VLADIMIR ARSENIJEVIĆ

Angéla

Jelenetek egy szappanoperából

- Egy fiatalemberről -
(A felnövekvés rövid története)

     Úgy tízévesforma lehettem, amikor életemben először befelé fordítottam a tekintetem. Ekkor fedeztem fel, hogy rendelkezem egy érdekes képességgel vagy defektussal, valamivel, amiről jobb, ha hallgatok. De az igazi meglepetés akkor ért, amikor benn a testemben, a Benső Lény meleg takarója alatt összetalálkoztam a valódi Magamagammal: egy izzó kis golyóval, a három összenőtt matrjoskababa legkisebbikével, melyet már nem lehet szétszedni. E váratlan felfedezést követően teljesen megváltozott a szemléletem. Azóta mintha egy kamerával figyelném a világot onnan legbelülről, és mindenen túlságosan is csodálkozom. Észbontó gyorsan zajlanak körülöttem a dolgok, megismerési értékük azonban egyenlő a nullával. Saját valóságomtól sokat vártam, ám újra meg újra, s mindannyiszor egyaránt fájdalmasan, be kellett látnom, hogy az engem feltöltő energetikai impulzusok semmiféle megvilágosodáshoz nem vezetnek. Minden erőfeszítésem ellenére sohasem sikerült a létezésben rátalálnom arra, ami legalább részben igazolná magát a Létezést, s mint a matrjoskák legjelentéktelenebbjének, nem volt könnyű megbékélnem a ténnyel, hogy az egyetemes konstrukcióban nem jelentek semmit, de semmit. Nem töltöttem-e esztendőket azzal, hogy a belgrádi utcákat koptatva azon rágódjam, mennyire tartozom én bele a mindent elárasztó nyüzsgésbe? És nem hunyorogtam-e az ég felé, hogy megállapítsam, kémlel-e valaki onnét, követi-e a cselekedeteimet, vezérli-e őket, s a dolgok fenséges rendjében mekkora zavart keltene, ha netán hirtelenében rászánnám magam arra, hogy ráugorjak az első járókelőre, és csupasz kézzel megfojtsam?
     
     *
     A családi legendárium szerint kotnyeles gyerek voltam. A megőrzött fényképek arról vallanak, hogy a szőke loknik fokozatosan megsötétültek a fejemen. Vonzottak a furcsaságok. Eleinte heves vágy rázott, hogy egészen más legyek, mint ami természettől fogva adatott, valami végletesen extrém szerzet, olyasmi, mint a griff, a kentaur vagy a szirén. Felfedeztem, hogy felizgatnak a rokkantság különböző formái és fokai, és szert tettem egy szokásra, melytől később csak kínok közt szabadultam - járás közben úgy húztam a lábam, mintha faláb lenne, és képes voltam sírva fakadni, ha a szembejövő személytelen tömegből olykor elért hozzám egy-egy szánakozó pillantás. Abban az időben, amikor minden barátom nagyban azonosult a harangszárú nadrágban grasszáló, lógó hajú gitárosokkal meg az akciófilmek ferde szemű színésznőivel, én égtem a vágytól, hogy kutya legyek, mégpedig azok után, hogy tizenkettedik életévem hars-zöld tavaszán, elnézve vadász szomszédunk két hancúrozó vizsláját, életemben először volt részem olyan testi izgalomban, melytől megrettentem, mert csak később tanulom majd meg szexuális gerjedelemként azonosítani. S amikor az ajkam felett kiserkentek azok a szörnyű, puha pihék, az úszás, amit évek óta minden lelkesedés nélkül űztem, váratlanul friss szenvedélyemmé vált. Rövid időre teljesen lebilincselt a tudat, hogy Test vagyok, s kevés dolog tudott akkoriban annyira felizgatni, amennyire eszemet vette a klórszag, az úszók sima testétől felkavart medencevíz fölötti szocrealista mozaik, a szűk gumisapka meg a csöpp műanyag szemüveg szorítása, vagy a szív fölé varrt vászoncímer a klubtól faszolt melegítő bal oldalán. Azonban a dubrovniki országos bajnokságon megélt jelentéktelen csalódás után e rajongásom is kihunyt, s egy hirtelen döntéssel egyszer s mindenkorra felhagytam az úszással, amit csak azért említek, hogy hozzátehessem, nem minden izgalom nélkül, hogy az utolsó edzésen, az uszodai zuhany alatt, egy nálam alig idősebb, de sokkal fejlettebb úszónő karjában vesztettem el a szüzességemet.
     Egész kamaszkoromban fogva tartott a szégyenkezés. Miután egyoldalúan megszakítottam a Testtel kötött rövid életű szövetségemet, rendszeresen kísértettek az őrületről szövögetett képzetek, úgy, ahogy az effélék látogatni szokták az embert: a fürdőszobatükör előtt. És olyan borzasztóak voltak, amilyen csak az őrület gondolata lehet. Sok barátom volt - néhány ragyogó példától eltekintve aggasztóan felületes kapcsolatok. Ismerőseim, akikkel felváltva barátkoztam, együttesekben játszottak, vagy teljességgel lekötötte őket az iskola vagy a szex vagy valami más, miközben én nyakig benne voltam a huszadik század első felének irodalmában, összevissza bolyongtam, ám széles ívet tettem meg, közép-európai fázisomtól eljutván az angolszászokig. A bulikon szégyenlősen vettem részt a kollektív beszélgetésekben, nem táncoltam, és gyűlöltem az alkoholt, de felajzott, ha megcsiklandozhattam a tulajdon agyam, úgyhogy elszívtam, felszippantottam vagy lenyeltem mindent, ami a kezem ügyébe került. Külön hajlandóságot mutattam a tripek iránt, mert élveztem a mosolyt fakasztó hallucinációkat meg az imbolygást, amikor olvadoztak az ujjbegyeim, az arcom meg a könyököm, a falak pedig eltávolodtak tőlem. Majdnem minden este bementem a városba, ettől az automatizmustól nem tudtam szabadulni, s ha nagy ritkán mégis rákényszerítettem magam, hogy otthon maradjak, leírhatatlan magány- és nyomorúságérzet fogott el, bezárkóztam a szobámba a dedinjei szülői házban, és anyám nagy-nagy örömére papírra vetettem ezt-azt, csak hogy ne bámuljam a falakat. Anyám nem hagyott békén, amíg meg nem mutattam neki ügyefogyott dolgozataimat, és teljesen kritikátlanul dicsérte őket. Minden irodalomtanári tekintélyét latba vetette, hogy serkentse azt, amit a "tehetségemnek" nevezett, talán abban bízva, hogy az íráson keresztül rátalálok a magam útjára, és eljutok a hőn vágyott megvilágosodásig.
     Egyébként teljesen zavart tinédzser voltam. Középiskolás koromban három legitim szerelmi kapcsolatom volt, és mindhárom tökéletes, prózai kudarcnak bizonyult. Jobban vonzott néhány tanárnő és anyám egy intézeti kolléganője. Tizenhetedik életévemben volt egy kölcsönös lelkiismeret-furdalással terhelt rövid viszonyom egy középkorú, vidéki nővel, akivel újsághirdetésen keresztül ismerkedtem meg, a hetvenes években nagy népszerűségnek örvendő erotikus-kulturális magazinok egyikének köszönhetően. Ugyanebben az évben, a nyaraláson, a nudista strand melletti kiserdőben kötöttem ki egy napbarnított öregember társaságában, aki a poros ösvényen csípett fel, németül beszélt hozzám, miközben egész idő alatt dörzsölte magát, szabad kezével pedig alázatosan maga elé engedett a sűrűbe vezető kavicsos úton. "Szani boj, á?", ennyit mondott csak ez a papa, amikor a bozóton át utat törve egy rejtett kis tisztáson találtuk magunkat. Amikor az udvarias, impregnált tenyerét mélyen a combom közé dugta, majdnem elájultam. Ösztönösen menekülni akartam, mégis átadtam magam ennek a szörnyeteg öregembernek, és csak akkor támolyogtam ki a sötét kis erdőből, s vettem az irányt bronzbarna barátnőm és a gondtalanul meztelenkedő emberek felé a strandra, amikor mélyen a torkába ejakuláltam. Ezután napokig émely kerülgetett. Sehogy sem tudtam elűzni negédesen mosolygó pengeszájának és sűrű műfogsorának látványát, a pirosra sült, száraz bőr íze pedig épp annyira maradt meg a számban, amennyi ahhoz kellett, hogy teljesen tönkretegye a nyaralásomat. Belgrádba visszatérve szakítottam a barátnőmmel, és még sokáig bizsergett és riadóztatott a testem, jelezve azt, amit nagyon jól tudtam magam is: hogy végül eljutottam a mélypontra - és ott sincs éppenséggel semmi.
     A nagykorúságot igen zaklatottan, erősen izzadó tenyérrel vártam be. Egy darabig egyetemre jártam, s amikor végül, legnagyobb megkönnyebbülésemre, felhagytam e hiábavaló erőfeszítéssel, ellenkezés nélkül bevonultam katonának. Amikor egy év szolgálat után visszatértem Belgrádba, beletörődtem, hogy elkerülhetetlenül munkába kell állnom, s íme, immár egy évtizede élek különféle, egyként értelmetlen munkákat végezve, s megtanultam nem reménykedni abban, hogy ez a helyzet valaha is megváltozik. Időnként elszédített a gondolat, hogy odahagyom Belgrádot és a bolygó egy érdekesebb pontjára költözöm. Sok-sok órát töltöttem el a világtérkép fölé hajolva, potenciális új lakhelyet keresgélve, de hiányzott belőlem az erő a nagy lépéshez. Néhány hónapot mégis eltöltöttem Koppenhágában, Lisszabonban és Londonban. Ezek voltak a legszebb napjaim. Koppenhágában egy egész nyáron át biciklis postás voltam, Lisszabonban volt egy kék szemű brüsszeli barátnőm, Londonban pedig a barátaimnál laktam, három hónapig az ő terhükre éltem, míg teljesen meg nem utáltak. Utazásaimról magammal hoztam Belgrádba a külföldi városok szikrázó varázsát, ami egy ideig táplált, utána azonban ismét beborított a félig lét szokványos unalma, és én ismételten és mindenütt, csakis és kizárólag értelmetlenségre találtam.
     Ahogy múltak az évek és közelgett életem negyedik évtizede, egyre világosabban éreztem, hogy borzasztóan hiányzik a külvilággal való kommunikáció. Írtam és írtam, megválaszolhatatlan kérdésekkel gyötörtem magam, a szavaktól vártam a felettébb vágyott megvilágosodás legalább egy szeletkéjét, de semmi sem lett világosabb előttem, a gondolataim fájdalmasan ütköztek egymással, zsákutcákra vagy bonyolult labirintusra emlékeztettek, melynek egyáltalán nincs is kijárata. E börtönben, a vastag, hideg falak mögött olykor szabadjára engedtem a fájdalmamat. Keservesen sírtam, ömlöttek a könnyeim, kitisztult bennem a süket tér, a falak megnyíltak, mint egy hatalmas kagyló, és én - az igazi, szétszedhetetlen Én - tudatában lévén a viszonylagosságnak és a rövid életű szabadságnak, falánkan ittam fel a megadatott fényt. De az ilyen percek rendszerint nem tartottak sokáig. A vastag fal csikorogva zárult vissza, könnyeim lassan felszáradtak, a szemem előtt heverő fehér papír hátoldalán pedig ismét ott sötétlettek a csak egy pillanatra kifakult, ügyefogyott mondataim, a sok nyomorúságos próbálkozás, hogy kipréseljek magamból valami elfogadhatót - a szánalmas, csöppet sem rejtélyes zsákutcák. Ebben az időben (már a nyolcvanas évek második felében jártunk) furcsa rendszerességgel haltak ki mellőlem a barátaim. Én meg csak álldogáltam a temetéseken hátul, bizonytalanul. Világos volt, hogy még csak meghalni sincs esélyem. Gyakran kérdem magamtól, hogy mi lett volna belőlem, ha e hosszú, terméketlen időszak végén nem ismerem meg Angélát? Minden bizonnyal - semmi.
     
     *
     Ezt minden irónia nélkül mondom. Annyi évet szenteltem néhány kulcskérdés megfejtésére (ki ez a külső Én, mire jó mindaz, ami előtte áll, és mi az ő hivatása ezen a világon), de csak egyszer sejtettem meg a lehetséges egységes választ az egyetemes kérdésességre, ami annyira meggyötört. Huszonhét éves voltam, amikor egy vaskos könyvben, mely a második világháborúról szólt, a tizenhetedik oldalon egy 1939-ből való, fényes fekete-fehér fotóra bukkantam a német csapatok bevonulásáról Prágába. A fényképen háborgó tömeg látszott a főváros utcáján, előtte rendőrkordon: cseh rendőrök elegáns, sötét uniformisban, melyen dupla sorban villogtak a fémgombok, félcilinderre emlékeztető sisakjukon pedig a túldimenzionált ezüst kokárda. Távol tartották a népet a szürkészöld katonai járművek sorától, a dzsipektől, harckocsiktól és tankoktól, melyek mögött, kettesével, egyenruhás, alaposan felfegyverzett, sisakos fiatalemberek meneteltek kíméletlenül. Ám én ügyet sem vetettem az elegáns rendőrökre, sem az elkeseredett, dühös arcok tömegére, akik a kiglancolt élőfal fedezékében megengedték maguknak az eléggé relatív fényűzést, hogy öklükkel és szidalmaikkal megfenyegessék a rezdületlen arcú megszállókat; nem törődtem a hódítókkal sem, akik szemlátomást élvezték a higgadt előrenyomulás privilégiumát. Minden figyelmem egy magas fiatalemberre összpontosult, akinek merészen elválasztott haja, hosszúkás, sápadt arca volt, s a feldühödött tömegben álldogált, egy teljes fejjel a jelenet többi szereplője fölé magasodva. Amikor végre elkaptam a tekintetét, belereszkettem az azonosulásélmény explóziójába. Emlékszem, először arra gondoltam, hogy valami ismerősömre hasonlít, s csak később értettem meg, hogy voltaképpen ellenállhatatlanul emlékeztet - saját magamra. A hasonmásom volt - vagy én az övé, mindegy. Minden fekete volt rajta: a haja, a szeme, a kabátujja, a rövid bőrkesztyűje, az esernyője, az a fekete esernyő, amit a feje fölé emelt, mint egy feliratot; csak az arca volt, emlékszem, kifejezetten fehér, és a fényképen látható minden más (elkeseredett - előkelő - határozott) arccal ellentétben ez az arc mérhetetlen és kifogyhatatlan, csodálatos módon megörökített Csodálkozást fejezett ki.
     
     
     Utunk az utódig
     
     Angéla éppen abban a pillanatban toppant be az életembe, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Mivel sokkal energikusabb volt, mint én, egykettőre meghódított. Egy órácska sem telt el az első csók óta, mikor is közölte, hogy "a szélsőségesen promiszkuus posztpubertás fázis után én vagyok a második komoly kapcsolata". Ugyanez alkalommal tudtam meg azt is, hogy az "első komoly kapcsolata" egy olyan srác volt, akitől időnként heroint vásárolt magának meg egyik-másik barátnőjének a sok közül. Miután eltöltött vele egy éjszakát, annak ellenére, hogy, saját bevallása szerint, esze ágában sem volt semmi komolyabb a szexnél, mégis megtörtént, hogy fülig beleesett. Két hét múlva erővel elvonszolta őt magához Újbelgrádba, és bemutatta a szüleinek meg az öccsének, Lázárnak. "A jegyesem", jelentette ki hamisítatlan büszkeségtől remegő hangon. A botcsinálta jegyes nyilván megrökönyödött, Angéla azonban elégedett volt. Miután annak rendje s módja szerint legitimizálta a kapcsolatot, odaköltözött a sráchoz, és néhány havi együttélés után súlyos heroinfüggővé vált. Ez azonban nem aggasztotta túlságosan. Már ki volt hirdetve az esküvő, amikor a jegyesnek valami elintéznivalója akadt Svájcban, s habár csak néhány hétig szándékozott ott maradni, elutazása után négy, illetve utolsó jelentkezése után három hónappal felettébb különös hír érkezett Belgrádba: hogy gyilkosság vádjával vizsgálati fogságban ül Zürichben, és nemsokára bíróság elé állítják. Rövidesen tíz év szigorított fegyházra ítélték. A hír borzasztóan lesújtotta Angélát, ám ugyanakkor lehetővé tette, hogy egészen új erőforrást fedezzen fel magában, amiről azelőtt sejtelme sem volt. Úgy döntött, hogy feddhetetlenül hű marad szíve választottjához: átvette minden belgrádi díleri kapcsolatát és kontaktusát, és teljes két évet töltött el abszolút szűziesen, nap mint nap hosszú leveleket írva vőlegényének. Végül még Zürichbe is elutazott hozzá látogatóba. De erről nem volt kedve beszélni. Egyszeriben elfáradt, cigarettára gyújtott, és mélán bámulta a padlót.
     Életünk történetei ezen a ponton találkoznak és összeforrnak. Huszonhét éves voltam, és utódra vágytam; Angéla huszonnégy volt, és változásra sóvárgott. Egy hét sem telt azóta, hogy visszatért Svájcból, amikor Petar barátom révén - aki hajdanán járt is Angélával meg nem is, akkoriban pedig már csak rendszeres kuncsaftjainak egyike volt - megismerkedtünk egy buliban. Valamivel később Petar meghalt leukémiában, halála pedig, bármily megrázó volt is, egyúttal lehetővé tette a mi kapcsolatunk kibontakozását. Akkoriban költöztem be Moler utcai lakásomba, és örültem a függetlenségnek, ám hiába igyekeztem meleg otthonná változtatni életteremet, az csak félig belakott lyuk maradt. A kicsomagolatlan dobozok és a könyvhalmok közti élet úgy elhúzódott, hogy már-már hozzászoktam, amikor Petar temetésén, a kígyózó temetési menet legvégén, a kápolna előtt belebotlottam Angélába. A szomorú esemény hátralévő részében együtt voltunk, a végén ügyetlenül megadtuk egymásnak a telefonszámunkat, és tíz nap sem telt belé, amikor Angéla megjelent új lakásomban. Már az ajtóban határozottan kijelentette, hogy nem akar sokáig maradni, mégis együtt töltöttük az egész estét, egyetlen témáról, Petar haláláról beszélgetve, mígnem a túl hosszúra nyúlt magánmegemlékezés teljesen elcsigázott és elszomorított bennünket. Elhallgattunk, s ránk szakadt a zsuborgó, súlyos csönd. Angéla fészkelődött a fotelben. Nem úgy viselkedett, mint akinek kellemetlen a csend - eleven érdeklődéssel vette szemügyre a lakást. Hogy ne üljek tétlenül, sodortam egy dzsointot, s időnként lopva felnéztem rá. Kétszer-háromszor találkozott a tekintetem az ő kérdő, zöld szemével, de gyorsan elkaptam a pillantásom, miközben tarkóm végében, ott, a puha völgyben robbanásszerűen perzselő fájdalmat éreztem, mintha valami nyílként fúródna pontosan a gerincvelőmbe.
     
     Ez este után Angéla szinte el sem hagyta Moler utcai lakásomat, habár forma szerint még mindig a szüleinél élt Újbelgrádban. A jellegtelen térség Angéla ügyes kezének köszönhetően már szerelmünk s kapcsolatunk első hónapjában ragyogó újjászületésen ment keresztül. Együttélésünk második hónapjában Angéla nagy lépésre merészkedett. Anélkül, hogy megkérdezett volna, minden további kontaktust megszakított a szegény, botcsinálta jegyessel. Amikor pedig három hónap együttjárás után elhatároztuk, hogy megesküszünk, Vida és Mihajlo, szülői pályafutásuk során immár másodszor, magukonkívül voltak a boldogságtól. Mivel az enyéim csakúgy kellemesen meglepődtek (valami oknál fogva nem hitték, hogy valaha is megnősülök), a szülők nyomban meleg barátságot kötöttek egymással, és esténként gyakran összejöttek kártyázni s megtárgyalni küszöbönálló lakodalmunk részleteit. Gyereket terveztünk. "Le kell szoknom", hajtogatta Angéla akkoriban. És még: "Szeretsz? Mondd, hogy szeretsz!" Az esküvőn rövid, púderszínű menyasszonyi ruhát viselt. Az orra egy kicsit vérzett a kokaintól, amit egész nap szívogattunk, ócska hazai pezsgővel öblögetve. A mézesheteket Rómában töltöttük, s amikor újsütetű feleségem, Fáraó nevű macskájával együtt, aki észvesztve vergődött a hóna alatti kartondobozban, végül hivatalosan is hozzám költözött a Moler utcába, világossá vált, hogy, úgymond, ütött a révbe jutás órája.
     Csakhogy rév sehol a láthatáron. Angéla hivatalos együttélésünk első napjától kezdve, hatalmas erőfeszítéssel és sok gyógyszerrel nekigyürkőzött sokéves heroinproblémája megoldásának. Ebben az időszakban olyan heves mindennapi veszekedések robbantak ki köztünk, hogy néha bútorok repültek a lakásban, mint valami fekete-fehér svéd filmben. Habár néha előfordult, hogy a hisztérikus ordibálás kellős közepén röhögésben törtünk ki, mintha mindez csak a lakásunk falaira, padlójára és plafonjára tapadó szomszéd füleknek szóló kis hangjáték volna, ahogy múltak együttélésünk hónapjai, egyre gyakrabban fogyott el a humorérzékünk. Emlékszem, egyszer egy hosszú patália után kiderült, hogy tulajdonképpen egész idő alatt mindketten ugyanazt az álláspontot képviseltük. A veszekedés természetesen rögtön nevetségesen értelmetlen színben tűnt fel, mi mégis még sokáig dühödtek és mérgesek maradtunk, mindenki magának főzte a kávét vagy a teát, a kanapé két szélén ülve gyújtottunk cigarettáról cigarettára, és kerültük egymás tekintetét.
     Teljes erőből duzzogtunk. A duzzogás volt egyébként sokrétű veszekedéseink egyetlen olyan része, melyben vertem Angélát, s jó néhány hosszal leleményesebb és szívósabb voltam nála. Minden veszekedés után kész voltam hónapokig duzzogni, ha kell, Angéla vérmérséklete viszont már másnap újabb elszámolást követelt. Ennélfogva sohasem engedte meg, hogy kibontakoztassam duzzogókapacitásom teljes monokróm gazdagságát, hanem kiötlötte a legkülönösebb módszereket, hogy egy következő veszekedés kedvéért előzőleg kibéküljön velem. Hányszor megesett, hogy, miközben a vécére vagy a kisszobába mentem, Angéla kiugrott a konyhából, mint a féderes bohóc a dobozból, fejbe vágott a krómozott habverővel, "te idióta!", kiáltotta, de úgy, hogy a hangjában okvetlenül ráismerjek az egyoldalú megbékélés tónusára, majd ismét eltűnt a konyhában, s bevágta maga mögött az ajtót.
     Ha szüleinket és szomszédainkat (legalábbis a kicsit távolabbiakat) becsapta is a külszín, amit zavartalanul sugároztunk, mi együttélésünk legkezdetétől fogva egyáltalán nem törekedtünk arra, hogy azonosuljunk e rózsás látszattal. Tudtuk, hogy közös álarcot hordunk. Mindenki közül, Angéla jegyesét és öccsét, Lázárt kivéve, én tudtam legjobban, mily mértékben különbözik Angéla a kifelé oly ügyesen mutogatott alakmásaitól, s jól tudom azt is, hogy minden ember közül ezen a világon éppen ő ismerte legjobban a hármas hasadást, mely engem jellemzett. Úgyhogy házasságunk különleges érdekből köttetett, mely erősebb volt még a szerelemnél is. Ahogy a cirkuszi artisták csinálják, a gumiember elvette a szakállas nőt, a kis közösség pedig, amit a lakásunkban, Belgrádban, a Moler utcai sárga téglás házban alapítottunk, védelmül szolgált a negatív külső körülményekkel szemben, melyekkel valódi, mélyre süllyesztett énjeink - ezek a siralmas szörnyetegek - nem tudtak kellőképp megbirkózni. Annál fontosabb volt számunkra a házasságunk. Még ha tévedés volt is, úgy szerettük, ahogy egy csenevész növényt vagy egy beteges szerzetet szeret az ember, olyasvalakit, akinek nincs esélye ezen a világon.
     *
     Egy év házasság és heroinabsztinencia után a feleségem végre késznek mutatkozott teherbe esni. Rövidesen, 1991 egyik kora tavaszi estéjén a terhességi teszt csíkja minden kétséget kizáróan elkékült, amit mi úgy fogadtunk, mint egy injekciót, mely megkérdőjelezhetetlen értelmet és benső igazolást fecskendez belénk, s ez tüstént megerősítette viszonyunk és házasságunk felfeslett varratait. Valóban minden a legnagyobb rendben lehetett volna: legalábbis e pillanatban, együttélésünk során először, úgy tűnt - tekintet nélkül a rusnya időkre, amelyekben éltünk. Angéla terhessége az első hat hónap során megrázkódtatások nélkül telt el, ami növekvő hasának átmérőjén is meglátszott; az ultrahangos vizsgálat alapján kisfiút vártunk, nevet kerestünk neki, törtük a fejünket, miként rendezzük át a lakást, hogy egy szobát szabaddá tegyünk a gyereknek, és nem veszekedtünk, legalábbis nem nagyon. Ám aztán, Angéla terhességének utolsó három hónapjában, egyszeriben legyűrtek bennünket a külső körülmények. Kitört egy hihetetlen háború, s a csalóka szigetet, melyen léteztünk, brutálisan elöntötték a szenvedés és a halál roppant hullámai. Nem tehettünk semmit, végignéztük, amint ez a hullám, Angéla terhességének nyolcadik hónapjában, elviszi az öccsét, Lázárt, aki a fronton esett el, valahol Brsedinnél. S amikor őt követve, Angéla terhességének legvégén, elment a legjobb barátom, Dejan is, aki a kelet-szlavóniai fronton jobb karja nélkül maradt, felfogtam, hogy a dolgok valóban drasztikussá fajultak. Azonban nem maradt sok időm, hogy ezzel az érdekes eszmével foglalkozzam. Összesen kilenc hónap és egy nap elteltével, mindössze néhány órával azután, hogy értesültem Dejan öngyilkosságáról, Angéla feszes pocakjából erőteljes lüktetésekkel hírt adott magáról a gyermekünk. Ráadásul, mint valami túlérett regében, december harmincegyedikének kora reggelén történt, a szerencsétlen 1991-es esztendő utolsó napján, tartalmatlan létezésem harmincadik évében.
     
     
     Angéla meg én
     
     Akkortájt többnyire feleségem különböző barátnőivel barátkoztunk. Habár a számuk változott, mert az utóbbi években közülük is sokan elszivárogtak, abban az időben, amelyről írok, összesen tizenheten voltak. Három laza, egymáshoz még lazábban kapcsolódó csoportot alkottak (7 + 4 + 2), és négy individualista tartozott még közéjük (individualisták alatt feleségem azon barátnőit értem, akik az említett három domináns áramlat egyikéhez sem kötődtek szervesen, habár voltak köztük baráti hangú összeszövődések, s éppen Angéla játszotta a közvetítő szerepét). A javasolt felosztás csak azzal a feltétellel helytálló, ha csupán a belőle kialakítható végtelen kombinációsorozat alapjának tekintjük. Mert a lányok közt valahogy minden forrongott és buzgott; a legkülönbözőbb irányokból, különféle közlekedési eszközökkel érkeztek hozzánk vendégségbe, egymás után vagy csoportosan, s ha például csak egyikük - bármelyikük - jelentette be látogatását, az nekünk egyáltalán semmiféle jogot nem adott arra, hogy százszázalékosan biztosak legyünk abban, hogy végül nem jelennek meg még jó páran minálunk. De nem is igényeltünk ilyen kiszámíthatóságot. Ők tizenheten tarkábbak voltak nekünk, mint minden televízió, s ha olykor, beszíva vagy részegen, harsány hahotában törtek ki, mellyel saját süllyedésükből űztek gúnyt, ezt mi ketten kollektív bájuk legragyogóbb megnyilatkozásának tekintettük, s igazhívők módjára imádtuk. Csoportos megjelenésük legdominánsabb jellemzője mégis a sokféleség volt. Szépek és kevésbé szépek (6 : 11), jobban és rosszul öltözöttek (13 : 4), ápoltak és ápolatlanok (12 : 5), férjesek és hajadonok (3 : 14), heteroszexuálisak és homoszexuálisak (15 : 2) - legalább tizenhét különböző típust képviseltek, egyetlen közös vonással: mind neurotikusak voltak. Rút idők jele volt ez, és semmi ok nem volt arra, hogy mindenki közül épp ők legyenek a legellenállóbbak. Lehet, hogy Angéla épp ezért szerette őket annyira?
     Én mindenesetre teljesen személyes okokból szerettem őket, melyek nem okvetlenül estek egybe Angéla indítékaival. Megbabonázott e tarka sokaság; hosszú ideig foglalkoztam e kaotikus tömeg kutatásával és rendszerezésével, volt, hogy legyezgette a hiúságomat e sok nő közt a férfi kihívó szerepe, de végül magányosnak éreztem magam ebben a cirkuszban, habár megtanultam élvezetet találni ebben az egyenrangúnak semmiképp sem mondható viszonyban is, és egyáltalán nem volt nehéz szívmelengető ihletést merítenem kiszámíthatatlanul váltakozó jelenlétükből. Oly szenvedéllyel analizáltam őket, hogy azt hittem, immár mindent tudok róluk. Lefogadom, hogy jobban ismertem a lányokat, mint ők önmagukat. Hogy milyenek voltak az én múzsáim? Akár tudták magukról, akár nem: politikailag radikálisak (14 : 3), elszegényedettek (7 : 10), az arcbőrükkel elégedetlenek (17 : 0), anyagilag függetlenek (5 : 12), állandó szerelmi kapcsolat nélküliek (12 : 5), kapcsolataikkal elégedetlenek (3 : 2).
     A téli hónapokban e tizenhét grácia (19-től 37 évesig) volt legrendszeresebb vendégünk, ám amikor beköszöntött a tavasz első hónapja, mintha úgy döntöttek volna, hogy egy időre elfelejtenek bennünket. A március múlott, a nappalok egyre melegebbek lettek, az esték levegősebbek, az emberek szebbek, s egyre nagyobb számban lepték el az utcákat - feltételezem, hogy a lányokat a hirtelen megszaporodott esélyek csábították el tőlünk. Ugyanetájt valahogy Vida is elmaradt. A márciusi napokat ő hagyományosan a tavaszi nagytakarításnak szentelte, melynek során 45-ös blokkbéli lakásuk egyetlen négyzetcentimétere sem maradt érintetlenül, ezúttal azonban még a szokásosnál is hosszabbra nyúlt a tavaszi akciója, mert Vida néhány napnyi habozás után végre erőt vett magán, egy kicsit átrendezte és ezzel elszemélytelenítette Lázár szobáját (mely Lázár halála óta egészen addig érintetlenül állt). A bútorok és a tárgyak új elrendezése azonban semmit sem árult volna el a szoba rendeltetéséről Vida szemérmes magyarázata nélkül, miszerint az az ő "olvasószobája". S mivel ebben a hónapban Vanjának és Jovannak is szemlátomást fontosabb dolga akadt, kiderült, hogy ezúttal úgy istenigazából magunkra maradtunk.
     Lehet, hogy más körülmények közt jólesett volna a magány. Ám a mindennapok csak roncsoltak bennünket: a fizetésem kétségbeejtő volt, adósságaink szaporodtak, az infláció miatt egyre ijesztőbben olvadt a pénz a kezünkben, és már Helena alapszükségleteit is alig tudtuk kielégíteni. És mintha mindez nem lett volna elég, ismét vonzani kezdte a szemünk a televízió, amikor, a horvátországi háború befejezését követő kellemes szünet múltán egyre nagyobb számban érkeztek ismét háborúra valló riportok a boszniai városokból.
     Egy este Bosznia térképével és a láthatatlan tévébemondó nyafka hangján kezdődött a híradó. "A fegyveres összetűzések kiterjedtek", hangzott fel a recitatív nyitány, majd, akár egy abszurd musicalben, éneklésbe csapott át, "Mostarra, Bosanski Brodra, Derventára, Dobojra, Szarajevóra, Zenicára, Jajcéra, Capljinára és GorazĄdéra". Eztán bemutattak egy felvételt egy szarajevói barikádról, mely felé jugoszláv zászlókat lengető menetoszlop tartott. Angéla maga alá húzott lábbal ült mellettem a kanapén, s rezdületlen tekintettel bámulta a képernyőt. Változatlan tempóban rágcsálta a pattogatott kukoricát, még akkor is, amikor a tüntetők menetoszlopa szétszaladt a barikád felől záporozó golyók elől. Vágás. A következő felvételen nappal volt. A szín szétrombolt, félurbánus táj, melynek egyik homályos sarkából a kamera elé lép egy nagydarab, bőrdzsekis férfi, fejére húzott nejlonharisnyával, félautomata fegyverrel a markában. Érthetetlenül felkiáltott (talán káromkodott), majd szabad kezével, a naiv operatőr számára nyilvánvalóan teljesen váratlanul, beletenyerelt a kamerába, miáltal egy pillanatra a mi képernyőnk is elsötétült, amitől Angéla - aki oly naiv lehetett, mint az operatőr - hátraesett a kanapén, kiejtette a kezéből a teli tál pattogatott kukoricát, és felsikoltott: "Jézusom!", s az elszenvedett sokktól lehunyta a szemét. Eztán még sokáig ücsörgött lehajtott fejjel, egyik kezét a mellén nyugtatva, míg a másikkal erősen szorongatta a távirányítót. Megpróbált lenyugodni, mélyeket lélegzett, és alig hallható hangon, szabálytalan időközönként elrebegte, hogy "Jesszusom! Jesszusom!". Bocsánatkérő tekintetet vetett rám, és imbolygó léptekkel bement a fürdőszobába, magára csukva az ajtót. Mivel sokáig nem jött vissza, aggódni kezdtem. Mégis végignéztem egy riportot három szomszédról, akik egy hegyi faluban laktak s kezet emeltek egymásra, de aztán elfogyott a türelmem. "Angéla!", kiáltottam a kanapéról, de mivel nem érkezett válasz, felkeltem, és odaballagtam a fürdőszobaajtóhoz. "Angéla, jól vagy?", kérdeztem, és reflexszerűen lenyomtam a kilincset, habár meg voltam győződve, hogy zárva van az ajtó. Az ajtó ellenben kinyílt, és én automatikusan beléptem a fürdőszobába. "Jól vagyok", kiáltotta Angéla a mosógép fölé hajolva. Meghallván, hogy beléptem, megfordult, és olyan rettenet tükröződött az arcán, mintha az a szarajevói fegyveres jelent volna meg előtte, harisnyával az arcán. "Angéla...", mondtam még egyszer, amikor megpillantottam a kezében az összegöngyölt papírpénzt, a mosógépen pedig, egy kézitükrön, a porrá tört heroin szétkenődött maradékát. "Már megbocsáss, de mit csinálsz te itt?", motyogtam zavarba esve. "Herót, amint látod", felelte Angéla. Kék pecsétek voltak az arcán, s az orrán keresztül beszélt, igyekezett nem beszívni az orrcimpájából a maradék heroint, amitől folyt az orra, s nem volt mivel letörölnie. "Kérsz egy kicsit?", kínált meg. Nem bírta ki, hogy ne vakarja meg az orrát, közben a szeme fehérje láthatólag sötétedett, a pupillája pedig ponttá szűkült. "Tessék", mondta, olyan tónusban, hogy hétköznapian hangozzék, mintha csak a magának készített szendvicsből kínálna meg egy harapással. "Nem bírok", mondtam, de közben éreztem, hogy nőttön-nő bennem a hirtelen támadt düh. "Honnét veszed az anyagot?", kérdeztem, de megbicsaklott a hangom. "Hogyhogy honnét?", tettette a csodálkozást Angéla. "Hát tudod, hogy tegnap készítettem fél grammot tisztán, mondtam, hanem te feledékeny vagy, és semmire sem emlékszel."
     "Ne hazudj, Angéla! Nem mondtál te nekem semmit!", kiáltottam fel, de hiába - Angéla már csökönyösen tartotta magát az állításához. Amikor viszszamentünk a nappaliba, kész lett volna akár órákig elvitatkozni erről a témáról, de az adag erős volt, és egyre nagyobb erőfeszítésébe került összefüggően beszélni. Ezért egy percre elhallgatott, majd teljesen elváltozott hangon fordult hozzám. "Ne haragudj", mondta elnyújtott hangon, akadozó nyelvvel, elrévülve, az arcát vakarászgatva, "kérlek, ne. Nagyon fáradt vagyok. Látod, hogy mindenki bolond. Nekem sem könnyű, hogyhogy nem bírod megérteni? Nagyon fáradt vagyok. Kérlek, vegyél egy kis heroint". És lassan felém nyújtotta a kezét. Csöppnyi alufólia pólya volt a tenyerében. Hogy mennyire utáltam ebben a pillanatban, azt csak az isten tudja. "Baszódj meg, Angéla!", ordítottam. "Baszódj meg a heroinoddal együtt. Meg a hazugságaiddal együtt! A fürdőszobában bujkálsz! Baszódj meg!" Angéla erre csupán sápadtan elmosolyodott, s magától leragadt a szeme. "Nem bujkáltam", mondta hiteltelenül, "bezártam volna az ajtót, ha el akartam, ha el akartam volna bújni, nem?". E pillanatban úgy érezte, hogy megfelelő alkalom kínálkozik a támadásra, s ezt nem akarta elmulasztani. Csakhogy ilyen állapotban nem volt képes megfelelően kivitelezni. "Végső soron mit akarsz te egyáltalán?", motyogta el nagy nehezen azt, amit üvölteni kellett volna, hogy megfelelő hatása legyen. "Azt akarod mondani, hogy dugdosom előled az anyagot?! Te nyomorult! Itt van, nesze!", mondta még, aztán a kis pólya (melynek az arcomba kellett volna vágódnia), kihullott ernyedten felém nyújtott tenyeréből, és a lábam előtt, a padlón kötött ki. Ekkor felállt, odament Lázár fényképéhez, ráfüggesztette a tekintetét és feljajdult, majd kétrét görnyedve a tenyerébe temette az arcát.
     
     *
     Eltávolodtam tőle ezen az éjszakán, s hideg maradt a testem, amikor hozzásimult. "Mért nem értesz meg?", suttogta Angéla a sötétben. "Teszerinted nekem valami sztoikusnak kéne lennem. Velem bármi megtörténhet, de nekem sohasem szabad reagálnom. Látod, hogy nem bírják már az idegeim. Jól van, nem kellett volna beszívnom. De hát ez nem jelenti azt, hogy rászokok. Egyébként... egyébként mért lenne neked mindig exkluzív jogod arra, hogy papolj nekem? Te sem vagy egy szent, ha épp tudni akarod." De valami gonosz ridegség felülkerekedett bennem, és csak annyit válaszoltam kurtán: "De én sosem voltam függő. Egyébként, Angéla, oké, mondtam már, hogy fáj a faszom. Azt csinálsz, amit akarsz." Habár rögtön a nyelvembe haraptam, tudván, hogy ezzel a végletekig feszítettem a helyzetet, már késő volt javítani. Angéla lecsillapult a sötétben, és elhúzódott a hátamtól, melyhez eddig szorosan hozzátapadt. Ezzel a meleg szuszogás is eltűnt a nyakamból. "Értem, szívecském", csak ennyit mondott, és közénk ékelődött a sötétség. Ezen az éjszakán, mindennek ellenére, álmunkban összeütköztünk a néma sötétségben. Hunyt szemmel, tiszta erőből birkóztunk, haraptuk és karmoltuk egymást, olyan agresszivitással és erővel, amilyet eleddig, biztos vagyok benne, még nem éreztünk egymás iránt soha. Ennek ellenére a kölcsönös hidegség még akkor is kitört belőlünk, amikor, még lihegve, izzadtan és meztelenül, cigarettára gyújtottunk. Pontosan úgy éreztük magunkat, mint az idegenek, akiknek a teste érti ugyan egymást, de a fejük - nem. "Add ide az öngyújtót", Angéla csak ennyit mondott. "Tessék", mondtam illedelmesen. "Köszönöm", viszonozta Angéla hasonló udvariassággal. Miután ilyen értelmetlen szavakat váltottunk, elnyomtuk a cigarettát, és hátat fordítottunk egymásnak az ágyon.
     
     Lehet, hogy ezzel be is fejeződik a történet, ha ezen az éjszakán, reggeltájt, hirtelen fel nem sír fájdalmasan Helena. Álomittasan elkáromkodtam magam, és megpróbáltam magamhoz térni, miközben Angéla készségesen (ösztönét követve, mely még a posztheroinos lassúságnál is erősebb volt) felugrott, hogy megnyugtassa. Karjában a babával jelent meg ismét a hálószobában: "Menj ki a konyhába, és főzz egy plantex teát", utasított a Helena két ordítása közti szünetben, és az álmosságtól támolyogva visszaimbolygott a gyerekszobába. A borzalmas, éles sírás lankadatlanul, megállás nélkül szaggatta a dobhártyámat, míg a konyhában, az álmosságtól kóvályogva forgattam a cumisüvegeket, a megfelelő után kutatva. Amikor beértem a gyerekszobába, hihetetlen látvány fogadott: Helena hányta-vetette magát a kiságyban, Angéla meg csak állt mellette. Állt a lábán, de a szeme hunyva volt, miközben nemigen engedelmeskedő ujjaival, ki tudja, miért, egy vasalatlan ingecskét próbált begombolni. Úgy le volt lassulva a herointól, hogy szörnyen az idegeimre ment. Ezenkívül fájt a fejem, s éreztem, amint lüktet a halántékom az ingerültségtől, a fáradtságtól és a tulajdon feleségem iránt érzett szörnyű gyűlölettől. A cumisüveg hőfokát tapogatva hozzá léptem. "Hagyd, majd én", mondtam. Angéla megrezzent, és ösztönösen Helena felé nyúlt. "Menj aludni", mondtam, és kivettem a kezéből az ingecskét, mire ő lassú léptekkel eltávozott a gyerekszobából. Amikor végre egyedül maradtam Helenával, a kiságyhoz léptem. "Oké, babácska", mondtam a hánykolódó, egyik sarkával a másikat ritmikusan reszelő teremtménynek, úgy, ahogy Angéla szokta, "oké, ide süss, mi van itt". És a szájához nyújtottam cumisüveget. Ám Helenát annyira lekötötte a sírás-rívás, hogy nem vette észre. Egymáshoz ütögette a sarkait, úgyhogy már mindkettő szemmel láthatóan kivörösödött. Az éktelen bőgéstől felduzzadt arca fölé hajoltam: "Helena, ne bőgj, mint egy szamár", amire ő még hangosabb, köhögésbe fúló sírással válaszolt, majd egy pillanat múlva ismét felsüvöltött, s friss üvöltése ismét fájdalmasan belehasított túlérzékeny dobhártyámba. Elviselhetetlenül fájt a fejem, s egyet szerettem volna csak: aludni. Éreztem, hogy elveszítem türelmem utolsó morzsáit, s nyitott tenyeremmel lenyomtam a térdét, lágyan, hogy ezzel a (mint hamarosan kiderült: teljesen sikertelen) módszerrel leállítsam a bőgést, ugyanakkor megpróbáltam erővel a szájába nyomni a cumit. Azonban nem ment. Helena még élesebben üvöltött - otromba akcióm után csak még messzebbre kerültem attól, amit abban a percben annyira kívántam: hogy szépen vegye be a szájába a cumit, igya meg a teáját, és aludjon el végre. "Helena", szóltam hozzá rekedt hangon. Helena épp ebben a pillanatban hirtelen oldalra vetette a fejét, oly erőteljes mozdulattal, mely nem várható el egy ilyen csöppségtől, az üveg pedig nekiment a homlokának, és kirepült a kezemből. Villámgyorsan történt az egész. Felforrósodott fejjel talpra ugrottam, a szék, melyen ültem, nagy zajt csapva borult fel. "Bazmeg!", ordítottam immár teljesen magamon kívül, "bazmeg! bazmeg! bazmeg!". Helena egyenletes, átható bőgéssel válaszolt. Sírásának ereje zavarba hozott, s éreztem, amint hirtelen lelappad a forróság a fejemben. Egyszeriben teljesen kiüresedett és békülékeny lettem. Hirtelen elszégyelltem magam, mint aki figyelmetlenségből kétségtelenül vétkezett, égő arccal épp fel akartam emelni a széket a padlóról, hogy eltüntessem bűnöm minden bizonyítékát, de már késő volt, nem lehetett javítani. A nappaliból gyorsuló talpcsattogás hallatszott, és felharsant Angéla páni hangja, majd beszáguldott ő is, kócosan és tépetten, mint egy Gorgó, s ellökött az útból. Megragadta Helenát, aki már teljesen elcsigázva fuldoklott a sírástól. "Mi tettél vele? Mit tettél vele?!", kiáltozta, mint egy eszelős, és rögtön hozzáfűzte: "jaj, megöllek, ha valami baja esett, de biz' isten, megöllek!" "Kicsi babám, kisbabám, kicsi babám, kisbabám", hajtogatta ritmikusan Helénát ringatva a karján. Mivel Helena bőgése ezután is változatlan hévvel folytatódott, dühösen felém fordult: "Mit tettél vele? Mit tettél vele?!", üvöltötte.
     "Semmit", hazudtam szemrebbenés nélkül, érezvén, hogy már egészen megbízhatóan forr bennem a méreg, és Angélára irányul. Mint kiderült, egyáltalán nem várt tőlem választ. "Jaj, megöllek, ha valami baja esett, de biz' isten, megöllek!", fenyegetett meg ismét sziszegve, s ebben a pillanatban annyira utáltam, hogy irtózatos vágyam támadt orron vágni valamivel. Ehelyett csupán felordítottam: "Mit üvöltözöl, te neurotikus liba!" De úgy tűnt, hogy Angéla, akárcsak Helena, örvénybe került. "Kicsi babám, kisbabám", hajtogatta, "kicsi babám, kisbabám". És még: "Ssssss! Ssssss!" Csak eztán válaszolt: "Te mondod?! Tudod mit: te, ha egy kicsit is normális lennél, akkor nem ordítoznál így a gyerek előtt, te idióta! És törődhetnél egy kicsit az idegeiddel!" Visszatette a babát a kiságyba, aki továbbra is sírt-rítt. Már azt hittem, hogy vér serked a sarkából. "Helena - elég volt!", sikított fel Angéla ekkor olyan hirtelen és metszőn, hogy földbe gyökerezett a lábam. Nyilván Helenát is meglepte ez a hang, mert egy percre valóban elnémult, fülelte a hirtelen támadt kellemetlen csendet, majd ismét rázendített, de úgy, hogy az még az előző hullámot is felülmúlta. "Na itt van, baszom az anyád, most itt van! Nézd, mit csináltál, te idióta barom!", üvöltötte Angéla zokogva. "Te őrült vagy! Őrült! Nem elég, hogy engem zaklatsz, most még ezt a szegény gyereket is! Te egy közönséges szar vagy, egy fos!" "Te meg egy ribanc!", üvöltöttem fel én is egy helyben topogva, és a kezem ügyébe eső holmikat rakosgatva teljesen fölöslegesen. "Te egy ribanc vagy, aki heroint szív és elhanyagolja a saját gyerekét!" Csak ez az utolsó mondatom csendesítette el végre Angélát. Pontosabban hatalmas erővel verődött vissza róla, és egy pillanatra jéggé dermesztette őt. Fagyosan, gyűlölettel mért végig. Akkor hátat fordított, és elindult kifelé, de az utolsó pillanatban, amikor már az ajtóban volt, visszafordult, és azt mondta: "Hogy te milyen egy szar vagy, egy szaros, utolsó, hülye fos!", és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy a falak remegésétől felfordult Helena nagy rongybékája.
     
     Amikor ismét kettesben maradtunk, Helena magától lenyugodott, végre elfogadta a cumit, megitta a teáját és - elaludt. Én meg elbátortalanodva és összetörten félretettem az üveget, és megigazítottam a békát. Felemeltem azt a felfordított széket is, ráültem, ránéztem alvó gyermekünkre és, legnagyobb meglepődésemre, hangosan és vigasztalón elsírtam magam. "Mit tegyek?", zokogtam, mintha az ilyen kérdésekre lenne helytálló, egyértelmű válasz. "Mit tegyek, mit tegyek?", fordultam Helena puha félhomályba süppedt szobájához sóhajtozva s a könnyeimet nyelve. Addig-addig kapaszkodtam e kérdésekbe, akár a létrafokokba, míg feljutottam a megfelelő szintre és megkönnyebbültem. Még sokáig nyeltem a könnyeimet és fátyolos szemmel pislogtam a három csipke hálóinges babára (amit egy anyai ági rokonomtól kaptunk, amikor még azt hittük, hogy fiunk lesz), csodálkozva, hogy valaha marginális helyük ebben a kisfiúnak szánt szobában mostanra egy újonnan eluralkodott nőuralom súlypontjává vált a matriarchátus nagy szentélyében. A Nagy Ősanya szentháromságának három pár egyforma üvegszemébe bámulva olyan tehetetlenségérzet fogott el, hogy, félig hipnotizálva, még hosszú ideig csak a nagy kérdésemet voltam képes hajtogatni magamban, egészen addig, míg e szavak ("mit tegyek") teljesen értelmüket nem vesztették. A fenséges ürességben, mely felülkerekedett bennem, majdnem álomba merültem, úgyhogy észre sem vettem a pillanatot, amikor kinyílt az ajtó, és csöndesen belépett a szobába Angéla. Csak akkor fogtam fel, hogy itt van, amikor a vállamra tette a kezét, és így szólt: "Gyere, aludjunk." Ez a rövidke mondat, bármily fagyosan hangzott is, számomra olyan volt, mint egy ringató hívás: mint amikor gyerek vagy, aki belefeledkezett a játékba, és egyszerre észreveszi, hogy kint már sötét van, már meg is ágyaztak neki, meleg víz zubog a kádba, s anya édes fánkot süt vacsorára.

     RADICS VIKTÓRIA fordítása