hogy helyezzen át, nem fogok itt maradni, ha kiderül, hogy mind meg van bolondulva. A lelki egyensúly nem tréfadolog, súlyos következményei lehetnek.
Nem válaszoltam, mert én is hasonló véleményen voltam. A szobámban hűvös volt, a szigetelést nem csinálták meg, a huzat befújt a lécek között, bebújtam a takaró alá, furcsa, ez a pontos kifejezés.
Másnap hét harminckor már a kocsikban ültünk, nem mondhatni, hogy a reggeli lustálkodás megszállottjai lettek volna, egyesek a szőlőbe mentek, mások egy tanyára, amit valamivel távolabb újítottak fel.
Teljesen kivoltam, Michel, egy magas vékony fickó rám akasztott egy vegyszeres páncélöklöt, a maszkban egy marslakóhoz hasonlítottam az intergalaktikus partraszállás napján, és nekivágtam a rengetegnek. Úgy haladtam előre, mintha tojásokon lépdelnék, állítólag a környék tele volt viperával, a fojtogató felszerelésben, körülöttem a lököttekkel és a kígyókkal olyan volt, mintha a Veszélyzóna kellős közepén haladnék.
- Na, boldogulsz?
Megálltam, hogy szusszanjak egyet, a nagy mellű lányt Marie-Joëlle-nek hívták, leült a velem szemben lévő székre.
- Na, nem lepett meg nagyon a tegnap esti csoportfoglalkozás, beilleszkedsz, minden rendben?
- Természetesen - válaszoltam -, semmi baj.
Egy kicsit magyarázott a pszichoterápiáról, hogy hogyan blokkolnak minket az érzelmeink, hogy mennyire szükséges újra végigjárnunk gyermekkorunk fájdalmas pillanatait, hogy még ha furcsának tűnik is, a kiabálás és az érzelmeink kifejezése segít abban, hogy túljussunk rajtuk.
- Kétségkívül neked is vannak belül csomóid, melyek a múltból jönnek, igazságtalanságok, melyeket elszenvedtél.
Mosolyogva nézett rám, kivárt, én meg kotorásztam az emlékezetemben.
- Van egy izé, amit soha nem emésztettem meg, igaz...
Bátorításképpen hunyorgott egy kicsit.
- Amikor még kicsi voltam... fociztunk, végigvezettem a labdát a pályán, már egészen közel jártam a kapuhoz, a másik csapat védői ott álltak velem szemben, berúgtam, és a napközis tanár lest fütyült.
- Na és?
Mi az, hogy na és, talán süket, vagy nem voltam elég érthető?
- Na és, az a buzi belefütyült, pedig a védők előttem voltak, és nálam volt a labda kezdettől fogva, egyáltalán nem voltam lesen.
Hosszan bólogatott, most, hogy visszagondoltam, eszembe jutott egy másik borzalmas élményem is, az, amikor elkaptak minket a napközi élelmiszerraktárában, már éppen kezdtem volna elmesélni neki, de Michel szólított minket, elérkezett a pihenő.
- Majd meglátod - mondta Marie-Joëlle, miközben felkászálódott -, minél messzebbre jutunk egy munkában, annál több élmény kerül a felszínre.
Elrágtunk egy szendvicset és egy kis grízes salátát, aztán ismét nekiláttunk a melónak, este, amikor hazamentünk, annyira kész voltam, hogy kis híján elaludtam a kocsiban, a vállam majď leszakadt, a ruhám bűzlött a permetezőszertől, nem vágytam másra, mint kajálni és lefeküdni.
- Igyekezzetek - kiáltott oda nekünk egy kis vörös hajú lány, akire már előző este is felfigyeltem -, elkéstek a csoportfoglalkozásról, Bruno már vár benneteket.
- Jövünk - válaszolta Michel, miközben leparkolt a minibusszal.
Ez aztán a kelepce, még hugyozni sem volt időm.
Köze se volt az előző esti műsorhoz, a kislányos gimnasztikának vége, turbóra kapcsoltak, mindenki leült körbe, Bruno meg fölkelt és beállt a kör közepére.
Egy ideig körbe-körbe forgott, a kezét előretartotta, mintha valami égi ajándékot várt volna, és elkezdődött a szám.
- Kik vagyunk - suttogta fintorogva. - Igen, kik-vagyunk-lényünk-legmélyén, mi az az igazság, amit a másik elől elrejtünk magunkban, ez-a-másik-mi-mely-önmagunk-elől-is-elrejtőzik.
Mindeközben kifejező mozdulatok kíséretében vonaglott, az overallja felső része a fenekére lógott, látni lehetett, hogy rendesen kopaszodik már, mindannyian tátott szájjal nézték, próbáltam erőt venni magamon, koncentrálni kellett, mögöttem Kamel előhúzott egy zsebkendőt, hogy elbújjon, majd kidurrant belőle a röhögés.
- Azt javaslom tehát - megnyomta a javaslom szót -, hogy ezt a csoportot nevezzük...
Hagyta lebegni a mondatot, miközben végignézett a gyülekezeten, amikor a tekintete összeakadt az enyémmel, nem bírtam tovább, az állkapcsom görcsben állt, ahogy visszatartottam, Kamel a zsebkendője mögött göcögött, elképzeltem a nevelőtisztemet, amint kosztümben ül egy ilyen pojáca előtt.
- ...hogy nevezzük ezt a csoportot A Lényünk Mélyén Megbúvó Igazságnak.
Visszaült, és nagy csend támadt, nem lehetett mást hallani, mint Kamel csuklását.
- Jó, ki kezdi?
Mindenki másfelé nézett, nem volt nagy tolongás.
Végül felállt Marie-Joëlle.
- Meghatott, amit mondtál, Bruno. Meghatott, mert ma délután rájöttem, mennyire nem vagyok saját magam.
Hát ez durva volt, újra magam előtt láttam, amint éppen velem beszélget a szőlősben, teljesen normálisnak látszott, szerintem nem volt ott semmi zűr.
- Hogy mennyire az anyám az, aki itt van most is, az anyám, aki teljesen betölt engem.
- Rajta - utasította Bruno -, játszd el, mutasd meg nekünk azt az anyát, akit annyira szeretsz.
Engedelmeskedett, fejhangra váltott és totyogni kezdett, nem tudom, milyen lehetett az anyja, de az utánzásból ítélve nem akármi.
- Marie-Joëlle, Marie-Joëlle, anya az, minden rendben? Gondolkoztál, apád utánajárt, a nevelői diplomáddal nagyon könnyen találhatnál munkát Lyonban, mégse fogod abban a kommunában leélni az életedet, Marie-Joëlle...
Aztán a hangja hirtelen hihetetlenül éles lett. Megragadott egy vaskos botot, mely a matrac mellett hevert, és felüvöltött.
- Te ribanc, te ribanc, mégis milyen jogon mérgezed meg az életemet, mondd, milyen jogon?
És püfölte a matracot, paff, paff, sírt és toporzékolt, közel ültem hozzá, iszonyú zavaró volt, Kamel már egyáltalán nem nevetgélt, ökölbe szorult a keze, és ahogy észrevétlenül odasandítottam, láttam, hogy a dzsekijét az alkarjára tekeri, mint aki bunyóra készül. Épp ezt mondta tegnap is: "Az elsőnek, aki megpróbál okoskodni velem, iszonyú tockost nyomok a fejére, kettőt se néz, már itt se vagyok." Úgy tűnt, kész is megtenni.
Hát a pszichoterápiájuk nem volt piskóta, Marie-Joëlle végül elengedte a botot, és hangosan zihálva elterült a földön.
Bruno intett, hogy menjünk közelebb és vegyük körbe, elhelyezkedett mögötte és megtámasztotta a tarkóját, így a kisbaba, úgy a kisbaba, szépen világra jön a kisbaba, egy nő szétnyitotta a ruhája felső részét és odanyújtotta neki a mellét, Marie-Joëlle megragadta és elkezdte szopni, Bruno a haját simogatta, igen, kisbaba, vedd az ajkaid közé ezt az életet, mely most rád mosolyog.
Aztán mindannyian egymás kezét fogva körbeálltuk, hogy elkísérjük az energiánkkal; Marie-Joëlle lassanként kinyitotta a szemét, az arckifejezése elég homályos volt még, arra gondoltam, vajon hány éves lehet, úgy ránézésre harminc-harmincöt körül.
Amikor visszatért, és a hüvelykujját szopva leült közénk, Bruno tapsolt és a többiek is, most a magas szakállas fickó állt fel, Marie-Joëlle száma meghozhatta a kedvét, mert egyesesen a bothoz lépett és neki is esett egyből, paff, szemét disznó, nem hagysz élni, barom, szarfaszú állat, nesze neked, aztán a bot egyszer csak félrecsúszott, és telibe találta magát a térdkalácsán, ah, nyögött, mindig magam ellen kell fordítanom ezt az agressziót, mindig fájdalmat kell okoznom magamnak miattad, papa, Bruno beszállt, hogy eljátssza az apát, biztatta, gyerünk, Jean-Louis, meg kell tenned értem, piszkálta, hogy sújtson ismét rá, végül a másik teljesen bepörgött, rávetette magát a kispárnára, amivel Bruno hadonászott előtte, összevissza püfölte az öklével, hát én nem tudom, hogy a pszichoterápia szempontjából milyen volt, thai bokszos szemmel nézve mindenesetre vesztett ügy.
Aztán kifulladt, le kellett állnia, egy másik lépett a helyébe, a nagy klaszszikusok a papa és a mama voltak, de voltak variációk a nagyszülőkkel vagy bátyokkal, nagyobb vinnyogást csaptak, mint egy egész regiment bohóc, és amikor rám került a sor, felálltam és azt mondtam, hogy még csak most érkeztem és szeretnék várni egy kicsit. Tiszteletben tartjuk a választásodat, egyezett bele Bruno, Kamel is ezt akarta elsütni, de a másik kapásból nekiesett, hogy így nem lehet lakni egy testben, hogy egy olyan feszült test, mint a tiéd, élettelen test.
- Tele vagy agresszióval, minél hamarabb ki kell dolgoznod magadból.
Kamel a szemöldökét ráncolva méregette, azt hittem, hogy össze fog roppanni, de aztán motyogott valamit az unokatestvéreivel kapcsolatban, amit nem értettem, és a dolog el volt intézve.
- Marie-Joëlle - mondta Bruno fölállva -, holnap egyéni foglalkozás.
Átmentünk a konyhába, hajnali negyed három volt, szédelegtem az éhségtől.
Valaki odanyújtott egy tányértornyot, a lányok a tűzhelyek fölé hajolva foglalatoskodtak, aztán hirtelen kiáltások hallatszottak.
- Ó, a francba - kiabálta Sabrina -, ez nem igaz - Nicolette felé fordult -, bezabálta az egész vacsorát.
Nicolette előrelépett, már a csoportfoglalkozás alatt se volt valami nagy durranás a teljesítménye, Bruno eléggé rászállt.
Megpillantotta a kövön heverő kiürült edényeket, a tekintete átsiklott a pusztításról a spánielre, aztán a spánielről vissza a pusztításra.
- Nem ő volt, kizárt dolog.
Lehajolt és a karjába vette a kutyát.
- Nem Vöröske volt.
Megrázta a fejét, hogy nyomatékot adjon a szavainak, hirtelen mozgás támadt a csoportosulásban, Bruno úgy csapott le rá, mint egy sas az egérre.
- Mi történik itt, mi történik itt?
Nézte a drámát, a jóistenit, nem hiszem el, két nyitott tenyerét előrenyújtotta, most aztán büszke lehetsz magadra.
Nicolette mondani akart valamit, de nem tudott, Vöröske ásított, teljesen egyformák voltak.
Mint két spániel.
- Min is dolgoztál legutóbb, Nicolette? Min is, volnál szíves emlékeztetni minket?
Nicolette lehajtotta a fejét.
- Várok...
- A szeretethiányomon - mondta végül Nicolette, a hangja már egészen cérnavékony volt.
- Mondd csak - kérdeztem Sabrinától, hogy tisztán lássak -, van valami más is vacsorára, vagy mindannyian megszívtuk?
Jó negyvenen voltunk, nem két személyre kellett spagettit csinálni.
- Na - tett rá egy lapáttal Kamel, aki nem követte közelről az eseményeket -, kész, jöhetünk kajálni?
- Felejtsd el - mondtam -, a blöki betúrta az egészet.
- Nem mondod!
- De bizony.
- De hát akkor most mi lesz?
- Fogalmam sincs.
- Grízen kívül nem hiszem, hogy túl sok minden lenne, holnap akartunk menni bevásárolni.
- Gríz - hökkent meg Kamel -, gríz hús és zöldség nélkül?
Sabrina nem is válaszolt, ő biztos telerakta az etetőjét már főzés közben, neki voltak tartalékai.
- Egész nap vakoltam a szaros barakkotokat, szinte alig ettem valamit, most már ennem kell.
Az építkezésen ő is csak grízes salátát kapott, hé, Bruno úr, szólította meg Brunót, de az elküldte a bánatba, most nem érek rá, Kamel, látod, hogy gondban vagyok.
Kamel erre felkapta a fejét, mit mondtál? Azt hiszed, hogy az talán nem gond, ami velünk történt, dél óta csak egy kis hideg grízes salátát ettem, úgy gondolod, hogy ez nem fontos, úgy gondolod, hogy a baromságaid előbbre valók? De hiábavaló erőlködés volt, Bruno nem figyelt oda, teljesen rászállt Nicolette-re és nem akarta elereszteni, kínozta tovább, miszerint a spánielje nem más, mint mankó a frusztrációi számára, hogy elege van abból, hogy az érzelmi sémáit dolgozza a legcsekélyebb eredmény nélkül, és hogy Nicolette saját agressziói mennek keresztül a kutyán, hogy szerinte ő falta fel a többiek vacsoráját és nem Vöröske.
Kamel teljesen beőrült attól, hogy a másik meg se hallja.
Odaugrott hozzá.
- Bruno úr, magához beszélek!
Bruno elfordult Nicolette-től, mi van már megint, Kamel, ha kifejeznivalód van, arra ott van a csoportfoglalkozás.
Kamel szája többször kinyílt és becsukódott, anélkül, hogy bármi is kijött volna rajta.
- A Szociális és Gyámügyi Osztály... Tudod, hogy mennyit fizet a Szociális és Gyámügyi Osztály, hogy éhen haljak a rohadt egyesületedben?
Dadogott az idegességtől.
- Egész vagyont veszel fel nekem köszönhetően, nélkülem semmi nem vagy, a napi kvótámból élsz, mást akarok enni, mint grízes salátát, jogom van hozzá!
Már megint hebegett, nem találta a szavakat, pojáca vagy, tette hozzá, csak egy pojáca csinálja azt, amit te csinálsz.
Bruno kelletlenül elszakadt Nicolette-től, hátrafordult, nos, mondta kissé bugris hanghordozásával, ideje volt, hogy eljuss idáig, végre felszínen van a dolog. Odalépett Kamelhez és a plexusára akarta tenni a kezét.
- Rajta, sóhajts mélyet a hasaddal.
Kamel arca teljesen összerándult, hátratáncolt, és éppen egy jobbost készített elő, de abban a pillanatban szirénaszerű visítás hallatszott.
- Aaaaaaaaaaaaaaaaa...
Nicolette a földön vonaglott és az öklével csapkodta a földet.
- Jézusisten - sietett oda Marie-Joëlle -, más se hiányzott, Nicolette-re is jókor jön rá az elemi.
Szerencsétlen Nicolette, ott vonaglott a földön, tekergőzött összevissza, folytatta a cirkuszt, újra magam előtt láttam az érkezésem napján az állomás peronján, de most más volt, most zokogott, és a smink kétfelől lefolyt az arcán, Marie-Joëlle egy rongyot nyomott az ujjai közé, hogy legalább azt gyűrögetve ki tudja magát fejezni, folyt a nyála mint egy tébolyodottnak, egyre csak óbégatott, hogy mennyire gyűlöli nem is tudom kicsodát, elhátráltam egy székig, teljesen kivoltam.
Sabrina újra megjelent nagy műanyag szatyrokkal, jó, mondta, maradt még hús és krumpli, húszperces munka.
Keresztüllépett Nicolette-en és odament a tűzhelyekhez, két óra harmincöt perc volt, odamentem, hogy segítsek.
- Na - mondta Bruno -, minthogy ma este ünnep van, megkínállak benneteket a boromból.
Eltűnt a pincében, Kamel elment segíteni neki, hogy felhozzon üvegeket, egy pillanat alatt jó hangulat támadt, négyszögben felállítottuk az asztalokat, mint az Aszterix végén a lakomán, és már jött is a kaja.
- A boldogság kulcsaira - mondta Bruno -, a boldogság kulcsaira és a mi boldogságunkra.
Hajnali négy órakor még ott voltunk, tele mint a déli busz, Hélene, egy nanterre-i lány lenyomott egy olyan raios duót Nicolette unokahúgával, Marie-Joëlle meg táncolt rá, még Kamel se tudta megállni, hogy össze ne hordjon mindenféle ökörséget a mellette ülő lánynak.
- Holnap reggel pihenő mindenkinek - jelentette be Bruno felállva.
Jó hír volt, Sabrina meghívott a szobájába, és azt hiszem, Kamelnek is mentek a dolgok, mert láttam, amint eltűnik a kis vörössel.
Ha jól belegondolok, nem kizárólag rossz dolgok voltak ebben az egyesületesdiben, még kifli is volt reggelire, maga Bruno ment el bevásárolni, és minthogy nem voltam beindulva még egy napra a szőlősben, inkább ajánlkoztam, hogy Sabrinával megyek bevásárolni.
Kissé gyengélkedtem a tegnap esti ivászat után, és egy kis bemozdulás mucsaszitibe tökéletesen kapóra jött.
Kora délután Marie-Joëlle letett bennünket a Carrefour előtt, mi pedig benyomultunk a darálóba.
Ez volt az első tapasztalatom a nagybani bevásárlás terén; a lista, amit Sabrina a kezében tartott, túllógott az ötven centin, nekiállt, hogy sorra megkopassza a pultokat, bugyikat kellett vennie meg sampont, és az egész rémisztően bonyolultnak tűnt.
- Attól, amit legutóbb vettünk, mindenki csupa korpa lett, úgyhogy kösz, de ezúttal odafigyelek!
Nadiának meg nem a sárga-kupakos-zöld- akonos kellett, mert az nem jó a vékony szálú hajra, és a másik se volt jó, henna volt benne, márpedig Brigitte épp most mosta ki a színezőt a hajából, a hennát ki nem állhatja, viszont Sonia szerint a proteines hatékonyabb a hajgyökér szempontjából.
Öt akonnal vett belőle.
- Az a frankó abban, ha te intézed a bevásárlást, hogy legalább megválaszthatod, mit veszel.
Amikor nekiláttunk az élelmiszerosztálynak, már lázasnak éreztem magam, és migrén kerülgetett, a csomagolások, a zene és a konzervek, az a rengeteg kaja, amit Sabrina a kocsiba rámolt, úgy éreztem, soha nem érünk a végére, az ember szinte belekergült.
A hangszóró bejelentette, hogy akció indul, mostantól tíz percen keresztül mínusz harminc százalék az egyik cikkre, Sabrina hegyezte a fülét, a zsibongásban nem hallottam, miről van szó.
- Pont kapóra jön - mondta Sabrina -, épp kifogyott, akartam is venni belőle.
Teljes gőzzel nekivágott, majď beledöglöttem, hogy irányítani tudjam a két szekeret egyszerre, a bal oldalinak az egyik kereke be volt ragadva.
- Nehogy véletlenül bocsánatot kérjen - sopánkodott egy öregasszony a hátam mögött.
Ahogy fordultam, a kordém vége súrolta az övét, arrébb húzódtam, amennyire csak tudtam, hogy elférjen, és amint leparkoltam a jószágaimmal; észrevettem, hogy egy habfürdős doboz kinyílt, és kezdi beteríteni a joghurtokat meg a gabonapelyheket. Gyorsan kellett cselekednem, hogy megfékezzem a katasztrófát.
- Egy másodperc - dörmögtem és előrehajoltam, hogy megragadjam a szóban forgó dobozt.
Utat törtem a kupacban a kilyukadt dobozig, Sabrina vágtatva eltűnt az akció irányában, egyedüli letéteményese voltam élelmiszereink épségének.
- Kitartás, ez sem tart örökké.
A doboz ragacsosabb volt, mint egy vajjal megkent angolna, kiráncigáltam a többi közül és kinyújtott karral messze tartottam magamtól, tele lett vele az egész kezem.
- Látod, hogy nem hall, mama, biztos süket, lökd arrébb.
Fölnéztem, egy másik öregasszony állt az előbbi mellett, ugyanolyan, csak fiatalabb kiadásban.
- Valami baj van? - kérdeztem.
Válasz helyett a fúria nekem rontott, a szekere ugyanolyan volt, mint az enyémek, csordultig teli.
Az ütközéstől egy nagy üveg családi lekvár leesett és szétrobbant az egyik polc sarkán, a két nyanya továbbment anélkül, hogy egy pillantásra is méltattak volna, mire Sabrina visszajött, sárgabaracklekvár borította a cipőmet és habfürdőfoltok a farmerdzsekimet.
- Mi az ördögöt művelsz, gyere gyorsan a kocsikkal, a hölgy félretett nekünk...
Nyomultam, ahogy csak tudtam, hihetetlen, mondta valaki, rosszabbak, mint az állatok, mínusz harminc százalékért bármire képesek, a tököm tele volt a vásárlással. Az akció csirketápos zsákokra szólt, hatalmasak voltak, elmentem egy harmadik bevásárlókocsiért.
- Jól állunk, már majdnem kész.
Egy kicsit kolbászoltunk még, a bevásárlás nagyon feküdt Sabrinának, elemében volt, aztán a kijárat felé indultunk. Ahogy a sorban álltunk, kiszúrtam a két hárpiát, amint egy szemüveges faszival diskurálnak, felém pillantgattak, nem kellett hozzá egyetem, hogy leessen, ő a biztonságis.
Iszonyú volt a sor, több tíz méteren át kígyózott, Sabrina elfelejtett mustárt venni, elmentem, hogy hozzak, amikor visszaértem, a pénztárosnő épp az utolsó néhány cuccunkat ütötte be, az ürge még mindig a kijárat előtt cövekelt, abban a pillanatban, amikor nekiindultam az első rakattal, fölemelte a karját.
- Uram, legyen szíves, uram!
Több hasonló pacák vált ki hirtelen a tömegből, semmi perc alatt körbevettek, hogy állítólag vásárlókat lökdöstem és cseresznyét loptam, egy magokkal teli nejlonzacskót lobogtattak, azelőtt ettem meg, hogy beálltam volna a pénztárhoz, egy másik a lekvárosüveg tetejét lengette az orrom előtt, markukban volt minden perdöntő tárgyi bizonyíték.
Kicseréltük véleményünket a helyzetről, én lebarmoztam a dagadtabbat, a haverja meglökött; Sabrina lehülyézett mindannyiunkat, az öregasszony és hasonmása is beavatkoztak, állítva, hogy miattunk a környék elviselhetetlenné vált, nyakig álltunk a balhéban.
Ekkor megérkezett Marie-Joëlle, nicsak, mondta a főbiztonságira nézve, micsoda meglepetés; a fickó beleröhögött a bajszába, na nézzék csak ezt a kis ribancot, mégis kinek képzeli magát, szemmel láthatólag ismerték egymást.
- Hát maguk aztán tényleg nem riadnak vissza semmitől, a szexuális zaklatás az a menő maguknál, minél ocsmányabb, annál frankóbb, mi?
Most már baromi hangosan üvöltöztek egymással, egész csoportosulás támadt körülöttünk, Marie-Joëlle kétségbe vonta a férfiasságát, az meg lekurvázta, abból, amit értettem, úgy tűnt, egész jól ismerik egymást.
Végül megjelent az üzletvezető és minden rendbe jött, Marie-Joëlle kifizette a cseresznyét, de a lekvárt nem, a parkolóban beolvasott, miszerint őszintén szólva egyáltalán nem volt szép tőlem azok után az erőfeszítések után, amiket tesznek, hogy valami mást nyújtsanak, mint az intézet meg minden, és hogy az ilyenfajta viselkedés, tekintve, hogy mennyi nehézségükbe kerül, hogy elfogadtassák magukat itt parasztországban, az számukra egyenlő a tuti halállal, berámoltuk a szajrét a 4 L-be és téptünk haza, annyi cucc volt, hogy a dobozok és a konzervek a térdemig értek.
Mikor hazaértünk, mindent el kellett rámolni és az nem semmi meló volt, Sabrina nekiállt az esti kajának, Marie-Jo otthagyott bennünket, hallottuk, amint dörömböl és ordít a terápiás teremben: "Roger, te rohadék, undorodom tőled!"
- Roger, az a biztonságis a Carrefourban - magyarázta Sabrina -, valamikor fogadó szülő volt, el akarta hagyni a feleségét és idejönni lakni Marie-Joëlle -lel, de Bruno hallani sem akart róla.
Amikor Bruno hazajött, minden helyreállt, Marie-Joëlle fölment vele és elég sokáig odafönn maradtak bezárkózva.
- Tudod, mit - mondta Kamel a vacsora után, nem volt csoportfoglalkozás, arrébb mentünk, hogy elszívjunk egy spanglit a szénapajta fölött -, itt füvet kellene ültetni.
Állával a kert vége felé bökött, arra, ahol az elhagyatott melegház volt, hatalmas épület, éppen megfelelő volt a tervhez, csak vetni kellett és várni, hogy kinőjön.
- Ha nem tökölünk, semmi nem állhat útjába annak, hogy októberre gazdagok legyünk.
Elővett egy ceruzát, osztott-szorzott a marlborós dobozon, tiszta sor, máris elindultunk a gazdagság felé vezető úton. Amikor bejelentette szándékát Marie-Joëlle -nek és elmondta, hogy három hónapig járt kertészeti szakmunkásképzőbe, és ért a melegházakhoz, Marie-Jo teljesen beindult.
- Már régóta gondoltam rá, csak nem volt kertészünk, de most aztán minden együtt van, számíthattok rám, ha segítségre van szükségetek.
Még Bruno is meghatódott, örülök, hogy köztünk vagy, Kamel, ha tanácsra van szükséged, ne tétovázz, rendelkezésedre állok.
- Természetesen - mondta Kamel - minden jó szándékot szívesen látunk, van bőven meló, ha nyárra virágzó házat akarunk.
Este telefonáltunk Párizsba, hogy küldjenek magot, pont az utolsó pillanatban voltunk, hogy hozzálássunk az ültetéshez.
Már másnap elkezdtünk munkaerőt toborozni, a boldogság kulcsaiban legalább harmincan voltunk fiatalok, csupa tökös legény, Kamel felügyelte a munkát, én osztottam a feladatokat. A szervezés magasiskolája.
Egész más volt így, hogy volt elfoglaltságunk, a melegház a mi birodalmunk volt, azt csináltunk, amit akartunk, és a csoportfoglalkozásos estéken elég volt, ha odamentünk a szokásos kis kuplénkkal, egy kis mama, micsoda szemét vagy, meg nesze, papa, ez a tied, és nyugtunk volt. Annál is inkább, mivel zöldövezeti kezdeményezésünk óta magas volt az árfolyamunk Brunónál. Most már igazán nem volt miért szapulnia minket.
- Ma este két emberről szeretnék beszélni - mondta egy alkalommal a csoportfoglalkozás alatt -, két fiatalról, akiknek spontán módon és lelkiismeretes munkával sikerült megtalálniuk a helyüket közöttünk.
És ugyanebben a stílusban folytatta, hogy reméli, hogy mindez hasznot és megelégedettséget jövedelmez nekünk, aztán belekotort a zsebébe és két kis aranyozott láncot húzott elő belőle valami bigyóval a végén, már hallottam róla, Sabrinának is volt egy a nyakában.
- Átnyújtom nektek ma este a boldogság kulcsait, hozzanak nektek szerencsét.
Természetesen kihangsúlyozta a dolog szimbolikus jellegét, hogy nem szabad szó szerint érteni, hogy minden attól függ, mit fektetünk bele, hogy mindenekelőtt ráfordítás kérdése az egész.
Felálltunk, Kamel és én, és kitüntetett bennünket, azért egy kicsit imponált a dolog, és azt hiszem, Kamelnek is.
- Köszönöm - mondtam, ahogy visszaültem a helyemre -, tényleg köszönöm.
Mindannyian tapsoltak, kivéve egyet, Émile-t, a szaknevelőt, még sóhajtani se volt időnk, már ott is volt a kör közepén.
- Szerintem ez igazságtalanság - kiabálta -, igazságtalanság...
Alacsony, szőke kis faszi volt, együtt járt analízisre Brunóval, minden egyes csoportfoglalkozáson sikerült kiröhögtetnie magát, hadonászva magyarázta, hogy nincs igazság, hogy ő is szerette volna megkapni a boldogság kulcsait, hogy nem igazság, és elkezdett sírni. Bruno felállt és egy függőt lóbált az orra fölött, cukorka, Émile, Émile a cukorkáját akarja! Marha fura, mennyire meg lehet változni, kezdetben minden hajszálam az égnek állt volna. Kamel a plafont bámulva diszkréten ásított egyet, a másik akár valami voodoo tánccal is jöhetett volna élőben meg minden, nem vagyok biztos benne, hogy akár meg is rezzentünk volna, most már számunkra is ugyanolyan természetes volt mindez, mint a reklám a tévében, hozzászoktunk.
A terápia és a kertészkedés profijai, ezek lettünk mi három hónap alatt. Ez volt ottani életünk két pólusa, meg persze az, ami máshol egész cirkuszszal járt: a boldogság kulcsaiban a simogatások jelentették a ház cementjét, mindenki lefeküdt mindenkivel, kezdetben meglepődtem, de általában elég gyorsan beletanult mindenki.
Mindenki, kivéve Nicolette-et.
Ez volt Bruno nagy keresztje, egy örökkévalóság óta együtt voltak, a szabad élet, meg hogy valaki mást is cirógasson, mint a férjét, ez egyáltalán nem volt Nicolette ínyére. Hiába boncolgatta Bruno folyamatosan a görcseit, hallani sem akart a dologról. Minden egyes csoportterápia végén biztosak lehettünk benne, hogy ma is látjuk, amint félénken odasettenkedik hozzá, hogy megkérdezze remegő kis hangján, kivel fog aludni.
Bruno nem bírta tovább.
És minthogy ott volt az a nevelő, Marcellin, akivel ezer éve ismerték egymást, egy kicsit mintha a trónörököse lett volna, és Nicolette-tel elég jóban voltak, úgy intézte, hogy a másik kézbe vegye az ügyet, mindent kigondoltak, és Nicolette végül beadta a derekát, az elvnek magának nem volt ellene, Marcellin személye ellen sem volt kifogása, csak ahhoz ragaszkodott, hogy egy olyan napon legyen meg a dolog, amikor Bruno távol van, ha a közelében tudja, az mindent tönkrevágott volna.
Kamellel közvetlen közelről követtük a hadműveletek lefolyását, szemmel látható volt, hogy Marcellin azért nincs annyira beindulva, hogy felszabadítsa Nicolette gátlásait, azon a napon, amikor Bruno a terápiaszemináriuma miatt távol volt, úgy lestük a fejleményeket, mint a grizzly után kajtató trapperek. Marcellin nem volt otthon, egy új lányért kellett kimennie, de minden le volt beszélve, a reggelinél Nicolette úgy ült ott, mint egy kislány, aki elhatározta, hogy végre megkóstolja a tiltott lekvárt, és Bruno indulás előtt hosszan megcsókolta, ez csak egy állomás, Nicolette, szükséges ahhoz, hogy ismét egymásra találhassunk.
Este nyolckor Marcellin még mindig nem volt otthon, de legalább jelentkezett, egy kicsit késni fog, amikor telefonált, Nicolette lenn volt a kert végében, mire visszaért, ő már letette, annyit mondott csak, hogy adják át az üzenetet neki, hogy majd utánamegy a szobájába, és nem baj, ha esetleg már alszik.
Hát nem pont erre számított, a vacsora alatt idegesen nevetgélt, aztán rögtön nyoma veszett, egyébként se volt könnyű neki, de hogy teljesen felspannolva várjon, az most nem jött túl jól. Tizenegy harmincötkor Marcellin kocsija zajtalanul megállt az udvaron, még égett a villany Nicolette-nél, de Marcellin a melléképületek felé kanyarodott az új lánnyal. Sabrina összefutott velük a lépcsőházban, pontos információval jött vissza. Carole-nak hívták és bomba jó nő volt.
- Egy igazi kis baba!
Éjfél után húsz perccel Nicolette feje megjelent az ablaknyílásban, Marcellin kocsija fehér foltként világított az éjszakában, először halkan hívogatta, Marcellin, te vagy az, megjöttél, és minthogy senki nem válaszolt, lement, Marcellin, kérdezte újra, itt vagy?, de most sem járt több sikerrel, így hát keresztülment az udvaron, ő is bement a melléképületbe, elvégre lehet, hogy Marcellin asztmás rohamot kapott, előfordulhat, hogy rosszul lett. Szegény Nicolette, majdnem ő lett rosszul, Marcellin a kandalló előtt állt, éppen tömte az új csajt a lángok fényénél, mint egy tébolyodott, annyira elmerülve, hogy még csak észre sem vette, hogy ott van, a lány tántorogva jött ki, ahogy elhaladt a pajta alatt, fölnézett és látta, hogy röhögünk, azt hiszem, ezt tett be neki végképp.
Másnap Bruno visszajött, Nicolette rögtön érkezésekor tájékoztatta a vele esett ocsmányságról, annál is rettenetesebb volt, hogy Marcellin, a kis hamis, azért bekopogtatott az ajtaján, ártatlan képpel, mintha mi sem töltént volna, úgy hajnali három felé, de nem nyitott neki ajtót, úgy tett, mintha aludna, és amikor Marcellin meglátta Brunót, azt mondta neki, hogy megtette a tőle telhetőt, de hogy szerinte ez az egész vesztett ügy.
- Érted, kopogtattam, mint egy süket, és ő nem nyitott ajtót.
- Tényleg? - válaszolta Bruno jeges éllel a hangjában.
A csoportterembe belépve az egyetlen, aki nem érezte a készülődő vihart, Marcellin volt, elfoglalta megszokott helyét Bruno jobbján, és mosolygott az új lányra, amikor Bruno fölállt, halálos csend uralkodott a teremben.
- Megsebeztek - kezdte -, a legszentebb érzéseimben sebeztek meg, megsebezték a bizalmamat, megsebezték a barátságomat...
Ahogy beszélt, Marcellin fokozatosan összezsugorodott, a végén nem volt más, csak egy élettelen, béna kupac, Bruno fölszólította, hogy álljon föl és nézzen szembe Nicolette-tel, Marcellin halovány kísérletet tett rá, hogy az egészet átlőcsölje az anyjára, hogy tőle ijedt meg, és az egész áthúzódott Nicolette-re, de Bruno nem dőlt be neki, azt tanácsolta, hogy kérjen bocsánatot, aztán nyugodtan hozzálépett és azt mondta, hogy mostantól fogva nincs helye a ház lelkiismeretes lakói között, és elkérte tőle a boldogság kulcsai kitűzőjét, ami neki volt egyedül meg Marie-Joëlle-nek, és Bruno visszavette tőle, már nem vagy méltó erre a jelképre, Marcellin bőgött, valahol szánnivaló volt az egész, olyan volt, mint amikor Aszterixtől elcsórták az üstöt és ezért kiűzték a faluból. Csakhogy Aszterix nem dugta meg az újonnan érkezett kis bombázót Nicolette helyett, ez azért valóban némi különbség.
Ettől a pillanattól kezdve, ki tudja, miért, minden szétesett, egy lány az érkezése után meghalt, mert trichlót szipuzott, ez mindenkinek betett, egy másik elmesélte a bírójának, mennyire bensőséges a hangulat felnőttek és kiskorúak között este, villanyoltás után. Adják még hozzá Marie-Joëlle újabb kavarását Roger-val, a carrefouros ürgével, újra találkoztak, újra bedőlt neki, de Bruno beavatkozott és újra kiborult, és minthogy a faszi régen csendőr volt, rengeteg embert ismert a vidéken, mivel kevesen vannak, mindenki kapcsolatban van mindenkivel, a nagybátyja a prefektúrán dolgozott és bosszúból elköpött mindent, miszerint a Rózsaszín cipellők bakfisversek a sarlatán klikkjének ocsmányságai mellett, mégpedig olyan meggyőzően, hogy egyik reggel a megyei kapitányság emberei ébresztettek bennünket. Bruno még ágyban volt Carole-lal, végül neki is bejött a kiscsaj, bilinccsel a kezén hozták le.
Aztán már nem nagyon volt mit tenni, a rá következő héten a fiatalokat egyenként visszaszállították, minthogy vakáció volt, nem egykönnyen találtak valakit. Úgy döntöttek, hogy Kamelt átmenetileg egy otthonban helyezik el, és szó volt róla, hogy én meg visszamegyek az öregekhez, se ők, se én nem voltunk túlságosan beindulva, de nem voltunk abban a helyzetben, hogy böngésszünk a lehetőségek között, végül belegyömöszöltük a még zsenge palántáinkat egy szemeteszsákba és elindultunk a Côte ďAzur felé Nicolette kocsiján. Az volt az alapötlet, hogy elnyomjuk a rakományt a német turistáknak, német márkában még gazdagabbak lettünk volna belőle.
Tizenöt kilométerre az autópályától átmentem egy stoptáblán, és egy csendőrségi 4 L ránk villogott, hogy álljunk meg, de továbbhajtottam, egy falu határában továbbiak tűntek fel, biztos rádión értesítették őket, és izgalmamban nem tudtam elkerülni, teljes gőzzel belehajtottunk egy kávézóba, elsöpörtük a teraszt és a bejáratot, semmi se maradt belőle, gajra vágtuk az egészet.
Még szerencse, hogy ott voltak a csendőrök, a talpasok meg akartak lincselni bennünket a károk miatt. Kamel lecsókolta a szélvédőt, nekem meg baromira fájt a lábam, beszállítottak minket a kórházba.
A röntgennél valami kiesett a cuccaim közül.
- Ó - mondta az ápolónő -, jaj de szép, mi ez?
Megnéztem, mit lóbált a kezében, egyre jobban fájt, ott volt az ujjai között, a lánc elszakadt, látszott, hogy már kopik az aranyozás.
- Ezek a kulcsok - mondtam -, a boldogság kulcsai, eldobhatja, nincs jelentősége.
Visszafeküdtem a hordágyra, hát talizmánnak nem tudom, milyen volt, de ékszernek tényleg egy rakás szar.
KÁNTOR GÁBOR fordítása
Ország Lili: Megtört fohász
