Műhely

SCHEIN GÁBOR

Bevezetés Hermann Broch és Volkmar von Zühlsdorff háború utáni levelezéséhez

     Hermann Broch, a Vergilius halála és Az alvajárók trilógiájának szerzője, korának más jelentős német íróihoz hasonlóan rendkívül kiterjedt levelezést folytatott, és bár szinte szekvenciózusan ismételgette leveleiben, hogy e szenvedély minden erejét kimeríti, az "énkiterjesztésnek" - ahogyan ő maga emlegette - ez a formája életszükséglet volt számára. És még inkább azzá vált 1938-ban, amerikai emigrációjának kezdetén, amikor kiszakadt kultúrájának eredeti környezetéből, amelyben művei is gyökereztek, és miközben az a Németország, amely neki is az otthont jelentette, néhány hónap leforgása alatt végképp megváltozott, Amerikával kapcsolatban nem alakult ki benne mély kötődés. Ekkoriban ismerkedett meg New Yorkban Volkmar von Zühlsdorffal, aki akkor huszonhat éves volt, és úgyszólván Hubertus zu Löwenstein herceg jobbkezének számított. Löwenstein herceg 1935-ben alapította meg és azóta vezette az American Guild for German Cultural Freedom nevű szervezetet, amely a Németországból és Ausztriából elmenekült művészeket, értelmiségieket támogatta, a pénzeszközöket pedig magánadományokból, például Sigmund Freud és Thomas Mann adományaiból teremtette elő. 1939 márciusa és májusa között Broch is részesült a szervezet havi 50 dolláros segélyében. A háború kitörésekor, illetve Amerika hadba lépésekor a szervezet működése gyakorlatilag lehetetlenné vált.
     Zühlsdorff, aki "Schillerrel a szívében és a Weimari Köztársaság alkotmányával a fejében" került kapcsolatba a Hitlerrel szembeni - csekély eredményeket elérő - köztársasági ellenállás néhány fontos alakjával, az emigrációban Löwenstein herceggel együtt mindvégig arra készült, hogy Hitler bukása után azonnal visszatér Németországba, és lehetőségei szerint hozzájárul egy demokratikus állam kialakulásához. Erre azonban csak 1946 októberében kerülhetett sor.
     1946 és 1949 között Broch és Zühlsdorff élénk levelezést folytatott egymással. Broch ekkor már hatvanévesen túl volt legnagyobb műveinek megírásán, és bár felvetődött benne is, hogy hazatér, e gondolattal sosem tudott megbarátkozni. A lelkes Zühlsdorff-fal szemben sem csinált titkot abból, milyen szkeptikusan szemléli az új Németország és ezzel együtt az új világrend kialakulását. A levelekben nyomon követhető, amint a hitleri Németország e két szellemi ellenfele, az emigráns idős zsidó író és a XIX. századi humanizmus - a két világháború során végképp kimerült és korántsem "ártatlan" - német hagyományain felnövő ifjú demokrata között néha szakadékként nyílnak meg a háború utáni Németország legfontosabb kérdései. És e kérdések a múltat is más megvilágításba helyezik. Bár Zühlsdorff és Broch őszinte tisztelettel fordul egymás felé, nem tekinthetnek el attól, hogy mindaz, ami történt, túl (vagy innen?) a személyesen elválasztja őket egymástól. Broch, aki a németországi zsidó felvilágosodás elképzeléseinek örököseként 1918-ban még önmagát a németség ügyével azonosítva fogalmazta meg Az utca című Franz Bleinek szóló nyílt levelét, amelyben intett az általános forradalmi lelkesültség veszélyeire, sőt még 1937-ben is hasonló álláspontot elfoglalva írt Jacques Maritainnek az antifasiszta "népszövetség" ügyében, 1945-ben úgy érezte, hogy a bűnösség és az áldozatiság etikai megkülönböztetése lehetetlenné teszi a további azonosulást. Nem csupán arról a különbségről van szó, hogy amíg a republikánus meggyőződésű Zühlsdorff személyes elhatározásból, a politikai becsületesség és az életben maradás számára egyetlen lehetőségének engedve emigrált, addig Brochot - függetlenül minden személyes ténytől, cselekedettől: a szabadság elvétől is megfosztva - származása miatt nyilvánította idegennek és kiirtandónak saját állama, és ami rá várt, azt végre is hajtották a könyvein. Ha Németországban maradtak volna, Brochra biztosan, de Zühlsdorffra is alkalmasint halál vár. Amíg azonban Zühlsdorffot saját személyében, erkölcsi döntéseinek következtében érte volna el az állam terrorja, addig Brochot minden döntéstől, tehát végső soron személyes szabadságától függetlenül, zsidóként.
     Broch úgy érezte, hogy ezt a különbséget nem számolta fel Németország kapitulációja, hiszen a kapituláció önmagában csupán katonai, politikai esemény volt, a kérdés pedig az, mi történt az emberekkel a nácizmus uralkodásának idején, és mi történt visszamenőleg, illetve a jövő felé mutatva a politikai nemzet, a nemzethez való tartozás fogalmával. Broch szerint önmagában nem az a kérdés, hogy ki volt náci és ki nem, és hogy hol vannak most a tegnapi nácik, mert senki sincs abban a helyzetben, hogy másokról ítéljen, hanem az, hogy miként juthatott hatalomra és miként élvezhetett akkora támogatottságot a nácizmus, és főként hogy miként folytatódik "a fejekben" a nácizmus története a náci Németország bukása után. A nácizmus ebben az esetben már nem feltétlenül összefüggő ideológiai-pszichopatológiai rendszer, hanem egyrészt beidegződött reflex és a társadalmi működésnek, a társadalomban való tájékozódásnak egy tartalomtól függetlenül is élő szerkezete, másrészt az öngyűlölet és a gyűlölet, a felejteni akarás és a kényszeres emlékezés bonyolult reakciósora, amely mindaddig nem teszi lehetővé, hogy a németek ne a nácizmus történetén keresztül alakítsák ki viszonyukat egész történelmükhöz, amíg feltáratlan marad. Broch ebben a helyzetben a feltárás szempontjából is helytelennek ítélte a zsidók visszatérését: "szerintem a zsidók egyhamar nem térhetnek vissza és nem is szabad visszatérniük; az áldozatok látványa nem ébreszt rossz lelkiismeretet, Németországnak pedig bűnbánatra van szüksége, mert csak ebből fakadhat a történtek tudatosulása" - írta 1945. július 24-én.
     Zühlsdorff és Broch álláspontja más. Egészen máshol érzékelnek és támasztanak szakadást a történelemben, és egészen más elképzeléseket ápolnak az emlékezet folytonosságáról is. Mindketten ellenfelei voltak a hitleri államnak, annak bukásával azonban a kölcsönös megértés útjába váratlan nehézségek torlódnak. Zühlsdorff éppen a Broch által hangsúlyozott megkülönböztetésben éri tetten leginkább a náci Németország belső működésének elemi továbbélését. Az ő szemszögéből nézve Broch öntudatlanul bensőleg érvényesíti a nürnbergi törvényeket, még akkor is, amikor a terror külső kényszere elmúlt. Lappangó állítása szerint a bűn kommunikatív természetéből fakadóan az áldozatnak ugyanolyan belső munkára van szüksége a "megtisztulás", azaz az emlékezet folytonosságának helyreállítása érdekében, mint a tettesnek. Őt azonban rég dédelgetett vágyai előrerepítik egy, a köztársasági elveket megvalósító, demokratikus Németországba, és amikor végre hazatér, egyetlen nácit sem lát maga körül és a nácizmus nyomaival sem találkozik az emberekben. Ezzel mintegy folytonosságot létesít a Weimari Köztársaság legjobb eszméi és a jövő Németországa között, és ami közben történt, azt olyan "kilépésnek" minősíti, amit a Németországban élők és a frontokon harcolók nagy többségének semmiről sem tudva el kellett szenvedniük. E kép önmagában nyilvánvalóan hamis, ugyanakkor mintegy kinagyítva megmutatja azt a helyzetet, amikor a nácizmus már valóban nem élt a mindennapi terror, a félelem, a Führer személyébe belevetített eszmények iránti lelkesedés és a gyűlölet összefüggő rendszereként, és nyomában csak az iszonyatos nyomor, illetve a meghasonlás maradt. Zühlsdorff az igazi szakadást a német városokra elemi nélkülözésekkel rátört jelen és a még kialakulatlan jövő között érzékeli. "A káosz helyén, amit a nemzetiszocializmus hagyott maga után, semmi nem keletkezett, és a németek még nem kaptak lehetőséget arra, hogy a magukéból teremtsenek valamit" - írja Brochnak. Broch minden érve arra vonatkozik, hogy a történelemben soha nincs olyan 0 óra, vagy egy Németországban rövidesen széles körben elterjedő metaforát idézve, olyan "tarvágás", amelyről azt mondhatnánk, hogy mind a múlt, mind a jövő horizontja felől tekintve üres. Az ilyen szóhasználat Broch megfontolásainak értelmében csupán azt fejezi ki, hogy a jövő nem tudja konstruktívan integrálni önértelmezésében a múlt eseményeit.
     Érdekes és megfontolandó, hogy minden elvi ellentétük ellenére Zühlsdorff és Broch is metafizikusan kitüntetett jelentőséget tulajdonít a németség történetének, azaz e tekintetben mindketten folytatói annak a humanista tradíciónak, amely Németország geopolitikai helyzeténél fogva a németséget mintegy predesztinálva látta arra, hogy e nép hajtsa végre "az emberi lélek belső gyarmatosítását" (Kant) és az európai történelem nagy önismereti fordulatát. Holott művei tanúsága szerint Broch tisztában volt azzal, hogy a német humanista hagyomány mindenekelőtt éppen a nemzetről mint metafizikus közösségről való gondolkodásában mondott csődöt; Zühlsdorffhoz írott levelei megmutatják, hogy a fordulat teológiai tartalmú eszménye őt is eltéphetetlenül erős szálakkal fűzte e hagyomány történetéhez.
     Közismert, hogy Goethe Faustja ezt az áthidalhatatlan hiátust az önmeghaladás titánian "törekvő" bűne által igyekezett kitölteni, és a bűnt kegyelembe átfordítani. Thomas Mann Doktor Faustus című regénye, amely Broch és Zühlsdorff levelezésével párhuzamosan íródott Amerikában, éppen ebben a teológiai szerkezetben éri tetten a démonizálódás lehetőségét, miközben a főszereplő szájába adott szavakkal mutatja meg e szélsőségig vitt gondolat abszurdumát: "Kegyelmed bízik benne, hogy gőgöm megakadályoz majd az üdvözüléshez szükséges töredelmes bűnbánatban, de nem veszi figyelembe, hogy van büszke töredelem is. Például Káiné: aki szilárdul hitte, hogy bűne oly nagy, hogy sohasem nyerhet bocsánatot. A contritio, amely nem reménykedik, nem hisz a kegyelem és a bűnbocsánat lehetőségében, a contritio mint a bűnös sziklaszilárd meggyőződése, hogy túllépett minden mértéken, és még a határtalan Jóság sem elégséges hozzá, hogy megbocsássa bűnét: csak ez az igazi töredelmesség, ...ez van a legközelebb a megváltáshoz, ez a legellenállhatatlanabb a Jóság számára."
     Broch nyilvánvalóan szakított a contritio lutheri tanával, amely a kegyelmet, a megbocsátást a kiérdemelhetetlenség távolában tartja a bűnöstől. Ő is és Zühlsdorff is bármiféle fordulatot vagy "megtérést" - a két fogalom egybeesik a páli metanoiában - csak a bűnbánat által tart elképzelhetőnek: "Németországnak pedig bűnbánatra van szüksége, mert csak ebből fakadhat a történtek tudatosulása: éppen annak van a legnagyobb szüksége bűnbánatra, aki nem volt náci, a náci testvéréért kell bűnbánatot éreznie, amire ő soha nem lesz képes. Mostanában annyit foglalkoztam a megtérés problémájával (és nem csak Németországgal kapcsolatban), hogy elég biztos vagyok a dolgomban." E szavakban azonban olyan nyilvánvaló ellentmondás feszül, amelyet Zühlsdorff helyesen vett észre. A bűnbánat, akármit értsünk is alatta, mindig csak személyes aktus lehet, egy ország a maga elvontságában nem tanúsíthat megbánást. Azt a bűnt azonban, amelyre most megbánásnak kellene következnie, nem csupán egyes emberek követték el egyes emberekkel szemben, hanem egy állam is a maga törvényeivel. És amint Broch esetében láttuk, ezek a törvények megfosztották alanyaikat személyességüktől. Így olyan helyzet állt elő, amelyben a bűn, a megbánás és a megbocsátás hagyományos hármassága működésképtelenné vált. A bűn személytelensége és a személyes megbánás között áthidalhatatlan szakadék tátong, amely végtelenné teszi a megbánás munkáját, de ugyanilyen szakadék tátong a minden individualitást nélkülöző áldozatiság és a személyes megbocsátás között is. Jól látszik, hogy van egyfajta aránytalanság a bűnbánat és a megbocsátás között. Mert vállalhatok felelősséget olyasmiért, amit ugyan nem én tettem, de felelős vagyok érte, mert én is tehettem volna, viszont nem bocsáthatok meg olyan bűnt, amit nem ellenem követtek el.
     Zühlsdorff Brochhoz hasonlóan érzékeli ezt az etikai szakadást, de megoldhatatlansága miatt, "a jövő érdekében" egy történeti szakadással helyettesíti. Elismeri, hogy a náci rezsimnek egyetemlegesen áldozatai voltak a zsidók (tegyük hozzá: nemcsak a zsidók, hanem mindazon népek, amelyeket a nürnbergi törvények nem tekintettek árjának, köztük a romák és a szintik) és akiket személyesen érintett az állam terrorja, mindezt azonban lezárja azzal, hogy ez bűn volt ugyan, de ma már, azaz egyik pillanatról a másikra, nincsenek nácik, és a szenvedés igazi népévé ma a németek váltak. Mindeközben Zühlsdorff a "mi" közösségének retorikájával eltünteti azt a különbséget, amelyet Broch az ő és a maga sorsa között érzékelt: "Ma, amikor Európa és különösen a németek annyit szenvedtek, mint előtte egyetlen más nép sem a történelemben; kiszolgáltatva egy nemtelen győző kényének-kedvének, éhségtől és járványoktól fenyegetve, miközben az ország Oderán túli részét kirabolják; ma, amikor kilencmillió németet űztek el keletről, és tízkilónyi vagyonkájukkal vándorolnak az országúton - ma akarja azt, hogy az emberek bennünk, akik fizikailag semmit nem éreztünk meg a háborúból, akik elmenekültünk a nemzetiszocialista rezsim kegyetlenkedései elől, akik ezekben az esztendőkben viszonylagos szabadságban éltünk, hogy bennünk áldozatot lássanak?"
     Zühlsdorff Amerikában gyűjtést indított a Németországban nélkülözők számára, és a gyűjtés szervezésében Broch is segítette őt. A háború utáni Németország és Európa politikai kérdéseiben gyakorlatilag azonos módon gondolkodtak. De amint láttuk, miközben a barátság és a tisztelet szálai egyre szorosabbá váltak közöttük, a szakadások vitájában, a múlthoz és a jelenhez való viszonyban ellentétes álláspontokat képviseltek. Bár a történések hamarosan elrohantak vitájuk mellett, a nem értésnek és a félreértésnek azok a bonyolult és jelentős következményekkel járó retorikai eseményei, amelyek levelezésükben feltárulnak, még évtizedekkel később is fontos és megoldatlan részei lesznek a történeti önértelmezés németországi kísérleteinek. Ha pedig bárki bizonyos párhuzamokat vél felfedezni az itt érintett problémák és az utóbbi évtizedek magyar történelmének legnehezebben feldolgozható törései között, az azt hiszem, nem a véletlen műve.